Kategória: Egyéb kategória

Pirézek

Régi ügy, hogy kiderült, a magyarok híres(?) vendégszeretetük ellenére semmi áron nem akarnak asszisztálni a pirézek betelepüléséhez. Tegnap baráti társaságban beszéltünk egy kicsit ennek a lehetséges okairól, és én végül arra jutottam, hogy egyelőre nem vetem fel a lakógyűlésen, hogy tarthatok-e aunt.

Ön nyert!

Nem tudom, hogy kik és miket írnak a Reader’s Digestben, de valahogy az a prekoncepcióm, hogy alacsony színvonalú idiótaságokkal van teletömve az az újság.

Abból a levélből indulok ki, amit ma kaptam tőlük – annak ellenére, hogy mindent elkövetek, hogy ne is tudjanak a létezésemről az ilyen cégek. Kitörő lelkesedéssel értesítenek, hogy belekerültem abba az elitcsapatba, aki megnyerte annak a lehetőségét, hogy most már igen-igen komoly eséllyel bekerüljön abba a fordulóba, ahonnan már a 25 milliós nyereményre való sansz ép ésszel szinte elviselhetetlenül magas.

Itt most csak ügyetlenül próbálom sűríteni azt, amit ők három oldalon keresztül, kilenc további csatolt dokumentumra hivatkozva hömpölyögtetnek fel. Minden ismert eszközt bevetnek, amiről tudni lehet az ostoba emberek befolyásolása témakörében. Sürgetnek, nehogy lemaradjak, csodálatos jövőt vázolnak, elrettentenek attól, hogy összetépjem a küldött anyagot és/vagy ami még rosszabb, hogy ne válaszoljak, továbbá nem csak úgy írnak nekem, hanem már kimondottan a gazdasági igazgatóságról, ahova ugye nyilván már csak a célegyenesbe fordulva kerülhet az ügy, amikor már valósággal szét akar robbanni a pénzeszsák, úgy vágyódik felém a tartalma. Ezen kívül olyan kedvesek, hogy a gazdasági igazgató, az ügyfélszolgálat és az ajándéksorsolási osztály vezetője is személyesen részt vállal a meggyőzésemből – egy-egy külön levélkével.

Az utolsónak a kezembe kerülő papírról egy, a Reader’s Digest Ajándéksorsolási Bizottságának tiszteletbeli elnöki tisztét betöltő, már nyugdíjas televíziós személyiség mosolyog rám, és azt állítja, hogy amikor megkeresték, és személyesen is megismerte a bizottság kitűnő tagjait, rögtön látta, hogy itt egy kimagaslóan hiteles kezdeményezésről van szó, és azonnal elvállalta a tisztséget.

Ja, hogy a pozitív forgatókönyv lefuthasson, meg kell rendelni valami fűvészkönyvet, de tényleg egy egyedülállóan kiválót.

Általában rezignáltan, vagy kissé bosszúsan figyelem az engem megtaláló reklámokat. De ez feldühít, mert penetráns módon inkorrekt, büdös szájúan tolakodó, és gyomorforgatóan felháborító. Szomjas szívvel vágyom rá, hogy érezze minden élő ember méltóságán alulinak a megkeresést, és fulladjon érdektelenségbe az egész nyereményakció, de tudom, hogy erre összehasonlíthatatlanul parányibb esély van, mint a Reader’s Digest főnyereményére.

A koncert

A kényszeres, az utolsó pillanatokra tartogatott köhögések lassan elhaltak, és a zongorista lágyan leütötte az első hangot, majd a következőt, és így tovább: tehát játszani kezdett. Rövidesen mindenkit elvarázsolt a zene, csak azoknak tartott egy kicsit tovább átadni magukat az érzésnek, akik azt szerették volna, hogy értő műélvezetük minél előbb látsszon rajtuk.

Kleinné a hetedik sorból csodálkozva látta, hogy a zongorista lassan feláll a székéről, majd az ujjait is elemeli a billentyűktől, de a zene tovább folytatódik. Sőt, valahogy még magával ragadóbb, mint előtte. A zongorista könnyed, lassú léptekkel elindult a nézőtér felé – miközben a zene egy pillanatra sem szakadt meg. Kleinné szemébe nézett, és egyenesen feléje tartott. Az asszony zavarában elpirult, és férjére pillantott, aki azonban szokása szerint elbóbiskolt.

