Szíriában nincsenek melegek

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egyik kedves svihák szír vendéglátónknak feltűnt, hogy hárman vagyunk fiúk, és ketten lányok. A hallban való elhelyezkedésünk alapján rólam gondolta, hogy partner nélkül érkeztem – hiszen olyan, hogy férfiak és nők együtt, de egymástól függetlenül mozogjanak a világban, nincs.

 

Viccesen megkérdezte, hogy talán meleg vagyok-e, majd rögtön hozzátette, hogy náluk ilyesmi nincs. A férfiak, srácok, akiket kézen fogva látunk járkálni, csak nagyon jó barátok. (Ez egyébként így van; az érintés és az összetartozás kifejezése egész más alapokon nyugszik, mint nálunk). Ha esetleg mégis kiderülne valakiről, hogy meleg (azaz elkapta ezt a speciális betegséget), azonnal menne a börtönbe – tette hozzá.

 

Ugyanez az ember egyébként – ha jól rémlik – egy tizenhét éves lányt vett feleségül pár éve, aki igazán boldogan élhet, hiszen nincs is más dolga, mint a gyerekekkel lenni a házban, és várni, hogy férjének van-e kedve valamikor az éjjel során hazaugrani csípni pár falatot, meg dugni egyet.

 

A figura amúgy vendéglátónak végül is korrekt volt. A busz ugyan pont a magányosan álló szállodája előtt tett le minket (It’s better for you my friend) anélkül, hogy érdemi választásunk lett volna, de végül sikerült úgy lealkudnunk az árat, hogy a később ellenőrzött helyekhez képest is elégedettek lehettünk, ráadásul a palmyrai romokat is pont szemben találtuk.

 

Szerintem, ha meleg lennék, akkor is elfogadta volna a szír fontjaimat, és futni hagyott volna a kópé. Talán még orvost is hívott volna.

Kérek még egy zacskót is, köszönöm

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egy, a tökéleteshez közelítő világban a napi bevásárlásom a sarki üzletben úgy történne, hogy a pénztárhoz lépek, a pénztáros lecsippantja az árukat a vonalkód-olvasóval, és vagy automatikusan ad egyet a halomban álló reklámszatyrokból, vagy emlékszik rám, és pontosan tudja, hogy ezúttal is, ezerhétszáz-tizenkettedszer is fogok kérni egyet, és azért ad. Én örülhetek, mert kitalálták – az egyébként zavarba ejtően egyszerű – gondolatomat, ők cserébe mozgó reklámfelületet kapnak, és a kezemben himbálódzó zacskó láttán páran talán a homlokukra csapnak, hogy tényleg, még be kell ugranom a sarokra a boltba.

 

Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem kellett kérnem a zacskót, és majdnem könnybe is lábadt a szemem, de aztán soha többet. Csak ma értettem meg, hogy ezek azt akarják, hogy emeljek a környezettudatossági szintemen, és eleve a zsebembe készített zacskóval érkezzek.

A kedves álmodozó utolsó mosolya

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Annak idején idealista voltam. Egy kedves álmodozó. A szüleim arra neveltek, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártok magamnak – helyesen cselekedjek, higgyem el, amit a szívem mond, és tudni fogom, mi jó és mi rossz, mivel használok, és mivel ártok. Megfogadtam a tanácsukat, és elmondhatom, hogy boldog, gondtalan gyerekkorom volt.

 

Szívesen és jól tanultam, soha nem puskáztam, de segítettem az osztálytársaimnak, nem voltam irigy a tudásomra, szeretettel osztottam belőle, és boldoggá tett, ha az én segítségemmel értek el – olykor az enyémnél is szebb – eredményeket. Mindenki azt jósolta, hogy sokra fogom vinni.

 

Amikor dolgozni kezdtem, látszólag nem változott semmi. Az ügyfeleim elégedettek voltak velem, tisztességes nyereségem volt, és a környezetem, az ismerőseim is megbecsültek. De valami mégis megváltozott. Annak ellenére, hogy mindig a legjobb, a számukra leghasznosabb megoldásokat kínáltam a megrendelőimnek, és okkal hittem benne, hogy valódi értéket teremtek, a jóslat, miszerint egyszer sokra viszem, csak nem látszott beigazolódni.

