Álca

Ha le kell írnom a külső tulajdonságaimat, semmi olyan specifikus nem jut eszembe, amit különös ismertetőjelnek nevezhetnék. Nem vagyok 255 vagy 33 kg, 137 vagy 241 cm, ingzsebemből nem könyököl ki egy magzatkoromban félig bekebelezett öcs, szemem és hajam barna… Az ilyen esetek kezelésére az embereknek megvan az a képességük, hogy – legalábbis saját rasszukon belül – gyakorlatilag végtelen számú arcot tudnak megkülönböztetni. Jó példa erre, hogy viszonylag rövid ismeretség után is 100%-os biztonsággal el tudjuk dönteni, hogy egy ikerpár melyik tagjával állunk szemben. Azt gondolnám, hogy az engem ismerők is elsősorban az arcom alapján azonosítanak. Nyilván a hozzám közelebb állók ismerhetik a sziluettemet, a járásomat, a hangomat, a gesztusaimat, stb.

Ehhez képest érdekes, hogy ha olyanok elől szeretnék elrejtőzni, akikkel csak köszönőviszonyban vagyok, nem kell mást tennem, mint felvenni egy öltönyt. Még ha ugyanazon a folyosón is futunk össze, ahol mindig, a helló helyett jó reggelt kívánokkal köszönnek, és az eseteknek csak a kisebbik részében látom – kis késéssel – felvillanni a hoppá, tudom már, ki ez arckifejezést.

Szerintem a szökésben lévő bűnözők, visszaeső adósok és illuzionisták is használnák a módszert, ha nem kellene két gombot kigombolni, állal magukhoz szorítani a nyakkendőjüket, és könyökkel eltartani a zakójukat a piszoárnál.

Textilipari szabotázs

A pulóver jó nyakban, vállban, az alja pont addig ér, hogy ki se lógjon a derekam, de ne is üljek rá, tehát a hossza is pont jó. De mutassa már be nekem valaki azt a sikertelenül lefújt textilipari szabotázs akció véghajrájában fröccsöntött véznaujjú óriásmakit, aminek a karja mindössze négy ujjnyival marad le arról, hogy vigyázzállásban kényelmesen elérje a térdét!

Adminisztratív-bürokratikus alaphelyzet

Felvettem a kabátom, a bal hónom alá csaptam a spirálfüzetemet, a jobb alá meg a dobozában tartott projektort, és lementem. A portánál az egyik biztonsági csóka megállított, hogy

– Hát ez meg micsoda?

– Projektor.

– Azt nem lehet kivinni!

– Nem lehet kivinni? – kérdeztem vissza nyugodtan, tagoltan, lehetőséget adva a srácnak, hogy helyesbítse nyilvánvaló tévedését. Nem tette.

– Nem.

– Nem lehet, hogy van erre egy formanyomtatvány, amit ki kellene töltenem, és úgy kivihetem?

– De. Egy kiviteli papírt kell írni.

– Szuper. És tudsz nekem adni egy kiviteli papírt?

– Nem. Azt a gazdasági portán töltik ki, és akkor ki tudod vinni.

– Értem, köszönöm.

Letettem a dobozt a földre, kisétáltam a kocsi mellett várakozó többiekhez, megmondtam nekik, hogy adminisztratív-bürokratikus alaphelyzetbe keveredtem, és arra kértem őket, hogy vegyék vissza a kabátjukat: nem fogunk egyhamar elindulni. Visszamentem a dobozért, és elballagtam a gazdasági bejárathoz. Elmondtam az ott posztoló lánynak, hogy ki szeretném vinni ezt a projektort, és a főportán azt mondták, hogy itt töltenek ki ehhez az akcióhoz egy formanyomtatványt. Így is volt: bediktáltam a nevem, szervezeti egységem megnevezését, és felettes vezetőm nevét, valamint a készülék gyári számát. Megjegyzem, bármelyik kérésre bármit mondhattam volna, nem nézték meg a belépőkártyámat sem, meg a gyártási számot sem. A vágyott nyomtatvánnyal a kezemben visszamentem a főbejárathoz, ahol az iménti srác kérdő tekintetébe ütköztem. Okos volt, mert most (soha azelőtt és soha azóta) kitalálta az egyébként triviális kérdésemet, és rögtön meg is felelt rá:

– Csak a gazdasági bejáratnál tudod kivinni.

