Felvettem a kabátom, a bal hónom alá csaptam a spirálfüzetemet, a jobb alá meg a dobozában tartott projektort, és lementem. A portánál az egyik biztonsági csóka megállított, hogy

– Hát ez meg micsoda?

– Projektor.

– Azt nem lehet kivinni!

– Nem lehet kivinni? – kérdeztem vissza nyugodtan, tagoltan, lehetőséget adva a srácnak, hogy helyesbítse nyilvánvaló tévedését. Nem tette.

– Nem.

– Nem lehet, hogy van erre egy formanyomtatvány, amit ki kellene töltenem, és úgy kivihetem?

– De. Egy kiviteli papírt kell írni.

– Szuper. És tudsz nekem adni egy kiviteli papírt?

– Nem. Azt a gazdasági portán töltik ki, és akkor ki tudod vinni.

– Értem, köszönöm.

Letettem a dobozt a földre, kisétáltam a kocsi mellett várakozó többiekhez, megmondtam nekik, hogy adminisztratív-bürokratikus alaphelyzetbe keveredtem, és arra kértem őket, hogy vegyék vissza a kabátjukat: nem fogunk egyhamar elindulni. Visszamentem a dobozért, és elballagtam a gazdasági bejárathoz. Elmondtam az ott posztoló lánynak, hogy ki szeretném vinni ezt a projektort, és a főportán azt mondták, hogy itt töltenek ki ehhez az akcióhoz egy formanyomtatványt. Így is volt: bediktáltam a nevem, szervezeti egységem megnevezését, és felettes vezetőm nevét, valamint a készülék gyári számát. Megjegyzem, bármelyik kérésre bármit mondhattam volna, nem nézték meg a belépőkártyámat sem, meg a gyártási számot sem. A vágyott nyomtatvánnyal a kezemben visszamentem a főbejárathoz, ahol az iménti srác kérdő tekintetébe ütköztem. Okos volt, mert most (soha azelőtt és soha azóta) kitalálta az egyébként triviális kérdésemet, és rögtön meg is felelt rá:

– Csak a gazdasági bejáratnál tudod kivinni.

Erre már nem mondtam semmit, csak enerváltan visszamentem a gazdasági portára.

– Szia. Elöl azt mondják, hogy itt tudom csak kivinni a dobozt. Kinyitnád az ajtót?

– Kivinni?…

– ???!!!

– Ki akarod vinni?

– Igen, ezért is írtuk, gondolom, a KIVITELI papírt.

– Ja, én azt hittem, hogy be akarod hozni.

– Hát nem. Pontosan ez a probléma, hogy ez a készülék bent volt eleve. Itt akadtunk el.

– Na hát ehhez akkor egy kiviteli formanyomtatvány kell.

– Szuper. És amit az előbb kitöltöttünk, az mi volt?

– … Szóval azt hittem, hogy a tiéd a projektor, és be akarod hozni, és hogy majd ki is vihesd…

– Ki tudjuk itt tölteni az igazi papírt?

– Nem. Azt fent kell a titkárságon.

Felmentem, elmeséltem mindent. Előkerült a nyomtatvány. Kitöltöttük. Lementem.

– Sikerült? – kérdezte a lány a gazdasági portán.

– Nagyon remélem.

Most már minden stimmelt, minden adminisztratív és biztonsági szabálynak eleget tettünk, és az épületet megkerülve elsétálhattam a főbejárat elé azzal a dobozzal, amiben a biztonságiak felől akár zsugorított csecsemőfejek is lehettek volna; senki nem nézett bele. Később megtudtam, hogy annyi dolgom lett volna, hogy nem dobozban, hanem nylonzacskóban viszem ki. Az annyi ideig tart, amíg kisétálok. Így nagyjából fél órába és hétezerháromszáz agysejtembe került az ügymenet.

A második thai box edzésemre nagyjából egy hét eltolással került sor, mert az elsőn az izzadt, mezítlábas ücsörgés miatt megfáztam. A bemelegítés hasonló gyakorlatokkal telt, mint az első alkalommal, de egyrészt nem volt olyan kemény, másrészt már tudtam, hogy mire számíthatok. Mármint ami a bemelegítést illeti.

