Úszók

Vannak azok a hölgyek, akik a gyorsúszást a nyolcadik fő bűnként tartják számon, és fájdalmasan fordítják el mártír-arcukat a feléjük fröccsenő vízcseppektől. Ha ezeket a hölgyeket a fordulóban érem utol, még pont előttem elindulnak, hogy aztán újra meghozhassák áldozatukat, mialatt megelőzöm őket.

Vannak azok az urak, akik versenyezni kezdenek, ha észreveszik, hogy előzöm őket. Mindent beleadnak, így a fordulóhoz már össze-összeomló mozgáskoordinációval érkeznek, majd szúró oldalukat fogva pihennek öt-hat percet. És elindulnak, pont mielőtt a fordulóhoz érnék. Aztán észreveszik, hogy előzöm őket.

Vannak azok a csajok, akik jelentős sebesség különbséggel húznak el mellettem, ráadásul nagyon szép mozgással teszik. Ha a fordulóban érnek utol, elengedem őket. Ehhez némelyikük újabb nonverbális megerősítést is vár, mintha egyszeri, véletlen esemény lenne, hogy jobban úszik nálam.

Vannak azok a csókák, akik jelentős sebesség különbséggel húznak el mellettem. Ha úgy jön ki a lépés, elengedem őket a fordulóban, de általában megoldják önállóan, és a beérkezésük oldalán lökik el magukat újra.

Most, hogy már kitapasztaltam az alaptípusokat (de itt nem soroltam fel mindet), szívesen vennék egy felajánlást, hogy a komplett uszodát ürítsék ki, amikor én szeretnék úszni. Én nagyvonalúan úgy reagálnék, hogy elég, ha az én sávomba nem engednek be rajtam kívül egynél több embert. Legyen mondjuk egy, a szép mozgású csajok közül.

A fal

Kornél szinte begyógyult szemekkel ült a konyhaasztalnál. Épp csak annyira tartotta nyitva őket, amennyire ahhoz volt szükség, hogy halottébresztő erősségűre főzött feketéjét úgy tudja kevergetni, hogy ne hamuzzon bele. Ugyanis jobb kezében tartotta a kanalat és a cigarettát is. A bal tétlenül pihent az ölében. Nem volt semmi baja, viszont elvi kérdés, hogy az ember annyi energiát mozgósítson reggel, amennyi feltétlenül szükséges. Évekkel ezelőtt kimódolta, hogy mit hogy kell csinálnia ahhoz, hogy a lehető legkevesebb testrészét kelljen konkrét cselekvésre fognia. Ma már a reggeli rutinja részeként, könnyen ment minden.

Azon a reggelen azonban történt valami, ami kizökkentette megszokott cselekvései folyamából. Volt Kornélnak egy macskája. Kapcsolatukat inkább korrekt viszonynak lehet nevezni, mint tipikus gazda-állat kapcsolatnak. Mindketten tudták, hogy mit várhatnak a másiktól. A macska nem dorombolt Kornél ölében, Kornél nem simogatta sosem. Egyszerűen ugyanabban a lakásban éltek. Cicero számára egyetlen tabu volt: a karfa nélküli műbőr fotelbe telepedni.

Amennyire Kornél tudta, Cicero soha nem szegte meg ezt a megállapodást, de azon a reggelen, ahogy a szoba felé nézett, mégiscsak azt kellett látnia, hogy az arcátlan állat a tiltott bútordarabon terpeszkedik. Kornél azonnal felpattant, és ráordított a macskára, aki először riadt, értetlen tekintettel reagált, de végülis csak egészen parányi késedelemmel ugrott le a fotelből. Pofájáról még nem tűnt el a meglepettség, fejét ide-oda kapkodta, a hang forrását kereste.

Kornél mindezt látta. A macska viszont nem látta őt. Az utóbbit könnyű magyarázni: köztük volt a konyhafal. Először Kornél is természetesnek gondolta, hogy Cicero nem láthatja, haragja mellett kis, az intelligensebb lényekre jellemző fölényes örömet is érzett az ostoba állat fölött. Mivel azonban – legalábbis magához – őszinte ember volt, pár perc és néhány kísérlet után be kellett látnia, hogy átlát a falon.

