Osztályzat

A weimari rendőrség egy nem mindennapi ügy szálait bogozta ki még februárban, de a hivatalos közlemény kiadásával – az ügy rendhagyóságára való hivatkozással – a mai napig vártak.

2007. január 12-én két, akkor még ismeretlen tettes rontott be a helyi középiskola egy osztálytermébe, és súlyosan bántalmazta Dietmar Zetschke kilencedik osztályos tanulót, aki éppen a német nyelv és irodalom terén szerzett tudásáról adott számot tanára és osztálya előtt. A nyomozás során felkutatott szemtanúk szerint a sajnálatos eseményeket megelőző percekben Goethe sírjából először fészkelődés, majd fékevesztett dörömbölés, kicsit később emberfeletti erejű rugdosás hangja hallatszott. Kisvártatva Schiller érkezett a helyszínre, és a jelenlévők őszinte megdöbbenésére feszegetni kezdte munkatársa koporsójának fedelét, majd mikor együttes erővel sikerrel jártak, gyors léptekkel, feldúltan, együtt távoztak a temetőből. A történet folytatását ismerjük.

Az eseménysorozat egyes részeit térfigyelő kamerák rögzítették, illetve számos független szemtanú erősítette meg vallomásában az általa látottakat. A rendőrség egyelőre értetlenül áll az esemény előtt, annál is inkább, hiszen az érintett sírokon sem külső, sem belső manipulációra utaló jel, vagy sérülés nem látható. Dietmar elégséges osztályzatát tanára 15-én, hétfőn elégtelenre módosította.

A rovat

Jópár újságban van az olvasók problémáinak, speciális vagy éppen teljesen általános élethelyzeteinek megoldására szánt rovat. Az erre hivatott hasábokon általában tévedhetetlen szakértők, egy-egy terület magabiztos ismerői osztanak magától értetődő, illetve megfogadhatatlan tanácsokat.

Ordos Géza rovata nem ilyen volt. És nem elsősorban azért, mert tanácsai alapján szimpatikus, szerény ember benyomását keltette, olyan érzést, mintha csak egy lett volna olvasói közül, olyan, mint bármelyikük. Persze – nem mellesleg – ez mind igaz volt rá, de ami egyedülállóan hitelessé tette az őt megkérdezők körében, az az volt, hogy boldogtalanul élt. Úgy, mint ők.

Minden levélre úgy válaszolt, hogy abból látszott: nem csak megérti, hanem át is érzi a problémát. Sőt. Személyes tapasztalatait, hasonló nehézségeit is megosztotta az olvasóval – akár a múltból, akár jelen mindennapjaiból. Nem fensőbb ítéletosztóként viszonyult a hozzá tanácsért fordulókhoz, hanem magában is bizonytalan jóakaróként, aki vállalta, hogy ha megoldást nem is, legalább kérdéseket tud megfogalmazni, fogódzókat tud adni a gondolkodáshoz, hiszen mindenkinek magának kell elsősorban saját gondjain úrrá lennie. Tulajdonképpen nem tett mást, mint az olvasókkal magukkal értelmeztette helyzetüket, lehetőségeiket.

Módszere olyannyira hatékony volt, hogy még saját életére is hatást gyakorolt. Ahogy mások nehézségein gondolkodott, a már említett metódus szerint gondolkodott egyúttal a maga életén is. Magának is kérdéseket tett fel, és alternatívákat világított meg. Nagyjából a rovat fennállásának harmadik évfordulóján egyszercsak azt vette észre magán, hogy minden számottevő gondját megoldotta. Hogy tulajdonképpen boldog.

Ettől kezdve új fejezet kezdődött a rovat életében. Most már olyan ember vezette, aki maga is élő példa volt arra, hogy úrrá lehet lenni a nehézségeken, el lehet jutni a boldogságig, csak hinni kell benne, csak akarni kell megérteni magunkat és a minket körülvevő világot. A válaszok többé nem egy boldogtalan sorstárs válaszai voltak, hanem egy révbeért emberé, egy élő sikertörténeté, egy példaképé.

Ez az ember azonban – szükségképp – nem ugyanaz az Ordos Géza volt többé. Olvasói leveleikben ezt úgy fogalmazták meg, hogy „undorító, ahogy kifordult magából”, „gondolhattam volna, hogy maga sem különb”, „mit tudja maga, hogy mi az, amikor komoly válságban van az ember”, „honnan veszi a bátorságot, hogy…”, stb., stb…

Jézus

Reggel a Kossuth Rádióban komolyan megkérdeztek egy szakértőt, hogy XVI. Benedek miért pont Jézusról írt könyvet. Na, akkor csak nagyon röviden: Sokan azt hiszik, hogy a Pápa azt csinál, amit akar. Valójában nagyon komoly szabályok kötik. Ebben a konkrét esetben az történt, hogy közvetlen környezete úgy állapodott meg vele, hogy a már elkészült 101 hatásos trükk a vérfarkasok ellen című könyve már a nyomdába is csak akkor mehet, ha legalább egy Jézusról szóló már megjelent. Még annyit felajánlottak neki, hogy ez utóbbit segítenek megírni.

A gyűjtemény

– Varga bácsi, csodálatos, a világon páratlan ez a gyűjtemény. Gondolom a gyerekei, az unokái viszik tovább, gyarapítják az elkövetkezendő évtizedekben…

– Nem.

