Holnap reggel

Már több, mint kilenc órája, hogy a zárka ajtaja hangos, fémes csattanással becsukódott. Azóta semmi. Csak sűrű csend, csak a priccs, a csupasz falak, a saválló acél WC és a kagyló a sarokban. Meg a félhomály, amit a két méter magasan lévő kis ablak engedett derengeni.

Ervin egyszercsak felült, egy ideig maga elé meredt, majd állát mellkasához szorítva végignézett magán, és alig láthatóan elmosolyodott. Inkább csak a szemével. Hirtelen felpattant, és gyors, határozott mozdulatokkal sorban leszakította mind a hét gombját. Amikor végzett, jobb markába fogta őket, most már egészen jól láthatóan elmosolyodott, vett egy mély lélegzetet, becsukta a szemét, és hozzávágta a gombokat az ágy melletti falhoz.

Négyet azonnal meglátott, sorban össze is szedte őket. Egy a matrac mögé esett, egy a WC mellé, az utolsót pedig a lábánál találta meg, mintha épp csak leejtette volna. Felvonta a szemöldökét, és megismételte az egészet. Aztán mégegyszer. És még vagy kétszázszor. Amilyen keservesen indult a nap, úgy elrepült végül.

Mire takarodót fújtak, kellemesen elfáradt. Ahogy hanyatt feküdt a priccsen, arra gondolt, hogy holnap megpróbálja előre kitalálni, hogy hova fognak esni a gombok. Sőt! Ki fogja tapasztalni, hogy hogy kell úgy dobni (nem csak úgy ejteni!) őket, hogy tudni lehessen, hogy hova fognak esni. Persze lehet, hogy ez holnapra még kihívó célkitűzés, de előbb-utóbb össze fog jönni.

Mielőtt elszenderedett, azt vette észre, hogy várja a reggelt. Ez nagyon nagy dolog egy börtönben.

Próba

Régi megfigyelésem, hogy ha alkonyat után esik az eső, akkor a magyar útburkolati jelek gyakorlatilag láthatatlanná válnak. Ugyanúgy verik vissza, illetve szórják a fényt, ahogy az aszfalt. Nem tudom hogyan, de ezt a technológiát valahogy fel kéne használni valamilyen ellenség megtévesztésére. (Csak ahhoz kéne egy ellenség, annyit meg nem ér az egész).

Ez a jelenség ma azzal egészült ki, hogy fekete és szürke ruhás gyalogosok tették próbára a látásomat. A próba egyébként sikerült, mert ahogy mozogni kezdtek, szinte rögtön gyanússá vált, hogy talán van(nak) ott valaki(k).

Évforduló

Tibi úgy tudta megfejteni a rejtvényeket, hogy egyetlen tollvonást sem ejtett rajtuk. A fejében volt az egész. Minden betű, minden szó. Szinte látta a megfejtést az azt kiadó oszlopban és sorban. Erika ezért csodálta őt. És ezért nem akarta elhinni, hogy tényleg nem emlékszik az évfordulójukra.

Mi fog történni?

A félelem egyik forrása az ismeretlen, egyszerűbben szólva az, hogy nem tudjuk, mi fog történni velünk. Megdöbbentő módon még a katonákon is segít valamelyest, ha a háborúban nem egyszerűen lehajtják őket a domboldalon, hogy ott hozzájuk egyébként megtévesztésig hasonló kollégákkal csapják szét egymás arckoponyáját, hanem – lehetőleg szakkifejezéseket használva – elmondják nekik, hogy mi fog történni (ék alakzatba rendeződünk, megrohamozzuk, rajtaütünk, stb.). Persze a történet végét érdemes optimistán elhajlítani, de most nem erről van szó.

Esetenként okkal félünk az orvosnál is: nem állíthatjuk, hogy általános gyakorlat lenne, hogy a pácienseket felkészítik arra, ami rájuk vár. Nem készítették fel a kis Kálmánkát sem, akit egy verőfényes augusztusi délutánon vitt el az anyukája a napköziből a kórházba, ahol aztán a doktor bácsi a köszönés után nem sokkal, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy kötőtű méretű tűt szúrt a bal veséjébe, hogy mintát vegyen belőle. Kálmánka elájult. És elájul most is, 43 évesen is, akkor is, ha csak gombostűt lát.

Nem tudjuk, anyukájának eszébe jutott-e a kézenfekvő ötlet, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy soha többet ne legyen vita lefekvéskor.

Ebéd II

– Anyu!

– Tessék, kisfiam.

