Amiről, és amiről nem

Azt vettem észre, hogy különös erővel hatnak rám azok az alkotások, amik nem arról szólnak, amit megmutatnak, hanem arról, amit nem.

A napokban eszembe jutott egy fénykép, amit sok-sok évvel ezelőtt láttam. Rajta szikrázón süt a nap, gyönyörű kék az ég, harsogó zöld a fű. A háttérben nagy szalagházak sorakoznak (csak ki kell szaladni belőlük), legelöl egy imponálóan nagy és meredek íveket rajzoló hullámvasút látszik egy szintén gigantikus óriáskerék szomszédságában, a környéken pedig kisebb játékszerek vannak elszórva. Minden együtt van, ami kellhet.

Csak éppen teremtett lélek sincs sehol, ameddig a szem ellát. A fotó Észak-Koreában készült.

Jobban

– Képzeld, azt vettem észre, hogy egy csomószor úgy követek el helyesírási hibát, hogy nem azt a betűt kettőzöm meg, amelyiket kellene, hanem valamelyik korábbit. Azt írom például, hogy jooban – ahelyett, hogy jobban.

– Persze. Nincs ebben semmi meglepő. Te előre gondolkodó típus vagy, sőt – ha nem haragszol – aggódó típus. Tudod, hogy meg kell kettőznöd az adott szóban egy betűt, és attól tartasz, hogy el fogod felejteni, így végső soron hibázni fogsz, ezért kissé kapkodni kezdesz, túl akarsz lenni a kritikus részen, és hopp, már meg is kettőztél valamit, csak korábban, mint kellett volna.

– Vagy várjál… Nem is. Nézd, itt azt írtam, hogy jobaan.

Ítgyie

A marokkóiak elég sok európaival találkoztak már ahhoz, hogy ne feltétlenül kedveljék őket, és részben ezért(?) ne keveredjenek velük amolyan meghatóan kézenfekvő emberi kapcsolatba. Mégis innen származik az egyik legkellemesebb kultúra-közi élményem.

A Todra szorosban éppen az aznapra tervezett legmagasabb pontra értünk, amikor összetalálkoztunk egy helyi pásztorral, a fiával, a kutyájukkal és a távolban az általuk őrzött juhnyájjal. Kölcsönösen, nonverbálisan kifejeztük egymás iránti szimpátiánkat, a pásztor pedig maguk mellé invitált minket. Letelepedtünk hát melléjük, és – elsősorban a kissrácnak – felajánlottunk egy-két zacskó kekszet. Örömmel elfogadták, és – ettől függetlenül is – teával kínáltak minket.

Ez úgy készül, hogy egy kis teafőzőbe annyi vizet tesznek, ami mondjuk két egydecis pohárra elég, alátesznek és meggyújtanak se több, se kevesebb száraz kórófélét, mint ami ennek a felforralásához kell, majd a kész főzetet – a teafüvön kívül – karnyújtásnyi távolságban lévő, fűszeres illatú, kissé kesernyés aromájú növénnyel bolondítják meg, és derekasan megcukrozzák. A poharat körbeadják; mindenkinek csak egy óvatos korty jut, de ez semmit nem ront a hangulaton. Legalábbis esetünkben így alakult a ceremónia. Az viszont az egész országra jellemző, hogy a teát meglehetős magasságból csorgatják a pohárba, majd visszaöntik, és ezt megismétlik párszor. Kevergetés helyett így oldják fel a cukrot.

A helyzet érdekessége az volt, hogy ezek az emberek semmi olyan nyelvet nem beszéltek, amit mi, és persze fordítva. Végülis az egyetlen szó, ami párszor elhangzott a pásztor részéről, valahogy úgy hangzott, hogy “Ítgyie”. A helyzetek alapján, amelyekben felmerült, ez olyasmit jelenthet, hogy: Bodri, vagy kutya, vagy gyere ide, vagy menj innen, vagy na mi van, vagy minden rendben.

Beszélgetni tehát egyáltalán nem tudtunk, de mégis tökéletesen elégedett volt mindenki. A kellemes érzés, ahogy ültünk a napsütésben a hegy tetején, kedves emberek társaságában, olyan magától értetődő volt, hogy kár is lett volna szavakkal kísérletezni: nem megmagyarázni kellett, hanem megélni.

Elbúcsúztunk, és – egy kör leírásának szándékával – elindultunk hazafelé. Közben egyszer elhalványodott az ösvény, de a közelben egy sátrat vettünk észre, így elhatároztuk, hogy a biztonság kedvéért megkérdezzük a lakóit, hogy merre jutunk vissza. Már messziről integettek nekünk, hogy menjünk oda. Még mindig nem volt világos számunkra, hogy nem akarnak mást tőlünk, mint megkínálni minket teával.