Erre már nem mondtam semmit, csak enerváltan visszamentem a gazdasági portára.

– Szia. Elöl azt mondják, hogy itt tudom csak kivinni a dobozt. Kinyitnád az ajtót?

– Kivinni?…

– ???!!!

– Ki akarod vinni?

– Igen, ezért is írtuk, gondolom, a KIVITELI papírt.

– Ja, én azt hittem, hogy be akarod hozni.

– Hát nem. Pontosan ez a probléma, hogy ez a készülék bent volt eleve. Itt akadtunk el.

– Na hát ehhez akkor egy kiviteli formanyomtatvány kell.

– Szuper. És amit az előbb kitöltöttünk, az mi volt?

– … Szóval azt hittem, hogy a tiéd a projektor, és be akarod hozni, és hogy majd ki is vihesd…

– Ki tudjuk itt tölteni az igazi papírt?

– Nem. Azt fent kell a titkárságon.

Felmentem, elmeséltem mindent. Előkerült a nyomtatvány. Kitöltöttük. Lementem.

– Sikerült? – kérdezte a lány a gazdasági portán.

– Nagyon remélem.

Most már minden stimmelt, minden adminisztratív és biztonsági szabálynak eleget tettünk, és az épületet megkerülve elsétálhattam a főbejárat elé azzal a dobozzal, amiben a biztonságiak felől akár zsugorított csecsemőfejek is lehettek volna; senki nem nézett bele. Később megtudtam, hogy annyi dolgom lett volna, hogy nem dobozban, hanem nylonzacskóban viszem ki. Az annyi ideig tart, amíg kisétálok. Így nagyjából fél órába és hétezerháromszáz agysejtembe került az ügymenet.

Hát ez az, öregem

Az étteremben két öltönyös úr jelent meg. Az egyik széles, szinte túlzó gesztussal a kávéautomaták elé tessékelte a másikat. Három gép volt ott. Két fekete és egy ezüstszínű. Az egyik fekete és az ezüstszínű őrölt kávét adott, a másik fekete pedig instantot. A pulton voltak háromdecis üvegpoharak, valamivel kisebb műanyagok, és klasszikus kávéscsészék. – Parancsolj – szólt a kísérő, és kicsit hátrébb állt. A másik, szemével méregetni kezdte a három automatát, majd tétován a poharas pulthoz lépett. A kezébe vett egy csészét, aztán a jobb oldali, fekete géphez közelebb hajolt, és olvasni kezdte, hogy rövid kávé, rövid kávé tejjel, hosszú kávé, capuccino, krémkakaó… Letette a csészét, és egy üvegpohárért nyúlt, de aztán mégis inkább visszalépett a másik két automatához. Azokat is kiolvasta, majd egy sóhajtással hátrébb lépett, és megvakargatta az állát. Hiretelen összerezzent, ahogy a másik hátulról a vállára tette a kezét. – Hát ez az, öregem… – mondta az, majd még kétszer hátbalapogatta, szomorúan bólintott és visszament az irodába.

Sehallselát Dömötör

Weöres Sándor Sehallselát Dömötör című költeménye kilóg a jószándékkal megírt, de kártékony hatású gyermekversek sorából. A vers egy önhibájából buta gyerekről szól, akinek már beszédes neve is elárulja, hogy még csak segíteni sem lehet rajta, szinte kívánja, vonzza a rosszat. A költő az első versszakban egy  meglehetősen kemény állítást fogalmaz meg Dömötörrel szemben, amennyiben azt állítja, hogy buta volt, mint hat ökör. Ugyanakkor magyarázattal is szolgál: ennek oka egyszerűen annyi, hogy kerülte az iskolát. A gyerekek többsége, de legalábbis a jótanulók, azonnal belátják, hogy itt ok-okozati összefüggésről van szó, nincs is mit csodálkozni azon, hogy Dömötörnek olyan masszív tévképzetei vannak alapvető kérésekben, mint hogy a pék a pékhálót szövi rég, hogy szűcs az ács, vagy hogy libát patkol a kovács.

