Turul

Újra fellángolt a turul szobor körüli vita. A kérdés – reálisan szemlélve – politikai alapon nyilván nem oldható meg, ezért hadd hozzak be egy új szempontot a diskurzusba: Az a madár röpképtelen. Alaposan körüljártam, és ki merem jelenteni, hogy csoffadt mellizmai huszad annyi erőt sem képesek kifejteni, mint ami a minden más ízében robusztus test levegőbe emeléséhez kellene. Így azt kell eldönteni, hogy gyalázatos anatómiai felépítése miatt pusztulnia kell-e, vagy éppen szánalmat, és ezért fennmaradást érdemel.

Triviális kérdés

Angust mindenki hülyének nézte. Az a típus volt, aki számára nem volt egyértelmű, hogy ha mindenkinek csinálni kellett valamit, az rá is vonatkozik. Ő volt az, aki a legváratlanabb pillanatban a lehető legtriviálisabb kérdéssel szakította félbe az előadót. Sokszor aztán kiderült, hogy a beszélő nem számított pont erre a kérdésre, és végül nem tudott érdemi választ adni a felvetésre. Furcsa barátom ilyenkor egykedvűen vette tudomásul, hogy nem lehet tudni, az adott dolog éppen mit is jelent pontosan, és feszülten figyelt tovább, hátha a későbbiekből össze tudja rakni a választ. A többiek azonban csak megerősítve látták Angusról alkotott ítéletüket, hiszen újra megválaszolhatatlan, azaz rossz kérdést tett fel, amivel megint csak azt bizonyította, hogy az istennek se akarja érteni, amit mások magától értetődőnek vesznek.

Legyen önkritikánk: Gőgös lendületünkben legtöbbször csak bólintunk a nekünk túl egyszerű részletekre, és csak a lényeget, a megoldást, a kulcsot várjuk türelmetlenül. Vagy egyszerűen szégyelljük, hogy nem értünk valamit. Hogy nem értünk mindent. Pedig a lényeget csak úgy lehet megtalálni, ahogy Angus keresi. A magához őszinte olvasó már most is pontosan érti, hogy miről beszélek, de álljon itt egy konkrét példa, egy megtörtént eset.

Tizennégy éve már, hogy elkísértem barátomat pár vidéki útjára: házat keresett magának. Jónéhányat megnéztünk; volt köztük szép, jó, kicsi és nagy, mindenféle. De volt egy köztük, amiről mindketten éreztük, hogy ez lesz az igazi. Nem túl nagy, borostyánnal benőtt kúria volt, évszázados patinájú kerttel, óriási tölgyekkel, még abból a korból, amikor a házakat örök időkre építették. Az elrendezése hibátlan. Minden ott volt, ahol az ember várta. Tökéletes volt.

De a házvásárlás nem szerelem dolga, hanem üzlet, ezért hűvös tárgyilagossággal kérdeztük a tulajdonost a részletekről. Alaposan meglepett a válaszával. Azt mondta ugyanis, hogy a házat kicsivel több, mint száz éve kísértetek lakják, és kötelességének érzi, hogy ezt a tudomásunkra hozza. Nem akar becsapni senkit, már csak meg akar szabadulni ettől az átoktól, és régen megtanulta, hogy nem a pénz teszi boldoggá az embert.

Ahogy felocsúdtam első meglepetésemből, és láttam az úr szemében, hogy egyrészt nem tréfának szánta, amit mondott (azaz elhiszi saját szavait), másrészt kicsit sem érdekli, hogy mi mit gondolunk róla, hatalmába kerített az érzés, hogy nyert ügyünk van: ez az ember egy idióta, öröm lesz vele üzletet kötni.

Mr. McMormick (így hívták az idős urat) azt javasolta, hogy töltsünk el egy éjszakát a házban (ha nem haragszunk, ő nem tart velünk), hogy – az általa említett körülmény tükrében – megalapozott döntést hozhassunk a vásárlást illetően. Én azt kérdeztem, hogy megvizsgáltathatjuk-e szakemberekkel az ingatlant (csöveket, vezetékeket, vizesedést, stb.). Mr. McMormick rögtön bólintott. Angus pedig megint pár olyan kérdést tett fel, amit senki más szájából nem tartottam volna elképzelhetőnek: – Milyen tetteket írnak a kísértetek számlájára? Bántalmaztak-e fizikailag valakit az utóbbi huszonöt évben? Okozták-e közvetve vagy közvetlenül valakinek a halálát?