– … Úgy érti, hogy nem viszik tovább?

– Úgy. Nem viszik tovább. Nem érdekli őket.

– Dehát ez borzasztó!

– Micsoda?

– Hogy nem veszik át a gyűjteményt. Hogy nem becsülik meg az örökséget! Mert mi lesz így, ha maga meghal?

– Dehát jól vagyok.

– Ne haragudjon, nem úgy értettem. De nyilván zavarná, hogy – feltéve, de nem megengedve – amikor maga már nem lenne, akkor a kollekció ebek harmincadjára jutna. És ezért baj, hogy a gyerekei nem érdeklődnek utána, mert így óriási a veszély, hogy elkallódik az egész. És akkor hiába fektette bele azt a rengeteg munkát. A világ, az emberiség semmit nem profitál belőle. Érti? Hát létrehozott egy értéket. Akkor már mégiscsak érdemes megtartani, nem? Ez a maga életműve! Ezt be kellene látniuk a gyerekeinek is.

– Ami azt illeti, én sem nagyon akarom már tovább tartani. Kell a hely. Konditermet akarunk építeni a fiammal, meg Laci unokámmal.

– Úristen! Könyörgöm, ne tegye ezt! Hát hogy magyarázzam meg magának, hogy ez nem így működik? Ennek a gyűjteménynek meg kell maradnia egyben!

– Ja, hát megmarad… Beszéltem a Bíró Imréékkel: átveszi a múzeum. Meg is van már, hogy hol állítják ki. Aztán ott nézegetheti mindenki. Egyben.

– És… ebbe a konditerembe lehetne külsősöknek is jönni?

Gasztronómia

Ma a gasztronómiai elkötelezettségemhez méltatlan, otromba hibát vétettem, amikor a relatíve késői időpont miatt megfogyatkozott választék kitálalt képviselői közül valami szaftos pirított májat választottam ki attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy gombás mártással lágyított marhahúst fogok enni.

Labdajáték

Nem tudom, hogy hallottam valahol, vagy csak a képzeletem egészített ki valami egyszerűbb dolgot, de meg vagyok győződve róla, hogy létezik egy olyan labdajáték, amit egy természeti nép játszik, és a meccs magától értetődő céljainak elérésén túl, – azaz, hogy az ellenfélnél többször kell meghatározott pontokhoz a lehető legközelebb dobni a golyókat –, olyan tényezők befolyásolják a végső győzelmet, mint hogy melyik csapat milyen hatékonysággal vitatja, illetve alakítja a játék általános, illetve csak az adott mérkőzésre vonatkozó, logikai, szokásjogi, valamint ősi legendák alapigazságaiból származtatott szabályait.

Úszók II.

Ma végig két figura dekkolt a medence egyik végében, amíg végeztem a magamra kimért adaggal. Közben fejenként kb. kétszer láttam őket úszásos tevékenységet végezni. A végén hallottam egy kis részletet a beszélgetésükből. Saját és egymás üzleti sikereit méltatták. Egyikük azzal zárta a beszélgetést, hogy ő még úszik egy kicsit, a másik búcsúzóul azt mondta, hogy ő inkább már kimegy. Mindkettejük mögött négy-hat hossz volt az általam a medencében töltött negyvenegy perc alatt.

Volt viszont egy lány, aki nem beszélt róla, hanem csinálta. Az egyik fordulóban bevárt, kis laufot adva magának elrugaszkodott, és a kezére erősített úszótappancsokkal versenyezni kezdett. Épp annyival volt lassabb, hogy saját fix tempómban ne tudjam gyorsan leelőzni, hanem mellette araszoljak el viszonylag hosszú idő alatt. Gyorsítani nem vagyok hajlandó ilyesmi miatt, mindig a saját határaim közelében úszom. Az egész arra volt jó végülis, hogy az önhergelő típusú játékosok kedvükre felháborodhattak a fröcskölésen és a hosszúra nyúlt előzés miatt leszűkült sávon. A legjobban azok vannak elkeseredve ilyenkor, akik egyébként konokul középen úsznak.

Végülis mindenki jól járt. Én leúsztam a 2 km-met, a fickók elmondhatták feleségüknek, hogy úsztak egy órát, a lány sprintelt egy jót, az önhergelők pedig elújságolhatták a vasárnapi ebédnél, hogy gyalázat, amit a mai fiatalok ebben az országban művelnek.

Várunk

Döme a mai sétáknál is csúnyán lemaradozott, sokszor és hosszan kellett várni rá. A korával takarózik (most töltötte be a tizenkettőt), de én jól emlékszem, hogy már kölyökként is ilyen volt. Amikor végre utolér, nyugodtan megáll mellettem, és úgy néz rám, mint aki azt kérdezi, hogy na, várunk még valakit?

Szaktanácsadó

Tisztelt Rigóné Asszony!

A holnapi napon 9-16 óra között kártevőirtást végzek az otthonában. Kérem, hogy a jelzett időszakban álljon rendelkezésre, és tegye lehetővé a bejutásomat. (A gyerekek nyugodtan otthon tartózkodhatnak a munkálatok alatt).

Üdvözlettel:

Cicero

Okleveles kandúr, rágcsáló-ügyi szaktanácsadó