Jézus

Reggel a Kossuth Rádióban komolyan megkérdeztek egy szakértőt, hogy XVI. Benedek miért pont Jézusról írt könyvet. Na, akkor csak nagyon röviden: Sokan azt hiszik, hogy a Pápa azt csinál, amit akar. Valójában nagyon komoly szabályok kötik. Ebben a konkrét esetben az történt, hogy közvetlen környezete úgy állapodott meg vele, hogy a már elkészült 101 hatásos trükk a vérfarkasok ellen című könyve már a nyomdába is csak akkor mehet, ha legalább egy Jézusról szóló már megjelent. Még annyit felajánlottak neki, hogy ez utóbbit segítenek megírni.

A gyűjtemény

– Varga bácsi, csodálatos, a világon páratlan ez a gyűjtemény. Gondolom a gyerekei, az unokái viszik tovább, gyarapítják az elkövetkezendő évtizedekben…

– Nem.

– … Úgy érti, hogy nem viszik tovább?

– Úgy. Nem viszik tovább. Nem érdekli őket.

– Dehát ez borzasztó!

– Micsoda?

– Hogy nem veszik át a gyűjteményt. Hogy nem becsülik meg az örökséget! Mert mi lesz így, ha maga meghal?

– Dehát jól vagyok.

– Ne haragudjon, nem úgy értettem. De nyilván zavarná, hogy – feltéve, de nem megengedve – amikor maga már nem lenne, akkor a kollekció ebek harmincadjára jutna. És ezért baj, hogy a gyerekei nem érdeklődnek utána, mert így óriási a veszély, hogy elkallódik az egész. És akkor hiába fektette bele azt a rengeteg munkát. A világ, az emberiség semmit nem profitál belőle. Érti? Hát létrehozott egy értéket. Akkor már mégiscsak érdemes megtartani, nem? Ez a maga életműve! Ezt be kellene látniuk a gyerekeinek is.

– Ami azt illeti, én sem nagyon akarom már tovább tartani. Kell a hely. Konditermet akarunk építeni a fiammal, meg Laci unokámmal.

– Úristen! Könyörgöm, ne tegye ezt! Hát hogy magyarázzam meg magának, hogy ez nem így működik? Ennek a gyűjteménynek meg kell maradnia egyben!

– Ja, hát megmarad… Beszéltem a Bíró Imréékkel: átveszi a múzeum. Meg is van már, hogy hol állítják ki. Aztán ott nézegetheti mindenki. Egyben.

– És… ebbe a konditerembe lehetne külsősöknek is jönni?

Gasztronómia

Ma a gasztronómiai elkötelezettségemhez méltatlan, otromba hibát vétettem, amikor a relatíve késői időpont miatt megfogyatkozott választék kitálalt képviselői közül valami szaftos pirított májat választottam ki attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy gombás mártással lágyított marhahúst fogok enni.

Labdajáték

Nem tudom, hogy hallottam valahol, vagy csak a képzeletem egészített ki valami egyszerűbb dolgot, de meg vagyok győződve róla, hogy létezik egy olyan labdajáték, amit egy természeti nép játszik, és a meccs magától értetődő céljainak elérésén túl, – azaz, hogy az ellenfélnél többször kell meghatározott pontokhoz a lehető legközelebb dobni a golyókat –, olyan tényezők befolyásolják a végső győzelmet, mint hogy melyik csapat milyen hatékonysággal vitatja, illetve alakítja a játék általános, illetve csak az adott mérkőzésre vonatkozó, logikai, szokásjogi, valamint ősi legendák alapigazságaiból származtatott szabályait.

Úszók II.

Ma végig két figura dekkolt a medence egyik végében, amíg végeztem a magamra kimért adaggal. Közben fejenként kb. kétszer láttam őket úszásos tevékenységet végezni. A végén hallottam egy kis részletet a beszélgetésükből. Saját és egymás üzleti sikereit méltatták. Egyikük azzal zárta a beszélgetést, hogy ő még úszik egy kicsit, a másik búcsúzóul azt mondta, hogy ő inkább már kimegy. Mindkettejük mögött négy-hat hossz volt az általam a medencében töltött negyvenegy perc alatt.

Volt viszont egy lány, aki nem beszélt róla, hanem csinálta. Az egyik fordulóban bevárt, kis laufot adva magának elrugaszkodott, és a kezére erősített úszótappancsokkal versenyezni kezdett. Épp annyival volt lassabb, hogy saját fix tempómban ne tudjam gyorsan leelőzni, hanem mellette araszoljak el viszonylag hosszú idő alatt. Gyorsítani nem vagyok hajlandó ilyesmi miatt, mindig a saját határaim közelében úszom. Az egész arra volt jó végülis, hogy az önhergelő típusú játékosok kedvükre felháborodhattak a fröcskölésen és a hosszúra nyúlt előzés miatt leszűkült sávon. A legjobban azok vannak elkeseredve ilyenkor, akik egyébként konokul középen úsznak.