Mivel most már nem azzal kellett törődnöm, hogy állva tudjak maradni, lehetőségem volt alaposabban rácsodálkozni a muai thai filozófiájára. Pontosabban Brutál interpretációjára. A Tae kwon doban azt tapasztaltam, hogy a pontosan, gyorsan kivitelezett ütések és rúgások alkotják a technikák gerincét, amiket formagyakorlatokkal mélyítettünk el, hogy készség szinten tudjuk produkálni őket. A thai boxban – úgy tűnt – nincsenek formagyakorlatok. Ezeket mindig változó tartalmú ütés-rúgás kombinációkkal helyettesítettük. A cél és az eredmény egyébként azonos: az emberbe beivódnak a mozdulatok, kellő számú ismétlés után nagy biztonsággal azonos színvonalon és hatékonysággal lehet bántani az ellenfelet.

Már ezeknél az egyszemélyes helyzetgyakorlatoknál feltűnt, hogy az egyetlen tabu a tökönrúgás. Minden más belefér. Ez a harcművészet – főleg a gyakorlatban – nem a kreativitás-igényességében magaslik ki a többi közül, annak ellenére, hogy vannak benne olyan ötletek, amik hét-nyolc budai gimnazistának együtt sem jutnának eszébe. Én legalábbis végig valahogy azt gondoltam, hogy az nem lehet teljesen komoly, hogy úriemberek között olyan ütések és rúgások csattanhatnak, amiket itt eljátszottunk.

Képzeljük el például, hogy két úr verekszik. Az egyikük jobb lábát felemelve, törzsét kissé oldalra fordítja, majd tiszta erejéből megpróbálja vesén rúgni a másikat. Az egyik karjával egyidejűleg az ellenkező irányba lendít, hogy egyensúlyát megőrizze, a másikkal pedig fejét és törzsét védi az ellentámadástól. A másik a rúgás blokkolásával egy időben a könyökhajlatába szorítja a támadó lábát, és hirtelen közelebb lép hozzá, hogy kibillentse egyensúlyából, és/vagy megpróbálja kirúgni a támaszkodó lábát. Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy ez a kis csetepaté itt nem ér véget, hanem éppenséggel ez a végszó a finálé előtt. Az egyik lábán ugráló sportoló ugyanis átfogja a másik tarkóját, és annál fogva felrántva magát, derekát is előre lendítve, azaz maximális nyomatékkal, térddel beleugrik az opponens az arcába, amennyiben erre módja van, kevésbé sikeres esetben csak a gyomorszájába.

Ehhez képest csak huncutság, amikor a fáradt ellenlábasok öklözés közben összegabalyodnak, és az egyik, kötelezően borostásra nyírt fejét a másik járomcsontjának, szemének, majd szemöldökének szorítva bújik ki. Optimális esetben az áldozat vérezni kezd, ami akadályozni fogja az éleslátásban, azaz igazi jutalomjáték lesz szigorúnak lenni vele.

Ilyen filozófiai alapvetések mentén tehát az a sikeresebb, aki mentes a költőkre és meseírókra jellemző gátlásoktól, valamint igen jól bírja a fizikai fájdalmat. Én a sok páros gyakorlástól odáig jutottam, hogy alvásnál arra kellett ügyelnem, hogy az alkarjaim külső fele, a bal sípcsontom és a jobb combom ne érintkezzen semmivel, mert valahogy nem akart felfeküdni az ágyra a sok púp.