Én nem lepődtem meg azon, hogy Angus megint meglepett, de Mr. McMormick szemmel láthatóan még soha nem hallotta ezeket a kérdéseket. Így aztán soha nem is gondolkodott rajtuk. Némi rövid, döbbent csend után, mivel nem bonyolult dolgokról volt szó, szépen megválaszolta őket. Megtudtuk, hogy egy családról van szó, akik egy tűzvészben vesztették életüket. A feleség és a gyerekek bennégtek a házban, az éppen hazaérkező családfőt pedig egy leszakadó, égő gerenda sújtotta halálra, miközben szeretteit próbálta megmenteni. Éjszakánként jelennek meg (a tűz is éjjel volt), és hajnalig kísértenek. Jelenlétük egyszerűen borzalmas, elviselhetetlen, noha nem tesznek semmit a szó cselekvő értelmében, csak bejönnek a hálószobába, és beesett szemeikkel bámulnak áldozatukra anélkül, hogy egy szót is szólnának, de mégis valami várakozással a szemükben. Tehát fizikailag nem bántanak senkit, de dacolni a helyzettel emberfeletti és mindmáig megoldatlan feladat.

Angus megköszönte a választ, és megkaptuk a kulcsokat, hogy ott töltsük az éjszakát. A helyi étteremből rendeltünk vacsorát, amit csak a kapuig hoztak, nekem kellett lemennem érte. Miután ezt elköltöttük, begyújtottunk a kandallóba, és egy darabig kísértethistóriákkal szórakoztattuk egymást, aztán olvasgattunk egy kicsit, de végül nem maradt más hátra, mint lefeküdni aludni. Azt javasoltam Angusnak, hogy aludjunk a kétágyas szobában, így ha bármi történik, annak mindketten tanúi leszünk: nem kell, hogy azt gondoljuk, a képzeletünk játszik velünk. Elmosolyodtam, és hozzátettem, hogy az az igazság, hogy be is vagyok rezelve valamelyest, ezért is jó lenne, ha nem nagyon válnánk szét. (Végül minden helyzetben előhozakodom a teljes igazsággal, ami az esetek nagyobbik részében egyáltalán nem válik hasznomra. Éppen ezért a terveim között szerepel, hogy megszabaduljak e kényszeres szokásomtól).

Pár perccel később felmentünk a szobába, gondosan bezártuk az ajtót, és nyugovóra tértünk. A fárasztó nap után még aggodalmaim ellenére sem okozott gondot, hogy hamarosan álomba szenderüljek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő múlva, de léptek zajára riadtunk fel. A ház igen jó állapotban volt, de falépcsői úgy nyikorogtak, ahogy arra ebben a helyzetben egyáltalán nem lett volna szükség. A léptek közeledtek, mi szinte egyszerre ültünk fel, és tágra nyitott szemeinket az ajtóra meresztettük. A Hold vékony sarlója alig valami fényt adott, inkább csak az árnyékok különbségét láttuk, ahogy szemünk valamelyest hozzászokott a sötét szoba látványához. Ekkor úgy nyílt ki az ajtó, mintha be sem zártuk volna. Síri csendben, lassan haladt a számára kijelölt íven, és csak a végén nyikordult egyet.

Egy ötven körüli, kopaszodó, alacsony férfi lépett be kopott háromnegyedes szövetkabátban, majd egy kicsit fiatalabb nő követte, nyomában két gyerekkel. A nő is olyan ruhát viselt, amiket a száz évvel ezelőtti képeken lehet látni, a kislányon fodros kis ruha volt, a fiún pedig az a gyerekeknek való öltönyféle, amin azok a furcsa zsebek vannak, és sapka dukál hozzá. Mintha saját fényük lett volna, úgy láttuk őket. Nem világítottak persze, csak mintha jobban visszaverték volna a Hold sápadt fényét. Lassú mozdulatokkal megálltak a két ágy előtt, és eddig a semmibe révedő tekintetüket Angusra, majd rám emelték. Egyszerre mozgott a szemük, bőrük szürkés volt és pergamenszerű. Olyan szag lengte körül őket, mint amit a kriptákban lehet érezni.

