Ha egy ártatlan kislány csupa fodor ruhácskájában, rózsaszín masnival a copfos hajában réti virágokat szedegetve egyre közelebb szökdécsel az erdőhöz, ahol a tücskök vidám ciripelését egy valahogy mindenhonnan áradó, nagyon halk, de nagyon mély morajlás váltja fel, mely hol mintha morgássá torzulna, hol meg hurutos nehéz légzéssé aljasul a fák hideg, nyirkos suhogása mögé rejtőzve, aztán amint a kislány belép a fák közé, egyszerre síri csend lesz, hogy pár néma pillanat múlva egy rettenetesen gonosz szörnyszülött velőtrázó ordítása torzítsa a rémület fehér szobrává a gyermeki arcot, horrorról beszélünk.
Egy szál cigaretta
D-vel előre mentünk az Auranghabad környéki erőd legmagasabb pontjára. Á kis késéssel követett minket, és útközben helyi fiatalokkal elegyedett szóba. Ahogy meglátták, rögtön kérdés nélkül újságolták neki, hogy a barátai (mi, a másik két fehérember) már fent vannak, és ők maguk is visszafordultak a kilátó felé, hogy elkísérjék hozzánk.
El voltak ragadtatva, hogy egy messzi országból származó emberrel találkozhattak, és beszélhettek vele. Megkínálták cigarettával, de nem egészen kézenfekvő módon. A kínáló maga ugyanis nem rendelkezett a felkínált finomsággal, így egyik barátjának intett, hogy adjon a sajátjából, tüzet pedig a harmadik szereplő szolgáltatott. Á meglepetésére közülük egyik sem gyújtott rá. Ennek az is lehetett az oka, hogy mint később kiderült, a cigarettát sok helyen szálanként veszik, nem dobozzal. Más a nagyságrend.
Mi már elindultunk lefelé, amikor találkoztunk. A srácok már messziről nevettek, mutatták Á-nak, hogy megtaláltak minket, itt vannak a barátai. Mindegyikükkel kezet fogtunk, váltottunk pár szót az országaink szépségéről, és átfutottuk, hogy ki mivel foglalkozik. Olyan boldogok voltak, mintha egy családegyesítésben sikerült volna oroszlánrészt vállalniuk.
Magyarok
Ma egy munkaügyből kifolyólag beszélgettem egy német csókával. Az írott szabályok szerinti és a valós folyamatok összevetésekor azt mondta a magyarokról, hogy mindegyik individuum akar lenni, mindegyik jobban tudja, hogy mit és hogyan kell csinálni, ami adott esetben igaz is lehet, de rettenetesen nehéz szabályok, illetve határok között tartani őket.
Sok igazság van ebben. Elég, ha arra gondolunk, hogy mit sikerült legutóbb hatékonyan elintéznünk: amit szépen, a szabályokat pontról pontra követve közelítettünk meg, vagy amire volt egy ötletünk, hogy hogyan, kin keresztül lehetne egyszerűbben vagy hamarabb a végére járni.
Üdítő volt hallani, hogy az érem másik oldalára rávilágítva azt mondta még a német úr, hogy náluk (a német vállalatoknál) először felhúzzák az épületet, telepítenek minden infrastruktúrát, aztán beteszik az embereket, akiket alapvetően költségsorokra lefordítva tartanak nyilván. Mindkét hozzáállás tárgyalásakor összemosolyogtunk.
Dominik
A metró első kocsijában, ahol egyébként olyan szag volt, mintha valaki lefolyótisztítót próbált volna emészteni, majd mégis inkább kihányta, egy párbeszédre lettem figyelmes. Két tizenhat körüli lány beszélgetett, az egyikük anyuka volt.
A téma is a gyermekneveléssel volt kapcsolatos: hogy ki (nem) vigyáz rá, ha vigyáz, miket hibázik, stb. (Természetesen az anyós operatíve és morálisan is alkalmatlan volt arra, hogy unokáját őrizze akár csak egy délutánra is). De nem is a témára kaptam fel a fejemet, hanem a leplezetlen, hangos, jól érthető, ordenáré nyelvhasználatra. Mindenki hallhatta, hogy az a faszszopó anyós múltkor felszólt a másodikra, hogy szarik a mesélő szájába és Dominik (az unoka) szájába is szarik. Csak egy-egy órára hajlandó vigyázni a gyerekre, akinek ez idő alatt a hátán folyik a szar, mert az említett hölgy nem teszi tisztába. Beszélgetőpartnere díjazta az életképeket és a szófordulatokat, így az előadó egyre hangosabban bocsátkozott a részletekbe.
