A díjbeszedő hosszan csengetett, majd kopogott. Kis szünet után újra csengetett, majd erősebben ütötte az ajtót. Semmi válasz. Ekkor, folyamatos csengetés mellett, dörömbölni kezdett. Vargánya, tudom, hogy bent van! – ordította. Nem fogom abbahagyni, amíg ki nem jön! Nem érdekel az se, ha összefut az egész ház! Nyissa ki! Nem fogom békén hagyni! – lovalta bele magát a díjbeszedő, és egyre magasabb hangon, a végén már szinte sípolva, a homlokán egy vaskos, kidagadt eret pulzáltatva rikácsolt.
Vargánya megrémült. Megértette, hogy a díjbeszedő ezúttal nem fog üres kézzel elsétálni, ma nem éri be, csak a teljes győzelemmel, eddig lehetett sumákolni, de most egészen biztosan itt a vége. Nem is igazán gondolta ezeket, inkább csak átcikáztak az agyán: nem tudott már gondolkodni. Jónéhány lakó előjött, egy kisebb bámészkodó csoport kezdett összeverődni a gangon szemben, és egy másik eggyel feljebb, a harmadikon is.
Szóval Vargánya ebben az állapotban, ilyen körülmények között (ne felejtsük el, hogy a csengő közben folyamatosan szólt!) nem tudott gondolkodni, csak azt érezte, hogy azonnal tennie kell valamit, véget kell vetnie a kínos helyzetnek. Ezért hirtelen kitárta az ajtót, és berántotta a díjbeszedőt az előszobába. De ebben a pillanatban, pont az ajtóban, egy éles csattanással valami hasadék nyílt szemben, a ház másik szárnya felé, de az a szárny nem látszott, csak valami nagyon halvány zöldes fény, oldalt pedig a ház elmosódott kontúrjai. Aztán hirtelen tompa csend, és újra éles, vakító fény.
A következő pillanatban Vargánya egy pusztaságon találta magát. Világos volt, de nem látszott a nap. Látszott viszont alig valamivel a horizont fölött egy égitest. Nem a nap volt az, és nem is egy csillag. A Hold sem lehetett, mert az ekkorának soha nem látszik, és a domborzata sem vehető ki ilyen élesen. Ha meg kivehető, akkor látszik, hogy nem ilyen. Vargánya nem mozdult meg, csak riadt szemeivel nézett körbe. A szeme sarkából észrevett valamit. Valami mozgott. Lassan jobbra fordította a fejét, és egy lényt látott, ahogy az lassan távolodik tőle. A kb. 90 cm magas organizmus egészen halvány narancsszínű volt. Az alján valami tok félében egy majdnem szabályos gömböt hordott, azt forgatta nyákos közegében, így haladt a neki tetsző irányba. Nem volt rajta semmi ismerős szerv: nem voltak karjai, szemei, vagy legalább csápjai, csak egy nyurga test, az alján ezzel a tokos gömbös helyváltoztató szervvel. Ahogy a lény eltávolodott, Vargánya lassan magára nézett, és konstatálta, hogy a kitérdelt mackóalsója van rajta, a lyukas fenekű, és a tarajos sült formázó házi mamusza. Arra gondolt, hogy ebből még kényelmetlensége származhat a látóhatár minden irányában terpeszkedő érdes, csipkézett formájú kövekkel borított tájon. Meglepve nem volt, hiszen pontosan ezeket viselte az imént otthon.
Ekkor halk nyöszörgést hallott a háta mögül. Megfordult. A díjbeszedő állt ott ugyanabban a pózban, mint ő az előbb, azaz kis terpeszben, kissé meggörnyedve, ernyedten lógó karokkal, kikerekedett szemekkel. Épp magára nézett. Ő is ugyanazokat a ruhákat viselte, mint Vargánya. A kitérdelt, a fenekénél lyukas mackót, és a tarajos sül mamuszt. Mivel rajta egyáltalán nem ilyen ruha volt pár pillanattal ezelőtt, döbbent arcot vágott, és korábbi energikus harciassága is nyomtalanul köddé vált. Ahogy felnézett, egyszerre volt kétségbeesett, szemrehányó és gyanakvó a tekintete. – Mit akar maga? Részletfizetést? – kérdezte száraz, reszelős, alig hallható hangon.
egypercesek 