Olyan elemi félelem tört rám, amilyet még soha életemben nem éreztem. Megbénulva bámultam látogatóinkat, miközben olyan kilengéssel reszkettem, hogy ülve maradnom is emberfeletti erőfeszítésembe került. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leléptem az ágy mellé, felálltam, és elindultam az ajtó felé, akár keresztül a velőtrázó kompánián, az sem érdekelt, ha át kell törnöm közöttük, de egyetlen nyomorúságos lépés után megmerevedtem, kifutott minden vér a fejemből, és visszahanyatlottam az ágyra. Zokogni kezdtem volna, de valamiféle idegen vihogás lett belőle, mintha nem is a saját hangomat hallanám, kezemmel eltakartam az arcomat, és arra vágytam, hogy ébredjek fel. A kísértetek mindeközben mereven néztek, mint valami kísérleti állatot, ami számukra jól ismert, de a terveik végső célja szempontjából jelentőséggel nem bíró viselkedést produkál.

Ahogy újra összeszedtem magam annyira, hogy felnézzek, a kislány lépett felém, holtsápadt arcán mereven kérdő, hideg kifejezés. Felemeltem a kezem, hogy szóljak valamit, de nem jutott eszembe semmi, illetve hang sem jött ki a torkomon. Ekkor Angus hangját hallottam meg, akinek a jelenlétéről (talán érthető módon) teljesen megfeledkeztem. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Angus Fergusson vagyok, ő pedig – intett felém – Morgan Bertwick. A kislány megállt, és vele együtt az összes szellem, az egész család Angusra meredt, mintha eddig ők sem vették volna észre, hogy ő is a szobában van. Nem szóltak semmit, de a férfi arcán átsuhant valami. Valami érzés. Nem tudom, hogy Angus észrevette-e, mindenesetre megint ő szólalt meg: – Mi az oka a látogatásuknak? – kérdezte az általam már jól ismert, ártatlan érdeklődéssel a hangjában.

A válasz mintha nem is a hangok hullámain, hanem egyenesen az agyunkba érkezett volna, de mégis úgy emlékszem rá, mint valami rekedtes suttogásra, amit hűvös, dohos szellő kísért valahonnan a hátuk mögül. A férfi válaszolt először: – Egy helyen kellene nyugodnunk. Egy család. – mondta, majd a felesége – talán magyarázatként – hozzátette, hogy Goeorge jó ember. – Ezek szerint jelen pillanatban nem ez a helyzet? – kérdezte Angus. A férfi csak bólintott, a nő szemében pedig fény csillant – talán a reményé. – Ha egy helyen nyugodnának, mi történne? – tette fel barátom a logikus kérdést. – Megtérhetne a lelkünk – szólt a férfi, majd az egész család sarkon fordult, lassan az ajtó felé indultak, és ahogy kiléptek rajta, beleolvadtak a homályba. A lépteik hangját csak egész halkan hallottuk, majd a kis recsegés is beleveszett az éjszaka csendjébe.

Másnap a tervezettnél valamivel később ébredtünk; úgy látszik, a kimerítő élmény hatására hajnaltól mégis sikerült egy kicsit bóbiskolni. Délelőtt megtudtuk Mr. McMormicktól, hogy a férfit annak idején a többiektől külön, a kert hátsó részébe temették el a pap iránymutatása alapján, mivel nem volt egészen tisztázott, hogy az ominózus éjszakát miért nem töltötte otthon, ahogy az kötelessége lett volna, és ahogy ha cselekszik, akkor talán a tragédia sem következik be.

Száz szónak is egy a vége: Angus megvette a házat. De olyan kevés pénzért, amit azért nem írok le, mert hihetetlenebb lenne e kis történet minden más részleténél. Az adásvétel hivatalos részének lezajlása után, a birtokbavételt követően Angus exhumálta a férfi holttestét (az ásásnál, de csak az ásásnál én is segítettem neki), és elhelyezte a családja mellé, ahova vágyott. A helyi sírkövesnél csináltatott egy táblát, amire az egyszerű, de jelentéssel teli „Itt nyugszik együtt a MacGregor család” feliratot vésette. És MacGregorék tényleg ott nyugodtak: soha többé nem tértek vissza a házba.

