– Nocsak. Hát ez a csomag rágó meg honnan van?

– Ja, azt nem itt vettem. Láthatja, hogy meg is van bontva.

– Hát persze. Csak nem azt rágcsálja éppen, amit éppen ebből a csomagból vett ki?

– Micsoda? Mi ez az őrület? Ne öklendezzem fel a gyomortartalmamat?! Hátha felfaltam egy vizeszsömlét a sorok között!

– Felesleges gúnyolódnia, uram. Egy pillanat alatt megtükrözzük a gyomrát a biztonsági helyiségben. Jöjjön velem!

Alapjában véve olyan voltam, mint bárki más. Átlagos. Nem magas, nem alacsony, nem kövér, nem sovány. Barna hajú, barna szemű. Egy nagyvállalatnál dolgoztam. Nem akarom e sorok olvasóját azzal terhelni, hogy pontosan mi volt a dolgom, de pár részletet meg kell említenem, mert szerintem a dolgok későbbi alakulásában szerepük volt.

 

Egy szinte hangárszerű, egy légterű irodában ültem egy kisebb asztalnál. Nem volt előttem más, csak a billentyűzet és a monitor; még a gép maga sem, mert minden adatot a hálózaton küldtünk és fogadtunk. (Ami azt illeti, nem is lehetett elöl semmi személyes tárgyunk).

 

Munkámra jellemző volt, hogy hús-vér emberekkel nem volt dolgom. Persze ott ültek körülöttem, a saját munkaállomásuknál, de jóformán nem is ismertem őket. Ők sem engem. Munkaidőm legnagyobb részében egy informatikai rendszer működését kellett felügyelnem. Követni, hogy az adatok a helyükre kerülnek, hogy egyetlen szereplőnél sem torlódnak fel feladatok, hogy a rendszer működésével kapcsolatos kérdések nem maradnak megválaszolatlanul. Ez utóbbiak kifejezetten rám tartoztak.

 

Minden, mindig ugyanúgy zajlott. Meghatározott ritmusa volt a napoknak, a heteknek, a hónapoknak, az éveknek. Mindig tudtam, hogy mi történik éppen, és hogy milyen időtávon belül mire számíthatok.

 

Aztán egyszer csak, nagyjából egy hét leforgása alatt, valami megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a munkaterhelésem csökkent. Láttam, hogy az ügyek tovább folynak a maguk medrében, de hozzám határozottan kevesebb kérdés érkezett, aztán pénteken már egy sem. Akkor, rögtön nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, de a következő kedden rá kellett jönnöm, hogy valami komoly dolog történt.

 

Egy másolatban kapott e-mailben azt olvastam, hogy küldője valaki mástól kér segítséget, mert engem egy ideje nem láttak, mert szabadságon vagyok, és úgy tudják, nem is jövök vissza egyhamar. De hiszen én nem vagyok szabadságon! – kiáltottam fel. Egy kicsit meg is ijedtem a saját hangomtól, ami élesen hasított bele a billentyűzetek tompa pufogásába.

 

Különben nem reagált rá senki. Ettől – hogy nem kell kínos magyarázkodásba bocsátkoznom – kicsit megkönnyebbültem, de aztán mindjárt fel is bosszantott a dolog. Itt ülök egész nap, dolgozom, és ezek meg azt hiszik, hogy szabadságon vagyok?! Mit jelent ez? Valami csapda? Odaszóltam a velem szemben ülőnek: – Hallod ezt?! Valaki kitalálta, hogy én szabin vagyok, de még azt is hozzá, hogy nem is vagyok várható egyhamar! Hülyék ezek? Hát itt ülök. Itt írom az e-maileket!

 

A szemben ülő nem reagált. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy miért bosszantottam fel magam. Mert úgy érzem, hogy levegőnek néznek. Nem is csak egy gépezet apró, pótolható fogaskerekének, hanem semminek, mintha egyáltalán nem is lennék! – Hallod, amit mondok?! – kiáltottam a szemben ülőnek. – Figyelsz rám egyáltalán?! – csaptam az asztalra, de erre sem reagált. Körülnéztem. Mindenki nyugodtan folytatta a munkáját.

 

Ekkor dühbe gurultam. Egy artikulálatlant ordítottam, hogy mindenki rám figyeljen, majd hozzátettem még mindig kiabálva: – Egy kis figyelmet kérek, droidok! A hatás elképesztett. Illetve a hatás hiánya.

 

Odébb mentem két asztallal, és megszólítottam az ott ülőt. Semmi reakció. Még eggyel odébb. Semmi. A következőnek böfögtem, a negyediknek halandzsáztam, az ötödiknek az asztalát csapkodtam, a hatodik előtt letoltam a gatyámat, a hetedik és monitorja közé betoltam a seggemet, de semmi, semmi, semmi reakció!

 

Még utoljára körbenéztem, hátha valaki elröhögi magát; de nem történt semmi ilyesmi. Egy hirtelen ötlettől hajtva berohantam a főnököm szobájába, újra letoltam a gatyámat, és hangosan, jól érthetően megkérdeztem: – Uram, megengedi, hogy az asztalára vizeljek? Az előbbiek után már meg sem lepődtem, hogy provokatívnak szánt kérdésem ezúttal is válasz nélkül maradt, de ahogy felnéztem a főnököm mögött, a falon lógó csiszolt fém jelmondatos táblára, az ő tarkóját láttam csak tükröződni benne. Magamat nem.

 

Iszonyú felismerés hasított belém. Felrángattam a nadrágomat, és tiszta erőmből a mosdó felé futottam, felrántottam az ajtaját, és a tükörbe néztem. Amitől tartottam, bebizonyosodott: Láthatatlanná váltam.

 

Kirohantam az irodából, aztán ki az épületből, fel a buszra, de mindenhol észrevétlen maradt a létezésem, nem számít, mekkora ribilliót csaptam.

 

Tudom, hogy csak azok értik meg, akikkel már történt valami, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak, de új állapotomat tulajdonképpen elég hamar megszoktam. Van benne valami megnyugtató, ami az itt és most típusú helyzeteket illeti. Nem kell figyelnem rá, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, amit éppen csinálok, szabadon bámulhatok bármit és bárkit, bemehetek bárhová (bárhová! – gondolják csak végig!), nincs olyan helyzet, ahol fizetnem kellene, stb.

 

De mondanom sem kell, hogy mindent összevetve egyáltalán nem vagyok nyugodt. A bennem feltoluló kérdéseket nem tudom elhessegetni magamtól. Egyáltalán mikor váltam láthatatlanná? Meddig tart majd? Hogy tudok így állást keresni, ha innen kirúgnak, mert sosem látnak? Mikor fogok beleőrülni, hogy mindenki ignorál, hogy teljesen egyedül maradtam a világon, hogy nincs kihez szólnom, hogy nincs, aki szólna hozzám?! Olyan lesz az átmenet, mint az alkonyat? Vagy hirtelen, éles? Észre fogom venni? Vagy már megtörtént?!