A negyedik versszakban a középsúlyos értelmi fogyatékosság gyanújának árnyéka is a főhősre vetődik, hiszen azt olvashatjuk róla, hogy míg más olvasott meg írt, ő csak ordítani bírt. De az, hogy megette a könyvlapot, s utána tintát ivott, elsőre nem hangzik feltétlenül esztelenségnek. Diákcsínynek kitűnő, amit önmagában bizonyít, hogy a tanítónéni fékevesztett kétségbeesését lehet vele nagy biztonsággal kiváltani.

Weöres Sándor verse tehát összességében aranyos, és pozitív üzenetet hordoz. És ez elég ok volt arra, hogy Halász Judit énekelni kezdje. És ultimátumot küldjön a gyerekeknek. Még óvodás voltam, amikor egy délután, “munkaidőben” Halász Judit koncertre mentünk anyámmal. Számos méltán népszerű dallam mellett az imént taglalt vers megzenésített változata is felcsendült. A művésznő olyan fenyegető hangsúllyal énekelte a dalt, hogy akkor jutott először eszembe, hogy Dömötört nem csak kis csibésznek lehet tekinteni amiatt a korábbi, tintaivós ügy miatt, meg a sok butaságért, amit gondol, hanem büntetni való pokolfajzatnak is. A színpadon meg is jelent Dömötör, és hétrét görnyedve, önmaga bűnösségét metakommunikációjával beismerve próbált menekülni egy másik statiszta elől, aki fejes vonalzóval ütötte elsősorban a hátát és a fenekét. Halász eközben olyan mélyre vitte és olyan fenyegetőre torzította a hangját, mintha azt a feladatot kapta volna, hogy az Ördögűző akusztikus bestialitását kell felülmúlnia. Ez egyébként nem sikerült neki, de egyáltalán nem volt reménytelen próbálkozás. A csúcspont egyértelműen a kerülte az iskolát kérdő hangsúlyú mennydörgése volt. Az énekesnő ekkor Dömötör fölé magasodott és úgy ripakodott rá. Közben persze ütötték.

Azok a gyerekek, akiket épp akkoriban ültettek a kevésbé jó matekosok padsorába, most láthatták, hogy a tanítónéni nem ok nélkül kérte őket szép szóval, hogy tanuljanak rendesen. Eddig. Egyértelművé vált, hogy nem az egyes, vagy a bukás a lehetséges legkellemetlenebb dolog, hanem hogy az embert felrángatják egy színpadra és nyolcszáz gyerek – köztük legalább kétszázötven bűntárs – szeme láttára büntetik meg példásan. Ugyanakkor a jótanulók szájízét is megkeserítette egy kicsit, hogy közel sem akkora a játékterük, mint gondolták: nem lehet számolatlanul hibázni, mert a végső eszköz a tanári kar kezében van. De még a szívesen iskolába járók is megérthették, hogy a legokosabban teszik, ha belső késztetésből cselekszenek így, mert ha véletlenül elkezdik kerülni az iskolát, akkor…

Muai Thai II.

A második thai box edzésemre nagyjából egy hét eltolással került sor, mert az elsőn az izzadt, mezítlábas ücsörgés miatt megfáztam. A bemelegítés hasonló gyakorlatokkal telt, mint az első alkalommal, de egyrészt nem volt olyan kemény, másrészt már tudtam, hogy mire számíthatok. Mármint ami a bemelegítést illeti.