 

Egyre keményebben dolgoztam, egyre szerényebb haszonnal. Ahogy a jóslat által festett kép színei halványodtak, úgy nőtt bennem az elégedetlenség, és az az egyre élesebb körvonalú érzés, hogy kimaradok valamiből, hogy megfosztanak attól, amit nekem ígértek, ami jár nekem. Baleknak éreztem magam. Az évek alatt elvesztett tenderek, és megrendelések, a sikeres svihákok keserű látványa után már nem tudtam többé nem észrevenni, hogy a becsület nem hálálja meg magát, a becstelenség, a korrupció, a nyomásgyakorlás, és a hazugság ellenben azonnal fizetnek.

 

Sokáig nem akartam látni, hogy a világ nem olyan, mint amilyet a szüleim nekem álmodtak, mint amilyet én álmodtam magamnak. Többször a határán voltam, hogy levonom a következtetést, de mielőtt ítéletté, többé már letagadhatatlan ténnyé formálódhatott volna, elűztem a baljós gondolatot. Minden ilyen alkalom nagyon felzaklatott. Gyávának éreztem magam, és növekedni kezdett bennem a gyűlölet. Az elkeseredettségem egyre csak fokozódott, és éreztem, hogy nincs már messze az idő, amikor a gyűlölet már nem fog elférni bennem, amikor már ki kell engednem.

 

Rettegtem ettől a pillanattól, mert tudtam, hogy az, akit magamnak ismerek, nem lesz többé, hanem feltartóztathatatlanul jön helyette valaki, aki… aki addigra már bennem is volt. Talán ott volt mindig is. Ez a valaki hidegen számít, és eltiporja a gyengébbet. Ha mégsem a világ ilyen, akkor nem tudom, hogy ez a valaki miből táplálkozik. De hogy lelketlen ragadozó lesz, azt egészen biztosan tudtam.

 

A dolog egyszerűbben történt meg, mint ahogy számítottam rá. Nem volt benne semmi patetikus, vagy tragikus. Egy vasárnap reggel felkeltem, és tudtam, hogy ez új életem első napja. Tetterőt, éleslátást, ravaszságot és kíméletlenséget fedeztem fel magamban úgy, mintha csak az új lényemről szóló használati útmutatóban olvastam volna. Vasárnap éppen nem volt mire fordítanom új tulajdonságaimat, de tudtam, hittem, hogy velem vannak. Elmentem sétálni, megnéztem magamnak az új világomat, és alig vártam, hogy másnap munkához láthassak.

 

Továbbra is lelkiismeretesen dolgoztam, az ügyfeleim fejével gondolkodtam, ahogy megszokták tőlem. De elkezdtem figyelni mindenre, ami fölött addig szemérmesen elsiklottam. Mindenkiről kiderítettem valamit. Tudtam, hogy mi történik körülöttem és a szektorban, ki kivel van, ki kinek a kapcsolata, és mik a módszereik. Tudtam, hogy kezdő vagyok még, ezért nagyon sok időt töltöttem megfigyeléssel, és – mások hibáiból okulva – felállítottam a saját szabályaimat.

 

Pontosan kell tudni, hogy mit akarok, és pontosan azt kell elérni; nem többet, nem kevesebbet, nem mást, vagy akár csak valami hasonlót. Nem szabad mohónak lenni. Nem szabad türelmetlennek lenni. Minden részletet ki kell tervelni alaposan, számba kell venni minden alapfeltételt, és ha csak egy is hiányzik, nem szabad belevágni. Senkinek nem szabad beszélni róla. A becstelenséget nem szabad életformaként űzni, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtam, hanem úgy kell használnom, mint egy szerszámot: ha szükség van rá, elő kell vennem, dolgoztatnom kell, aztán vissza kell tennem a helyére, hogy amikor legközelebb szükségem lesz rá, fényes, makulátlan legyen.

