Mangó

Aki életében evett narancsot, de úgynevezett 100%-os narancslevet is ivott már, tudja, hogy mekkora különbség van az eredeti gyümölcs (illetve az abból facsart lé), és a boltokban kapható folyadék között. 

A mangó esetében még ennél is jelentősebb a különbség. A gyümölcs az általam eddig kóstoltak közül talán a legfinomabb, és ez természetesen facsart állapotára is igaz. Kerestük is a lehetőséget, hogy együnk, igyunk belőle.

Damaszkuszi szállásunk közelében például jónéhány gyümölcsmixelő volt, ahol narancsot, kiwit, mangót, epret, banánt, és még pár gyümölcsöt lehetett kevertetni. Az így készült turmixok elképesztően finomak voltak. Érdekes volt ugyanakkor, hogy a gyümölcsök keverésére szakosodott intézményekben a legtöbbször iszonyú nehézségekbe ütköztünk, amikor elsoroltuk, hogy milyen gyümölcsöket szeretnénk összekevertetni. Annyira voltak meglepve, mintha soványtejes marhavért követeltünk volna.

Pozitív tapasztalatainkon fellelkesülve dobozos mangólét is vettünk. Az első kortyok halványan emlékeztetnek a mangóra, de inkább egy olyan mellékíz mentén, ami nem játszik szerepet abban, hogy szeretjük a gyümölcsöt. Minden további korty fokozta az elbizonytalanodást, ami döntésünk helyességét illeti. Az utolsó, tétován lenyelt korty után ért meg igazán az ítélet: nem érdemes ilyesmit inni.

Az általunk evett és ivott mangók kívülről haragoszöldek voltak, ennek ellenére teljesen érettek, és belül narancsszín árnyalatúak. Úgy tűnik, hogy ennek a gyümölcsnek legalább annyi variánsa van, mint pl. az almának.

 

Első nap

– Bazmeg, nem hiszem el! Az első napom, és erre mi történik?

– Mi?

– Egy öltönyös csóka csak úgy sétálgat a kordonon kívül, mint akit semmi nem érdekel, aztán egyszer csak átugrik, odarohan a hidegtálakhoz, és eszelősen elkezdi pakolni a zsebeibe a húsokat, a pástétomokat, amit ér bazmeg! De kurva gyorsan ám! Először majdnem lefagytam, de aztán elkezdtem rohanni. Ő meg csak tömte, tömte, amíg már eléggé közel nem értem, és akkor az utolsó pillanatban nekiiramodott, és elfutott a lépcsőház felé. Esélyem nem volt utolérni, bazmeg! Nem is értem, hogy abban a cipőben…

– Ja, értem. Ne törődj vele. Ez Dr. Kálnoky Árpád. Mindig ezt csinálja. Mi is úgy szoktuk, hogy üldözzük egy kicsit, mert különben tényleg sok kaját elrak, de így még belefér. De arra vigyázz, hogy utol ne érd! Elég magas beosztásban van, és korábban volt már gondja itt valakinek egy ilyen ügyből…

Beszél ön arabul?

Egyik kedvenc – bár adott esetben energiafaló – jelenettípusunk az volt, amikor egy kudarcba fulladt, kezes-lábas angol nyelven folytatott hosszas információcsere-kísérlet végén mind szír, mind jordán jóakaróink szemében „van egy ötletem” fény csillant, és megkérdezték, hogy esetleg nem beszélünk-e arabul.

Tíz oldal

A beosztott tétován előrébb lépett, és egy tízoldalas szöveget tett le az asztalra. Az igazgató a papírokra meredt, majd a beosztottra nézett. Mély levegőt vett, és a kezébe fogta az anyagot, belelapozott, de csak úgy nagyjából. – Ejj! – fújta ki ingerülten a levegőt, és az asztalra csapta a vékonyka paksamétát. Érezte, ahogy elönti a düh, keze ökölbe szorult az asztal alatt, és amíg behunyt szemmel tízig számolt, felidéződött benne az a négy évvel korábbi, rettenetes csütörtök reggel.

