Ha kevésbé cicomás helyre utazik az ember, üzemmódot vált; én legalábbis így vagyok vele. Lélekben felkészülök rá, hogy a zuhanyzás nem feltétlenül örömteli felfrissülés, hanem a kosz célratörő eltávolítása a szükséges helyekről, a székelés nem sajtószemlével fűszerezett szieszta, hanem az anyagcsere folyamat záróakkordja, az alvás nem édes álom, hanem nyúlszerű félalfa állapot, vagy két-három ilyen után ájulásszerű ultimátum a szervezet részéről.

Eddigi utazásaim során arra jutottam, hogy a WC-ket három alapvető osztályba lehet sorolni kialakításuk és természetesen a mögöttük meghúzódó filozófia alapján: angol WC, tappancsos WC, és a kettő nászából született köztes megoldás. Ennek az írásnak nem célja, hogy az elsőként felsorolt működését bemutassa, ezért rögtön rátérek a másodikra. Ez egy, a föld szintjén beépített fajansz eszköz, ami áll egy hátrafelé enyhén lejtő vájatból, a végében egy lyukkal, két oldalt pedig a lábak elhelyezésére szolgáló lábnyomokkal. A lábakat a nyomokra kell pozícionálni, majd mélyen beguggolni és túlesni a gyakorlaton. A vizelést sajnos irányítani kell: éles szögben, és semmiképpen sem haspréssel kell kiengedni, mert az alacsony pozíció miatt könnyen vizelettel szennyezhetjük lábunkat, lábbelinket és környezetünket. Az indiai környezeten ez egyébként nem feltétlenül látszik. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen WC-nek is vannak előnyei. Nem kell deszkához érni, ahol egészen különleges bőrbetegségeket tudnánk összeszedni, illetve akár slaggal is takarítható. Ezen kívül az ember alapvetően guggolva végezné a dolgát, ha nem létezne az angol WC, talán még anatómiailag és fiziológiailag is korrektebb megoldás, mint újságot olvasva, ücsörögve székelni.

Aki az egyiket megszokta, először rendkívül furcsának találja a másikat. Mi finnyásan firtatjuk, hogy hova kerül az aktus közben pl. a nadrág, és ha nem jó helyre, akkor mi kerül bele. Aki pedig a guggolós módszert sajátította el elsőként, annak furcsa felülni egy fajanszra: nem akarja vezetni, nem akar várakozni, egyszerűen szarna egyet és menne tovább. Szerencsére van megoldás. Hozzáállás kérdése, hogy azt gondoljuk-e róla, hogy mindkét félnek jó, vagy azt, hogy nem jó egyiknek sem. A megtestesült kompromisszum javarészt olyan, mint egy angol WC, de a csésze az oldalán tappancsokká szélesedik, hogy ülni is lehessen rajta és rá is lehessen kuporodni. Végülis egyedül a tériszonyosok miatt van talán egy kicsit több elégedetlen, mint elégedett. Igaz, az angolpártiak pedig a lehajtható deszka ellenére is húzódozhatnak attól, hogy oda üljenek, ahol más az utcai csukájában tapiskolt.

Mivel a WC papír nem örvend osztatlan népszerűségnek, vagy akár 100%-os ismertségnek, az indiaiak törlés helyett mosással zárják a szeánszot. Éppen ezért szállásaink mindegyikében egy helyiségben volt a toalett és a zuhanyzó. Ez utóbbi áll egy fixen a falra rögzített zuhanyrózsából, amiből olyan nyomással jön a változtathatatlan hőmérsékletű, egyébként nagyjából pont jó víz, hogy alatta röpködve egy pillangónak sem esne bántódása. Hónaljat például úgy lehet mosni, hogy felemelt kezünktől az al-, majd felkarunkon át csorgatjuk a vizet egészen a célterülethez illesztett másik kezünkig, melyből csészét formálunk. Ha kellő mennyiségű víz összejön, már löttyinthetünk is egyet. A büszke kezdők hasonló módszerrel próbálják megmosni a korábbi bekezdésben érintett testtájaikat is, de a beletörődött profik elzárják a vizet a zuhanyból, és egy comblövéses orangután kecsességével az alacsonyabban elhelyezett fali csap alá tolatnak, és mindent elkövetnek, hogy testük legmagasabban lévő pontja az ánuszuk legyen. A külső nemi szervek, de főleg a hajlatok megtisztításához, ha nem akarunk térdelni, laza csípőízületre van szükség. Ha szemből közelítünk. Részeredményt hátulról is el lehet érni, de abban már tényleg semmi elegancia nincs.

Az Ajanta barlangok meglátogatása napjának estéjén elhatároztuk, hogy nem hagyjuk ki a poor man’s Taj Mahal (gúny)névre keresztelt épületegyüttes megtekintését sem. Ez az Auranghabad szomszédságában lévő épület arról híres, hogy pontos mása a híres Taj Mahalnak, azzal a különbséggel, hogy szerényebb anyagokból és kisebb méretben építették meg.

Mind az öten egy riksába ültünk: egy elöl a vezető mellett, hárman hátul az ülésen, L pedig ölben. A motor egész jól bírta az emelkedőket, de a rugózásban nem maradt tartalék, azt ülőgumókkal és farokcsonttal pótoltuk. Megérkezésünk előtt a sofőr elmesélte az épület eredetije építőjének híres történetét, akiről a munkálatok befejezése után gondoskodtak, hogy soha többet hasonlóan szépet – vagy akármit – ne tudjon építeni. Megállapodtunk, hogy a parkolóban várja visszatértünket.

Olvastuk a Lonely Planetben, hogy az épületegyüttest meg lehet közelíteni hátulról is, ahonnan szintén elég jó rálátás nyílik, mégha a kertbe bemenni nem is feltétlenül lehet, pontosabban szabályosan semmiképp. Magyarok lévén kézenfekvő volt, hogy ezt az ingyenes opciót választjuk. Elindultunk a kert bal oldalán, és végigsétáltunk azon a kis utcán, ahol putri jellegű viskókat, önfeledten játszó, koszos gyerekeket, a dolgukra siető motorosokat, a szabad mozgáshoz való jogukat érvényesítő disznókat és tyúkokat láttunk. A kerítés végénél kis dzsindzsáson vágtunk keresztül. Itt nagyjából egyértelművé vált, hogy nem lehet többet látni, mint szemből, de kétségtelenül a hátsó részt lehet megfigyelni.

Épp a fenti tanulságot vontuk le, amikor a sofőr – a helyiek tájékoztatása alapján, meg mert csak mi öten voltunk turisták a környéken – ránktalált, és lélekszakdva rohant utánunk olyan tekintettel, mint a gondoskodó osztályfőnök, aki észrevette, hogy kedvenc diákja éppen otromba hibát vét a matematika érettségi tétel kidolgozása közben. Elmondta, hogy innen nem sokat láthatunk, hanem pontosan azért vitt minket a főbejárathoz, és mellesleg a pénztárhoz, hogy ott bejuthassunk és alaposan megnézhessünk mindent. Visszakullogtunk vele a riksáig, ő levitt minket a kiindulási pontra, és az életképtelenségünkön csodálkozva, szájbarágósan, de kedvesen megmutatta a bejáratot, és a pénztárat. Kifizettük az egyébként vállalható ötszáz forintos fejenkénti belépőt. Ha ezt korábban megtesszük, még szürkület előtt bejutottunk volna és szebb fényképeket tudtunk volna készíteni.