 

Rövidesen – egy minisztériumi pályázat képében – eljött az alkalom, ami minden feltételnek megfelelt. A bizottság elnökét a lépcsőházban vártam, amikor kijött a prostitól, akihez minden kedden járt. Nagyon röviden, tényszerűen, de minden támadó metakommunikáció nélkül elmondtam neki, hogy én akarom megnyerni a pályázatot. Ha ez nem sikerül, vége a karrierének. Csak annyit kértem még, hogy a többiek ajánlatát hadd ismerjem meg. Cserébe vállaltam, hogy valóban az én ajánlatom lesz a legkedvezőbb, és a munkát is a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni.

 

Nyertem. Ahogy az várható volt, az eredetileg nyertesnek szánt cég vizsgálatot indíttatott ellenem, és a sajtó is nagy érdeklődéssel fordult felém. A szükséges egyeztetések után az ajánlatot és a szerződést nyilvánosságra hoztam. Nem találtak rajta fogást. Az engem korrupcióval vádoló cég egyedül maradt azokkal a megszólalókkal szemben, akik egytől egyig úgy nyilatkoztak, hogy engem minden körülmények között korrekt, becsületes embernek ismertek meg. A botrány elcsendesedett, én pedig azt nyilatkoztam, hogy mindent összevetve örülök a vizsgálatnak, és köszönöm a sajtó közreműködését, mert ez a biztosítéka annak, hogy az ország egészségesen fejlődjön.

 

Pár hét múlva, amikor a konkrét ügy elült, de még benne volt a fejekben, hogy egy emberről kiderült, hogy talpig becsületes, gondoskodtam róla, hogy a többiek ajánlatai is eljussanak az újságokhoz. A szemérmetlenül alacsony szakmai színvonalú, és arcátlanul túlárazott ajánlatok elvégezték a munka maradék részét.

 

De nem álltam meg itt. A szerződésben vállaltakat maximálisan betartottam, és olyan munkát tettem le az asztalra, amire ma is büszke vagyok. Ezután kezdeményeztem a minisztériumnál és pár vezető gazdasági folyóiratnál és napilapnál, hogy csináljunk rendszert abból, hogy az állami megrendelések sorsát azok minden fázisában követjük, beleértve az elvégzett munkát is. A dologból persze – ahogy arra számítottam is – a kormány ódzkodása miatt nem lett általános gyakorlat, de az én esetemre mégis alkalmazhatónak találták.

 

Visszavonhatatlanul beégett a köztudatba, hogy feddhetetlen vagyok. Interjúk százai készültek velem, egy sor korrupció-ellenes mozgalom ihletőjévé váltam, meghívtak az egyetemre gazdasági etikát oktatni, stb.

 

A nagy hírverés önmagában is jó reklám volt, az üzlet határozottan fellendült. Mivel a figyelem középpontjába kerültem, várnom kellett, amíg minden egyes körülmény és feltétel megfelelően áll együtt ahhoz, hogy újra használhassam makulátlanul fényes eszközömet.

 

De ez csak az érem egyik oldala. Győztem, és gazdagabb lettem, de nem lettem boldogabb. Talán azt reméltem titkon, hogy nem fog sikerülni, és előző énem kap visszaigazolást, hogy ez nem helyes? Talán. Mindenesetre ez a siker furcsamód nem boldogabbá, hanem éhesebbé, bosszúvágyóbbá tett, a bennem lévő, világ iránti gyűlölet még magasabbra csapott, és már úgy vártam a következő alkalmat, mint valami keresztes hadjáratot.

 

Ennek sok éve. Negyven év alatt összesen nyolcszor nyitottam ki a kis szerszámos-ládikómat, és a szerszám mindig búsás hasznot hozott. De mindig meg is kérte az árát. Amikor csak használtam, rengeteg pénzt és rengeteg gyűlöletet hozott. Gyűlöltem a szüleimet, akik illúziókba ringattak, gyűlöltem a világot, hogy így működik, hogy a becstelenség nem nyeri el a büntetését, gyűlöltem azokat a férgeket, akiknek a bűneit kihasználtam, gyűlöltem magamban a balek álmodozót, és az érzéketlen szörnyeteget, akivé váltam, aki egyetlen egyszer sem mosolygott azóta a vasárnap óta.

 

A gyerekeimnek, akiknek az itt leírtakról fogalma sincs, azt tanítottam, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártanak maguknak – helyesen cselekedjenek, higgyék el, amit a szívük mond, és tudni fogják, mi jó és mi rossz, mivel használnak, és mivel ártanak.

