Nem nézte volna ki belőlem

Ma egy alkalmi beszélgetőpartnerem kérdésemre elárulta, hogy thai boxol. Megemlítettem neki, hogy én is részt vettem megközelítőleg hat muai thai edzésen, mire kissé meglepetten felelte, hogy nem nézte volna ki belőlem. Nekem sem volt egyértelmű annak idején, hogy mit keresek ott, mindenesetre a dolgot dicséretnek fogtam fel, és – csak úgy általában beszélve – azt mondtam neki, hogy talán nem is minden esetben egyértelműen szerencsés, ha az emberen látszik, hogy mit sportol.

A körülmény

Az ember soha nem tudhatja előre, hogy mi lesz az (az akár egészen parányi) körülmény, ami miatt minden egészen máshogy alakul, mint ahogy eltervezte.

Klein úr például egy kedd estén oldalazva is csak alig tudott bejutni saját háza kapuján egy otrombán ott parkoló autó miatt. Csóválta a fejét, mérges is volt, de elkeseredettnek semmiképpen nem mondanám. Alapelve volt, hogy mindenki tegye meg a tőle elvárhatót a világ jobb hellyé alakítása érdekében, és azt nyugodtan, hideg fejjel, de egyúttal szeretettel telve tegye.

Felment hát a lakásába, levette a zakóját, felvette helyette a háziköntösét, és megfogalmazott, majd kinyomtatott egy papírt, melyen a következő állt: „Kérem, hogy ne álljon a kapu elé, mert az itt lakók nem tudnak bejutni a házba. Köszönöm”. Levette a háziköntöst, fel a zakóját, újra lement a parkoló autóhoz, kioldalazott mellette, és az ablaktörlője alá illesztette a lapot. Nem titkolt elégedettséggel nézett a szabatosan megfogalmazott szövegre. De ahogy végigtekintett a járdán, eszébe jutott, hogy nem csak ő, illetve a házban lakók nem férnek el a kocsitól, hanem azok sem, akik egyszerűen csak el akarnak sétálni a ház előtt.

Újra felment, levette a zakót, fel a háziköntöst, és – mivel az előző szöveget nem mentette el gondolván, hogy csak egyszer lesz rá szükség – új szöveget gépelt be: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők nem férnek el az autójától! Köszönöm.”. Az újbóli átöltözést megspórolva leszaladt a lépcsőn, kioldalazott a kocsi mellett, és megint betűzte a papírt az ablaktörlő alá. De ezúttal az jutott eszébe, hogy egy ilyen embert, aki képes ilyen önző módon, másokat semmibe véve ráállni a ház tövére, annak teljesen mindegy, hogy mit gondolnak a házban lakók, meg a járókelők!

Kitépte a papírt a lapát alól, türelmetlenül benyomakodott a kocsi mellett a kapun, felfutott a lépcsőn, be a lakásba és kiegészítette a még a képernyőn nyugvó szöveget, mely ezek után így szólt: „Kérem, hogy ne álljon ilyen közel a kapuhoz, mert sem a házban lakók, sem a járókelők, de legfőképpen a babakocsit toló anyukákm nem férnek el az autójától!!! Köszönöm!”. Lerohant a lépcsőn, kipréselte magát az autó mellett, de valahogy megakadt a lába (mégiscsak oldalazni kellett volna), és majdnem kiesett az útra. Észrevette, hogy a pantallóján kosz, és a lökhárító koptatócsíkjáról származó fekete elszíneződés éktelenkedik. Összeszorított foggal a kocsi mellé lépett, megint betette a papírt az ablaktörlő lapát alá, és újra átfutotta a szöveget, hogy a jól végzett munka felett érzett öröm járhassa át a lelkét. De ekkor észrevette az elütést… és rettenetes düh szállta meg.

Megragadta az ablaktörlőt, felhajtotta a holtpontig, majd azon túl, megcsavarta alaposan, kiszaggatta belőle a papírt, átszellemült arccal hátralépett egyet, és egyetlen lendületes mozdulattal lerúgta a visszapillantót, majd egy elegáns ugrással a motorháztetőn termett, ugrált rajta négyet-ötöt, beszökellt a kapun, fogott egy kukát, és legalább tizenötször – demonstratíve – megpróbálta kitolni azon a résen, ahol ő maga sem fért ki. Csak akkor hagyta abba, amikor már úgy kimerült, hogy alig volt ereje a kuka kerekét áttolni a küszöbön.

Hullám

Úgy döntöttem, hogy véget vetek annak a gyakorlatnak, hogy tétlenül szemlélem, ha a dolgok rosszul alakulnak. Mostantól kezdve cselekedni fogok.

Régi probléma, hogy a szendvicsemből – nagyjából az utolsó harmadától – minden harapásnál egyre kijjebb csúszik a betöltött összetevő. Ebben oroszlán része van a majonéznek, de az nem járható út, hogy azt ne tegyek bele. Ezért ma hullámosra vágtam a zsemlét.