Először megdörzsölte a szemét, és a falra meredt. Az ugyanolyan volt, mint mindig. Ott terjengett előtte az az ötlettelen fehérség, amit mindig is meg akart tölteni valamivel. Egy képpel, vagy falvédővel, vagy bármivel. Megtapogatta. Aztán szúrós szemmel nézett rá, de semmi. Csak a falat látta. Aztán csak úgy hanyagul újra a macskára nézett, aki már újra a számára is engedélyezett helyek egyikén feküdt, szokásos unott arckifejezésével. Megint sikerült. Akkor ennyi az egész: oda kell nézni, ahova akarok – mormogta félhangosan maga elé. Valóban ennyi volt a trükk lényege. Mint a fekete-fehér ábrával, ahol vagy két szembe fordított arcot, vagy egy vázát lát az ember, úgy volt Kornél a fallal és a mögötte lévőkkel: vagy az egyiket, vagy a másikat látta.

Nem törődve a kávéba hullott hamuval, kapkodva felöltözött, és elrohant otthonról. Persze: Arra volt kíváncsi, hogy újonnan felfedezett képessége általános érvényű-e. Nagyon bölcsen nem is próbálkozott a lakás többi falával. Ha átlát a falakon, akkor ez gyakorlatilag nem számít, olyan képesség hullik az ölébe, ahol ez nem tényező. Lent az utcán, rögtön a szomszéd ház kapuja mellett próbált benézni. Nem sikerült. Ekkor megpróbálta úgy, hogy először rámeredt, mintegy szimulálva képessége felfedezésének pillanatát, aztán megpróbálta a kukákat meglátni a fal mögött. Nem sikerült. Továbbment, megnézett pár házat az utcában, aztán a szomszéd kerületben, majd betonkerítéseket, régi és új építésű társas- és családi házakat, de semmi. Az egész napja elment rá, hogy akár csak egyetlen egy újabb falat találjon, amin átlát, felment egy barátjához is, hogy hátha a képessége csak lakáson belüli falakra érvényes, de ott sem járt sikerrel.

Ezzel a barátjával együtt ment haza, szinte rátukmált egy régi bakelit lemezt, csak hogy az elkísérje. Ahogy hazaértek, rögtön a konyhába invitálta, és a falat vizsgáltatta vele, majd egyszercsak újra rákiáltott a macskára, mert az megint a műbőr fotelben tanyázott. Látod?! – kérdezte barátját. De az nem látott semmit. Csak a falat. Mindig csak addig a falig látott, ami épp a látóterét határolta.

Kornél este letesztelte képességét a többi falon is, de az eredmény ugyanaz volt: nem látott át rajtuk. A konyhafalon viszont minden erőlködés nélkül. De azon is csak a konyha irányából. A következő napokat lázas, az azt követőket már enerváltabb kutatással töltötte, de minden maradt a régiben: erősen úgy nézett ki, hogy a konyhafal az egyetlen a világon, amelyiken átlát.

Azóta szinte el is felejtette az egészet, bár képessége megmaradt, de csak arra volt jó, hogy rájöjjön, Cicero mindig a tiltott fotelba telepszik, ahányszor kihúzza a lábát a szobából. Egy idő után nem törődött vele. Végülis könnyebb leporolni róla a macskaszőrt, mint a szövet bútorokról.

Szemét

Az ablaktörlő alatt megint van egy reklámcetli. Megint akkor veszem észre, amikor már beszálltam, és be is kötöttem magam. Úgyhogy kikötöm az övet, kiszállok, és kiveszem a papírt. Amikor a papírt a kezemben tartva állok, és körülnézek, hogy hol a tárolására szolgáló narancssárga, vagy zöld műanyag doboz, már egyértelműen szemétnek számít. Ez biztos. Azon lehetne vitatkozni, hogy már korábban is az volt-e. Szerintem az a nyomdából való kikerülés pillanatától. Legkésőbb. De meggyőzhető vagyok korábbi stádiumokról is.

Az összkép

Marja büszkén mutatta barátainak, hogy ő is hozzáadta a maga részét a monumentális műhöz. Nézzék csak meg, ott van a jobb alsó sarokban. Rengeteget dolgozott vele, ott minden olyan színű, amilyennek akarta, illetve amilyennek természettől fogva lennie kell. Persze azért a többi rész készítőivel is egyeztetni kellett, illetve ugyanez igaz egyéb stíluselemekre is. Tehát lényegében olyan, amilyennek akarta. Mondjuk a festék típusát nem ő választhatta meg, az adott volt, dehát egy közös műnél, ahol sokaknak kell együtt dolgoznia, kompromisszumokat kell kötni.