Go away now!

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A helyzet nem kifejezetten jó, de nem is reménytelen. Úgy tűnik, van egy kis rés az általános érdektelenség páncélján. Tegnap az egyik szórakozóhelyen egy tizenéves(?) félvér srác látványos vereséget szenvedett az alkohollal szemben; elvesztette a kontrollt testi és agyi funkciói javarésze felett. A bejáratnál feküdt öntudatlanul a saját hányásában.

 

A hangos zene miatt érkező rendőrök mintegy mellesleg mutattak rá elmentükben, hogy ne csak a zenével, vele is kezdjenek valamit. Az egyik ott dolgozó srác gondolta, azt kezdi vele, hogy kivágja az éjszakába. Rányitotta az ajtót, és ébresztgetni kezdte, aminek volt is némi hatása, de aztán ahogy kinyitotta a szemét, rögtön ordibálni kezdett vele, hogy „Go away now!” Szürreális élmény lehetett a srácnak, ha magyar volt, és ha felfogott bármit is az őt körülvevő világból.

 

Kisebb csődület támadt az alapvetően mozdíthatatlan, tónustalan srác körül, és már többen ráncigálták kifelé. Mikor az első döbbenetemből felocsúdtam, odamentem ismertetni a várható következményét annak, ha egy öntudatlan részeget tavaszi kabátban kitesznek a -5 fokba az aszfaltra.

 

Megnyugvással töltött el, hogy mikor odaléptem, egy másik csóka már éppen többedszerre ismételte meg a hitetlenkedő vendéglátósnak, hogy a részeg fiúnak igen csekélyek az esélyei az utcán. Erre kelletlenül visszarángatták, és abban maradtunk, hogy mentőt hívnak neki.

 

Szerintem az, hogy van(nak) valaki(k), akik megakadályozzák, hogy egy pultos halálos ítéletet hozzon és hajtson végre egy részegen, jó jel. Még azt sem tartom kizártnak, hogy Magyarország egyszer kedves hely lesz.

A nagybeteg büntetése

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Jár ide a boltba egy házaspár. A feleség kíséri a férfit, aki reménytelen igyekezettel próbálja hasznossá tenni magát. Körülbelül 180 centi magas lehet, de nem több 50 kilónál, ólomszínű pergamen a bőre, mozdulatai lassúak, tétovák és erőtlenek, riadt, vizeskék szemeivel mindig csak pár lépésnyire tekint előre, ezek a remegő lépések pedig láthatóan komoly fájdalmat okoznak neki. Nagybeteg.

 

Még ha útja végéhez közeledő alkoholista is lenne (amire azért van esély), erős túlzás, sőt, irreleváns és igazságtalan, ahogy a többi vásárló viszonyul hozzá. Olyan megvetéssel vegyes undorral szemlélik, mintha árváktól lopott pénzen vett atombombát dobott volna Sopronra. Pedig megfizetett a bűnéért a többi vásárló ítélete nélkül is. Már ha volt bűne egyáltalán.

A gyorsan távolodó éjszakai busz

Egy blokkal odébb ült velem szemben, és csak akkor láthattam rendesen, ha tekintetemmel kikerültem a közöttünk ülőket. De nem néztem rá, és ő sem rám. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és miközben az elvonuló éjszakai várost néztem színlelt tompán, lopva rá-rápillantottam a tükérképére, aztán egyre hosszabban és hosszabban pihentettem rajta a szememet.

 

Ha csak megmozdult a szeme bogara, rögtön elkaptam a tekintetemet. Éreztem, hogy rám néz az ablak tükrében. Ha visszanéztem, ő fordította el a fejét, aztán a piros lámpánál ugyanazt a lovas szobrot bámultuk, és végül, végre találkozott a tekintetünk. Mintha megérkeztünk volna abba a világba, ahova mindig is tartoznunk kellett volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, mosolyogtunk egymásra, és tudtuk, hogy ezután már nem lesz ugyanolyan az életünk, mint eddig volt.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A megállók csak az utazás ritmusát adták, az üveg mögött az éjszakai város elmosódott, mi pedig csak egymást néztük, csak egymást láttuk.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hirtelen – mintha az újra létezni kezdő idő adna jelet – értünk a Hetvenesek terére, ahova eredetileg igyekeztem. Mintha túlzó, lehetetlen álomból ébredtem volna, megráztam magam, kapkodva, lesütött tekintettel a nyíló ajtóhoz léptem, és leszálltam a hidegbe anélkül, hogy ránéztem volna.