Magvaváló

Unásig, de legjobb tudomásom szerint eredmény nélkül ismételt tény, hogy a diákok sajnálatosan gyengén teljesítenek a szövegértési gyakorlatokban. A valóság – ezek szerint – szövevényes hálója márpedig tovább kuszálódik. Hiába tudja például minden kicsit is hozzáértő, hogy a magvaváló barack onnan kapta jelzőjét, hogy a gyümölcs húsa valósággal leomlik a magjáról, ha idén nyáron a rossz szövegértő (és mindenki más) a valóságban azt tapasztalja, hogy a mag válik ketté, a rostok pedig úgy tapadnak hozzá, ahogy egy lelkiismeretesen használt bicepsz a felkarcsonthoz.

Visszajáró

A pénztárosok számára kiemelt probléma a mindenkor elegendő mennyiségű visszajáró. Az én reggeli tejeskávém például 155 Ft-ba kerül. Ma egy kétszázassal fizettem, mire a csaj sóhajtva kérdezte, hogy nincs-e ötösöm. Mondtam, hogy sajnos nincs. Erre a fejét ingatva elővett egyet a gépben lévő megszámlálhatatlanul sok öt forintos érme közül, és két húszas kíséretében úgy adta oda, mintha napfelkelte óta a kilencedik deci levett vére lenne.

A párbaj

Elzárva élünk a világtól, és talán ezért, sok dolgot nem egészen úgy csinálunk, mint mások. Megjegyzem, az is eszembe jutott már, hogy pont fordítva van: mindig is másképp gondolkodtunk, és ezért élünk messze mindenki mástól. Szigorúak a szabályaink, és javarészt íratlanok. Hiszünk benne, hogy igazságot szolgáltatunk, nem jogot.

Ha például párbajról van szó, azt mifelénk minden esetben 20 cm pengehosszúságú késsel vívják, és nem egy-egy segéd van jelen résztvevőnként, hanem egyetlen valaki, aki biztosítja, hogy minden a megfelelő mederben folyjon. Többször előfordult már, hogy engem ért a kétes megtiszteltetés, és felkértek, legyek a „ceremóniamester”. Ez nagy tisztességnek számít, kitérni a felkérés alól súlyos sértés. Nem szeretem beleártani magam mások dolgába, és pontosan ez az, ami tárgyilagossá, hitelessé tesz, majd olyan helyzetbe kényszerít, hogy mégis asszisztálnom kelljen efféle dolgokhoz. De nem arról akarok elmélkedni, hogy hogy lehet valami ok és okozat, indok és kifogás egyszerre, hanem egy megtörtént esetet akarok elmesélni.

Még ’66-ban történt, hogy Gregory Westwood és Jack Carmwell lovagias ügybe keveredett – most mindegy is, hogy miért (Emily Fallen miatt). Úgy határoztam, hogy a párbajt a Jonass házban fogjuk megrendezni. A ház az ún. Óriás lépcsőn áll; egy ötszáz láb mély szakadék fölött, és egy hasonló méretű alatt, a köztes síkságon. A ház több szempontból is furcsa. Viszonylag nehezen megközelíthető, a nap csak a déli órákban süt oda egy rövid ideig. Lehetett volna úgy is tájolni, hogy a nyugati perem felé a végtelenségig és/vagy a déli oldali szakadékra és a szemközti hegyre nyújtson csodálatos kilátást, de nem így történt. Ezek után nem meglepő tán, hogy a ház maga tulajdonképpen egyetlen szobából áll, berendezését egy tisztességesen, de minden művészi ambíció nélkül megcsinált asztal, két szék, egy sakktábla figurákkal, egy ágy, és egy, a sarokban lévő vaskályha alkotja. Zár nélküli ajtaja kifelé nyílik, egyetlen ablaka dél felé néz.

Én hajtottam a kocsit, amin mindhárman utaztunk. Tudom, a kívülállók számára szokatlannak tűnhet, hogy a párbajozók egy kocsin érkeznek, de nálunk ez is másképp van, mint általában szokásos. A párbaj nem mészárlás, nem kakaskodás, hanem becsületbeli ügy. Ezért fel sem merül, hogy a felek összeverekednének, vagy akár csak sértéseket vágnának egymás fejéhez. Az ilyesmi egy életre komolytalanná tenné őket. A méltósága elvesztésénél nagyobb csapás márpedig senkit nem érhet.