Egy átmulatott éjszaka után kis késéssel ért be a munkahelyére, ahol – mielőtt szokásos reggeli rutinjába kezdett volna – először is egy bögre kávét töltött magának. Bekapcsolta a számítógépet, oda se nézve begépelte a jelszavát, szürcsölgetett a kávéból, aztán sorra kattintotta az alkalmazások ikonjait, amiket minden nap használnia kellett.

Ezután kicsit megpihent, majd a levelezőre kattintott. Szerencsére csak két új üzenet várta. Rákattintott az elsőre, az ki is nyílott, de valami nem stimmelt vele. Hiába nézte, valahogy nem tudott mit kezdeni vele. Újabb kávét töltött magának, és a mosdóban megnedvesítette az arcát, aztán visszaült a géphez.

De akárhogy is meresztette a szemét, csak megmagyarázhatatlan rémületet érzett. Mintha valami megakadályozta volna, hogy a levél mélyére hatoljon, hogy egy levegőre elolvassa. Látta, hogy – a jelzés szerint – fontos, sürgős levélről van szó. Azt is látta, hogy az írás jól tagolt, itt-ott pontokba szedett, hogy vastaggal ki vannak emelve a fő pontok. De ez volt minden. Összeráncolta a homlokát, előredőlt, és úgy kezdte betűzni az első sort.

Rögtön az első szónál megakadt. Újra és újra megpróbálta, de nem ment. Ismerős volt minden, de egyúttal ismeretlen is. Mintha egy unásig ismert dolognak a másik oldalára került volna, vagy belülről nézné… Érthetetlen. Pedig élesen lát mindent – gondolta. És ekkor, ahogy ezt magában kimondta, egyszerre teljes súlyával nehezedett rá a megdöbbentő felismerés: azért nem tudja elolvasni a szöveget, mert nem tud olvasni. Úristen! Ez azért nem tűnt fel a jelszó begépelésénél, mert az csak egy automatizmus, nem kell hozzá tudni semmit! Megint a képernyőre meredt, és szemügyre vette a betűket. Felismerte, hogy valóban betűk. Olyanok, mint amilyeneket már milliárd szám látott, olvasott és írt. De nem tudta, hogy melyik melyik, nem tudta, hogy milyen hang tartozik hozzájuk, hogy hogy kell összeolvasni őket, hogy mit jelentenek külön-külön és együtt. Nem tudott olvasni többé!

Hideg veríték ütközött ki az arcán, szívét mintha belülről kitörni akaró robbanások ostromolták volna. Vigasztalhatatlan kétségbeesést érzett, és a tehetetlenség, a megfosztottság dühét. Felpattant, és vörösen, a homloka közepén egy pulzáló, girbegurba érrel ordítani kezdett. – Hányszor mondtam magának, hogy nekem ne regényeket hozzon ide?! Nem érti, hogy nekem erre nincs időm?! Hülye maga, hogy nem tudja egy beszédes ábrán bemutatni, hogy miről van szó?! Idióta!! Vagy túl sok az ideje?! Takarodjon innen, és fél órán belül legyen itt az a beszédes egy oldal, amit pár rövid mondatban, szóban összefoglal nekem! Ha nem megy, az azt jelenti, hogy maga képtelen megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől, tehát nincs helye közöttünk! Kifelé! És soha többet elő ne forduljon ilyesmi, mert akkor tönkreteszem magát, aljas gazember!! – ordította egyetlen levegővel, hogy a végére egészen elkékült, visszarogyott a székére.

Aqaba

Hangulat, vagy patetikusabban szellemiség szempontjából Aqaba a legjobb hely Jordániában. Mindenek előtt fontos tulajdonsága, hogy a forgalmazott termékeket és szolgáltatásokat nem terheli forgalmi adó. Kevesebbet fizetni mindig örömteli érzés, de ugyanezt a Vörös Tengernél tenni igazán megható.