– Elkezdted már csinálni a mézes-mustáros gombás spagettit?

– Épp most akartam hozzákezdeni.

– Mert az jutott eszembe, hogy mégis inkább egy kis csirkemellett vágj egészen apróra, arra szórj egy parányi lisztet – ugyanúgy a pirulás miatt –, sózd meg, süsd meg jól, és amikor már szinte kész, csak akkor tegyél hozzá hagymát, és azzal is ereszd össze egy kicsit. Tudod mit? Oregano is mehet hozzá. Aztán csinálj légyszi spenótot tejfölösen, kicsit fokhagymásan, meg tehetnél ebbe is parmezánt. Aztán csuszatésztával kéne megcsinálni rakott tésztának, és a tetejére sajtot pirítani.

– De hát kisfiam, te nem is szereted a spenótot.

Monster

A végeredmény számít. Nem az, hogy pontosan hogy jut oda az ember. Ezért Laurel kisasszony (kiemelt személyes kapcsolattartó) egyetlen szóval sem mondta Mark Monsternek, a híres – és részben ezzel összefüggésben mérhetetlenül gazdag – zenész fenegyereknek, hogy a törvény csak azt teszi lehetővé, hogy egy másik faj egyedévé alakíttassuk magunkat (megfelelő indoklással persze), de a faj jellegétől lényeges vonatkozásban elütő tulajdonságot nem választhatunk. Így egy kardszárnyú delfinen sem az arányosan nagyított orrszarvú tülkökre (könnyen belátható, hogy az első ötletként felmerült szarvasagancs jelentős akadályozó tényező lenne a vízben), sem az oldalakon végigfutó lángcsóva motívumokra nincs lehetőség.

Laurel kisasszony pontosan tudta, hogy Monster ezeket a megszorításokat nem lenne hajlandó elfogadni. Sőt, tulajdonképpen meg sem értené a lényegét, az etikai vonatkozásokat, a potenciális káoszt mögötte, semmit. Csak a saját igazát akarná, és a tiltás hallatára persze megvesztegetéssel próbálkozna, aztán fenyegetőzne, végül könyörgőre fogná. Na, idáig nem szabat eljutni, ezt nem szabad végigjárni, hagyni elkezdődni – gondolta a fiatal, de rutinos ügyintéző. Ezért bizalmaskodást tettetve közelebb hajolt Monsterhez, körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy biztosan senki nem hallja őket, és odasúgta az addigra a visszafojtott lélegzetig felcsigázott férfinek, hogy minden rendben lenne, de annyi kis információt adna még, ha esetleg az úr erre nem gondolt volna, hogy a gyilkos bálnák nagyjából 4 fokos vízben élnek.

Miután Monster megköszönve az információt, és fel nem ismerve annak lényegtelenségét, miszerint ha már úgyis tökéletes kardszárnyú delfinné alakítják, akkor a nekik megszokott környezet sem jelent problémát, kikullogott az ajtón. Laurel kisasszony pedig megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta a dolgot, de ugyanakkor megint arra gondolt, hogy azért neki is hiányoznak a több sorban végigfutó tépőfogai. Dehát a szabály az szabály.

De

Sajnos nagyon is hosszú múltra tekint vissza, hogy az emberek pusztán külsejük alapján ítélik meg egymást. Pedig számos személyes ismeretség bizonyítja, hogy ez a módszer egyszerűen hibás. Ezzel együtt óva intek mindenkit attól, hogy rókaarcú embereket engedjen a bizalmába férkőzni.

Ebéd

– Kisfiam, mit kérsz ebédre?

– Mindegy.

– Ha felvágok neked gombát, olajra dobom, szórok rá egy parányi lisztet, hogy egy leheletnyit megpirítsa, aztán hagyom egy kicsit a levében dinsztelődni, közben elkeverek egy kanál mézet két kanál mustárral, teszek hozzá bőven oreganot, aztán amikor megsóztam a gombát és már úgy is elment a leve, akkor szépen ráöntöm, és fellazítom három kanál tejföllel, és összefogatom egy kis parmezánnal, az jó neked spagettivel? Reszelek neked rá sajtot, ahogy szereted.

– Jó.