De a barátai sehogy sem akarták megérteni Marját. Mindenáron azt akarták tudni, hogy mi ez az egész. Mi a mű? Nem volt egyértelmű Marja számára, hogy tényleg nem tudják, nem látják, vagy tudnak és látnak valamit, de az egészen más, mint amit ő tud. Látni ugyanis – most, hogy belegondolt – még nem látta.

Odament hozzájuk, közben vissza-visszanézve, hogy az ismerős részletekre maga is rácsodálkozhasson az új perspektívából. Ahogy odaért hozzájuk, végleg megfordult, hogy ő is egészben lássa a festményt, és el tudja magyarázni a többieknek, hogy mit kell látniuk. De így messzebről valahogy jelentőségét vesztette a saját része, a fészek a tojásokkal, és rádöbbent, hogy noha azt gondolta, hogy egész jól tudja, hogy a többiek mit csináltak vele párhuzamosan, egészen másnak képzelte az összképet. Bizonyos dolgok tényleg olyasmik voltak, mint amikről az alkotóik beszéltek, más részeknél ugyanakkor már csak jóindulattal lehetett felfedezni a párhuzamot az általa ismert terv és a végeredmény között.

De ezek apróságok. Az igazán megdöbbentő az volt, hogy a domboldal szakadék volt, a galamb keselyű, az ég világoskék ponyva, rajta a felhők egyszerű kifakult foltok. Szólni akart a többieknek, hogy álljanak meg egy pillanatra, jöjjenek oda, ahol ő áll, és nézzék meg ők is az összképet. De egyelőre nem tudott megszólalni, csak furcsa nosztalgiával, hirtelen valahogy a távolból nézte őket, ahogy aprólékos gondossággal javítgatják a színeket – persze egyeztetve a többi serénykedővel.

Empátia

A boltban furcsa halomban álltak a tejek. Hátul nem volt semmi, az elején meg hegybe pakolva magasodtak. Beleérző képességemet – egyébként erőlködés nélkül – mozgósítva kiemeltem kettőt a hátul szomorkodó hoszonharmadiki tejek közül, akik alig jutottak levegőhöz és fényhez a sok rájuk pakolt huszonkettedikitől.

A Szabó család

Tegnap belebotlottam a Kossuth Rádióban a Szabó család aktuális epizódjába. Tátott szájjal hallgattam a valóságban elő nem forduló hanghordozással lefolytatott, életszerűtlen beszélgetéseket, az ötvenhárom éves tinédzsereket (egyikük épp most jelentette be, hogy állapotos), az öngyilkosságra csábító elkeseredettséggel  elejtett aktuálpolitikai utalásokat, és azt az egy viccet, aminek a végén az elkövető kuncogva jelentette be a beszélgetőpartnerének, hogy az előbb viccet volt szerencséje hallani (én is csak onnan tudom). Ehhez fogható téridő zárvány csak egy volt az ismert világegyetemben: a Szomszédok.

Az idő urai

Tudomásomra jutott, hogy a nyolcvanas években ment a TV-ben Az idő urai című rajzfilm. Az alkotói nagy valószínűséggel nem gyermekfilmnek szánták, illetve a TV sem az Óvodások filmműsora, vagy a Szünidei matiné keretében sugározta, hanem valamikor este, a főműsoridő táján. Ugyanakkor empirikus tény, hogy számos gyerek mégiscsak megnézte a sci-fi rajzfilmet. Nem tartom kizártnak, hogy a szülők egy része felismerte ugyan, hogy attól, hogy egy gyerek az egyik főszereplő, még rettenetes dolgok történhetnek vele, de biztos vagyok benne, hogy a többség – mint rajzfilmet, tehát klasszikusan gyerekeknek való műfajt – átengedte a szűrőn.

Épp, ahogy elhalkul a kezdő képsorokat kísérő, ’82-ben igen progresszívnek számító elektronikus zenei betét, megismerkedünk Pierre-rel, az öt és tíz év közöttire becsült korú sráccal, és édesapjával. A gyereket az ún. aranyos külső tulajdonságokkal ruházták fel, azaz nagyfejű, nagyszemű és szőke volt. Kezdő elemzők könnyen elsiklanak a szőke haj fölött, de egyetlen barna hajú óvodás fiú sem siklik el, ha éppen potenciális feleségét, vagy szabadidő partnerét kénytelen sóhajtozva a képernyőre révedni látni, amint a kis szőkéről álmodozik.

