Sok író szinte babonásan ragaszkodik ahhoz, hogy művét senki ne láthassa egészen addig, míg az teljesen el nem készül. Móra Ferenc is ilyen író kellett, hogy legyen, mert ha valaki mégis látta volna, hogy miket ír, amikor a Kincskereső kisködmönön dolgozik, talán kicsavarta volna a tollat a kezéből. De az azóta ismertté vált eseményekből, miszerint az ifjúsági regényt kiadták, sőt kötelező irodalommá tették, tudhatjuk, hogy ha volt is ilyen heroikus kísérlet az írás megszületésének megakadályozására, az nyilvánvalóan kudarcba fulladt.

Móra különös érzékkel tapintja ki a gyerekek gyenge pontjait, hogy aztán nagyot csapjon rájuk – legalább két fejezetenként. Azt javaslom, fussunk végig nagy vonalakban a bevitt találatain. Vegyük mindjárt az első fejezetet, ahol a kis főhős egy ún. körtemuzsikához jut, amelyről élő ember nem tudja megmondani, hogy hogy néz ki, csak sejthető, hogy talán körtére hasonlít, de a szerző bizonytalanságban hagyja az olvasót ezzel kapcsolatban. Annál részletesebben, átélhetőbben taglalja, hogy a rossz gyerekek szájában meg sem szólaló körtemuzsika micsoda utolsó kis örömöt okoz Gergő torokgyíkban haldokló kis húgának, akinek verejtékezik a homloka, tüzel a teste, alig jön ki hang a torkán, és ráadásnak még meg sem tudja szólaltatni a hangszert. Könnyen lehet, hogy rossz gyerek is volt, és nem csak a halálos betegség miatt redukálódott vitálkapacitás akadályozta meg a zenélésben, de száz szónak is egy a vége: az első fejezetben meghal. A főszereplő irigyelte húgától a körtemuzsikát, aki utolsó óráiban könyörgött érte, de csak a szülők parancsára kaphatta meg bátyjától. Gergő nem is lehetett egészen biztos benne, hogy kistestvére halálát nem sürgette-e ez a csúnya hozzáállás. Mindenesetre ezután egy darabig neki sem szólalt meg a zeneszerszám, hogy empirikus bizonyítéka is legyen annak, hogy bizony nagyon rossz gyerek volt.

Eltelik pár nap, ami a kis Gergőnek elég is ahhoz, hogy végre újra vidám legyen, és ne gondoljon a vézna kis húgára, de átmeneti nehézségként ő is megkapja a torokgyíkot, és vállra szálló fekete madarakról hallucinál, meg szomatikusan is eléggé összeesik. De az ő szervezete erősebb, és nemsokára annyira felépül, hogy az étvágya egy másfél éves farkaséval összemérhető. Amikor azonban az étel iránt érzett gyengéd érzelmeit tettekre válthatná, megjelenik Küsmödi bácsi, és az utolsó morzsáig megeszik mindent, amit az egyébként intenzíven szűkölködő család az életben maradt gyermek számára kikönnyezett. A két szülő nem zavarja el a falánk öreget, nem csap a kezére, nem mondja neki, hogy elég, hadd egyen a gyerek is pár falatot a saját házában a saját ételéből. Hanem amikor végzett, és kincsekről kezd beszélni az apának, az azonnal visszanyeri vagány énjét, és karakán büszkeséggel elhajtja az öreget. Jól teszi, csak közvetlenül az előtt kellett volna, mielőtt az kieszi őket a vagyonukból. Na nem baj, majd legközelebb minden klappolni fog.

A fater nem veszti el a humorát még egy darabig, mert amikor a kis Gergő egy olyan bőr csizmácskáról kezd el álmodozni, mint amilyen a kisbíró fiának a lábán is fénylik, akkor messze anyagi keretein felül vállalva vesz is drága kisfiának egyet, de „csak” azért, hogy bebizonyítsa neki, hogy milyen otromba dolog a nagyravágyás. A srácnak át kell élnie, hogy sehol nem akarják gyermekmunkára alkalmazni – ahol ezt pedig eddig megtették –, mert ilyen úrifiúnak nem való a munka. Utoljára az apja még kihajtja a földre, és addig járatja, töreti a lábát a csizmában, amíg bele nem megy abba a buksi fejébe, hogy aki többet akar elérni az életben, mint amit indulócsomagként kapott, azzal alaposan kicsesznek, úgyhogy ne ugráljon. Igazi, gyerekeknek való útravaló; nem lehet elég korán megtanítani.

Apunak még gyorsan varrnia kell egy kisködmönt, mert egyrészt az írás címében is benne van, másrészt pedig az ifjúsági regények vaslogikája szerint ugye neki is meg kell halnia. Így is történik, de menjünk is gyorsan tovább, mert Móra sem végzett még. Jónéhány oldalt el kell olvasnia a kötelező irodalom elé parancsolt kisdiáknak a betűvetéssel való ismerkedésről, az iskolával való kacérkodásról, különböző alkalmi munkák kereséséről, mire meghal a következő gyerek, a szomszéd csizmadia egyetlen szerelmetes kisfiacskája.

Közben iskolába kerül Gergő, amit mondjuk fogadjunk el határesetnek egy diákoknak írt regényben, de azért sokkal kedvesebbnek tartom a kizárólag a nyári szünetben játszódó történeteket. Az iskolában megismerhetjük az árva kis Bicebócát, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek állatorvosi lovát. Rongyos ruhácskájában, mankóval a hóna alatt, önállóan jelentkezik, hogy tanulni szeretne. Persze senki nem akarja, hogy mellé üljön, rutinból kiközösítik. Az ebédidő témáját olyan ügyesen használja ki Móra, hogy azt is megtudjuk, hogy Bicebóca olyan messze lakik, hogy nincs értelme hazamennie, mert a mankóval nem igazán időhatékony a havas hegyoldalon fölgyötrődni, meg azt is, hogy az ebéd miatt úgyis felesleges, mert amúgy éheznek. Most is csak pár szem erősen savas bogyótermés van nála.

A fináléban Gergő egy kis dolgozathamisítással hozzájut egy „égbelátóhoz”, amit a tanár úr a legjobb tanuló jutalmául szánt. Aztán a lelkiismeret furdalás mégis felhajszolja az öreg bányába, ahol a ténylegesen legjobban tanuló, tehát a jutalmat igazából megérdemlő kis Bicebóca lakik a nagyapjával, aki mellesleg nem más, mint az alaptermészete szerint falánk, és másfelől zsémbes öregember. Falásról persze nincs már szó, hiszen intenzíven éheznek, az unokája komoly betegnek tűnik, és erősen úgy néz ki, hogy az angyalok útitervében sem szerepel a szerény hajlék, hiába van karácsony este. Hősünk már épp odateszi a csillagvizsgálót, meg a barátja által áhított ködmönt a kis nagybeteg ágya mellé, amikor az öreg végre megtalálja az egyik tárnában hagyott mécsest, és akkora detonációt idéz elő vele, hogy a két kisgyerek három hónap múlva, egy kórházban ébred a kómából. A nagypapa természetesen a helyszínen meghal. Itt a vége, fuss el véle.