 

Ahogy a busz elindult, láttam még, ahogy üléséből szomorúan kipillant rám, de a tükörképeink csak mosolyogtak tovább egymásra, aztán felálltak, talán hogy együtt szálljanak le a végállomáson.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Bénultan bámultam a gyorsan távolodó éjszakai busz után, és tudtam, hogy már soha nem érhetem utol.

Nekem minden elsőre sikerül

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az első benyomás mindent eldönt. Tudom, mert ennek köszönhetek mindent, amit elértem. Úgy ismernek, mint akinek minden sikerül, amibe csak belefog.

 

Ha váratlanul egy labda száll felém, és mindenki azt hiszi, hogy egyszerűen el fog találni mondjuk a fejemen, leveszem mellkassal, hagyom egyet pattanni, miközben felnézek, hogy hova lőjem, aztán egy határozott, de elegáns mozdulattal valamelyik pipába vágom az elképedt kapus kinyújtott kezétől pár centire. Ha egy soha nem látott problémával szembesülök, rövid gondolkodás után – a lehetőségekhez képest – a legjobb megoldást találom meg. Az állásinterjúkon magabiztos, de rokonszenves szakember benyomását keltem, mindenre tudom a választ, ráadásul újabb szempontokat hozok interjúvolóim tudomására. És így tovább…

 

Ugyanakkor, amennyire csak lehet, azon vagyok, hogy mindent csak egyszer kelljen megtennem. Ha ugyanis a focicsapatba invitálnak, az első (azaz a második) adandó alkalommal luftot rúgok, kimegy a bokám, vagy öngólt szerzek. Ha a megoldott probléma egy másodikat szül, vagy csak egyszerűen a következő akadály kerül sorra, fatális hibát vétek, mely elrothasztja korábbi, helyes döntésem minden gyümölcsét. Ha dolgozni kezdek az új munkahelyemen, szétszórttá válok, például figyelmen kívül hagyom a legfontosabb, mindenki más számára evidens körülményt. És így tovább…

 

Mégis. Azok is, akik százszor láttak elbukni, meg vannak győződve róla, hogy kivételes képességekkel rendelkezem, és gyakorlatilag bármihez jobban értek, bármiben jobb vagyok, mint ők. Száz százalékos biztonsággal bekövetkező hibáimra ötvenedszerre is elnézően legyintenek, hiszen tudják, hogy az az egy alkalom, a siker pillanata vagyok én, és a másik több száz kínos perchez jóformán nincs is közöm, ha pedig megint valami új dolog kerül elő, amit hibátlanul oldok meg, nevetve gratulálnak, hogy tudták, hogy rám számíthatnak, hogy nekem ez menni fog, hiszen nekem mindig minden elsőre sikerül.

Kétféleképpen is elsülhet

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Életemben ma először láttam hasznát a küszöbömig jutó hittérítőknek. Ahogy a kopogtatásra kiléptem az előszobába, megéreztem a szagát, hogy a tűzön felejtettem a kávéfőzőt.

 

Ezt a jócselekedetüket a tudomásukra is hoztam, de semmi másban nem tudtunk megegyezni. Csak a nő beszélt, a fiatal srác félreállva hallgatta. (Ez általában így van: ketten jönnek, de az egyik nem csinál semmit, még a beszélő táskáját sem hozza).

 

Minden kérdésére korrektül válaszoltam, hogy igen, tudomásom van róla, nem, nem érdekel, igen, biztos, hogy a későbbiekben sem fog érdekelni, stb. Végig türelmes és elfogadó volt, ismételgette, hogy megért engem, amiért nem hiszek, mire én a legmélyebb tisztelet hangján arra kértem, hogy ne pazaroljon rám több időt, mert a küldetése halálbiztos kudarcra van ítélve. Ezt ugyan nehezen akarta elhinni, de végül mégiscsak ebben maradtunk.