A város nyitottabbnak, jókedvűbbnek tűnt, mint Jordánia többi része (amik persze még mindig nem hasonlíthatók össze Magyarországgal). Az egyik legszembetűnőbb furcsaság az volt, hogy ha a zebrára léptünk, az épp közeledő autók lelassítottak, sőt megálltak, és átengedtek minket az út másik oldalára. Ezt különös kedvességként éli meg az ember, de igazán az benne a furcsa, hogy hogy fordulhat elő egyáltalán ilyesmi egy olyan országban, ahol a miénktől ennyire eltérően közelítik meg a  közlekedést; azaz mindenki mindig mozgásban van, és a többi mozgóhoz kalibrálja saját ösvényét és sebességét. Igaz, a jordánok a piros lámpánál is hajlamosak megállni…

A tulajdonképpeni fő attrakció azonban a merülés volt. Kicsit arrébb taxiztunk a várostól, és egy Japanese Garden nevű szabadstrandon tetettük ki magunkat. Napoztunk, figyeltük a helyieket, ahogy piknikeznek, és nem utolsó sorban bementünk a vízbe.

A part felől közelítve szomorúan sok volt az elpusztult korall, de hal volt bőven. A zátony tenger felőli oldalához vezető átjárót meglelve azonban sokkal szebb kép tárult elénk. A korallok javarészt sértetlenek voltak, és halakból is még nagyobb volt a választék.

Az egyik snorkelezés alkalmával egy kisebb halraj közelébe úsztam csak úgy kíváncsiságból, hogy mennyire engednek közel magukhoz. Annyira, hogy meg is érinthettem volna őket, ha pont az utolsó pillanatban nem úsztak volna kb. hét centiméterrel arrébb, mint ahova még elértem. Nagy élvezettel úsztam közéjük, és azt figyeltem, hogy milyen viselkedést váltok ki belőlük hirtelen mozdulataimmal, irányváltásaimmal, stb. Aztán ahogy a rám meredő szemeket kezdtem el sorban vizsgálni, egyszer csak észrevettem, hogy szabályos, hozzávetőlegesen másfél méter sugarú kört vontak körém. Ha közéjük iramodtam, szétnyíltak, ha lassan haladtam, körbezárva követtek. Közben minden szem engem nézett. Hihetetlenül feldobott, hogy a szereposztás, miszerint én figyelem meg az oktalan állatokat, fordítva is tökéletesen működik. Az előbb még a környékemen úszkáló Fodit kerestem tekintetemmel, hogy megoszthassam vele a fajközi összekacsintás élményét, de nem láttam. Egyelőre nem akartam elúszni a halrajomtól, ezért inkább nehezteltem rá egy kicsit, amiért az enyémhez képest nyilván alacsonyabb rendű tevékenységet végez valahol. Aztán megláttam egy halraj gyűrűjében.

Tökéleteshez közelítő komfortérzetemet az sem tudta érdemben beárnyékolni, hogy hígfosásos periódusom zenitjén voltam éppen. Egy alkalommal intenzív kényszer alatt, de végső soron a természeti népek, sőt a vadállatok bölcsességével hoztam meg a döntést, hogy a tengerben könnyítek magamon. Szaggatott mozdulatokkal egy kevésbé frekventált részt kerestem, miközben záróizmom kapitulációját előrejelző vibrálását próbáltam a hit erejével késleltetni. Végül elég gyorsan találtam – a kialakult helyzetben végül is megfelelőnek tűnő – helyet, és félig lehunyt szemmel elengedtem magam. Ez talán kiáltó otrombaságnak hangzik (különösen egy Japán kert nevű helyen), de a rájuk erőltetett kulturális máztól mentes halak falánk érdeklődése megnyugtatott: igazi nyertes-nyertes játszmát szült a helyzet.

