– Én csak mostanában döbbentem rá, hogy Dömdödöm is afáziás volt. Neked ez eszedbe jutott már?

– Bingó.

– Jó, nyilván… Hülye kérdés volt.

– Bingó.

– Jól van már, mondtam, hogy bocs.

– Bingó!… Bingó.

– Hanem?

– Bingó, bingó-bingó… bingó! Bingó?

– Nana! Őt is csak Mikkamakka értette meg. Te azért ennél jobban állsz.

– Bingóbingó, bin-gó.

– A polgármesteri hivatalban soha nem kérdezgették. Te is csak emiatt a legutóbbi eset miatt vagy így kiakadva.

– Bingó, bingó bingó.

– Ebben igazad van. De az hülye is volt.

– Bingó.

– Nalátod. Akkor ebben maradjunk. Kérsz még mártást?

Százhetven fényévnyire innen van egy bolygó. Gömb alakú, mint a miénk, de az egész nem áll másból, mint óceánból. Ráadásul ennek a mérhetetlen nagy tengernek az alján sincs egyetlen hegy, völgy, domb vagy hasadék sem. Csak jég.

A mi Földünktől eltérően, öt olyan intelligens faj is él ezen az égitesten, amely képes és kész a létezés különböző aspektusairól elmélkedni. Egyesek szerint van egy hatodik ilyen faj is. De róluk nagyon keveset lehet tudni. Zárt csoportokban élnek, és idejük nagy részében heves vitát folytatnak egymással, de amint közeledik valaki, semleges témára váltanak, vagy egyszerűen elhallgatnak.

Hogy hogy néznek ki ezek a lények, vagy a másik öt faj képviselői, vagy akárki ezen a bolygón, arról nem szeretnék beszélni, mert biztos vagyok benne, hogy kétkedéssel fogadnák szavaimat. Egy dolgot azonban – ami miatt ezeket a sorokat egyáltalán papírra vetem – nem hallgathatok el. De előbb tisztázzunk valamit.

A szóban forgó planéta az űrben kószáló, fagyott anyagból verődött össze, a központi csillag körül elliptikus pályára állt, gömbbé formálódott, majd felszíne felolvadt, és vékony légkör fedte be. Pár milliárd évvel később kialakult rajta az élet, aztán imponáló gyorsasággal megjelent az intelligencia is. (Az öt említett faj egyébként állandó vitában áll egymással, hogy melyikük keletkezett előbb, illetve később, és hogy ez a javukra írandó, vagy éppen szégyellniük kellene). Ezen a vízgolyón tehát ismeretlen a szárazföld fogalma. Soha, az élet kialakulása óta nem volt ott ilyesmi, és semmilyen jel nem utal arra, hogy várható lenne a kialakulása.

Most már eleget tudunk ahhoz, hogy fel tudjuk mérni a lungárkok nagy rejtélyének jelentőségét. Az ugyanis a helyzet, hogy ezek a lények olyan légzőszervvel rendelkeznek, melynek csak a víz felszíne fölé emelkedve veszik hasznát, azaz a víz alatt nem működik. Mintha tüdejük lenne kopoltyú helyett. Könnyű kitalálni, hogy mely három kérdés foglalkoztatja őket minden másnál kínzóbb intenzitással: 1.) Miért van nekik tüdejük (nevezzük így az egyszerűség kedvéért), ha nincs más közel s távol, csak víz? 2.) Miért van nekik tüdejük, ha közel s távol soha nem is volt más, csak víz? 3.) Miért van nekik tüdejük, ha közel s távol soha nem is lesz más, csak víz?

Mondanom sem kell, hogy a teremtés kontra evolúció vita előttük sem ismeretlen: oktatásuk gerincét képezi, a legtöbb ösztöndíjat ezzel kapcsolatban írják ki, a gyerekek ennek megoldásáról álmodoznak, stb. A legszélesebb körben elfogadott teória szerint minden más faj evolúció során jött létre, őket azonban egy morálisan alulműködő tudós teremtette egy kiégett humorista utolsó kívánsága szerint.