Leültünk náluk is, az asszony a férjével azonos módszerrel és rutinnal teát készített, de ezúttal, fényűző módon, mindenkinek saját pohara volt, és ittunk vagy három kört. A család egy anyából és három gyerekből állt. A legidősebb egy lány volt, és tizenéves lehetett, a középső egy három körüli fiú, a legkisebb pedig még talán járni sem tudó lurkó. Ez utóbbit Fodi megajándékozta egy, az útra hozott bádog kulacsért cserélt medállal (a többiek nyakában már volt hasonló, sőt a kedvezményezettében is), amit nagy örömmel fogadtak el. Szerintünk a korábbi és e vendéglátóink egy család lehettek.

Végül megmutatták az utat hazafelé. Ezekben a pillanatokban, a gyönyörű tájat szemlélve, és az iménti találkozások hatása alatt, azt éreztem, hogy mégiscsak ez az eddigi legjobb utazásom. Egyébként minden utazásnál vannak ilyen, az aktuális túrára vonatkozó érzések. Ez a pláne az egészben. Meg másik hat-nyolc dolog persze, de most nem azokról van szó.

Városi legenda

– Te hogyhogy gyerekeknek való rágót veszel magadnak?

– Egy haverom a gyártó cégnél területi képviselő. Na és ő mondta, hogy a februári szériába véletlenül belekerült az örök fiatalság szérumából valamennyi. Nem olyan sok, úgyhogy nem hívták vissza a szériát, ami már kiment, csak nem küldtek ki többet a boltokba. Na és ez ugyanúgy csak kétszer annyiba kerül, mint a sima mentolos, úgyhogy a hülyének is megéri.

Megértés

Régóta látogatom már az elmegyógyintézet lakóit. Megismertem őket. Megismertem őket személyesen, és megismertem őket általában; hogy milyenek az úgynevezett elmebetegek. Aki nincs köztük, nem is gondolná. Sokat beszélgettem jó néhányukkal, és nyugodtan mondhatom, hogy noha az életüknek és a gondolataiknak semmi köze ahhoz, amit mi normálisnak vagy szokásosnak nevezünk, de igenis kerek világképük van, zárt rendszerük a világról és az életről. Ahogy beszélgetni kezdtem velük, először furcsa volt, amiket mondtak, de aztán kapiskálni kezdtem, és már tudtam kérdezni. Volt olyan, hogy bosszúsan válaszoltak, de olyan is volt (nem is egyszer!), hogy megértették a kérdésből, hogy már megvan bennem a képesség, a nyitottság, hogy lássam a lényeget, lássam a világot, ahogy ők, már csak segíteni kell nekem, hogy minden a helyére kerüljön a kirakós játékban. Innentől kezdve hevesen cseréltük ki a gondolatainkat, olyan izgatottak voltunk, mint amikor az ember végre kikeveredik a labirintusból: Először megérzi a huzatot, aztán fényt lát derengeni, végül futni kezd, hogy a kijárat előtt felszabadultan fellélegezzen. Ezeket persze mind elmondtam a főorvos úrnak is. Elmagyaráztam neki, hogy mekkora lehetőség van ebben, hogy nem kell tovább elfogadnunk a megosztottságot, hogy beszélhetünk egy nyelvet, hogy minden meg fog oldódni. A főorvos úr megértette, megértett engem, és azt mondta, hogy legyek szíves és folytassam a munkámat. Megengedte, hogy addig maradjak, ameddig csak akarok.

Magántulajdon

Marokkóban hétköznapi látvány, hogy a kősivatagban kisebb-nagyobb területek nagyjából méteres, de mindenképpen könnyen átmászható magasságú kő- vagy téglafallal vannak körülvéve. A falakon belül sokszor nincs semmi. Ez egyébként nem különbözik attól, ami a falakon kívül van.

Ez alapján annyi mindenképpen gyanítható, hogy a magántulajdon nem marginális kategória az országban. Kellemes meglepetés volt – nemcsak Marokkó vonatkozásában, hanem tulajdonképpen a világgal kapcsolatban is –, hogy buszutaink során egy idő után úgy megbíztunk a helyiekben, hogy a pihenők alkalmával (amikor messze eltávolodtunk a busztól, árusok, le- és felszállók jöttek-mentek) az ülésen hagyott táskával (benne fényképezőgéppel, telefonnal, ruhákkal) jeleztük, hogy a hely foglalt. Egész ott tartózkodásunk alatt egyszer sem fordult elő, hogy bárkit azon kaptunk volna, hogy akár csak vágyik a tulajdonunkra, nemhogy még tett is volna bármit, aminek a folytatása lopás lehetett volna.

Egyszerű

A nyelv folyamatosan változik. Az esetek többségében – azt hiszem – az egyszerűsödés irányába. Így tűnik el az n a -ban-ról, meg a -ben-ről, és így lehetséges, hogy ma már a szeme sem rebben hét ember közül senkinek, amikor a nyolcadik azt mondja, hogy “holnapra kiválasszuk a legjobbat”.