A kocsi közönsége az általában megfigyelhető módokon reagált. Egyesek nem törődtek az egésszel, mások döbbenten hallgatták a lányt, néhányan úgy csináltak, mintha nem hallanák. Volt azonban két fiatal lány a közelemben, akik a nem használt ajtó felé fordított babakocsiban alvó gyereket is láthatták. Ők semmit nem észleltek az előadásból, csak a kis Dominikot látták, és úgy mosolyogtak, mint akiknek kisméretű, nem túl nehéz angyalka szállt a vállára.
Röhögőgörcs
Közismert, hogy az északi országokban a tél kínosan hosszúra nyúlt végére egyre többen vesztik el lelkesedésüket, és a legkülönbözőbb hangulatjavító intézkedéseket alkalmazzák magukon. A lehetséges alternatívák között szerepel az ivás, a sport, a melegebb éghajlatra utazás, a sűrített gyakoriságú szeretkezés, az öngyilkosság, stb. Mivel ezekben az országokban az állam tagadhatatlan erőfeszítéseket tesz, hogy polgárai életét megkönnyítse, az ottaniak állami támogatással juthatnak pszichológushoz, vagy pl. fényterápiához.
Vannak azonban a Földnek olyan országai is, ahol a problémák hasonlóak, a megoldás azonban teljes egészében az emberekre magukra hárul. Vagy az anyatermészetre. Észak-Szibéria sok-sok magyarországnyi területen elnyúló mocsaras vidékén él egy népcsoport, akikről nem hogy nem gondoskodik országuk a finnekhez, vagy a svédekhez hasonló módon, hanem jó részüknek nincs is tudomása róla, hogy létezik az állam intézménye.
Dr. Swenksstörm fedezte fel 2001-ben, hogy ezek az emberek sajátosan alkalmazkodtak a depresszív életkörülményekhez. Szervezetük már a félhomály hatására is olyan örömhormonokat termel, ráadásul nagy mennyiségben, amelyeket a többi embernek csak kitartó ivással, kábítószer fogyasztással, és/vagy heti három alkalmas, 5000 luxos fényterápiával sikerül elérni.
Swenksstörmék jelenleg igen bíztató kísérleteket folytatnak a szibériai népcsoport vállalkozó szellemű tagjaival. Az eljárás lényege, hogy a mocsárvidéki vendégeket depressziós csoportok foglalkozásaira hívják meg, ahol a szibériaiak a kellemes meleg, a vidám színek és a fény együttes hatására olyan endorfin tolulást kapnak, hogy egy rövid mosolygós intervallum után hangosan nevetni kezdenek, majd az általunk röhögőgörcsként ismert jelenséget produkálják. A terápia azon a már ismert jelenségen alapszik (bárki ki is próbálhatja), hogy a vidámság, a nevetés átragad egyik emberről a másikra: ha valaki nevetni kezd, lassan egyre többen kezdik követni, ami hamarosan öngerjesztő folyamattá válik.
A kísérletsorozat e kezdeti stádiumában két különösen érdekes jelenség irányította magára a kutatók figyelmét. Úgy tűnik, hogy az importált segítők kapacitása véges. Átlagosan 50-65 percet bírnak a fent említett hőmérsékleti és fényviszonyok között, majd a folyamatos nevetőgörcs által rájuk rótt teher alatt kezdenek összeroppanni. Ekkor haladék nélkül egy sötét, nedves, és 13 foknál semmiképpen nem melegebb helyiségbe kell elszállásolni őket, ahonnan további fél óra elmúltával még mindig halk kuncogás hangjai szűrődnek ki.
Ezen a ponton emberjogi aktivisták aggodalmuknak adtak hangot, és etikai bizottság felállítását szorgalmazták annak megállapítására, hogy hol húzódik a kölcsönös megelégedésre okot adó együttműködés határa, és hol kezdődik a kizsákmányolás.
A másik érdekes jelenség egyes, a kezelt depressziósok közül kikerülő kísérleti személyek reakciója volt. Noha a „ragadós nevetés” elmélet alapvetően helytállónak bizonyult, a mélabúsak 2,3%-át csak mégjobban elkeserítette, hogy magánál lényegesen vidámabb embert kellett látnia, további 0,8%-ot pedig annyira felbőszített, hogy a tettlegességtől sem riadt vissza. Ez utóbbi probléma veszélyesebb, mint elsőre gondolnánk, mert a szibériai endorfin termelők az ellenük irányuló támadás hatására, illetve a közben sem tudták abbahagyni a röhögést, ami miatt pár kísérleti személy egyenesen a halálukat kívánta.
Dr. Swenksstörm és csapata azt ígéri, hogy a kezdeti nehézségeken felülkerekedve, a módszer 2010-re biztonságosan bevezethetővé válik.