 

Egy furcsa dolog azért itt motoszkál a fejemben. A nő azt mondta, hogy mostanában készülődik valami nagyobb horderejű változás, és – mivel Jézus mindenkit személyre szólóan, és szüntelenül figyel – attól függően, hogy hogy viszonyulok az istenhithez, kétféleképpen is elsülhet a dolog…

A madárcsontú fiatalember

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A férfi elbóbiskolhatott pár pillanatra, mert hirtelen azt vette észre, hogy egy kisebb, körülbelül hat-hétfős társaságban ücsörög, pedig amikor a fotelba ereszkedett, úgy tűnt, hogy a többiek is ugyanolyan idegenek, mint ő. Egyelőre nem zavartatta magát, maradt a helyén, a kompánia meg csak beszélgessen. Hátradőlt, bambult, megdörzsölte a szemét, és élvezte, hogy nem kell semmire gondolnia, csak úgy létezhet.

 

De pár pillanat múlva észrevette, hogy mindenki rá néz. Nyilván kérdeztek valamit. Vagy csak róla beszéltek? Most, hogy belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs semmiről, nem figyelt oda, a körülötte folyó párbeszéd csak valami furcsa, ütemes háttérzajként jutott el hozzá. Elmosolyogta magát, és inkább kinézett a körből, hogy jelezze, ő nincs is itt, nem is idevalósi.

 

Erre egy kis csend volt a válasz, aztán a többiek folytatták a beszélgetést, de már egy kicsit halkabban. Részben ezért meg volt győződve róla, hogy most már egészen biztosan róla folyik a szó. A szeme sarkából lopva rájuk pillantott, és sejtését beigazolódni látta. Miről beszélnek? Pontosabban: mit mondanak róla? – merült fel benne a természetes kérdés.

 

Újra a társaság felé fordult, de csak óvatosan, nemtörődömséget tettetve, nehogy azt gondolják, hogy be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Hegyezni kezdte a fülét. Meglepve konstatálta, hogy nem ért egy szót sem. Ez furcsa, mert beszél elég nyelvet ahhoz, hogy szinte bármelyikből (ami egy ilyen helyzetben felbukkanhat) legalább egy foszlányt, egy hangot, egy hangsúlyt el kellene tudnia csípni. De nem.

 

Most már leplezetlen érdeklődéssel fordult a társalgók felé, előre is hajolt, sőt, mohón próbálta inni az épp megszólaló szavait, de egyszerűen nem értette. Ekkor az egyik, egy madárcsontú, szürkés arcú, hollófekete hajú fiatalember felé fordult, és egyenesen nekiszegezte a kérdést… Hogy mi volt a kérdés, azt persze nem értette. De nem ez volt a legnagyobb baj. A beteges külsejű ember – legalábbis ő így hallotta, és máshogy mondani sem lehet – kotkodácsolt.

 

Kotkodácsolt! Ezért nem értett semmit, ezért kutatott hiába az általa ismert nyelvek környékén. Nyirkos, hideg bizsergés futott le az arcától az ujjai begyéig. Önkéntelenül széttárta a karjait, elmosolyodott, hogy jelezze, ez így nem fog menni, találjanak ki valami mást, valamit… De azok csak mereven, várokozással teli tekintettel meredtek rá.

 

Mosolya az arcára fagyott, így fordította ki tekintetét a sokadalom felé. Nem is tudta, hogy mit vár tőlük, de nem kapta meg, annyi bizonyos. Azt remélte, hogy amint visszanéz, az egész kínos helyzet valahogy elmúlik magától, de csalatkoznia kellett. Feszült arcok, szúrós tekintetek meredtek rá. Egészen elenyészett, ami a mosolyából maradt.

 

Ekkor a szürkearcú fiatalember, hitetlenkedve, kissé türelmetlenül előrehajolt, és szinte sértően tagolva, mintha egy idiótának magyarázna valami mindenki más számára egyértelműt, megismételte kérdését. De már az első szótagnál… Nem. Már az első hangnál egyértelmű volt, hogy ezt megint csak kotkodácsolásnak hallja. Dühösen felnevetett. Elég ebből! Nem vagyok tréfás kedvemben, gondolta egyre növekvő indulattal. De az őrület fokozódott. A többiek egészen elképedtek, felváltva néztek egymásra, aztán a kérdezőre, majd megint mindenki őrá. A sustorgásból, a tekintetekből egyértelmű volt, hogy a helyzetet – ha ez egyáltalán lehetséges – még furcsábbnak ítélik meg, mint ő.