Brutállal abban maradtunk, hogy egyelőre tingli-tanglizunk így, szépen bevéssük a mozdulatokat, gyakorlunk egymással, de tavaszig alapvetően az erősítésre fogunk koncentrálni, aztán lassan bekopcsolódunk majd a küzdelmekbe is. A hatodik edzés is ennek megfelelően alakult. De valaki hibázott. Ezért pedig büntetést érdemelt. A retorzió az úgynevezett körcombos volt: a bűnös lovaglóállásba áll, a többiek pedig szépen sorban combon rúgják. Nekem nem volt elég az addigi öt edzés, hogy jó önérdekérvényesítővé váljak. Nem rúgtam elég erősen, ezért helyet cserélhettem a sráccal. A többieknek ez alapján már sikerült dekódolniuk, hogy mit kell tenniük, de a kevésbé életrevalóak kedvéért az edző elárulta, hogy mindenki erre a sorsra jut, aki nem rúg elég nagyot. Mire nagyjából mindenki végigment rajtam, az izmom egy realtíve kis göbben állt össze valahol a combom felső harmadában. Persze mindenki jobb lábas volt, egyetlen csóka mosolygott rám sajnálóan, majd jókorát rúgott a bal lábával az én jobb combomba. Ez jólesett. Brutáltól kaptam az első korrekt combost. Ezt a térdizület fölé mérik kívülről. Hatására meglepően kis fájdalom kíséretében egyszerűen összecsuklik az ember. A sajgó izom újbóli és újbóli trancsírozásához képest ez olyan üdítő élmény volt, hogy már majdnem megköszöntem.

Mikor ezzel megvoltunk, mindenki leülhetett a körben elhelyezett padokra. Csak két küzdő félnek kellett kiállnia középre. Brutál sajnos felrúgta a köztünk lévő gentlemen’s agreementet, és kiszólított. Egy nálam kicsit nagyobb testű és nagyobb gyakorlatú sráccal kerültem össze. Szimpatikus fiú volt, az ütéseket és rúgásokat inkább csak jelezte, a pontos kivitelezésre koncentrált inkább. Amíg a homokzsákoknál láttam. Most azonban folyamatosan ütött, sőt leplezetlenül vágyott rá, hogy gyomorszájon rúghasson. Gyakorlatilag folyamatos védekezésben voltam, időnként próbáltam kontrázni, de azt meg ő védte. Rendkívül bosszantó volt. A gyorsan ismételt térdrúgásokból csak úgy tudtam szabadulni, hogy messze ellöktem magamtól; a hátán csúszott pár métert. Tudtam, hogy senki nem fogja rávetni magát, hogy “megőrültél, mit ártott neked ez a csávó?!”, de azért jól esett volna.

Az edzés végén, a lépcsőn felfelé ballagva, ahogy csökkent az adrenalin szint, arra lettem figyelmes, hogy a jobb lábszáram szúr, a bal lábam botként funkcionál, kinyújtott kezem ujjait nem tudom felfelé hajlítani, a jobb kezem gyűrűsujja pedig kb. 20 fokban lefelé fittyed. Hazabotorkáltam, és leültem végiggondolni, hogy egy rénszarvas, aki azt teszi, ami neki jó, és azt nem teszi, ami nem jó neki, mit csinálna a helyemben. Arra jutottam, hogy nem menne el több edzésre. Én se mentem.

Egyik visszatérő gyerekkori álmom volt, hogy mélyen a víz alatt bóklásztam. Tengernek, vagy óceánnak kellett lennie, mert sem oldalra, sem lefelé nem láttam mást, mint végtelen kékséget. Kedves figyelmesség volt az álom vetítőjétől, hogy maszkra, vagy úszószemüvegre sem volt szükségem, mert anélkül is borotvaélesen láttam. Súlytalanul lebegtem, nem kellett taposnom, vagy egyenlítenem. Elégedetten lazítottam irigylésre méltó helyzetemben, míg eszembe nem jutott, hogy a víz alatti oxigénfelvételre alapvetően alkalmatlan vagyok. Nincs kopoltyúm, és semmilyen technikai berendezéssel sem készültem.

Ahogy ezt végiggondoltam, egyre jobban esett volna egy szippantás levegő. Elkezdtem lassú mozdulatokkal – hogy ne fogyasszak túl sokat a hasznos gázból – felfelé hajtani magam. Már viszonylag sokat haladtam, de még mindig nem értem fel. Felnéztem, és kénytelen voltam azt látni, hogy még bő tíz méter van fölöttem. Még egy nagyobbat löktem magamon felfelé, pedig tudtam, hogy biztos, hogy nem jutok már fel. (Most megint külön jólesett, hogy a riadalmamban tágra nyitott szemeimet egyáltalán nem irritálta a víz).