Háromszor merültünk palackkal, ebből két alkalommal roncshoz. Az egyik egy 1999-ben a fenékre került amerikai tank volt, a másik egy huszonhárom éves hajó. Élveztük. Amúgy a merülés az araboknál elvárható módon történt. A felszerelés gyalázatos, illetve a nálunk balesetveszélyességük miatt (értsd: alsó végtagok elvesztése) betiltott, agg alumínium palackok némi borzongást okoznak az arra hajlamosakban. A második társaságot úgy találtuk, hogy egy harmadikat kerestünk, amire azt mondták, hogy a Japanese Gardennél találjuk. Megkérdeztük az első helyen, ahol előző nap voltunk. Ők felküldtek egy úton párszáz métert, és csodálták, hogy gyalog nekivágunk. Felfelé persze csak komótos (vagy felfüggesztett?) építkezések nyomat találtuk, de aztán mégis ráleltünk egy olyan búvárklubra, amin amúgy is gondolkodtunk már, csak senki nem tudta megmondani, hogy hol találjuk.

Ugyan a komoly arccal feltett „Tapasztalt búvár Ön?” kérdésre elég azt mondani, hogy igen, azt minden további nélkül elhiszik, azért becsületükre legyen mondva, hogy az első alkalommal pár biztonsági gyakorlatot elvégeztettek velünk a sekély vízben, hogy kiderüljön, tényleg képben vagyunk-e.

A merülések egyformán zajlottak. Elmentem fosni, majd ahogy visszatértem, láttam, hogy már készülődünk is. Beöltöztünk, a felszerelés súlyával megspékelve végigcsámpáztunk a köveken (ezt a részt gyűlöltem), aztán alaposan szemügyre vettük a kiszemelt roncsot és/vagy korallzátonyt vagy egyéb életközösséget. Itt is azt tapasztaltam, hogy a halak is egyértelműen érdeklődnek irántunk, nem csak fordítva.

A merülést nem nevezném sportnak, de kétségtelenül fárasztó. A végén eléggé kihűlve és legyengülve támolyogtunk a partra. Természetesen a beleim sem hagyták szó nélkül a hideget, a megnövekedett nyomást és az ólomöv szorítását: lerángattam magamról a felszerelést, és ismételt fosással foglaltam keretbe a merülést.

Ha már a keretnél tartunk; a második merülésvezetőnk a vízből kifelé jövet a parton összeszedte az útjába kerülő szemetet, és szépen kidobta őket. Ez hozzávetőlegesen annyira volt meglepő jelenség a zacskókkal, petpalackokkal és sittel elárasztott országban, mint nálunk a szelektív hulladékgyűjtés Ózdon, 1976-ban.

Félsiker

Az utóbbi napokban – otthon – egy bazi nagy labdán (fitball) ülök a számítógép előtt. Ebben az a pláne, hogy kénytelen vagyok feszes tartással, egyenes derékkal ülni, hogy megmaradhassak rajta, ezáltal javul a tartásom, mert olyan izmok erősödnek meg a gerincem környékén, amiket egyébként nem nagyon használok. De a lényeg, a végső cél, hogy a derékfájásra való hajlamom is csökkenjen.

Most ott tartok, hogy izomlázam ugyan nincs, de azért érzem, hogy hol dolgozott az izom. Pár órán át azt is érzem, hogy ezeknek az izmoknak a bedurranása valóban egyenesíti a hátamat. Viszont tegnap óta kifejezetten kellemetlen, hátfájós érzés, ha normálisan (azaz a szokásos hanyag tartásommal) ülök a széken, vagy egy fotelban. Ugye a fitball titkos működésének nem az a lényege, hogy fájdalom-okozásos büntetéssel sújtja a helytelen tartást, ugyanakkor az egyenes tartáshoz nem szoktat hozzá?