Kincskereső kisködmön

Sok író szinte babonásan ragaszkodik ahhoz, hogy művét senki ne láthassa egészen addig, míg az teljesen el nem készül. Móra Ferenc is ilyen író kellett, hogy legyen, mert ha valaki mégis látta volna, hogy miket ír, amikor a Kincskereső kisködmönön dolgozik, talán kicsavarta volna a tollat a kezéből. De az azóta ismertté vált eseményekből, miszerint az ifjúsági regényt kiadták, sőt kötelező irodalommá tették, tudhatjuk, hogy ha volt is ilyen heroikus kísérlet az írás megszületésének megakadályozására, az nyilvánvalóan kudarcba fulladt.

Móra különös érzékkel tapintja ki a gyerekek gyenge pontjait, hogy aztán nagyot csapjon rájuk – legalább két fejezetenként. Azt javaslom, fussunk végig nagy vonalakban a bevitt találatain. Vegyük mindjárt az első fejezetet, ahol a kis főhős egy ún. körtemuzsikához jut, amelyről élő ember nem tudja megmondani, hogy hogy néz ki, csak sejthető, hogy talán körtére hasonlít, de a szerző bizonytalanságban hagyja az olvasót ezzel kapcsolatban. Annál részletesebben, átélhetőbben taglalja, hogy a rossz gyerekek szájában meg sem szólaló körtemuzsika micsoda utolsó kis örömöt okoz Gergő torokgyíkban haldokló kis húgának, akinek verejtékezik a homloka, tüzel a teste, alig jön ki hang a torkán, és ráadásnak még meg sem tudja szólaltatni a hangszert. Könnyen lehet, hogy rossz gyerek is volt, és nem csak a halálos betegség miatt redukálódott vitálkapacitás akadályozta meg a zenélésben, de száz szónak is egy a vége: az első fejezetben meghal. A főszereplő irigyelte húgától a körtemuzsikát, aki utolsó óráiban könyörgött érte, de csak a szülők parancsára kaphatta meg bátyjától. Gergő nem is lehetett egészen biztos benne, hogy kistestvére halálát nem sürgette-e ez a csúnya hozzáállás. Mindenesetre ezután egy darabig neki sem szólalt meg a zeneszerszám, hogy empirikus bizonyítéka is legyen annak, hogy bizony nagyon rossz gyerek volt.

Eltelik pár nap, ami a kis Gergőnek elég is ahhoz, hogy végre újra vidám legyen, és ne gondoljon a vézna kis húgára, de átmeneti nehézségként ő is megkapja a torokgyíkot, és vállra szálló fekete madarakról hallucinál, meg szomatikusan is eléggé összeesik. De az ő szervezete erősebb, és nemsokára annyira felépül, hogy az étvágya egy másfél éves farkaséval összemérhető. Amikor azonban az étel iránt érzett gyengéd érzelmeit tettekre válthatná, megjelenik Küsmödi bácsi, és az utolsó morzsáig megeszik mindent, amit az egyébként intenzíven szűkölködő család az életben maradt gyermek számára kikönnyezett. A két szülő nem zavarja el a falánk öreget, nem csap a kezére, nem mondja neki, hogy elég, hadd egyen a gyerek is pár falatot a saját házában a saját ételéből. Hanem amikor végzett, és kincsekről kezd beszélni az apának, az azonnal visszanyeri vagány énjét, és karakán büszkeséggel elhajtja az öreget. Jól teszi, csak közvetlenül az előtt kellett volna, mielőtt az kieszi őket a vagyonukból. Na nem baj, majd legközelebb minden klappolni fog.

A fater nem veszti el a humorát még egy darabig, mert amikor a kis Gergő egy olyan bőr csizmácskáról kezd el álmodozni, mint amilyen a kisbíró fiának a lábán is fénylik, akkor messze anyagi keretein felül vállalva vesz is drága kisfiának egyet, de „csak” azért, hogy bebizonyítsa neki, hogy milyen otromba dolog a nagyravágyás. A srácnak át kell élnie, hogy sehol nem akarják gyermekmunkára alkalmazni – ahol ezt pedig eddig megtették –, mert ilyen úrifiúnak nem való a munka. Utoljára az apja még kihajtja a földre, és addig járatja, töreti a lábát a csizmában, amíg bele nem megy abba a buksi fejébe, hogy aki többet akar elérni az életben, mint amit indulócsomagként kapott, azzal alaposan kicsesznek, úgyhogy ne ugráljon. Igazi, gyerekeknek való útravaló; nem lehet elég korán megtanítani.

