Pedro Mendez csúnyán ráharapott a nyelvére a vasárnapi ebéd elköltése közben. Felszisszent, és rögtön káromkodott is egyet, majd könnybe lábadt a bal szeme. A fájdalom pár másodpercig még fokozódott, aztán konstans sajgássá változott. Mindazonáltal estére jóformán el is felejtette az egészet, hacsak nem akart rágcsálni valamit, mert olyankor persze újra jól érthető jelet adott magáról a sérülés.

Reggelre egy kicsit rosszabbodott az állapota, de a következő napokban az elvárható módon javulni kezdett. A következő vasárnapi ebéd előtt azonban valami duzzanatot érzett a nyelvén. De amikor meg akarta közelebbről is vizsgálni, nem látott, nem érzett ott semmit. De mégsem szűnt meg a duzzanat, hanem mintha vándorolt volna: hol itt, hol ott érezte. Mivel azonban, ha Pedro nem csinált semmit, a búb egy helyben maradt, és végülis nem volt elviselhetetlenül zavaró, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

A következő vasárnapi ebédnél egyszercsak újra motoszkálást érzett a szájában. Abbahagyta a rágást, és döbbenten észlelte, hogy a mozgás nem marad abba, sőt átterjed az ajkaira is. Egyszercsak egy az előbb bekapott, de szinte sértetlen taco darab bújt ki a száján, és a leesés határán, de megült alsó ajkán. Pedronak eszébe sem jutott visszatuszkolni, hanem lassú mozdulattal értenyúlt, és maga elé tartotta.

A falaton – semmi kétség – írás, pontosabban talán macskakaparás volt olvasható. Olyasvalakié, aki szokatlan körülmények között, vagy kényszer hatására tanult meg nagyon rövid idő alatt írni. Nem idézem pontosan a szöveget, mert ügyetlenül megszerkesztett, nyelvileg igénytelen üzenetről van szó, de a lényegét persze átadom: az állt benne, hogy az írója egy mexikói nyílméreg béka, aki azt követeli túszától, hogy az első vonattal vigye Mexikóba. A nyomaték és a tiszta érthetőség kedvéért a végére odaírta, hogy “különben szétpukkadok!”.

Clark Stephenson híres volt egyesek szerint befejezetlen, mások szerint talányos végű novelláiról. Egy-egy kötete megjelenésekor mindenképpen, de a kiadások közötti időben is gyakran hirdetett író-olvasó találkozókat, ahol egyes új írásait felolvasta, a régebbiekről pedig okkal feltételezte, hogy olvasói már ismerik.

Az összejövetelek során a legnagyobb hangsúlyt a novellák közös értelmezésére helyezték. Ennek alapvetően két oka volt. Na jó, a harmadik az, hogy már akkor is divatos volt az ún. interaktivitás, a negyedik pedig az, hogy a kiadója az eladások növelésének lehetőségét látta a közönséggel folytatott oldott párbeszédekben.

Tehát az egyik alapvető ok az volt, hogy Stephenson hitt abban, illetve elfogadta azt, hogy akármit is szeretne kifejezni egy adott írásával, vagy akármit is gondol róla, az abban a pillanatban, hogy az olvasó elé kerül, önálló életre kel, és az írónak nincs már hatalma fölötte: mindenki úgy érti, úgy használja, ahogy igaznak vagy értelmesnek gondolja.

A másik, hogy Stephenson sokszor végül maga sem értette, hogy pontosan mit is akart mondani egy-egy írásával, vagy hogy legalábbis mi volt az eredeti célja vele. Mindenki csak jól járt azzal, hogy olvasói az írásait olyan rafináltan, és gazdag fantáziával értelmezték, amire ő maga képtelen lett volna. Híres talányossága nem volt más, mint hogy kérdéseket tett fel, de megválaszolni nem tudta azokat. Abban bízott, hogy majd talán az olvasók…

Öt menedzser ült a sorokban valamikor 1981. májusában, a Mutasd magad! dalesten. Közülük négy lesajnáló félmosollyal, vagy épp gúnyos, megvető kacajjal intézte el a félénk srácot, aki kezét tördelve, alig-alig felpillantva, sápadtan énekelt valami Black Sabbath számot. De a hangja jó volt. Jó volt, de hogy ezt észrevegye valaki, valóban oda kellett figyelni, nyitott szívvel és elmével kellett a fiú felé fordulni.