Feszült csendben léptünk be a házba. Egyetlen szó nélkül a sarokba állítottam az asztalt, a két fiú pedig a székeket. Mindannyian hallottuk saját szívdobogásunkat, és szemet hunytunk a másiké felett. A kezükbe adtam a késeket, és egyetlen bólintással jeleztem: kezdhetik. Mindenki tudta, mi a teendője. Én felálltam az asztalra, ami a sarokban egyrészt nem volt útban, másrészt tabu területnek számított, így testi épségem kockáztatása nélkül tudtam ellátni bírói feladatomat.

A harc lassan kezdődött, Westwood és Carmwell kerülgették, kóstolgatták egymást, léptek előre és hátra, oldalra és körbe, időnként próbavágásokat küldtek egymás irányába, és mindkettejük holtsápadt arcán patakokban folyt a veríték. Öt perc olvasva nyilván nem sok, de a helyszínen annak érződött. Ennyi idő után vált végérvényesen nyilvánvalóvá, hogy a két fiatalember mostanra már nem tartja jó ötletnek a párbajosdit. Hét perc után, mikor észrevettem, hogy mindketten a kifelé nyíló ajtó felé kacsingatnak, leállítottam az értelmetlen komédiát.

Visszatettük az asztalt és a székeket a helyére, és leültettem őket egymással szemben. Rendkívüli módon szégyellték magukat. Azt javasoltam nekik, hogy döntsék el egy sakkjátszmával, ki a nyertes. Arra gondoltam, hogy amíg ezzel foglalatoskodnak, kitalálok valamit. Ők alighanem gúnyos célzásnak vették az ötletet, és én nem térítettem el őket hitüktől. (Talán az ilyesmik miatt tartanak az engem nem ismerők cinikus, hideg embernek). Miközben folyt a mérkőzés, néhány, említésre sem méltó ötlet után arra jutottam, hogy a parti nyertese szúrt sebet kell, hogy ejtsen a vesztes valamely nem életfontosságú testrészén, amit, mint a párbaj „eredményét” fogjuk tálalni.

A játszma közben javában folyt, de olyan óriási feszültségek közepette, hogy az szinte nem maradt el egy valódi párbaj izgalmaitól. Mindezt érzékeltem ugyan, de a gondolkodásból mégis megnyugodva ocsúdtam fel. De még annyi időm sem volt, hogy futó benyomást szerezzek az állásról, amikor heves vita bontakozott ki arról, hogy a rosálásnak mi a helyes módja. Nyilván az óriási feszültség számlájára írható, hogy Carmwell, Westwood által el nem fogadott megoldása miatt, kést rántott, és egy lendületes csapással az arcába vágott. De a másiknak is a keze ügyében volt a kés (hogy ez így történhetett, egyértelműen az én hibám: el kellett volna vennem mindkettőjüktől), és a fájdalommal dacolva egyetlen férfias mozdulattal tövig támadója szívébe szúrta. Ugyanabban a pillanatban, amikor annak ismételt csapása pont az ő torkát vágta el.

Carmwell halkan nyöszörgött, elkerekedett szemekkel próbált elegendő oxigénhez jutni, térdre rogyott, majd összeesett. Westwood helyzete belülről talán hasonló lehetett, de a külső szemlélő számára jóval kellemetlenebb a kétségbeesett, bántóan hangos, hátborzongató bugyborékolást, a vágáson keresztül elvetélt kiáltásokat hallani. Egy perc sem telt bele, és mindketten halottak voltak.

Kivonszoltam őket a kocsira, és visszamentem a házba, hogy letakarítsam az asztalt, a sakktáblát és a figurákat. A rendrakás nem az én dolgom lett volna, de ennyit el kellett végeznem. A bútorokat visszatettem a sarokba, a sakk készletet a helyére, és visszaindultam a városba, ahol beszámoltam róla, hogy a két párbajozó férfiasan küzdött, mint két prérifarkas, hogy fiatal életüket áldozzák a becsületükért. Ugyanakkor szóltam, hogy küldjék fel a takarítókat.