Mivel most már nem azzal kellett törődnöm, hogy állva tudjak maradni, lehetőségem volt alaposabban rácsodálkozni a muai thai filozófiájára. Pontosabban Brutál interpretációjára. A Tae kwon doban azt tapasztaltam, hogy a pontosan, gyorsan kivitelezett ütések és rúgások alkotják a technikák gerincét, amiket formagyakorlatokkal mélyítettünk el, hogy készség szinten tudjuk produkálni őket. A thai boxban – úgy tűnt – nincsenek formagyakorlatok. Ezeket mindig változó tartalmú ütés-rúgás kombinációkkal helyettesítettük. A cél és az eredmény egyébként azonos: az emberbe beivódnak a mozdulatok, kellő számú ismétlés után nagy biztonsággal azonos színvonalon és hatékonysággal lehet bántani az ellenfelet.

Már ezeknél az egyszemélyes helyzetgyakorlatoknál feltűnt, hogy az egyetlen tabu a tökönrúgás. Minden más belefér. Ez a harcművészet – főleg a gyakorlatban – nem a kreativitás-igényességében magaslik ki a többi közül, annak ellenére, hogy vannak benne olyan ötletek, amik hét-nyolc budai gimnazistának együtt sem jutnának eszébe. Én legalábbis végig valahogy azt gondoltam, hogy az nem lehet teljesen komoly, hogy úriemberek között olyan ütések és rúgások csattanhatnak, amiket itt eljátszottunk.

Képzeljük el például, hogy két úr verekszik. Az egyikük jobb lábát felemelve, törzsét kissé oldalra fordítja, majd tiszta erejéből megpróbálja vesén rúgni a másikat. Az egyik karjával egyidejűleg az ellenkező irányba lendít, hogy egyensúlyát megőrizze, a másikkal pedig fejét és törzsét védi az ellentámadástól. A másik a rúgás blokkolásával egy időben a könyökhajlatába szorítja a támadó lábát, és hirtelen közelebb lép hozzá, hogy kibillentse egyensúlyából, és/vagy megpróbálja kirúgni a támaszkodó lábát. Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy ez a kis csetepaté itt nem ér véget, hanem éppenséggel ez a végszó a finálé előtt. Az egyik lábán ugráló sportoló ugyanis átfogja a másik tarkóját, és annál fogva felrántva magát, derekát is előre lendítve, azaz maximális nyomatékkal, térddel beleugrik az opponens az arcába, amennyiben erre módja van, kevésbé sikeres esetben csak a gyomorszájába.

Ehhez képest csak huncutság, amikor a fáradt ellenlábasok öklözés közben összegabalyodnak, és az egyik, kötelezően borostásra nyírt fejét a másik járomcsontjának, szemének, majd szemöldökének szorítva bújik ki. Optimális esetben az áldozat vérezni kezd, ami akadályozni fogja az éleslátásban, azaz igazi jutalomjáték lesz szigorúnak lenni vele.

Ilyen filozófiai alapvetések mentén tehát az a sikeresebb, aki mentes a költőkre és meseírókra jellemző gátlásoktól, valamint igen jól bírja a fizikai fájdalmat. Én a sok páros gyakorlástól odáig jutottam, hogy alvásnál arra kellett ügyelnem, hogy az alkarjaim külső fele, a bal sípcsontom és a jobb combom ne érintkezzen semmivel, mert valahogy nem akart felfeküdni az ágyra a sok púp.

