Az idő urai

Tudomásomra jutott, hogy a nyolcvanas években ment a TV-ben Az idő urai című rajzfilm. Az alkotói nagy valószínűséggel nem gyermekfilmnek szánták, illetve a TV sem az Óvodások filmműsora, vagy a Szünidei matiné keretében sugározta, hanem valamikor este, a főműsoridő táján. Ugyanakkor empirikus tény, hogy számos gyerek mégiscsak megnézte a sci-fi rajzfilmet. Nem tartom kizártnak, hogy a szülők egy része felismerte ugyan, hogy attól, hogy egy gyerek az egyik főszereplő, még rettenetes dolgok történhetnek vele, de biztos vagyok benne, hogy a többség – mint rajzfilmet, tehát klasszikusan gyerekeknek való műfajt – átengedte a szűrőn.

Épp, ahogy elhalkul a kezdő képsorokat kísérő, ’82-ben igen progresszívnek számító elektronikus zenei betét, megismerkedünk Pierre-rel, az öt és tíz év közöttire becsült korú sráccal, és édesapjával. A gyereket az ún. aranyos külső tulajdonságokkal ruházták fel, azaz nagyfejű, nagyszemű és szőke volt. Kezdő elemzők könnyen elsiklanak a szőke haj fölött, de egyetlen barna hajú óvodás fiú sem siklik el, ha éppen potenciális feleségét, vagy szabadidő partnerét kénytelen sóhajtozva a képernyőre révedni látni, amint a kis szőkéről álmodozik.

Úgy rémlik, hogy a srác apja is szőke, de rajta inkább a hősökre jellemző külső jegyek kapnak komolyabb hangsúlyt, azaz elsősorban a kidolgozott felsőtest, bár láthatóan a lábait sem hanyagolta el edzésterve következetes végrehajtása közben. De nincs sok időnk megfigyelni az urat, mert az első érdemi – párbeszéddel is tarkított – jelenet megkoronázásaként apu meghal. Miután felmond rá egy üzenetet az űrben bolyongó barátjának, utoljára ad még fiának egy tojás alakú, piros-fehér, vezeték nélküli hangátviteli berendezést, melynek formatervét egyébként a mai mobiltelefon gyártók rövid mérlegelés után elvetették.

A kis készüléket nagyon okosan megszemélyesíti az apa, fia barátjává teszi, és arra kéri őt, hogy ha Miki hangját hallja, mindig fogadjon szót neki. Az ellendarab egy űrhajón van, ahol három pozitív hősre egy negatív jut. Természetesen útirányt változtatnak, és a lassan iskolaköteles korú fiú megmentésére indulnak. Mindannyian kommunikálnak a sráccal, akinek tulajdonképpen más dolga nem lenne, mint az erdőben maradni, ahol biztonságban van, és élelemhez is jut. Márpedig ha ez így van, akkor dramaturgiai trivialitás, hogy az erdőből ki kell mennie, sőt lehetőleg be kell bizonyítania, hogy még azon belül is bajba lehet kerülni.

Az erdő közepén van egy kis tó. Az erkölcsileg kevésbé kimagasló szereplő megpróbálja rávenni Pierre-t, hogy menjen be fürödni az állóvíz közepére, és vigye magával a nedves környezetre fel nem készített híradástechnikai eszközt is. Útban a tó felé, a fiú találkozik egy nagyon kedves, nagyon bohókás állattal. Az a fajta, akit azonnal életre szóló barátjává fogadnak a gyerekek. A lény fel is ülteti a hátára, és jó darabon elviszi. Amikor egy barlang mennyezetéről lecsapó óriásférgek elragadják, és megölik, a kis Pierre-nek már nem is kell sokat gyalogolnia a vízig.

A pozitív hősök egyike az utolsó pillanatban megakadályozza, hogy a negatív hős a vízbe hajtsa a gyereket. Ekkor azonban a lábbal hajtós gyerek Moszkvics méretével egyező nagyságú szúnyogok érkeznek a helyszínre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a koponya feltörése után elfogyasszák a gyermek agyvelejét. A rangidős jó szereplő amúgy egy hatvanegynéhány éves bácsi, aki baseball sapkája alatt egy, a koponyaüregre nyíló szárnyas, saválló acél ajtót visel. Ő is találkozott korábban az udvariassági formulák teljes elhagyásával célra törő rovarokkal.

A szúnyogok már elég csúnyán megcsipkedték a srác fejét, amikor vagy csoda történik, vagy az alkotóknak nem volt frappánsabb ötlete, de egyszercsak ugrik az idő hatvan évet, és hirtelen kiderül, hogy a bácsi az űrhajón azonos Pierre-rel. Az öreg eléggé rosszul lesz, gépek lélegeztetik, miközben emlékei a többiek számára is érzékelhető módon elkezdenek kiáramlani belőle. Homályos a dolog egy gyerek számára, de az történik, hogy a kis Pierre megmenekül, hiszen egy, az időben éppen szintén ugró orosz űrhajós megmenti, ugyanakkor idősödő változata a zárójelenetben belehal a… végülis nem tudni, pontosan mibe, de legalább volt jó(?) hatvan(?) éve közben.