Ma káromkodnék egyet, aztán minden méltóságomat elveszítve, keservesen megdöglenék, de akkor úgy gondoltam, hogy még valamit kipróbálok. Az jutott eszembe, hogy megkísérlek levegőt venni a víz alatt. Először is nyugalmat erőltettem magamra, aztán csücsörítettem, és nagyon lassan elkezdtem belélegezni. Legnagyobb csodálkozásomra sikerült annyi oxigénhez jutnom, hogy épp megelőztem a fulladást. Láttam, hogy a dolog úgy-ahogy működik, ezért továbbra is fokozott óvatossággal, lassan vettem egy nem túl mély, de nem is felszínes lélegzetet. Ez is simán ment. Felbátorodtam, és elkezdtem rendesen lélegezni.

Ezután már eszembe sem jutott, hogy felfelé igyekezzek, hanem elégedett mosollyal néztem körbe, és – belülről legalábbis úgy láttam – egy delfin eleganciájával kezdtem el öncélúan úszkálni, mivel célpontnak tekinthető tereptárgyak továbbra sem jelentek meg a környékemen. A dolog ilyetén, bíztató alakulása után azonban, mielőtt még a víz alatti jövőt tervezgetni kezdhettem volna, vagy legalább a vacsora kérdése felmerülhetett volna, menetrendszerűen felébredtem.

Épp nem úsztam, nem bicikliztem, illetve nem csináltam semmit, ami a szívemet és a tüdőmet edzette volna, ezért rövid tanakodás után rábólintottam M ötletére, hogy járjunk Muai Thai edzésre. Az edzéseket a régi általános iskolánkban tartották. Az első napon megjelentünk a kapu előtt, ahol már csoportban várakoztak a többiek. Köztük a rangidőst szemmel látható, sőt minden érzékkel tapintható tisztelet övezte. A küzdősportos múltjára vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy egyéb harcművészetekben nem szerzett ugyan jártasságot, de diszkóba szívesen járt mindig is. Ehhez a kijelentéséhez kedvesen, de hitelesen kacsintott, mintegy jelt adva a többieknek, hogy most szabad nevetni.

Az edző engedett be minket az épületbe. Egy ötvennégy kilós, százhatvanegynéhány centis srác volt. Mégis hiteles thai boxos volt, amennyiben kopaszra nyiratkozott, az orra a becsléseink átlaga szerint nagyjából tizenegy-tizenhárom alkalommal lehetett eltörve, és a tekintete nem az a mindenáron kompromisszumot kereső tekintet volt.

Az öltözőben megcsodálhattuk még a hátára, a két válla közé ívelt, tetovált Blood and Honour feliratot, illetve nagy mennyiségű, több színben és méretben megrendelhető edzőnadrágot kínált eladásra. Kitűnő anyagból, ezen az áron csak nekünk. Az ajánlatot udvariasan visszautasítottuk, illetve gondolkodási időt kértünk.

A számunkra első edzésen vázolta az elvi alapvetéseit, amelyekre egyáltalán nem emlékszem, de nem voltak számosak, abban biztos vagyok. Arra emlékszem, hogy elmondta, hogy ha az új fiúk közül valaki nem bírná a tempót, nyugodtan álljon ki, ne vagánykodjon, üljön le egy kicsit, esetleg paskolja hideg vízzel a tarkóját, stb. Szóval megpróbált megijeszteni minket. A bemelegítő szakaszban körbe-körbe kellett futnunk mezítláb, majd ugyanezt békajárásban, aztán csillagugrással kombinálva, közben öklön fekvőtámaszokat nyomogatva. A jellemző ismétlési szám húsz és ötven között mozgott. Ezután a bordásfalnál felülés következett. Sorbafeküdtünk kb. tizenöten, majd az első elkezdett számolni 2/sec sebességgel, és mindegyik hangosan és jól érthetően kimondott számhoz egy-egy felülést társított mindenki. Mikor az első elszámolt húszig, jött a következő és így tovább. A sor vége felé, az én hangerőm már csak korlátozottan lett volna alkalmas csatakiáltásra, de úgy-ahogy még tartottam magam.