Végülis mindenki jól járt. Én leúsztam a 2 km-met, a fickók elmondhatták feleségüknek, hogy úsztak egy órát, a lány sprintelt egy jót, az önhergelők pedig elújságolhatták a vasárnapi ebédnél, hogy gyalázat, amit a mai fiatalok ebben az országban művelnek.

Várunk

Döme a mai sétáknál is csúnyán lemaradozott, sokszor és hosszan kellett várni rá. A korával takarózik (most töltötte be a tizenkettőt), de én jól emlékszem, hogy már kölyökként is ilyen volt. Amikor végre utolér, nyugodtan megáll mellettem, és úgy néz rám, mint aki azt kérdezi, hogy na, várunk még valakit?

Szaktanácsadó

Tisztelt Rigóné Asszony!

A holnapi napon 9-16 óra között kártevőirtást végzek az otthonában. Kérem, hogy a jelzett időszakban álljon rendelkezésre, és tegye lehetővé a bejutásomat. (A gyerekek nyugodtan otthon tartózkodhatnak a munkálatok alatt).

Üdvözlettel:

Cicero

Okleveles kandúr, rágcsáló-ügyi szaktanácsadó

Refrén

A rádió bekapcsolt. Sándor tudta, hogy 6:23 perc van: ekkorra állította be az ébresztést. Azt is tudta, hogy nem kell kapkodnia, elég hét körül kinyitnia a szemét, és kikecmeregnie az ágyból. Ilyenkor szívmelengetően lassan telik az idő, úgyhogy Sándor csak nyújtózott egyet, és éberségi szintjét épp csak egy fokozattal emelve engedte, hogy az aktuális sláger finoman, minden apró részletével együtt belemásszon a fülébe, szétáradjon a fejében.

A dal végére egy kicsit újra álomba merült. Amikor újra felébredt, 6:57-et mutatott az óra. Úgy döntött, hogy felkel. Kinyitotta az ablakot, felrakta a kávét, belelapozott a tegnapi újságba, majd kitöltötte a kávét, becsukta az ablakot, és megevett egy fél zsömlét. A WC után zuhanyozni ment. Közben a szűk háromnegyed órával azelőtt bevésődött dallam kószált a fejében.

A mozgólépcsőn lefelé fütyülést imitálva, valódi hang kiadása nélkül ízlelgette a dallamot magában, majd dúdolni kezdte, de azt is úgy, hogy kint talán nem is lehetett hallani. A metróban már kicsit erőteljesebb dúdolásra váltott. Nem figyelt semmire. Nyolc megállót kell mennie, nyugodtan lazíthat. Kicsit a szemét is becsukta; ajándék minden perc, amit reggelente nyugalomban tölthet. Az ajtó mellett állva tovább ringott a dallam hullámain, majd alig észrevehetően a refrén szavait kezdte formálni ajkaival.

A szerelvény a következő megállóhoz érkezett, és hirtelen csend lett. Sándornak és a közelében lévőknek egyszerre tűnt fel, hogy Sándor most már határozottan énekel. Az utasok reakciójában először nem volt semmi meglepő. A férfi azonban akarata ellenére tovább folytatta az éneklést. Nem akarta folytatni, hiszen csak belefeledkezett. Mindenki érzett már olyat, hogy a reggel hallott dal belemászik a fülébe.

De Sándor egyszerűen nem tudta abbahagyni az éneklést. Pedig nagyon szerette volna. Már minden utas őt figyelte, az új felszállók figyelmét pedig már nem csak az éneklés maga, hanem a többiek döbbenete is Sándorra irányította. Nem is lehetett másképp, mert természetszerűleg különleges élmény egy tisztán artikulált – és a kocsi elindulásával folyamatosan hangosodó – éneket hallani, és hozzá egy kétségbeesett, erőlködést tükröző arcot látni. Sándor eddigre már lángvörös volt. Arca teljesen eltorzult, fejét lehajtotta, és még a könnyei is elkezdtek csorogni.

Amikor – nincs rá jobb szó – azt tapasztalta magán, hogy már játszani kezd a dallammal, a refrént cifrázza, de tartja az ütemet, és a dallamot, hirtelen az ajtó felé fordult. Olyan közel állt hozzá, hogy lehelete meglátszott az üvegen. Hangereje természetesen alkalmazkodott a közönségtől való elforduláshoz. Erre leguggolt. Még erősebb lett a hangja. Az utasok közül senki nem vihogott, senki nem mutogatott rá, és senki nem tévesztette szem elől. Földbe gyökerezett lábbal bámulták.

Ahogy a következő megállóba értek, és kinyílt az ajtó, Sándor már szinte a ripacsságig fokozott hajlításokkal énekelve, egy véres csatából menekülő, felszerelés nélküli katona arckifejezésével kitört a szerelvényből, és tiszta erejéből rohant fel a mozgólépcsőn, ki az utcára. Siket csendet hagyott maga után. Pár pillanat múlva egy utas halkan, ritkásan tapsolni kezdett, és közben értetlenül, kérdőn nézett a többiekre.