…

A módszer hatékonyságát 96%-osra taksálom: a rettegett jelenség csak az utolsó két falatnál lépett fel, így nem volt alkalma kezelhetetlen méreteket ölteni.

Szezon

Azok közé tartozom, akik nem vetik el gondolkodás nélkül a trágár szavakat, nem ütköznek meg rajtuk feltétlenül. Az indulat levezetésén kívül előfordul, hogy valódi jelentéstöbbletet adnak a mondanivalóhoz.

Aki például ismeri a keveri a szezont a fazonnal kifejezést, az rögtön súlyán tudja kezelni a keveri a szezont a faszommal formát. Azonnal átlátja, hogy itt az árnyalatnyinál erősebb, jelentőségében és/vagy lehetséges következményeiben súlyosnak tekinthető tévedésről lehet szó.

Büntető mese

A kis Bendegúz négy éves lett. Kapott négy játékautót, egy ütésálló villanyvasutat, egy focilabdát, hozzá stoplis cipőt, meg persze egy óriási csokitortát – négy csillagszóróval. Az ajándékokat szépen sorban, egyesével kapta meg, hogy mindegyiknek örüljön, és mindegyik egy-egy újabb izgalmas, örömteli meglepetés lehessen.

Már elfogyott a torta java, amikor – most aztán már igazán meglepetésszerűen –egy óriási, több mint egy méter magas plüssmackóval ugrott elő Bendegúz apukája az előszobából. Bendegúz ebben a pillanatban nagyot ugrott hátra, és egy pillanattal később már mindenki nevetett a jól sikerült tréfán – Bendegúzt kivéve. Arcáról nem tűnt el az ijedtség. Nem szólt egy szót sem, de szemét nem vette le a barnamedvéről, különösen nem kifejezéstelen, de mégis szúrós szemeiről. Amikor anyukája kedvesen tukmálni kezdte a bumfordi játékot, mintha tűzzel közelítettek volna felé, felkiáltott: – Ne! Vigyétek innen! Nem akarom többet látni!

A felnőttek megpróbálták – a nagyszülők bevonásával is – meggyőzni, hogy László (így nevezték el a mackót) a barátja szeretne lenni, és semmi, de semmi ellenséges szándéka nincs, sőt híresen jámbor még a vegetáriánus medvék között is; Bendegúz nem akart vitát nyitni a kérdésről: toporzékolni kezdett. Lászlót eltüntették a szeme elől.

A nap további része a helyreállt nyugalom és a többi ajándék jegyében telt, Bendegúz el is fáradt alaposan, a fürdés után csak pillanatokra volt szüksége, hogy elaludjon. De nem alhatott sokáig. Egyszercsak arra kezdett ébredezni, hogy fojtó meleget érez egész testén, és mintha valami súlyos teher is nehezedne rá, hogy levegőt is alig kap tőle. Nem tudott mozdulni, de a szemeit kinyitotta. A medve feküdt mellette, illetve félig-meddig rajta, egyik mancsával félig átkarolva a fiút, kifejezéstelen, hideg szemeivel kémlelve megriadt gondolatait.

Bendegúzon nyirkos hideg futott végig. Minden erejét összeszedve leugrott az ágyról, át a medvén, az kis íróasztal alá. (A szobából kijutást nem merte megkockáztatni: túl nagy volt a távolság, és túl hosszú ideig kellett volna hátat fordítania a bestiának). Torkaszakadtából ordította, hogy “Anyúúú!!”, de kétségbeesve konstatálta, hogy csak suttogás óvatoskodik ki a száján. A medve közben megfordulhatott, mert ugyan nem mozdult, de szenvtelen tekintetével ismét Bendegúzt vizslatta. A fiú újra felordított, ezúttal az eredetileg tervezett hangerővel. A medve egyszerűen eltűnt, mintha soha nem is lett volna, és anyukája nyitott be a szobába. Bendegúz végre felébredt.

Az éjszaka további részét apu és anyu között töltötte az ágyban, folyamatosan biztosított – összeségében 300W-nyi – lámpafény mellett. László többet nem került elő.

Tűz

K városban csak önkéntes tűzoltóság működött.  Ha megszólaltak a kültéri szirénák, minden egyes alkalommal a következőképpen zajlottak le az események. Az emberek kikönyököltek az ablakaikba, az önkéntes tűzoltók pedig azonnal kezdtek beérkezni. Ki futva, még be nem kötött cipőfűzővel, ki camping biciklijét taposva, ki a pillanat hevében rohamkocsivá nemesedett zsigulijával a major bejáratához farolva.

Dicséretesen kurta idő alatt, néhány percen belül ott volt mindenki. Feltépték a garázs ajtaját, tűzoltó ruhát rángattak magukra, bevágódtak a legutóbbi eset óta eltelt pár hónap alatt ott szunnyadó fecskendős kocsiba, gyújtás, és… semmi. Néhány azonos eredménnyel zárult kísérlet után az emberek leugráltak a kocsiról, és lázasan hozzáláttak, hogy életet leheljenek a masinába. Kitolták a garázsból, felnyitották a géptetőt, piszkáltak a motoron, és újra megpróbálták beindítani, majd megint és így tovább. A kísérletek számának emelkedésével a résztvevők gyorsasága, határozottsága egyre csökkent. A kezdetben drámai aláfestésként szolgáló sziréna alapzajjá szelídült.