Úgy rémlik, hogy a srác apja is szőke, de rajta inkább a hősökre jellemző külső jegyek kapnak komolyabb hangsúlyt, azaz elsősorban a kidolgozott felsőtest, bár láthatóan a lábait sem hanyagolta el edzésterve következetes végrehajtása közben. De nincs sok időnk megfigyelni az urat, mert az első érdemi – párbeszéddel is tarkított – jelenet megkoronázásaként apu meghal. Miután felmond rá egy üzenetet az űrben bolyongó barátjának, utoljára ad még fiának egy tojás alakú, piros-fehér, vezeték nélküli hangátviteli berendezést, melynek formatervét egyébként a mai mobiltelefon gyártók rövid mérlegelés után elvetették.

A kis készüléket nagyon okosan megszemélyesíti az apa, fia barátjává teszi, és arra kéri őt, hogy ha Miki hangját hallja, mindig fogadjon szót neki. Az ellendarab egy űrhajón van, ahol három pozitív hősre egy negatív jut. Természetesen útirányt változtatnak, és a lassan iskolaköteles korú fiú megmentésére indulnak. Mindannyian kommunikálnak a sráccal, akinek tulajdonképpen más dolga nem lenne, mint az erdőben maradni, ahol biztonságban van, és élelemhez is jut. Márpedig ha ez így van, akkor dramaturgiai trivialitás, hogy az erdőből ki kell mennie, sőt lehetőleg be kell bizonyítania, hogy még azon belül is bajba lehet kerülni.

Az erdő közepén van egy kis tó. Az erkölcsileg kevésbé kimagasló szereplő megpróbálja rávenni Pierre-t, hogy menjen be fürödni az állóvíz közepére, és vigye magával a nedves környezetre fel nem készített híradástechnikai eszközt is. Útban a tó felé, a fiú találkozik egy nagyon kedves, nagyon bohókás állattal. Az a fajta, akit azonnal életre szóló barátjává fogadnak a gyerekek. A lény fel is ülteti a hátára, és jó darabon elviszi. Amikor egy barlang mennyezetéről lecsapó óriásférgek elragadják, és megölik, a kis Pierre-nek már nem is kell sokat gyalogolnia a vízig.

A pozitív hősök egyike az utolsó pillanatban megakadályozza, hogy a negatív hős a vízbe hajtsa a gyereket. Ekkor azonban a lábbal hajtós gyerek Moszkvics méretével egyező nagyságú szúnyogok érkeznek a helyszínre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a koponya feltörése után elfogyasszák a gyermek agyvelejét. A rangidős jó szereplő amúgy egy hatvanegynéhány éves bácsi, aki baseball sapkája alatt egy, a koponyaüregre nyíló szárnyas, saválló acél ajtót visel. Ő is találkozott korábban az udvariassági formulák teljes elhagyásával célra törő rovarokkal.

A szúnyogok már elég csúnyán megcsipkedték a srác fejét, amikor vagy csoda történik, vagy az alkotóknak nem volt frappánsabb ötlete, de egyszercsak ugrik az idő hatvan évet, és hirtelen kiderül, hogy a bácsi az űrhajón azonos Pierre-rel. Az öreg eléggé rosszul lesz, gépek lélegeztetik, miközben emlékei a többiek számára is érzékelhető módon elkezdenek kiáramlani belőle. Homályos a dolog egy gyerek számára, de az történik, hogy a kis Pierre megmenekül, hiszen egy, az időben éppen szintén ugró orosz űrhajós megmenti, ugyanakkor idősödő változata a zárójelenetben belehal a… végülis nem tudni, pontosan mibe, de legalább volt jó(?) hatvan(?) éve közben.

Cseles szerkezet

– Na, Laci bácsi, akkor elmondom, hogy mit is fogunk csinálni ma délelőtt. Jó?

– …

– A combtőnél be fogok vezetni egy úgynevezett katétert. Felmegyünk vele jó hosszan, egészen a szívéig. Nem mondanám, hogy fájni fog, inkább olyan furcsa érzés. Hát lehet mondani, hogy kellemetlen végülis… Cseles szerkezet ám ez, Laci bácsi. Van egyrészt az elején egy kis kamera, mi meg majd ezen a monitoron nézzük, amit a kamera lát. Nézheti maga is. Másrészt lézer is van a végén. Szépen megtaláljuk, hogy hol tud rossz felé átfolyni a vér, ahol nem szabadna neki, aztán egyszerűen rálövünk a lézerrel, hogy úgy mondjam, és elégetjük annak a kis lyuknak a széleit, amitől az összehegesedik, összezárul, és kész is vagyunk. Na. belevágunk akkor, Laci bácsi?

– Hát, ha előtte agyonlő, doktor úr…