A zongorista közben elérte az első sort, és tekintetét nem vette le Kleinnéről, hanem egy ideig csak állt ott, és nézte őt. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt belőle, mert az asszony valahogy biztonságban érezte magát. Mélyeket lélegzett. Talán még boldog is volt valami furcsa módon. De ami a legfurcsább: kezdeti zavara egy csapásra elmúlt, helyette nem is izgalmat, inkább rajongást érzett.

A férfi mintha lépni próbált volna feléje, de nem tudott az első sor miatt. Egy drámai, zengő mély hangnál aztán egyszercsak elemelkedett a földtől, az első hat sor feje fölött könnyeden Kleinnéhez szállt, és leült mellé. A nő becsukta a szemét, a férfi pedig valamit súgott a bal fülébe. (Kleinné bal füle valamilyen oknál fogva sokkal érzékenyebb volt, mint a jobb). Az asszony szeméből egy könnycsepp csordult ki, és hangosan felsóhajtott.

Talán saját, nem várt hangja hatására, hirtelen rádöbbent a helyzet tarthatatlanságára: mégicsak egy koncerten van több száz ember között! Minden eddig elaltatott zavara egyetlen óriási hullámként lepte el. Rémülten nézett férjére, akinek végig kellett néznie ezt a most már egyértelműen kínossá vált közjátékot. Ahogy ránézett, azt látta, hogy ő is éppen most fordította felé megriadt tekintetét. Pár pillanatig egymásra bámultak, aztán maguk köré. Körös körül elkerekedett szemeket láttak, a teremben pedig hirtelen csend lett.

Mindenki a fejét kapkodta, mintha keresne valakit, aztán szinte egyszerre néztek a színpad felé. A zongorista éppen lassan elemelte ujjait a billentyűktől.

Beléptető

Az étteremnél saválló acél beléptető-zsilipeket szereltek fel. De mivel a dolgozókat a táplálkozásban akadályozni nincs értelme, a kapukat nyitva hagyják. A nyitott kapun való áthaladást viszont sípoló hangjelzéssel nyugtázza a gép. Ez egyeseket csak bosszant, de azokkal a fogyókúrázókkal szemben igazán inkorrekt, akik azért lopva le-lenéznének az étterembe.

BUÉK

– Jaj Kópé! De sok szomorúságot okozol nekem, mintha nem lenne elég bajom öreg koromra… – mondta Erzsi néni az őt körülugráló kutyájának, miközben gereblyéjével összehúzta a sok girbe-gurba ásásnyomot, amit a kertkapu felől úgy is lehetett olvasni, hogy: BUÉK, kedves gazdám!

Fröccsöntött mosoly

Van annak anyagi vagy erkölcsi vagy bármilyen hozadéka, hogy az élelmiszerüzlet dolgozóinak viccesnek szánt, piros, fröccsöntött ördögszarvacskákat kell viselniük az év utolsó napján? Ha van, nem lenne-e még meggyőzőbb az eredmény, ha az ötletgazda is hasonló jelmezben indiánszökdelne a vásárlók kígyózó sorai között, szűnni nem akaró, őszinte mosollyal az ajkán?

Alku az alkura

Marokkóban is szokványos dolog, hogy amikor rá akarnak venni, hogy bemenjünk a boltjukba – csak úgy körülnézni (just look) – már valami árat is mondanak egy-egy a kínálatukban szereplő portékára. Ha kevés hajlandóságot mutatunk, akár nagyon gyorsan is mehet lefelé az ár. Olykor olyan mélyre, hogy már azt gondoljuk, hogy ezért már érdemes – csak úgy benézni.

Bent aztán, amikor már esetleg komollyá válik a vásárlási szándék – rutinunktól függően – vagy megdöbbenünk, vagy magunkat vádoljuk, hogy megint olyan utcába mentünk, ahol már jártunk párszor. Az történik ugyanis, hogy ebben a felvonásban megint jóval többet mondanak, mint amiről előzőleg beszéltünk. Mintha szó sem lett volna pénzről, főleg pedig konkrét limitről. Pedig mindig meg is ismételtettük velük, hogy akkor tehát azt állítod, hogy ez az áru nem kerülhet többe, mint pl.100DH. És a szemünkbe nézve, sőt egy kicsit bosszúsan, hogy minek így túljátszani, ha két (vagy több) úriember egyetért, meg is ismétlik.