Brutállal abban maradtunk, hogy egyelőre tingli-tanglizunk így, szépen bevéssük a mozdulatokat, gyakorlunk egymással, de tavaszig alapvetően az erősítésre fogunk koncentrálni, aztán lassan bekopcsolódunk majd a küzdelmekbe is. A hatodik edzés is ennek megfelelően alakult. De valaki hibázott. Ezért pedig büntetést érdemelt. A retorzió az úgynevezett körcombos volt: a bűnös lovaglóállásba áll, a többiek pedig szépen sorban combon rúgják. Nekem nem volt elég az addigi öt edzés, hogy jó önérdekérvényesítővé váljak. Nem rúgtam elég erősen, ezért helyet cserélhettem a sráccal. A többieknek ez alapján már sikerült dekódolniuk, hogy mit kell tenniük, de a kevésbé életrevalóak kedvéért az edző elárulta, hogy mindenki erre a sorsra jut, aki nem rúg elég nagyot. Mire nagyjából mindenki végigment rajtam, az izmom egy realtíve kis göbben állt össze valahol a combom felső harmadában. Persze mindenki jobb lábas volt, egyetlen csóka mosolygott rám sajnálóan, majd jókorát rúgott a bal lábával az én jobb combomba. Ez jólesett. Brutáltól kaptam az első korrekt combost. Ezt a térdizület fölé mérik kívülről. Hatására meglepően kis fájdalom kíséretében egyszerűen összecsuklik az ember. A sajgó izom újbóli és újbóli trancsírozásához képest ez olyan üdítő élmény volt, hogy már majdnem megköszöntem.

Mikor ezzel megvoltunk, mindenki leülhetett a körben elhelyezett padokra. Csak két küzdő félnek kellett kiállnia középre. Brutál sajnos felrúgta a köztünk lévő gentlemen’s agreementet, és kiszólított. Egy nálam kicsit nagyobb testű és nagyobb gyakorlatú sráccal kerültem össze. Szimpatikus fiú volt, az ütéseket és rúgásokat inkább csak jelezte, a pontos kivitelezésre koncentrált inkább. Amíg a homokzsákoknál láttam. Most azonban folyamatosan ütött, sőt leplezetlenül vágyott rá, hogy gyomorszájon rúghasson. Gyakorlatilag folyamatos védekezésben voltam, időnként próbáltam kontrázni, de azt meg ő védte. Rendkívül bosszantó volt. A gyorsan ismételt térdrúgásokból csak úgy tudtam szabadulni, hogy messze ellöktem magamtól; a hátán csúszott pár métert. Tudtam, hogy senki nem fogja rávetni magát, hogy “megőrültél, mit ártott neked ez a csávó?!”, de azért jól esett volna.

Az edzés végén, a lépcsőn felfelé ballagva, ahogy csökkent az adrenalin szint, arra lettem figyelmes, hogy a jobb lábszáram szúr, a bal lábam botként funkcionál, kinyújtott kezem ujjait nem tudom felfelé hajlítani, a jobb kezem gyűrűsujja pedig kb. 20 fokban lefelé fittyed. Hazabotorkáltam, és leültem végiggondolni, hogy egy rénszarvas, aki azt teszi, ami neki jó, és azt nem teszi, ami nem jó neki, mit csinálna a helyemben. Arra jutottam, hogy nem menne el több edzésre. Én se mentem.

Mindannyian

Majdnem mindent megszagolok, amivel kapcsolatba kerülök. Azokat a dolgokat is, amiknek az illata tulajdonképpen nem fontos megítélésük szempontjából. Dehát végülis nincs ezen mit csodálkozni. Mindannyian állatok vagyunk. Azok is, akiknek ezüst névjegytartójuk van.

Oxigén

Egyik visszatérő gyerekkori álmom volt, hogy mélyen a víz alatt bóklásztam. Tengernek, vagy óceánnak kellett lennie, mert sem oldalra, sem lefelé nem láttam mást, mint végtelen kékséget. Kedves figyelmesség volt az álom vetítőjétől, hogy maszkra, vagy úszószemüvegre sem volt szükségem, mert anélkül is borotvaélesen láttam. Súlytalanul lebegtem, nem kellett taposnom, vagy egyenlítenem. Elégedetten lazítottam irigylésre méltó helyzetemben, míg eszembe nem jutott, hogy a víz alatti oxigénfelvételre alapvetően alkalmatlan vagyok. Nincs kopoltyúm, és semmilyen technikai berendezéssel sem készültem.