Tim Routon pontosan így tett. És nem csak a hangot vette észre, hanem a botcsinálta menedzserek számára láthatatlan összefüggést is a srác habitusa, és a metál zene között.

Két év telt el azóta, és a zenei piacra nem lehet ráismerni. A tinédzserek 97,3%-a ismeri, 84,5%-a imádja az együttest, melynek énekese az azóta védjegyévé vált módon, izzadó kezét tördelve, csak néha-néha, szégyellős-félénken felpillantva, végig egy helyben állva énekli el példátlanul erőszakos szövegű és rendkívül nyers zenei alapra épített dalait.

Az eddig eltelt idő alatt a Katolikus Egyház két magasrangú tisztségviselője esett éber kómába, több, mint 20 köbméter tiltakozó irat született a különböző egyházak, civil szervezetek, valamint a szülők felháborodása nyomán, de – vagy éppen ezért – az eladások monoton-meredeken emelkednek, a média érdeklődése nem csillapodik, a pszichológia tanszékeken pedig sorra indulnak a fakultások a verbális és nonverbális kommunikáció ellentmondása kapcsán felmerülő elméleti kérdések megválaszolására.

A rajongók és ellenzők háta pedig csak borsózik, és borsózik, az eladások pedig csak nőnek, és csak nőnek.

[…]

A kijelzőn mérés közben a mért érték villog, majd annak sikeres befejezésével a villogás abbamarad, és az “OK” felirat jelenik meg. Figyelem! A felirat nem jelenti azt, hogy az Ön testtömege a normális tartományban van! A téves értelmezés alapján hozott táplálkozás-stratégiai döntések esetleges káros következményeiért a gyártó nem vállal felelősséget.

[…]

– Ákos, Imre nem ér rá, úgyhogy te mész a konferenciára.

– Hát… Muszáj? Komolyan mondom, inkább vennék részt egy “terheléses fájdalomtűrés-mérés oxigénhiányos környezetben” című csoportfoglalkozáson…

– Ugyanarról beszélünk.

A konferencián Csitkovics professzor aláhúzta, hogy az oktatásnak mindennél fontosabb szerepe van az emberiség felemelésében. Mondandóját nyolc évvel korábbi időutazásának egy tapasztalatával illusztrálta.

A 2047-es évben a lakosság döntő többsége a testébe integrált info-kommunikációs berendezésével gondolatvezérléssel, belső hangátvitellel, illetve egy olyan kivetítővel tartotta a kapcsolatot, mely a szem fókuszát is követve, térben a felhasználó elé vetítette a kívánt paramétereket, üzeneteket, stb.

Csitkovicsnak különösen ez utóbbi megoldás keltette fel az érdeklődését, de a rendelkezésére álló mintegy háromnegyed óra alatt nem talált egyetlen embert sem, aki akár csak nagyjából tisztában lett volna az eszköz működésének alapelveivel. (Az adott időkorlát alatt és körülmények között Csitkovics nem talált hozzáférhető internet elérést. Feltételezi, hogy az is mindenkinek a szervezetébe integráltan működött).

Ön tudja, hogy működik a villanykörte, vagy a belső égésű motor? Esetleg kérdezte már valaki Öntől?

– Az a te szerencséd, hogy ilyen mázlista vagy.

– Naná, hogy a fűtési szezonban, a rohadt hidegben rohad le ez a kurva konvektor!

– Persze. Hát akkor használod. Nyáron hogy rohadjon le?

– Add ide azt a kurva csavarhúzót, és ne okoskodjál!