A vehemens tenni akarás helyét átvette a fejvakargatós gondolkodás, hogy miként lehetne beindítani a motort. Újabb, de a korábbiaknál megfontoltabb kísérletsorozat következett. Hasonló eredménnyel. Az idő közben valósággal szárnyalt.

Nekem már elzsibbadt az alkarom a könyökléstől, mikor egyszercsak beindult a motor. De mint kiderült, csak pár fordulat erejéig. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy bizonyossá váljon, nem lehetetlen, amire az önkéntesek elszánták magukat. Újra teljes erőbedobással, maximális sebességgel igyekeztek akaratukat a gépre erőltetni, és végül sikerült: a motor felbőgött, és a győzelem sajátos jeleként vastag, fekete füstfelhő szállt az ég felé a kipufogóból. Nagyjából abban a pillanatban, amikor az osztrák kollégák jelezték, hogy sikerrel eloltották a tüzet.

B néni

B néni mindig nagyon kedves, szívélyes, amikor összefutunk. Mivel arrafelé, ahol ő lakik, leginkább kutyát szoktam sétáltatni, általában arra is van alkalma, hogy hitelesen kinyilvánítsa, mennyire szereti az állatokat. Kedves, egyúttal vagány nő, olyan típus, akivel jól el lehet röhögcsélni a lakógyűlésen a hátsó sorban.

De én egészen más körülmények között ismertem meg: egy-két éven át a rajztanárom volt. Amit a rajzolásról, vagy festésről tudni kellett, nagyon egyszerűen összefoglalta, és jópárszor elismételte, hogy a legelvetemültebb tudás-tagadónak is a fejébe férkőzzön. Egyébként nagyjából annyiról van szó, hogy a rajzlapot három részre kell osztani (alsó, középső és felső), egyetlen négyzetcentimétert sem szabad fehéren hagyni (különösen, ha akvarellen dolgozunk), és az emberábrázolásnál a megfelelő arányok kifejezésre juttatása fölé csak a fej tojásdad alakjának következetes megtartása emelkedhet.

Talán mert az általános iránymutatások további kérdéseket vetettek fel bennünk(?)– durván leegyszerűsítő szóhasználattal élve – rosszak voltunk. A hagyományos fegyelmező eszközökön kívül (ordítás, alacsony osztályzatok adományozása, szöveges üzenetek bejegyzése az ellenőrzőbe) két figyelemre méltó módszert tartogatott a nevelés-módszertani repertoárjában.

Az első metódus alkalmazásakor sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy nem ment el már jóval korábban – mielőtt még gyerekek közelébe kerülhetett volna – rajzfilm rajzolónak, és hozzátette, hogy tulajdonképpen azt sem érti, hogy most miért nem megy el, hiszen bármikor megtehetné, ráadásul lényegesen komolyabb anyagi kondíciókkal, dehát… És itt igazi ok, vagy megoldás soha nem derült ki. Talán arról lehetett szó, hogy elfogadta, hogy az a sorsa, hogy apró, szorgos gyermek-kezek tegyék a sírba.

Erre viszonylag hamar immunissá váltunk, de a második fegyvere – amit csak ritkán mulasztott el bevetni – minden egyes alkalommal megrendített. Mikor már tisztában voltunk vele, hogy karrier szempontból milyen felemás, önfeláldozással átitatott a helyzete, arra kért minket, hogy képzeljük el – szigorúan az eddigiek evidenciában tartása mellett –, hogy milyen érzés lehet neki mindezek után, amikor felszúrják az arcát egy óriási tűvel, és forgatják az arcüregében, és csak szívják, szívják ki a sűrű váladékot. Nem mondta biztosra, hogy ez miattunk van, inkább a huzatos termet jelölte meg okként. Dehát kik miatt van a terem egyáltalán?

Sziréna

Ha egy mentő jön szirénázva a síneken, azt értem. Ha rendőr, akkor akaratlanul is arra gyanakszom, hogy a kocsiban ülők megbeszélt időpontra mennek – nyilván a napszaktól függően – reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni. Ha politikusok használnak megkülönböztető jelzést, attól számos érzelem szabadul fel bennem: Szánakozás, amiért nagyságrendekkel elvétik fontosságukat. Idegesség, hogy ezzel náluk értékesebb embereket (azaz mindenki mást) tartanak fel, zavarnak meg. És remény, hogy mégsem jutnak el túl hamar úticéljukhoz, ahol szilárd meggyőződésem szerint haladéktalanul hozzálátnak kárt okozni.

De mit gondoljak arról a napokban látott, veszettül szirénázó és dudáló konvojról, amely három, fókajárásban is tartható sebességgel haladó, hadsereg-zöldre festett Ikarus buszból állt, fedélzetén háromszor negyven bámészkodó, bóbiskoló, reggeliző kora-huszonéves katonával?