Aznap csak fél liter tejet, és fél kiló kenyeret vett. Nem várta meg a liftet, hanem gyalog lépcsőzött fel a hetedikre. Elzárta az őrlángot, lecsapta a biztosítékot. Csak egy szeletet evett meg a kenyérből, de a tejet mind megitta. A maradék kenyeret – a hűtőszekrény szerény tartalmával együtt – beletette egy zacskóba, és mellérakta a kitöltött lottószelvényt. Tudta, hogy ezúttal a nyerő számokat jelölte meg. Fogta a kis csomagot, és elindult. Az ajtót nem zárta be; nem akarta, hogy betörjék (nemrég csináltatta meg). A földszintre érve a reklámszatyrot a kapuhoz legközelebb eső kuka tetejére tette, a füleit alá hajtotta, nehogy a kenyér kiszáradjon. Aztán felment a tizedikre – ezúttal lifttel. A lépcsőház ablakához lépett.

Oda, ahol ki volt törve. Kimászott a külső oldalra, sarkait a párkány tövénél a falhoz támasztotta, hátranyúlva megfogta az üresen tátongó ablakkeretet, majd lassan előredőlt. Mély lélegzetet akart venni, de csak egy kis pihegés féle sikerült. Érezte, hogy megnedvesedik a szeme, egy kövér könnycsepp gyűlik össze a sarkában, végiggurul az arcán, és az álláról a mélybe hullik. Elengedte az ablakkeretet. Ahogy dőlni kezdett, egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra, megállt az idő, és érezte, ahogy jeges burok szövi körül a szívét. A könnycsepp után hullott, és meghalt, mielőtt földet ért volna. Akkor, amikor a könnycsepp földet ért.

– Látod, kisfiam? Apu ezeket az aranyérmeket nyerte, amikor ő volt gyerek… Ha szépen megeszed a főzeléket, te is bajnok lehetsz. Akarod?

– De apu, az aranyérmet nem az első helyezetteknek adják? Akik annak a dobogónak a tetején állnak, és akkor egy bácsi a nyakukba akasztja?

– De, de. Pontosan így van.

– De ezekre az van írva, hogy harmadik helyezés.

– …? Klári!! Megbeszéltük, hogy nem tanítgatod előre olvasni a gyereket! Arra való az iskola. Miért nem tudod már – csak legalább egyszer! – ráhagyni másra a saját dolgát?! Te meg kisfiam, lapátold azt a főzeléket! Be a szádba, lenyelni, be a szádba, lenyelni! Gyerünk!

A fülkében a biztonsági őr egyszercsak sértett csalódottsággal a sarokba hajította a könyvet, amit kora reggel óta böngészett. – Todod, ki hiszi már ezt el… – mondta félhangosan, inkább csak maga elé. A portás csak vállat vont, és szemrehányóan megcsóválta a fejét. Nem szólt egy szót sem, de ha tekintete beszélni tudott volna, azt mondta volna, hogy „Miért, mire számítottál? Megmondtam volna neked az elején, hogy ez lesz”. Egy, a gomolygó porszemcsék egybefüggő felhőjén áttörő fénypászma melegséggel vonta be a tanulmánykötet címét. A címlapon ez állt: Gondolatébresztők a módosított általános relativitáselmélet apropóján.

A weimari rendőrség egy nem mindennapi ügy szálait bogozta ki még februárban, de a hivatalos közlemény kiadásával – az ügy rendhagyóságára való hivatkozással – a mai napig vártak.