A húsz-huszonöt perces bemelegítés után ütés-rúgás kombinációkat kezdünk el gyakorolni. Brutál (így hívták az edzőt) akkurátusan megmutatta, hogy rúgjuk térddel arcba elképzelt ellenfelünket, miközben tarkójánál fogva magunk felé rántjuk, hogy mérjünk könyökütést az orrnyergére, stb. A mozdulatsorok olyan összetettek voltak, illetve annyi elemből álltak, hogy túlcsordultak a rövidtávú memóriám kapacitásán. Aggódtam, hogy nem tudom megjegyezni, hogy mit is kell csinálni, de aztán feltűnt, hogy nem ez a legnagyobb problémám.

Azt vettem észre, hogy nem is pontosan hallom, hogy mit mond az edző, nézni meg már erőm sincs, csak arra figyelek, hogy meg tudjak állni a lábamon annak ellenére, hogy a padló dőlni kezd, a falak is közelednek. A jelek szerint épp kibírtam a bemelegítést, de több már nem volt bennem. Szédülni kezdtem, és hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy alapállásban tartsam magam. Egy kicsit kiálltam a sorból. Aztán átsétáltam a másik oldalra a padokhoz, ott izzadtam egy kicsit, de nemhogy jobban lettem volna, hanem egyre szarabbul éreztem magam. Végül összeszedtem magam annyira, hogy felmentem az öltözőbe és tényleg hideg vízzel paskoltam a tarkómat. Olyan vegetetatív szintre jutottam – életemben először –, hogy eszembe sem jutott, hogy akár szégyellhetném is magam gyenge kondícióm miatt.

Végül visszakapcsolódtam, és a tae kwon do-ból bő tizenöt évvel korábban szerzett rutinnal egész normálisan elmozogtam a hátralévő időben. Az öltözőben mondták ugyan, hogy ez jóval erősebb edzés volt a szokásosnál, de addigra már újra birtokában voltam a szégyenkezés képességének.

Gyerekkoromban a felidézhetetlen márkájúakon kívül Tisza cipőim voltak, illetve maximum alsó kategóriás Pumák. Mindegyikükre jellemző volt, hogy a köztünk folyó mindennapos élethalál-harcnak az vetett véget, hogy végül kinőttem őket. A megvásárlás után kalapáccsal és kombinált fogóval kényszerítettem rájuk az akaratomat, tapostam őket, fociztam és kőfalra kepesztettem bennük. Megkoptak ugyan, de a gúnyos mosolyt soha nem sikerült letörölnöm az arcukról. Elpusztíthatatlanok voltak.

1991-ben vettük meg életem első Adidas cipőjét. Ez volt az első komoly lábbelim. Fehér bőr felsőrész, strapabíró, hajlékony talp, és messze nem utolsósorban a három, jól azonosítható csík az oldalán. Gyerekjáték volt bejáratni, csak a sarkán kellett egy kicsit koptatni, de a bőr valósággal megtanulta a lábam formáját, egy hét után olyan volt, mintha én növesztettem volna. Annyit hordtam, amennyit csak lehetőségem volt. Tehát mindig. Ezt már nem tudtam kinőni, és ez az én hibám volt.

Nyáron elutaztunk Romániába. Akkoriban az ország báját az infrastruktúra teljes elhagyásával igyekeztek élőn tartani. Nem nagyon voltak utak, nagyon nem volt világítás, nem volt cukor a túróspalacsintában (ordáspalacsinátban), a kenyér anyagát valami nagy sűrűségű darálékkal ütötték fel, a boltok töküresek voltak, stb. A vasúti hálózat, a várótermek és a vonatok egy kicsit sem lógtak ki a sorból.