Ahogy ezt végiggondoltam, egyre jobban esett volna egy szippantás levegő. Elkezdtem lassú mozdulatokkal – hogy ne fogyasszak túl sokat a hasznos gázból – felfelé hajtani magam. Már viszonylag sokat haladtam, de még mindig nem értem fel. Felnéztem, és kénytelen voltam azt látni, hogy még bő tíz méter van fölöttem. Még egy nagyobbat löktem magamon felfelé, pedig tudtam, hogy biztos, hogy nem jutok már fel. (Most megint külön jólesett, hogy a riadalmamban tágra nyitott szemeimet egyáltalán nem irritálta a víz).

Ma káromkodnék egyet, aztán minden méltóságomat elveszítve, keservesen megdöglenék, de akkor úgy gondoltam, hogy még valamit kipróbálok. Az jutott eszembe, hogy megkísérlek levegőt venni a víz alatt. Először is nyugalmat erőltettem magamra, aztán csücsörítettem, és nagyon lassan elkezdtem belélegezni. Legnagyobb csodálkozásomra sikerült annyi oxigénhez jutnom, hogy épp megelőztem a fulladást. Láttam, hogy a dolog úgy-ahogy működik, ezért továbbra is fokozott óvatossággal, lassan vettem egy nem túl mély, de nem is felszínes lélegzetet. Ez is simán ment. Felbátorodtam, és elkezdtem rendesen lélegezni.

Ezután már eszembe sem jutott, hogy felfelé igyekezzek, hanem elégedett mosollyal néztem körbe, és – belülről legalábbis úgy láttam – egy delfin eleganciájával kezdtem el öncélúan úszkálni, mivel célpontnak tekinthető tereptárgyak továbbra sem jelentek meg a környékemen. A dolog ilyetén, bíztató alakulása után azonban, mielőtt még a víz alatti jövőt tervezgetni kezdhettem volna, vagy legalább a vacsora kérdése felmerülhetett volna, menetrendszerűen felébredtem.

Mókuska, mókuska

Az egyik legaranyosabb gyermekdal így szól:

Mókuska, mókuska felmászott a fára

Leesett, leesett, eltörött a lába

Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg

Huncut a mókus, újra fára megy

Vessünk rá egy pillantást az alapvető elemzőkészséggel megáldott, hidegfejű óvodás szemével. Az első sor nem más, mint szokványos tényközlés: a képzettebb középsősök tisztában vannak vele, hogy a fa a mókusok természetes előfordulási helyének számít. A csoportból szinte senki nem fog gyanút, amikor a kedves rágcsáló munkahelyi balesetéről hall, hiszen – legalábbis a négylábú ló megbotlása óta – ismert, hogy bárki hibázhat. A lábtörés kicsit szétszórja a mezőnyt, amennyiben a gonoszabb gyerekek (kár)örömöt éreznek, másokat hidegen hagy, a szőke herceg feltűnésével hosszútávon kalkuláló kislányok pedig szánakoznak.

Az egymás kezét fogó, nagy íven körbe-körbe forgó gyerekek arcán akkor jelennek meg az aggodalom első árnyékai, amikor a doktor bácsit – eleve vészjósló feltűnésével egy sorban – mindjárt hippokratészi esküje megszegésére is felszólítják. Elkezdenek forogni az óvodásagyak. A mókus tulajdonképpen jogszerűen, a tőle elvárható módon járt el, amikor fára ment. Hogy a balesetének bekövetkeztében mekkora szerepe volt saját figyelmetlenségének, azt később kellene elbírálni, az orvosi beavatkozás szükségességének szempontjából azonban irreleváns körülmény. A mókusra hirtelen hideg, sötét magány borul. Nem számíthat senkire. Mire a gyerekek ezt végiggondolják, kihűlt, izzadt tenyerük kicsúszik társuk mancsából, merev mozdulatlanságban az ég alja felé bámulva kell elszenvedniük az utolsó sort, ahol végérvényesen egyértelművé válik: a mókust szisztematikusan el akarják lehetetleníteni, leglényegétől akarják megfosztani.