Azt hiszem, ezt is meg tudom magyarázni. Vagy legalábbis találtam egy olyan megközelítést, ami érthetőnek mutatja a fent leírtakat. Szerintem az a megoldás, hogy itt több, egymást követő alku folyamatról van szó. Az elsőnek a tétje, hogy egyáltalán bemenjünk az üzletbe, hogy megnézzük, mit kínálnak. Hogy ezt a célt elérjék, elmennek szinte bármeddig, de legalábbis egy nagyon kedvezőnek ítélhető árig mindenképpen. Majd amikor céljukat elérték, és egy lépéssel közelebb kerültünk a közös sikerhez, az üzletkötéshez, minden kezdődik elölről. Hiszen a vásárlás maga, az már egy egészen másik ügy. Lehet, hogy olyan áru tetszik meg, amire addig nem is gondoltunk, vagy miután a saját szemünkkel láttuk, megértjük, hogy mégis sokkal többet kell adnunk érte, mint azt előzőleg, látatlanban hittük.

Üzlet(i) – kultúra

Marokkóban feltűnt, hogy amikor intettünk egy-egy félreérthetetlen gesztusokkal felénk közeledő embernek, hogy nem akarunk semmit venni, legyen akármilyen olcsó is, amit kínál, sokszor komolyan megsértődtek. Egyiptomban és Indiában sem szokás tudomásul venni, hogy nem akarunk vásárolni, de a dolgot mindig szigorúan üzletként fogták fel az ottaniak.

Marokkóban viszont többször is előfordult, hogy a szemünkre vetették fellengzősségünket, és kioktattak minket, hogy úgy álljunk hozzájuk, mint ember az emberhez. Csak beszélgessünk. Olyasmikről, hogy jól érezzük-e magunkat, honnan jöttünk, hogy tetszik az ország, az adott város… Meg hogy mennyit érne meg nekünk ez a szőnyeg / óra / papucs, stb.

Egy ilyen ívet vett eszmecsere után kézenfekvő a következtetés: ezek hülyék, és/vagy minket néznek annak. De megint felmerül a gyanú, hogy nem egészen erről van szó. Úgy tűnik, hogy az adásvétel az arab emberek között nem egyszerűen az, ami nálunk, hanem egy a régmúltban gyökerező szükséglet kulturális tényezővé szervesülése. A berberek például eredetileg más népektől elzárva, azoktól jelentős távolságot tartva éltek. Így, amikor mégis kapcsolatba kerültek velük, magától értetődő volt, hogy kereskedniük kell, azaz a nekik felesleges javakat számukra szükséges árukra kell cserélniük (persze akár pénz közbeiktatásával). Hasonló lehet a helyzet, nagyobb volumenben, Afrika és Európa találkozásánál. Ezek az adásvételek elkerülhetetlen részei voltak az emberek közötti találkozásoknak, és így az idők folyamán önálló, az árucsere puszta tényén túlmutató jelentőségre tettek szert – gondolom én.

Érdekes volt hallani egy huszonéves berber szállás-közvetítőnktől, ahogy egyik este beszélgettünk vele, hogy ő személy szerint azt gondolja, hogy – az alapértelmezéstől eltérően – akkor is lehetnek az emberek barátok, és emlékezhetnek egymásra jó szívvel, ha éppenséggel semmilyen üzletet nem kötöttek. A családi vállalkozás másik tagja, a srác unokatestvére, úgy tűnt, nem osztja fiatalabb rokona álláspontját , és a nem közvetlenül vásárlásra vagy eladásra vonatkozó kérdéseket vagy meg sem akarta érteni, vagy azonnal üzleti irányba kanyarította őket.

Moon Walk

Talán az egyértelműen normális mértéken túl is törekszem a hatékonyságra. Ma például különös örömet okozott, hogy az úszóbérletem utolsó lehetőségét az év utolsó szóba jöhető napján, azaz még 2007-ben, és a külső ötvenes medence hosszában felparcellázott állapotában úszhattam le (hétköznapokon keresztben lehet csak úszni), udvariasan elhárítva a megmaradt bérlettel rendelkezők diszkontált ajánlatait.

De alakulhatott volna egészen másképp is a napom. Akkor ugyanis, ha a két megcsúszásom egyikéből valódi esés lett volna a jeges, -5 fokos betonon. Akkor csak az egyik szemem nevetne. Így csak a lépcsőn siklottam le, közben hátra-karkörzést végezve, illetve a vízből kiugorva gyakoroltam kicsit a moon walkot.