Alapvetően Tusnádfürdőn, a kempingben volt a bázisunk. Onnan kirándultunk sokat pl. a Szent Anna tóhoz, illetve messzebbre vonattal mentünk. Az egyik alkalommal éjszaka zötykölődtünk haza. Egy vadonatúj kocsiban találtuk magunkat. Az egyébként szintén nem erős versenyző MÁV kocsikhoz képest is óriási volt a minőségi különbség. Makulátlanul tiszta, plüss huzattal ellátott süppedős ülések fogadtak minket és valahogy a permanens büdöset is ki lehetett zárni. Csak ketten jutottunk a kabinba, ezért úgy döntöttünk, lepihenünk. Mivel az egész út során örömünket leltük benne, hogy a román viszonyokat élesen bíráljuk, ezúttal kénytelenek voltunk úgy dönteni, hogy ha mégis előrelépést látunk az igényesség területén, akkor azt nem fojtjuk el csírájában, hanem segítőleg állunk hozzá. Így levettük a cipőnket, felraktuk a lábunkat, és félálomba szenderültünk.

A megérkezés hirtelen jött. Sz szólt, hogy itt vagyunk, most kell leszállni. Mindketten felültünk, magunk elé meredtünk, és én a “kurvasistenbasszameg” hangsort ismételgettem a tőlem telhető sebességgel, míg B a “mivan”-t mondta ki gyorsan háromszor fókuszálatlan szemekkel a sötétbe meredve, majd mikor a mondókámat megszakítva mondtam neki, hogy ellopták a cipőinket, ő is áttért az én szövegemre. Nem szálltunk le, hanem a tinédzserekre jellemző naivitással kerestük az elkövetőt. Persze nem találtuk, csak a magyart törő kalauz vágta az arcunkba a tényt, amitől már amúgy sem tudtunk szabadulni: “Ti voltatok a szamarak”. Meg kell mondanom, hogy nem volt könnyebb ettől a kijelentéstől, de a dühünk fokozására jól fel tudtuk használni a közlést.

Eggyel később szálltunk le végül, jókora távolságra a tusnádfürdői állomástól. Egy rövid ideig tanakodtunk, hogy a sínek mentén elinduljunk-e, de azt gondoltuk, hogy a kb. száz méterre baktató medve anyuka a két bocsával is azt tanácsolná, hogy ne, ezért az állomás várójában, egy-egy fapadon töltöttük az éjszakát. Nagyjából nyolc fok volt, mi pedig rövidgatyában és pólóban próbáltuk jól érezni magunkat. Nem sikerült. Hamar megállapodtunk a szülőknek egységesen továbbadandó hivatalos változat tartalmát illetően: a kempingben a faházunk ajtaja előtt, de a kis pad alá rejtve hagytuk a cipőket száradni. Reggelre eltűntek. Utólag belegondolva vállalhatatlan volt, hogy egy román vonaton, éjszaka levettük a márkás cipőinket, majd elaludtunk.

Az első reggeli vonattal bementünk Tusnádfürdőre. A piacra igyekvő sokszoknyás asszonyok értetlenül bámultak az arcunkba, majd a zoknis lábunkra, és így tovább, oda-vissza.

Nekem volt még két cipőm. Az egyik, egy nagyon könnyű, a terepet és a nedvességet egyáltalán nem bíró amolyan pszeudo sportcipő, a másik egy anyám nagybátyjától örökölt saválló munkavédelmi bakancs, melynek tervezésekor esztétikai és kényelmi szempontok nem játszottak szerepet. Annyit tudok még elmondani róla, hogy csak órái vannak hátra annak az emlősnek, amelyik olyan színűt fosik, mint amilyen színű az a bakancs volt.

Mindent összevetve, az hogy elvesztettem egy értékes dolgot, hogy mindez a saját hülyeségem miatt történt, és hogy utána sokkal kényelmetlenebbek voltak a mindennapok, úgy elszomorítottak, hogy Svédországban ezért már alanyi jogon pszichológust rendeltek volna ki hozzám. Még évekig kényszeresen bámultam a fehér bőr Adidas cipőket, hátha meglátom az enyémet.