4
A 4 című művész(!)filmben három moszkvai fiatal élete egy este egy tetszhalott bárban találkozik össze egy-két órára. A két srácnak meglehetősen titokzatos munkája van, de szívesen beszélnek róla – persze csak egy bizonyos mélységig. A lány munkája nem annyira homályos, mint a másik kettőé, de kb. ugyanannyira trendi. De az arra hajlamosak mindhármuk esetében meg fognak lepődni, vagy csalódni fognak, mások esetleg megkönnyebbülhetnek.
A film tulajdonképpen a következő napok eseményeiről szól. Mindhármuknak el kell utazniuk. Egynek családi ok miatt, egynek a munkája kapcsán, egyet pedig visznek. A legjobban kibontott szálon a lány családjának egy részét ismerhetjük meg, és azt, ahogyan élnek. Hát úgy néz ki, Oroszországban a mai napig nem könnyű az élet. Egy komplett falu él abból, hogy babákat gyártanak. Az arcok megformálása a legtrükkösebb rész; speciális eljárásra van szükség hozzá. A technológia egyik kulcslépésében minden öregasszony közreműködik. Rajtuk kívül egyébként mindössze három lány és egy fiú él a titokzatos, bizarr faluban. A srácon kívül nincsenek férfiak.
A sci-fi és thriller kedvelőknek azt tudom mondani, hogy szó esik klónozásról és az elnökről. De ha elfogadnak egy tanácsot, ne nézzék meg a filmet. Annak ellenére sem, hogy egyre újabb és újabb, gyanús, apró részletek látszanak előkerülni, majd újra elhomályosulni pl. a négyes klónokkal kapcsolatban. Aki viszont végig tudta nézni a 2001 Űrodüsszeiát, vagy a Stalkert, az megkockáztathatja, hogy elmerül a hideg sár, az egydecis vodkák és az oroszosan karakán megoldások világában.
Egér a marson
Azok, akik a zsákos ember említésével, vagy a megállj csak, majd hazajön apád formulával nem tudták megtörni gyermeküket, vagy egyszerűen csak biztosra akartak menni, mindig lehetőséget teremtettek porontyuk számára, hogy az Egér a Marson aktuális epizódját megnézhessék.
A történet egy bűnös egérről szólt, aki féktelen torkossága miatt nagyobbra nőtt, mint az ismert emlősállatok bármelyike. Mellékbüntetésként a Mars bolygón kellett lehúznia egy jókora időszakot. Nem emlékszem, hogy pontosan mennyit, de hosszabbnak éreztem, mint két nyári szünet. Az egér kíváncsi természetű volt, és szerette a társaságot. Ezért az alkotók számára evidens volt, hogy egy sivár, ingerszegény planétán kell elhelyezni, ahol gyakorlatilag senkivel nem tud találkozni.
Az egér sosem beszélt, ideje 70%-ában lefelé görbülő szájjal nyugtázta, hogy olyan kurva egyedül van egy egész bolygón, hogy bele kell őrülni. A mesélő kedves hangon elmagyarázta a gyerekeknek, hogy ez egy nagyon sivár, unalmas bolygó, és az egér mérhetetlenül szomorú, mert úgy néz ki, hogy még matematikai esélye sincs rá, hogy valaha barátokra tegyen szert. Ezzel persze nehéz feldobni a gyerekeket, vagy ha mégis sikerül, az baj, úgyhogy nem lehetett a dolgot ennyiben hagyni. Ezért minden epizódban történt valami, ami először gyakran megijesztette a rágcsálót, aztán mégis felkeltette a kíváncsiságát és reményt ébresztett benne.
Egy alkalommal óriási lábnyomokat fedezett fel a homokban. Követni kezdte őket, nyomról nyomra, egyre növekvő izgalommal, egyre növekvő reménnyel, hogy most végre találkozhat valakivel, az se baj, ha beilleszkedési zavaros patkány az illető, csak legyen valaki, akihez szólhatna, aki talán a barátja, a társa lehetne. De a boldogságot nem adják ilyen olcsón. Különösen nem ilyen rossz, falánk gyerekeknek. Kiderült, hogy a saját lábnyomait követte: visszaért oda, ahonnan elindult. Ugyanis akkorára nőtt, hogy térfogata a bolygóéval összevethető volt: pár percig tartott az út körbe.
Egy másik epizódban olyannyira elkezdi marni a magány az egeret, hogy pszichésen összeomlik, és záporozni kezdenek a könnyei. De úgy záporoznak, hogy a Mars felszínének javarészét könnyóceán borítja be. Mint azt a gyerekek a mesélőtől megtudhatják, a víz minden élet alapja, tehát a bánatból öröm születhet, mert a tenger benépesül halakkal. De azok egy szót sem szólnak a főhőshöz, meg sem próbálják felvenni vele a kapcsolatot. A parton fák nőnek, amiken mintha ehető nyalókák teremnének, de kommunikálni velük sem lehet. Az egér úgy hajtja álomra a fejét, mint az a gyerek, aki a várva várt technics lego helyett megkapta élete kilencedik karácsonyi sapkáját is – noha még csak nyolc éves.