2007. január 12-én két, akkor még ismeretlen tettes rontott be a helyi középiskola egy osztálytermébe, és súlyosan bántalmazta Dietmar Zetschke kilencedik osztályos tanulót, aki éppen a német nyelv és irodalom terén szerzett tudásáról adott számot tanára és osztálya előtt. A nyomozás során felkutatott szemtanúk szerint a sajnálatos eseményeket megelőző percekben Goethe sírjából először fészkelődés, majd fékevesztett dörömbölés, kicsit később emberfeletti erejű rugdosás hangja hallatszott. Kisvártatva Schiller érkezett a helyszínre, és a jelenlévők őszinte megdöbbenésére feszegetni kezdte munkatársa koporsójának fedelét, majd mikor együttes erővel sikerrel jártak, gyors léptekkel, feldúltan, együtt távoztak a temetőből. A történet folytatását ismerjük.

Az eseménysorozat egyes részeit térfigyelő kamerák rögzítették, illetve számos független szemtanú erősítette meg vallomásában az általa látottakat. A rendőrség egyelőre értetlenül áll az esemény előtt, annál is inkább, hiszen az érintett sírokon sem külső, sem belső manipulációra utaló jel, vagy sérülés nem látható. Dietmar elégséges osztályzatát tanára 15-én, hétfőn elégtelenre módosította.

Jópár újságban van az olvasók problémáinak, speciális vagy éppen teljesen általános élethelyzeteinek megoldására szánt rovat. Az erre hivatott hasábokon általában tévedhetetlen szakértők, egy-egy terület magabiztos ismerői osztanak magától értetődő, illetve megfogadhatatlan tanácsokat.

Ordos Géza rovata nem ilyen volt. És nem elsősorban azért, mert tanácsai alapján szimpatikus, szerény ember benyomását keltette, olyan érzést, mintha csak egy lett volna olvasói közül, olyan, mint bármelyikük. Persze – nem mellesleg – ez mind igaz volt rá, de ami egyedülállóan hitelessé tette az őt megkérdezők körében, az az volt, hogy boldogtalanul élt. Úgy, mint ők.

Minden levélre úgy válaszolt, hogy abból látszott: nem csak megérti, hanem át is érzi a problémát. Sőt. Személyes tapasztalatait, hasonló nehézségeit is megosztotta az olvasóval – akár a múltból, akár jelen mindennapjaiból. Nem fensőbb ítéletosztóként viszonyult a hozzá tanácsért fordulókhoz, hanem magában is bizonytalan jóakaróként, aki vállalta, hogy ha megoldást nem is, legalább kérdéseket tud megfogalmazni, fogódzókat tud adni a gondolkodáshoz, hiszen mindenkinek magának kell elsősorban saját gondjain úrrá lennie. Tulajdonképpen nem tett mást, mint az olvasókkal magukkal értelmeztette helyzetüket, lehetőségeiket.

Módszere olyannyira hatékony volt, hogy még saját életére is hatást gyakorolt. Ahogy mások nehézségein gondolkodott, a már említett metódus szerint gondolkodott egyúttal a maga életén is. Magának is kérdéseket tett fel, és alternatívákat világított meg. Nagyjából a rovat fennállásának harmadik évfordulóján egyszercsak azt vette észre magán, hogy minden számottevő gondját megoldotta. Hogy tulajdonképpen boldog.

Ettől kezdve új fejezet kezdődött a rovat életében. Most már olyan ember vezette, aki maga is élő példa volt arra, hogy úrrá lehet lenni a nehézségeken, el lehet jutni a boldogságig, csak hinni kell benne, csak akarni kell megérteni magunkat és a minket körülvevő világot. A válaszok többé nem egy boldogtalan sorstárs válaszai voltak, hanem egy révbeért emberé, egy élő sikertörténeté, egy példaképé.

Ez az ember azonban – szükségképp – nem ugyanaz az Ordos Géza volt többé. Olvasói leveleikben ezt úgy fogalmazták meg, hogy „undorító, ahogy kifordult magából”, „gondolhattam volna, hogy maga sem különb”, „mit tudja maga, hogy mi az, amikor komoly válságban van az ember”, „honnan veszi a bátorságot, hogy…”, stb., stb…