Alpár nem ismer meg

Tegnap találkoztam Alpárral. Nem ismert meg. Pedig – még az első munkahelyemen – ő volt az, aki minden nap úgy futott a busz után, hogy karjait szorosan a törzse mellé simította, negyvenöt fokban előredőlt, (nyelvét kissé kidugva koncentrált mozdulataira), és minden harmadik lépésnél ugratott egyet, ahogy a mentális fejlődésben késést felhalomzó kisiskolások teszik. Aztán a buszvezető becsukta az ajtót előtte, és a gázpedál határozott lenyomásával kövér, fekete füstgomolyagot okádott az arcába. Ez így ment minden nap. Én voltam az egyetlen, aki nem röhögött rajta. És én vagyok az egyetlen, akit nem ismer meg.

Idegenszeretet

A szírek végtelenül kedves emberek. Lépten-nyomon előfordult, hogy csak úgy érdeklődésből szóba elegyedtek velünk, kérdezgették, hogy honnan jöttünk, mit láttunk már az országukból, aztán ajánlottak látnivalókat, és arról is beszéltek, hogy ők mivel foglalkoznak.

Egy alkalommal aprópénzzel segítettek ki minket egy utcai árusnál. Nem voltunk megszorulva, csak a még javarészt ismeretlen érméket nézegettük, értelmezgettük. A túlzó kedvességet persze megpróbáltuk visszautasítani, de a srác mindent elrendezett a pultossal, további vitára nem adva lehetőséget.

Később egy piknikező tanári kar kért minket, hogy üljünk le hozzájuk. Az angoltanár volt a szóvivőjük. Ők is rendkívül érdeklődőek voltak, és olyan kérdésekkel leptek meg minket, mint hogy milyen irányban változott az élet nálunk a rendszerváltás óta. Visszakérdeztünk, hogy tényleg arra gondol-e, amire gondoljuk, hogy gondol, de kiderült, hogy igen. Képben volt a legújabb kori eseményekkel kapcsolatban – jóval a hazája határain túli vidékek vonatkozásában is.

Damaszkuszban azért kicsit más a helyzet. A nagyvárosi környezet törekvőbbé, céltudatosabbá és otrombábbá teszi az embereket mindenhol a világon. Egy kis vargabetű után az egyik busz-pályaudvarra érkeztünk vissza Damaszkuszban. Rögtön elleptek minket a taxisok, különösen egy. Elárultuk neki, hogy Ammanba akarunk menni, amire rögtön adott is ajánlatot, amit persze nem fogadtunk el. Meg akartuk ugyanis nézni, hogy mennyibe kerül a busz. Hamar kiderült, hogy a mi járatunk a másik állomásról indul. Az emberünk mindenáron el akart minket vinni, fejenként 500 fontnál (~2000 Ft) tartottunk, és úgy nézett ki, nem is megy lejjebb. Bevetett mindent, azt is felajánlotta, hogy átvisz minket a másik pályaudvarra, de aztán erre mégsem volt hajlandó, illetve azt is mondta, hogy ma már nem mennek buszok a másik állomásról, csak ő tud elvinni minket, stb.

Megpróbáltunk elszakadni tőle, de mindenhova követett minket, és meghiúsította a többi taxissal való megállapodásunkat. Végül két csapatra oszlottunk, hogy lerázzuk, taxit szerezzünk, és a másik állomáson konstatáljuk, hogy tényleg nincs már busz aznap, holnap pedig pont annyiba fog kerülni, mint amennyit a taxis kért az előbb. Így két taxi árával „kijjebb” kerülve kellett belátnunk, hogy minden arra utaló egyértelmű jel ellenére a taxis nem akart átverni minket.

Mivel már nem akartunk visszamenni az első állomásra újabb adag pénzt kidobva az ablakon, ráadásul rosszabb alkupozícióban, mint ahogy eljöttünk, illetve szállást sem akartunk keresni és fizetni a reggelig hátralévő öt-hat órára, végül egy ammani illetőségű taxissal vitettük el magunkat 75 dollárért.