Apunak még gyorsan varrnia kell egy kisködmönt, mert egyrészt az írás címében is benne van, másrészt pedig az ifjúsági regények vaslogikája szerint ugye neki is meg kell halnia. Így is történik, de menjünk is gyorsan tovább, mert Móra sem végzett még. Jónéhány oldalt el kell olvasnia a kötelező irodalom elé parancsolt kisdiáknak a betűvetéssel való ismerkedésről, az iskolával való kacérkodásról, különböző alkalmi munkák kereséséről, mire meghal a következő gyerek, a szomszéd csizmadia egyetlen szerelmetes kisfiacskája.

Közben iskolába kerül Gergő, amit mondjuk fogadjunk el határesetnek egy diákoknak írt regényben, de azért sokkal kedvesebbnek tartom a kizárólag a nyári szünetben játszódó történeteket. Az iskolában megismerhetjük az árva kis Bicebócát, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek állatorvosi lovát. Rongyos ruhácskájában, mankóval a hóna alatt, önállóan jelentkezik, hogy tanulni szeretne. Persze senki nem akarja, hogy mellé üljön, rutinból kiközösítik. Az ebédidő témáját olyan ügyesen használja ki Móra, hogy azt is megtudjuk, hogy Bicebóca olyan messze lakik, hogy nincs értelme hazamennie, mert a mankóval nem igazán időhatékony a havas hegyoldalon fölgyötrődni, meg azt is, hogy az ebéd miatt úgyis felesleges, mert amúgy éheznek. Most is csak pár szem erősen savas bogyótermés van nála.

A fináléban Gergő egy kis dolgozathamisítással hozzájut egy „égbelátóhoz”, amit a tanár úr a legjobb tanuló jutalmául szánt. Aztán a lelkiismeret furdalás mégis felhajszolja az öreg bányába, ahol a ténylegesen legjobban tanuló, tehát a jutalmat igazából megérdemlő kis Bicebóca lakik a nagyapjával, aki mellesleg nem más, mint az alaptermészete szerint falánk, és másfelől zsémbes öregember. Falásról persze nincs már szó, hiszen intenzíven éheznek, az unokája komoly betegnek tűnik, és erősen úgy néz ki, hogy az angyalok útitervében sem szerepel a szerény hajlék, hiába van karácsony este. Hősünk már épp odateszi a csillagvizsgálót, meg a barátja által áhított ködmönt a kis nagybeteg ágya mellé, amikor az öreg végre megtalálja az egyik tárnában hagyott mécsest, és akkora detonációt idéz elő vele, hogy a két kisgyerek három hónap múlva, egy kórházban ébred a kómából. A nagypapa természetesen a helyszínen meghal. Itt a vége, fuss el véle.

Noé pudingja

A házunk egyik legnagyobb lakását arab fiatalok bérlik. Nem sokszor találkozunk, mert ők minden körülmények között lifttel járnak, én meg általában lépcsőzöm. Ma az egyikük halkan kopogtatott az ajtómon; csengőm nincs, félek, hogy csak zavarna a hangja zenehallgatás közben.

A srác elárulta, hogy mi tulajdonképpen szomszédok vagyunk, náluk, muszlimoknál pedig ezen a napon az a szokás, hogy körebjárják a körülöttük lakókat és egy kis édességgel kedveskednek nekik. Volt is nála két amolyan elvitelre típusú kis doboz, benne két különböző puding, illetve tejberizs szerűséggel. Nem csináltam titkot belőle, hogy kitűnő ötletnek és kedves gesztusnak tartom a dolgot, és nem haboztam elfogadni az ajándékot. Sőt, most hogy visszagondolok, kifejezetten kaptam utána. A szomszédnak nagyon tetszett a hozzáállásom, és kimondottam boldognak tűnt, amikor elköszönt. Utoljára még egy kis papírt nyomott a kezembe, és azt mondta, hogy azon a recept is rajta van.

Beszédes a történet, ami a recept másik oldalán áll. Dióhéjban arról van szó, hogy amikor az Özönvíz kezdett visszahúzódni, Ashura (Noé muszlim módra) és családja összegyűjtött a bárkán minden ételt, és finom pudingot főzött belőle. Tetszik, hogy nem kalkuláltak azzal, hogy a víz esetleg újra emelkedni fog, és jól jöhetnek még az itt-ott elejtett morzsák, hanem a lehetőségeikhez képest teljesítették, amit az egyszer élünk eszméje diktált nekik. Azóta szokás, hogy az emberek ezen a napon megosztják barátaikkal és szomszédaikkal az ételüket, és kifejezik az összefogás, az osztozás és a könyörület – vallások, társadalmi háttér és egyéb megosztásra is használható intézmények és gondolatok feletti – jópofaságát.