Cseles szerkezet

– Na, Laci bácsi, akkor elmondom, hogy mit is fogunk csinálni ma délelőtt. Jó?

– …

– A combtőnél be fogok vezetni egy úgynevezett katétert. Felmegyünk vele jó hosszan, egészen a szívéig. Nem mondanám, hogy fájni fog, inkább olyan furcsa érzés. Hát lehet mondani, hogy kellemetlen végülis… Cseles szerkezet ám ez, Laci bácsi. Van egyrészt az elején egy kis kamera, mi meg majd ezen a monitoron nézzük, amit a kamera lát. Nézheti maga is. Másrészt lézer is van a végén. Szépen megtaláljuk, hogy hol tud rossz felé átfolyni a vér, ahol nem szabadna neki, aztán egyszerűen rálövünk a lézerrel, hogy úgy mondjam, és elégetjük annak a kis lyuknak a széleit, amitől az összehegesedik, összezárul, és kész is vagyunk. Na. belevágunk akkor, Laci bácsi?

– Hát, ha előtte agyonlő, doktor úr…

Holnap reggel

Már több, mint kilenc órája, hogy a zárka ajtaja hangos, fémes csattanással becsukódott. Azóta semmi. Csak sűrű csend, csak a priccs, a csupasz falak, a saválló acél WC és a kagyló a sarokban. Meg a félhomály, amit a két méter magasan lévő kis ablak engedett derengeni.

Ervin egyszercsak felült, egy ideig maga elé meredt, majd állát mellkasához szorítva végignézett magán, és alig láthatóan elmosolyodott. Inkább csak a szemével. Hirtelen felpattant, és gyors, határozott mozdulatokkal sorban leszakította mind a hét gombját. Amikor végzett, jobb markába fogta őket, most már egészen jól láthatóan elmosolyodott, vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, és hozzávágta a gombokat az ágy melletti falhoz.

Négyet azonnal meglátott, sorban össze is szedte őket. Egy a matrac mögé esett, egy a WC mellé, az utolsót pedig a lábánál találta meg, mintha épp csak leejtette volna. Felvonta a szemöldökét, és megismételte az egészet. Aztán mégegyszer. És még vagy kétszázszor. Amilyen keservesen indult a nap, úgy elrepült végül.

Mire takarodót fújtak, kellemesen elfáradt. Ahogy hanyatt feküdt a priccsen, arra gondolt, hogy holnap megpróbálja előre kitalálni, hogy hova fognak esni a gombok. Sőt! Ki fogja tapasztalni, hogy hogy kell úgy dobni (nem csak úgy ejteni!) őket, hogy tudni lehessen, hogy hova fognak esni. Persze lehet, hogy ez holnapra még kihívó célkitűzés, de előbb-utóbb össze fog jönni.

Mielőtt elszenderedett, azt vette észre, hogy várja a reggelt. Ez nagyon nagy dolog egy börtönben.

Próba

Régi megfigyelésem, hogy ha alkonyat után esik az eső, akkor a magyar útburkolati jelek gyakorlatilag láthatatlanná válnak. Ugyanúgy verik vissza, illetve szórják a fényt, ahogy az aszfalt. Nem tudom hogyan, de ezt a technológiát valahogy fel kéne használni valamilyen ellenség megtévesztésére. (Csak ahhoz kéne egy ellenség, annyit meg nem ér az egész).

Ez a jelenség ma azzal egészült ki, hogy fekete és szürke ruhás gyalogosok tették próbára a látásomat. A próba egyébként sikerült, mert ahogy mozogni kezdtek, szinte rögtön gyanússá vált, hogy talán van(nak) ott valaki(k).

Évforduló

Tibi úgy tudta megfejteni a rejtvényeket, hogy egyetlen tollvonást sem ejtett rajtuk. A fejében volt az egész. Minden betű, minden szó. Szinte látta a megfejtést az azt kiadó oszlopban és sorban. Erika ezért csodálta őt. És ezért nem akarta elhinni, hogy tényleg nem emlékszik az évfordulójukra.

Mi fog történni?

A félelem egyik forrása az ismeretlen, egyszerűbben szólva az, hogy nem tudjuk, mi fog történni velünk. Megdöbbentő módon még a katonákon is segít valamelyest, ha a háborúban nem egyszerűen lehajtják őket a domboldalon, hogy ott hozzájuk egyébként megtévesztésig hasonló kollégákkal csapják szét egymás arckoponyáját, hanem – lehetőleg szakkifejezéseket használva – elmondják nekik, hogy mi fog történni (ék alakzatba rendeződünk, megrohamozzuk, rajtaütünk, stb.). Persze a történet végét érdemes optimistán elhajlítani, de most nem erről van szó.