Bestiárium

Pár napja azt álmodtam, hogy egy borongós reggelen arra ébredek, hogy fájdalom nélkül ugyan, de olyan feszítést érzek az állkapcsomban, mintha minden fogam közé egész húsgombócokat tömtek volna. Fogaim, ahogy dagadt körülöttük a csont, mintha pumpálnák bele a levegőt, eltávolodtak egymástól, éreztem, ahogy ajkaim lecsúsznak ínyemről. Szám körül addig feszült a bőr, ameddig már minden rugalmasságát elvesztette, és csak egy gondolat választotta el attól, hogy szétrepedjen. Kimentem a fürdőszobába, hogy szembenézzek a problémával.

Fogaim meglazultak, arcom teljesen kiment a formájából, leginkább egy cápa előretolt állkapcsára emlékeztetett – igaz, az én fogaim barnásak és lekerekítettek voltak. A feszítés csak nem akart alábbhagyni, oda kellett nyúlnom, valamit csinálnom kellett. A hozzáférés nem volt gond: már nem tudtam becsukni a számat, beszélni sem tudtam volna, csak csorgott a nyálam, noha az ínyem száraz volt. A metszőfogak mögül egy széndarabhoz hasonló követ vettem ki, majd jobb felülről, a zápfogak közül egy még ennél is jóval nagyobbat. Pillanatnyi megkönnyebbülést éreztem, de a feszítés két másodpercen belül újra elfoglalta kibővült helyét.

Újra a hálószobában találtam magam, kezemben a nagyobbik szénnel, és soha eddig át nem élt kétségbeesés vett erőt rajtam. Tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy nem tudom megakadályozni, hogy az állapotom sokkal rosszabbra forduljon, vagy hogy akár valami szörnyeteggé váljak. Tudtam jól, hogy ez az egész nem fogorvos kérdése, hogy nem fogok tudni kihez fordulni, nincs ember, aki ebben a helyzetben segíteni tudna. Vagy legalább ne fordulna el tőlem. Végső soron egyedül fogok maradni az életben addig, amíg azt el bírom viselni.

Elkeseredettségem olyasmi volt, mint amit az a jómódú argentin nő érezhetett Julio Cortázar novellájában, aki egyébként kiegyensúlyozott életében valami furcsa közösséget érzett egy budapesti koldusasszonnyal: tudta, hogy milyen szomorú és nehéz életet él, hogy mikor bántják, mi fáj neki. Később eljutott Budapestre. Még az érkezése éjszakáján sétálni ment, és egy, a képzelgéseiben is szereplő híd közepén össze is találkozott a titokzatos másikkal. Összeölelkeztek, mintha mindketten ezt a pillanatot várták volna. Szinte egybeforrtak, érezték egymás csontjait, lélegzetét… és könnyeket. Ahogy szétváltak, a nő észrevette, hogy az ő könnyei csorognak, ő van koldusruhában, és a másik már távolodik a Dunára nehezedő ködben. Az ő életével.

Julio Cortázar Bestiárium című novellás kötetét azért végigolvastam, és betettem egy Franz Kafka válogatás mellé. Van még ott hely néhánynak.

Várakozási engedély

Január 4-én adtam fel a kerületi parkolási kérelmemet a 2008-as évre. Csatoltam hozzá a kötelező mellékletként meghatározott, befizetett csekk feladóvevényének fénymásolatát. Csak ezért mentem el a postára, ugyanis tartottam tőle, hogy bármilyen más fizetési mód bármilyen más bizonyítása legalábbis késlelteti a folyamatot, és kicsúszom az időből. (Azt meg is írták, hogy ha bármi nem stimmel, nem fognak szólni, csak hagyják a francba az egészet). Januárban ebben az ügyben, úgy tűnt, más nem történt. Az ügyfélszolgálaton azt mondák, hogy ők 19-én feladták az engedélyt. Az ma, február 1-én, az előző időszak utolsó napjának másnapján érkezett meg. Az én eszközeimmel képtelenség eldönteni, hogy a híresen precíz és gyors önkormányzat nem adta-e fel esetleg mégsem az általa megjelölt időpontban az igazolást, vagy a híresen precíz és gyors Magyar Posta bíbelődött vele ilyen sokáig. Persze kár is lenne energiát szánni rá, hogy eldöntsem.

Furcsa módon mégsincs gond. Mégpedig azért, mert a kiküldött, belülről a szélvédőre ragasztható matrica, és a kemény, fényes felületű lapra nyomott igazolólap nem játszik szerepet, amikor a parkolóőr megítéli, hogy jogosan várakozom-e a házam előtt. Ezt ugyanis – ahogy azt az ügyfélszolgálaton is elmondták – a rendszám alapján kell eldönteniük: a náluk lévő kis műszerrel kérik le az adatbázisból, hogy az én rendszámom jogosult-e. Ezt pedig az elbíráláskor beállítják a rendszerben. Akkor minek a matrica? Minek a fényes igazolólap? Pláne az elmaradhatatlan harmadik bürokratikus manifesztum, az A4-es határozat mellé?