 

A nyomás elérte az elviselhetetlen szintet. Újra, mint aki az utolsó esélyt akarja megragadni a menekülésre, kinézett, de nem jött segítség. Elhatározta, hogy véget vet ennek a komédiának, és határozott hangon így szólt: – Sajnálom, de egyetlen szavát sem értem. Kérem, ismételje meg a kérdést, vagy segítsen valaki, ha lehet.

 

A madárcsontú fiatalember, mielőtt megszólalt volna, hosszasan a férfi szemébe nézett, és szemmel láthatóan gondolkodott, mérlegelt magában. Aztán döntésre jutott, és a többiek fesztült, néma figyelmétől kísérve megszólalt. A férfi azonban a jól ismert első hangokat meghallva elvesztette a türelmét. – Elég! Kuss! Ne szórakozz velem, beszélj rendesen, ha akarsz valamit, az istenit! – ordította. – Te kotkodácsolsz! – tárta szét teátrálisan a kezét, és mintegy segélykérően, visszaigazolást várva a többiekre nézett, akik azonban nem szóltak egyetlen szót sem. – Kotkodácsol! – ordította nekik, és mindkét kezével, sőt, mindkét karjával rámutatott, de még fel is állt, és egész törzsével a feketehajú fiatalember felé fordult, szinte ráhajolt, mélyen belenézett a szemébe, és metsző élesen, fenyegető hangon, tagolva ismételte meg: – Kot-ko-dá-csolsz!!!

 

Mire utolsó szavait kimondta, siket, vákuumszerű, fájdalmasan üres csend nehezedett a teremre, csak az ő hangja vert rövid visszhangot. A döbbent elnémulás közepette elképedt, hitetlenkedő, megbotránkozott, sajnálkozó és kétségbeesett arcok villantak mindenfelé, majd a mindenki mást összekötő döbbenet fojtott morajlása töltötte meg a helyiséget. A férfi valami nagyon nagy bajt csinált…

 

Szinte halálra rémült szavai, viselkedése hatásától, a körös-körül lévők reakciójától, és képtelenség, de most éppen a fiatalemberhez fordult segítségért, rá pillantott, hogy oldozza fel, hogy mondja már, hogy igaza van, vagy hogy legalább nem haragszik! De a fiatalemberre alig lehetett ráismerni. Szinte valós méretének felére zsugorodva ült a pamlagon, fejét lehajtotta. Ahogy újra csend lett, amelyet itt-ott azért egy-egy pisszenés, köhintés zavart meg, a fiatalember kezeit térdére tette, és mintha tonnányi tömeget kellene megmozdítania, lassan, nehezen felegyenesedett. Utoljára a fejét, majd a tekintetét emelte fel. Szemei könnyel teltek meg, a férfi szemébe nézett, és valami megfoghatatlan, de kétségkívül jelenlévő bölcsességgel, ugyanakkor lemondással és végtelen szomorúsággal a hangjában halkan csak ennyit mondott: Kotkodács. És lassan, lehajtott fejjel, a többiek óvó figyelmétől kísérve kitántorgott a teremből.

A bérelt szoba

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4


/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csitkovits szerette a szobát, amit a Gartner utcában bérelt
már három éve. Szerény berendezése (egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és egy
kopottas szőnyeg) ugyan nem az övé volt, de ha lett volna rá lehetősége, maga
is ilyen bútorokat választott volna: korrekt iparosok dísztelen, mégis nemes
vonalú, becsülettel elkészített munkáit.

 

Egyébként Csitkovits életének jó kétharmada itt zajlott; a
másik egyharmadban dolgozott. Nem járt el sehova, nem találkozott senkivel,
igazából a ház többi lakóját sem ismerte. Olyan elidegenedett ember volt, hogy
hetente fizetendő lakbérét is egy borítékban tette le az étkezőasztalra, a
főbérlővel nem is találkozott. Ez a módszer mindkettejüket kielégítette.