Esetenként okkal félünk az orvosnál is: nem állíthatjuk, hogy általános gyakorlat lenne, hogy a pácienseket felkészítik arra, ami rájuk vár. Nem készítették fel a kis Kálmánkát sem, akit egy verőfényes augusztusi délutánon vitt el az anyukája a napköziből a kórházba, ahol aztán a doktor bácsi a köszönés után nem sokkal, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy kötőtű méretű tűt szúrt a bal veséjébe, hogy mintát vegyen belőle. Kálmánka elájult. És elájul most is, 43 évesen is, akkor is, ha csak gombostűt lát.

Nem tudjuk, anyukájának eszébe jutott-e a kézenfekvő ötlet, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy soha többet ne legyen vita lefekvéskor.

Ebéd II

– Anyu!

– Tessék, kisfiam.

– Elkezdted már csinálni a mézes-mustáros gombás spagettit?

– Épp most akartam hozzákezdeni.

– Mert az jutott eszembe, hogy mégis inkább egy kis csirkemellett vágj egészen apróra, arra szórj egy parányi lisztet – ugyanúgy a pirulás miatt –, sózd meg, süsd meg jól, és amikor már szinte kész, csak akkor tegyél hozzá hagymát, és azzal is ereszd össze egy kicsit. Tudod mit? Oregano is mehet hozzá. Aztán csinálj légyszi spenótot tejfölösen, kicsit fokhagymásan, meg tehetnél ebbe is parmezánt. Aztán csuszatésztával kéne megcsinálni rakott tésztának, és a tetejére sajtot pirítani.

– De hát kisfiam, te nem is szereted a spenótot.

Monster

A végeredmény számít. Nem az, hogy pontosan hogy jut oda az ember. Ezért Laurel kisasszony (kiemelt személyes kapcsolattartó) egyetlen szóval sem mondta Mark Monsternek, a híres – és részben ezzel összefüggésben mérhetetlenül gazdag – zenész fenegyereknek, hogy a törvény csak azt teszi lehetővé, hogy egy másik faj egyedévé alakíttassuk magunkat (megfelelő indoklással persze), de a faj jellegétől lényeges vonatkozásban elütő tulajdonságot nem választhatunk. Így egy kardszárnyú delfinen sem az arányosan nagyított orrszarvú tülkökre (könnyen belátható, hogy az első ötletként felmerült szarvasagancs jelentős akadályozó tényező lenne a vízben), sem az oldalakon végigfutó lángcsóva motívumokra nincs lehetőség.

Laurel kisasszony pontosan tudta, hogy Monster ezeket a megszorításokat nem lenne hajlandó elfogadni. Sőt, tulajdonképpen meg sem értené a lényegét, az etikai vonatkozásokat, a potenciális káoszt mögötte, semmit. Csak a saját igazát akarná, és a tiltás hallatára persze megvesztegetéssel próbálkozna, aztán fenyegetőzne, végül könyörgőre fogná. Na, idáig nem szabat eljutni, ezt nem szabad végigjárni, hagyni elkezdődni – gondolta a fiatal, de rutinos ügyintéző. Ezért bizalmaskodást tettetve közelebb hajolt Monsterhez, körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy biztosan senki nem hallja őket, és odasúgta az addigra a visszafojtott lélegzetig felcsigázott férfinek, hogy minden rendben lenne, de annyi kis információt adna még, ha esetleg az úr erre nem gondolt volna, hogy a gyilkos bálnák nagyjából 4 fokos vízben élnek.

Miután Monster megköszönve az információt, és fel nem ismerve annak lényegtelenségét, miszerint ha már úgyis tökéletes kardszárnyú delfinné alakítják, akkor a nekik megszokott környezet sem jelent problémát, kikullogott az ajtón. Laurel kisasszony pedig megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta a dolgot, de ugyanakkor megint arra gondolt, hogy azért neki is hiányoznak a több sorban végigfutó tépőfogai. Dehát a szabály az szabály.

De

Sajnos nagyon is hosszú múltra tekint vissza, hogy az emberek pusztán külsejük alapján ítélik meg egymást. Pedig számos személyes ismeretség bizonyítja, hogy ez a módszer egyszerűen hibás. Ezzel együtt óva intek mindenkit attól, hogy rókaarcú embereket engedjen a bizalmába férkőzni.

Ebéd

– Kisfiam, mit kérsz ebédre?

– Mindegy.

– Ha felvágok neked gombát, olajra dobom, szórok rá egy parányi lisztet, hogy egy leheletnyit megpirítsa, aztán hagyom egy kicsit a levében dinsztelődni, közben elkeverek egy kanál mézet két kanál mustárral, teszek hozzá bőven oreganot, aztán amikor megsóztam a gombát és már úgy is elment a leve, akkor szépen ráöntöm, és fellazítom három kanál tejföllel, és összefogatom egy kis parmezánnal, az jó neked spagettivel? Reszelek neked rá sajtot, ahogy szereted.

– Jó.