“B” forgatókönyv

Nem a zebrák a kedvenc állataim, de nem tagadhatom el, hogy a végsőkig való küzdés képességében még a japán televíziós vetélkedők versenyzőit is maguk mögé utasítják.

Amikor a szavanna állatai inni mennek a folyóhoz, a krokodilok már várják őket – egy, a szükségesnél nem kifinomultabb, cserébe kitűnően működő módszerrel a tarsolyukban. A forgatókönyv szerint a lesből támadó hüllő megragadja áldozatát, berántja a vízbe, és testét hossztengelye körül többször megforgatva tekintélyes darabokat szakít ki áldozatából.

Ha azonban a dráma másik szereplője egy zebra, a történet gyakran máshogy alakul. Először is – csodával határos módon – az állat bőre meg sem sérül láthatóan, miközben az irtózatos állkapocs közrefogja, másrészt a patás olyan vehemenciával kezd védekezni, hogy a történetbe csak ebben a pillanatban bekapcsolódó néző azt gyaníthatja, kifejezetten ő kezdte a verekedést. Fogával a krokodil egyetlen igazán kellemetlenségeknek kitett testrészét, a szemét célozza, és jelentékeny harapásokat mér rá. A ragadozó ennek hatására annyira kizökken eredeti szerepéből, hogy a csavarócselébe már bele sem tud érdemben kezdeni, de még akár a fogásán is lazítania kell.

A zebra ilyenkor az – azért még mindig elég feszes – szorításból kicibálja magát, és a part felé igyekszik.

A szilárd talajt elérve lép párat, hogy kicsit nagyobb biztonságban legyen, aztán megrázza magát, és minden további sokkos állapotra utaló jel, vagy izgágaság nélkül azt kezdi csinálni, amit a többi, az ivással már végzett fajtársa éppen tesz. A csorda tagjai nem tódulnak oda megkérdezni, hogy „Na mi volt? Látom, odajött emberkedni egy krokodil!”, és a kaland résztvevője sem tekinti olyan jelentősnek az elmúlt pár perc eseményeit, hogy feleslegesen terhelje a többieket az unásig ismert, szokásos históriával.

Ilona szörnyű rémálma

A sarokgarnitúrán ültek. Ilona szörnyű rémálmát mesélte Ádámnak. Az álom szerint a férfi nagyszabású összejövetelt rendezett, melyre mindenkit meghívott, aki csak szóba jöhetett; a jelenlegi haverokat és ismerősöket éppúgy, mint rég nem látott barátokat. Ilonát kellemes, megnyugtató öröm járta át, mert valami olyan közösségi élmény, olyan szavak és tettek nélkül is szinte tapintható kapocs tartotta össze a résztvevőket, amire a mai világban talán nincs is példa.

Ekkor azonban – egy kisebb szobába pillantva – észrevette, hogy egy óriási asztalon egy megsütött ember fekszik felszegett fejjel, a hasára fordítva. A sok csevegő vendég kis színes villájával emberhúst evett! Ilona – miközben iszonyatát próbálta leplezni – hátrálni kezdett az előszoba felé, de valamiben megbotlott, vagy csak lábai mondták fel a szolgálatot, mindenesetre Ádám karjai között találta magát. – Hát te meg hová indultál? – kérdezte a vendéglátó hideg fénnyel a szemében! Ilona ekkor felébredt.

Ádám a történetet kétkedéssel vegyes megértéssel fogadta. Furcsállta a dolgot, de – talán túl modorosan is – igyekezett megnyugtatni az álom felidézése miatt újra felzaklatott Ilonát. Mielőtt apáskodva átölelte volna, a lány számára észrevétlenül, nagyon lassan egy félig kikandikáló, piros kis villát csúsztatott vissza a zsebébe.