 

A fiatalember hétköznapjai mindig azonos forgatókönyv
szerint teltek el. Felszínes álmából nyugtalanul ébredt, az álláig felhúzott
paplan alatt nyújtózkodott egyet, de nem ernyedt el újra, mint aki még öt perc
lustálkodást engedélyez a maga számára, hanem figyelni kezdett. Leginkább a
hangokra koncentrált, de várakozásában volt valami mágikus is. Talán azt várta,
hogy végre kiderül valami, történik valami, ami egy csapásra helyre teszi a
dolgokat zilált agyában, amit látva (vagy hallva, érezve?) felnevethet végre
felszabadultan, mint akinek elárulták a barátai, hogy az utóbbi időben, mióta
olyan furcsa minden, ártatlan tréfát űztek vele.

 

De csak a szokásos zajokat hallotta. A szemetes autót,
egy-egy távoli vagy akár közelebbi dudálást, aztán ahogy a munkába igyekvők
beindítják az autójukat, illetve a szemközti ház egyik nyitott ablakából
kiszűrődő hangos zenét. A zene mindig más volt, de valahogy mindig ugyanaz. Mindenesetre
semmi olyasmi, amit bárhol máshol hallott volna. Egyszerű és durva, bár volt
benne mégis valami, amiért talán szeretni lehet, de nem tudta volna
megfogalmazni (mert megérteni sem tudta), hogy mi az. De legfőképpen azt nem
értette, hogy szólhat ilyen erővel.

 

Felült az ágyban, felvette drótkeretes szemüvegét, és az
ablakhoz ment. Pár pillanatig csak állt ott, mint aki tízig számol, aztán
hirtelen, energikus mozdulatokkal félrerántotta a függönyt, és szélesre tárta
az ablakot. Ekkor megint tétovázott egy szempillantásnyit, majd kinézett. Újra
a szokásos látvány… Éledező utca autókkal, motorokkal, az a furcsa zene
szemből.

 

A hangokat még meg tudta szokni valahogy, de a látvánnyal
soha nem tudott betelni. Már-már veszélyes mértékben hajolt ki az ablakon,
szeme ide-oda cikázott, aztán próbált nyugalmat erőltetni magára, hogy
szisztematikusan végig tudjon nézni mindent, de aztán megint elkapta a hév, egyik
lábát fel is emelte, hátra is nyújtotta, hogy még kijjebb hajolhasson, hogy még
többet láthasson. Hogy néznek ki belülről ezek az autók? Nehéz kormányozni
őket? Honnan jönnek, és hova tartanak?

 

Na jó, ideje készülődni – gondolta, és a szoba felé fordult.
Becsukta az ablakot, az este odakészített lavór vízben megmosakodott,
megborotválkozott, majd akkurátusan felöltözött. Nem feledkezett meg a
mandzsettáról és a mellényről sem. Borotválkozó-tükrét ide-oda forgatva
győződött meg róla, hogy mindene a helyén van, úgyhogy felvette a felöltőjét,
fogta a sétapálcáját, és elindult.

 

A lépcsőházban hűvös, borzongató huzat bújt a gallérja mögé,
és csak a földszinten csendesedett el újra észrevétlenül. A kapuhoz érve újra
megállt, de csak egy pillanatra. Lenyomta a kilincset, és kilépett az utcára.
Mohón nézett körbe, aztán csalódottsággal vegyes harag futott át az arcán, még
a pálcájával is koppantott egyet dühösen, de aztán egy pillanat alatt rendezte
vonásait.

 

Határozott léptekkel elindult a hivatal felé, elment a reggeli munkáját
végző lámpaoltó mellett, gépiesen adott egy negyedkoronást az újságos fiúnak az
aznapi Kurírért, és csak ment, csak rótta a macskaköves utcát a kellős közepén, és nem figyelt
se a szenesemberre, se a konflisokra, se az őt szidalmazó kocsisokra, senkire.
Ugyanis ez az egész nem érdekelte őt. Csak az érdekelte, amit soha nem
ismerhetett meg, amibe minden reggel csak bérelt szobája ablakából pillanthatott
be oly fájdalmas sekélyen.