De egyszercsak eljött az a rész, amikor a reménytelen depressziósokra jellemző tompa félálomban töltött koraestén egy varázsdarázs tükröt csempész az egér közelébe. Erre ő felébred, és közelebbről is megvizsgálja a foncsorozott üveget. Ebben az időszakban már jellemző állapotára, hogy saját tükörképét is másik személynek érzékeli. És igaza van! Ahányszor belenéz a tükörbe, egy-egy hasonmása ugrik elő. Előcsal vagy hetet, aztán kajálni, meg dzsemborizni kezdenek, majd végül a főszereplő iránymutatása alapján tornával dolgozzák le a vacsorát. A néző gyerekek örülnek: végre lettek barátai (a hétből néggyel kezet is fogott), ráadásul pont korban hozzá illő egerekhez van szerencséje. Végre minden rendbejött! A közös mozgástól és a boldogságtól fáradtan ragad le a főhős szeme. Ahogy elalszik, a többiek szépen visszaugrálnak a tükörbe, amit a darázs a biztonság kedvéért haladék nélkül el is visz. Az értetlen és/vagy makacsul optimista gyerekeknek a narrátor elmondja, hogy az egér soha nem tudhatja meg, hogy ez a boldog nap vajon valóság volt-e, vagy csak álom. Egy biztos: elmúlt.
Második nap
Az öltöny abszurd, képtelen voltára jellemző, hogy ha a kabátot úgy veszem fel, hogy a zakó össze van gombolva, a felső gomb hajlamos leszakadni. Tehát az öltönyben nem lehet mozogni, csak állni, járni és ülni lehet benne (ez utóbbit is csak kigombolva). Régi álmom visszamenni az időben, hogy ott lehessek, amikor az öltöny (vagy annak jogelődje) kipattan a feltaláló fejéből. Természetesen a legmélyebb sajnálatom őszinte kifejezése mellett, de mégiscsak elvágnám az úr torkát. És elégetném a vázlatait.
Aszimmetria
Az egyik cipőm röviddel a megvásárlása után elkezdett halkan nyöszörögni valahonnan a talpa tájékáról. Először nem törődtem vele, de aztán egyre hangosabb lett. Megnéztem a talpát; nem láttam rajta semmi különöset. A hang a következő napokban tovább erősödött. A zaj tónusa és a hozzá kapcsolódó érzés a talpamban olyanná vált, mintha félig megszáradt lítium bázisú kenőzsír lenne a talp és a talpbetét között. Annyira bosszantott a hang, hogy ez utóbbit kirángattam a helyéről, de nem láttam vagy éreztem semmi különöset. Azért szórtam bele egy kis hintőport, hátha mégis ragad, vagy súrlódva csúszik valami valamin. Ez sem segített.
A cipő egyébként kényelmes, minden egyéb szempontból hibátlanul működik, de minden nap, amikor ezt veszem fel, lelkileg készülnöm kell a minden jobblábas lépésemre jutó aláfestésre. A múlt héten, mikor már minden reményt feladtam, egyszercsak megmutatta magát a megoldás. A bal is halkan nyöszörögni kezdett. Ezzel ki is egyeznék, nem is annyira a hang zavart, mint inkább az aszimmetria. Ez a nyöszörgés is felerősödött, de kétségbeesve tapasztalom, hogy zörejének frekvenciája egy-másfél hanggal magasabb, mint a jobbé. A jobb erőszakos, az a típus, aki nem tudja, mikor illik befogni a pofáját, a bal szemtelen, a jobb minden rossz tulajdonságával felvértezve, és kiegészítve azzal, hogy mindig magának akarja az utolsó szót. Ezen a ponton meg tudom ugyan fogni, de érzem, hogy végül nem én fogom tovább bírni cérnával.
Salsa
Tegnap megfigyelőként részt vettem egy salsa esten. Úgy látom, komoly bázisa kezd kialakulni ennek a táncnak. Rengetegen voltak, gyakoroltak, figyelték egymást, és tanácsokat adtak. Ez a csapat alapvetően reményteli közép-kezdők közösségének tűnt. Volt azonban közöttük egy lány, aki hihetetlenül sugárzó, a mozgásból táplálkozó jókedvvel, ráadásul komoly rutinnal táncolt. Lehet mondani, hogy lenyűgöző volt a mozgása. Különönösen csípő tájékon. Ahogy a többiekkel konzultáltunk, arra jutottunk, hogy nem emlékszünk, hogy a partnere hogy nézett ki, vagy hogy táncolt, de úgy tűnt, legalább nem akadályozta a lányt a mozgásban.
egypercesek 