Az egészben az a leggonoszabb, hogy mindezt a gyerekek maguk éneklik el. Saját vékony hangjukon. Ez rosszabb, mintha a nagymama padlásán 1947-ben ottfelejtett teddy-mackó egy a világ elpusztítására szőtt tervet súgna ötéves megtalálója fülébe.

Végtelen

Jaroslav egyszer – talán négy éves lehetett –  megkérdezte az apját, hogy meddig fog létezni a Föld. Az alapján az elv alapján, hogy a gyerek minden kérdésére a neki megfelelő értelmi szinten, de válaszolni kell, márpedig a milliárdos nagyságrendek befogadása még nem elvárás egy ennyi idős gyereknél, az apja azt mondta, hogy a Föld mindig létezett és mindig létezni fog. Jaroslav meglepődött a válaszon. Elképzelte, hogy akkor is létezni fog, amikor iskolába megy. Akkor is, amikor dolgozni kezd, amikor gyerekei, majd unokái születnek. Ezt még értette, de abban már bizonytalan volt, hogy hány ilyen ciklus fér bele a végtelenbe. És ki fogja ellenőrizni, hogy tényleg létezik még a Föld?

Itt elakadt. A képzeletét hívta segítségül. Becsukta a szemét és néhány méterrel a föld fölött repülni kezdett. Egy búzamezőt látott maga alatt gyorsan tovasuhanni, de ahogy az a végtelennel kapcsolatos élményektől elvárható, a mezőnek nem akart végeszakadni. Csak suhant, és hiába nézett előre, a messzi távolba, vagy még visszább, mint ahonnan felszállt, akkor is csak a búzamezőt látta. Szóval a végtelenségig mindenhol. Képtelen volt elképzelni, hogy leszáll, vagy akár csak azt, hogy le tudna szállni, ha akarna. Sőt, tényleg nem tudott leszállni. Erőszakosan kinyitotta a szemét, és felocsúdott, mintha hipnózisból szabadult volna.

Tulajdonképpen életében először szembesült azzal, hogy valami reménytelenül érthetetlen, befogadhatatlan. Nem bírta elképzelni a végtelent. Elkeseredettséget és dühöt érzett. Újra és újra megpróbálta, illetve gyakran lefekvéskor, elalvás előtt spontán elkezdett suhanni alatta a búzamező, de mindig felriadt, soha nem sikerült megérteni, átélni, vagy a végére jutni a dolognak. Soha, tehát évekkel később sem. Az élmény állandó frusztrációjává vált, de valahogy mégiscsak sikerült leigáznia, a maga szolgálatába állítania.

Jaroslav súlylökő lett. Olyan súlylökő, aki lelkiismeretesen jár az edzésekre, de nem tűnik ki társai közül. Egészen addig, amíg versenyre nem kerül sor. Ilyenkor az esetek döntő többségében képességeit meghazudtoló messzeségbe dobja a súlyt. Még mielőtt szólítanák, már az öltözőben a végtelen jár az eszében, a folyosón már csóválja a fejét, hogy nem érti, sehogy sem érti. Mikor már a közvetlenül előtte lévő dob, látni kezdi a búzamezőt, már szinte robotpilóta módjára lép a körbe, amikor szólítják. Ilyenkor már nem is érzékeli a külvilágot, csak a búzamezőt látja, még az eget sem, hogy legalább valami illúziója lehessen, hogy hol a vége a végtelennek. Nem bírja elképzelni, és újra olyan tehetetlennek érzi magát, mint négy évesen, és nem bír leszállni, és ordít egy hatalmasat és tehetetlen dühében a végtelen felé hajítja a súlyt, minden erejét beleadva. Ekkor sikerül kiszakadnia az álomból, és már csak azt látja, ahogy a bírák futnak a súly után, az edző pedig boldog hitetlenséggel csóválja a fejét, hogy egyszerűen nem bírja megérteni, hogy lehet ennyivel nagyobbat dobni, mint amekkorát máskor szokott, vagy mint amekkora az ő képességeivel elképzelhető lenne.