Knédli

Valószínűleg Capek és Hrabal szellemisége miatt, de én egészen egy-két évvel ezelőttig azt gondoltam, hogy a knédli valami komoly, igényes dolog. Aztán találkoztam vele a való életben, és lesújtva vettem tudomásul, hogy lényegileg héjától megfosztott kenyérről van szó. (Ami egyéb összetevők vannak a tésztájában, azok sem teszik különlegessé). Ehhez képest elismerést érdemel, hogy mekkora segget sikerült keríteni neki.

A hóhajú pótnagypapa

Béla bácsi és Ivon nagyon szerették egymást. Béla bácsi hetvenhárom éves volt, Ivon három. Az öreg vasárnaponként gyakran Iványiéknál ebédelt, noha nem voltak rokonok, csak egyszerűen egy házban laktak. Az ötlet alapvetően a feleségé volt, de a férjét sem zavarta a dolog, mert őt is szórakoztatták Béla bácsi furmányos történetei, régi időkbe visszarepítő anekdotái.

De Iványit mindez nem akadályozta meg abban, hogy – a háta mögött – tréfát űzzön idős barátjukból. Kedves szomszédjuk ugyanis mintegy százhatvan kilót nyomott a mérlegen. Apja sokszor elmondta Ivonnak – aki koránál fogva nagyjából mindent készpénznek vett –, hogy ennek a rettenetes súlyfeleslegnek az lesz az eredménye, hogy Béla bácsinak egy rosszul sikerült leguggolás alkalmával szét fog repedni a feje. Vagy esetleg cipőkötés közben.

Ivon előtt szinte filmszerűen lejátszódott a jelenet, olyan élénken képzelte el a sajnálatos eseményt. Ezért minden alkalommal, amikor Béla bácsi szuszogva az ebédlőasztalhoz ereszkedett a székre, Ivon lélegzetét visszatartva izgult, nehogy éppen most következzen be a tragédia. A bácsi egyszer az előszobában elgurult aprópénze után igyekezett hajolni. A kislány felsikoltott, gyorsan felvette az érmét, és könnyes szemmel kérte idős barátját, hogy soha többet ne csináljon ilyet.

Amikor Béla bácsi a WC-n ülve, egy szétrepedt agyi ér következtében meghalt, Ivon szülei – egyébként nagyon helyesen – csak annyit mondtak lányuknak, hogy hóhajú pótnagypapája álmában elköltözött a Mennyországba, hogy a régi korok családjainak lecsóit is mind megkóstolhassa. Apja azt is hozzátette, hogy öröm az ürömben, hogy a másvilágon már nem kell feje szétrepedésétől tartania, ott ilyesmi nem történik.

Egyszerű tagadás

Mindig lenyűgöz a létező legegyszerűbb érvelési stratégia, az ún. egyszerű tagadás. Tegnap az Auchanban pont a pénztárak előtti folyosóra esett az egyébként nem hosszú, de kínosan lassú sor vége, ezért úgy álltam oda, hogy kihagytam egy fél helyet azoknak, akik tovább akarnak menni keresztbe.

Kisvártatva beállt elém egy srác a barátnőjével, amúgy rézsútosan. Nem nagyon akart felém nézni, de aztán mégis sikerült elkapnom a pillantását. Ártatlan, tárgyszerű segítőkészséggel, mert felmerült bennem, hogy csak figyelmetlen volt, elárultam neki, amit ő is sejtett: én vagyok a sor vége. Visszakérdezett valamit, amit elsőre nem is értettem. Talán azért, mert nem volt az általam lehetségesnek tartott válaszok között. Azt kérdezte ugyanis, hogy “és?”. Erre felszaladt a szemöldököm. – Annyi az egész, hogy ne állj elém – mondtam neki olyan egyszerűen, hogy ő is megértse.

Ekkor reagált úgy, hogy azt állította, ő nem állt elém. Erre már az ilyen esetekre tartogatott lenéző mosolyommal mondtam neki, hogy pedig úgy tűnt. Még mondott valamit, hogy majd ha tényleg beáll elém, akkor szóljak, stb. Egy legyintetéssel jeleztem, hogy ne fáradjon tovább a beszéddel, mint ahogy a kutyámnak sem kezdem el magyarázni, hogy milyen méltatlan, ahogy tolakszik az ajtónál.

A srác elment egy újabb karton ásványvízért, közben az esetet végig rendkívüli módon szégyellő barátnője pedig beállt mögém a sorba.