Körfűrész

A Sport uszoda lelátóján próbáltam elhitetni magammal, hogy tulajdonképpen kényelmesen fekszem a párhuzamos deszkákon, jobboldalt rücskös betonon pihentetve a karomat, baloldalon meg lelógatva. Két – amint később kiderült, Budapesten tanuló, egy kisebb faluból jövő – lány keveredett mellém. Nagyon kitartóan beszélgettek javarészt számomra érdektelen, vagy korlátozottan értelmezhető témákról, pl. közös ismerőseik külső és belső tulajdonságairól. Egyetlen epizódra viszont élesen emlékszem a csevegésükből.

Az egyik lányt meglátogatta az apja. Hozott neki kolbászt, szalonnát, zsírt, fehérkenyeret és süteményeket – természetesen annak ellenére, hogy a csaj kifejezetten megkérte, hogy ne tegye. A lány pedig azzal kedveskedett neki, hogy elvitte nagyjából az összes barkácsáruházba, ami a magyar piacon megtalálható. A kisöreg (én legalábbis annak képzelem) tátott szájjal, gyermeki örömmel az arcán bámulta és tapogatta a sarokcsiszolókat, a dörzspapírokat, kör- és lombfűrészeket, a búvárszivattyúkat, a facsavarokat és a zárbetéteket. Órákon át. Áruházanként. Vásárolni nem vásároltak semmit, de a nézelődés és álmodozás elvitte az egész napot, apuka pedig azt a kellemes fáradságot érezhette hazafelé a vonaton, amit a Disneylandből kiájult gyerekek szoktak, csak ha ő csukta be egy-egy pillanatra a szemét, nem óriáskeréken lendült, vagy a szellemvasút figurái sorakoztak fel előtte, hanem markolatokat érzett a tenyerében, kapcsolókat az ujjbegyein, és alig várta, hogy hazaérkezve beronthasson a műhelybe, amit nyilván egy héttagú, interdiszciplináris szakember csapatnak kellene átvilágítania, hogy érdemben javaslatot tudjanak tenni annak az eszköznek a beszerzésére, ami még esetleg hiányozhat a készletből.

Tizenegy hónap

Egy barátom apja azzal vádolta Szikora Róbertet, hogy tizenegy hónapra született. Ezt az álláspontot akkor kb. harmadikos kisebbik fia az iskolában teljes mellszélességgel, következetesen képviselte – akár a környezetismeret tanárral szemben is. Megjegyzem, az állítást hivatalosan azóta sem cáfolták.

Hugi

Tegnap a hatoson a budai hídfőnél egy melegítőnadrágot és kinyúlt, szürke kötött pulóvert viselő srác hívást kezdeményezett. – Szia, Hugi vagyok – mondta, majd kedves, de azért kicsit sértődött hangon folytatta: – Ottfelejtettem a számlatömbömet. Tudod, amit kértem, hogy ne felejts el szólni, hogy el ne felejtsem. Felugranék érte valamikor.

Barna öv

B kimagaslóan tehetséges birkózó növendék volt, de problémás gyerek mivoltának egyik epizódjaként összeveszett az edzőjével. Mivel a küzdősportot nélkülözni nem tudta, illetve továbbra is szeretett volna sikerélményeket felhalmozni – amire pl. olvasás közben nem volt reális esélye –, elment cselgáncsozni. Az első pár edzése közül elkísértük valamelyikre; talán a másodikra.

A foglalkozás súlyzós bemelegítéssel kezdődött, ahol ő szabad kezet kapott. Amit a felnőttek mondjuk 12-16 kg-os, kézreálló kézisúlyzóval szoktak csinálni (pl. az ún. tárogatást), azt B 20 kg-os tárcsákkal végezte el, de általában is elmondható volt róla, hogy 13 évesen fizikai ereje jelentősen felülmúlta egy átlagos felnőttét.

Az edzés lényegi részében dobásokat, feszítéseket, illetve számos egyéb, embertársaink érdemi bántalmazása során elengedhetetlenül szükséges fogást gyakoroltak. A feladatok döntő többsége páros feladat volt – szabadon választott társsal. A párválasztás a következőképpen zajlott. Az összeszokott párok pár pillantással egymásra találtak, gyorsan egymás mellé álltak jelezve, hogy nekik már van partnerük. Jópáran forgolódtak egy kicsit, rövidebb-hosszabb keresgélés után odaszaladtak egymáshoz, esetleg kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötöttek, és így találtak párt maguknak. A nagy zsivaj viszonylag hirtelen elcsendesedett, már csak két szereplő volt pár nélkül. Egy kétségbeesett, először esdeklő tekintettel ide-oda rohangáló, majd tétován egy helyben megálló, madárcsontú kisfiú, és a közben végig karbatett kézzel, nyugodtan álló, a srácra mosolygó B. (Ha a kígyó tudna mosolyogni az egérre, az valami hasonló lenne). Amikor a fiúnak már nem volt más választása, mint elhinni, hogy a nála négyszer sűrűbb, az eggyel korábbi edzésen megismert, rettegett ítéletvégrehajtóval kényszerült össze, eltörött a mécses.

Nem lenne elegáns leírnom, illetve meglepetést sem okozna, hogy mi történik olyankor, ha egy összehasonlíthatatlanul nehezebb és erősebb gyerek akarja eldobni, leszorítani, kifeszíteni a kisebb és ügyetlenebb másikat, illetve fordítva. Bencének igazi pihentető jutalomjáték volt, és nagyon jól szórakozott, áldozata pedig emeltszintű, intenzív kisemberképzőként élhette meg a történteket.

Bencét többször példaként állították az edzés során a többiek elé, olyan tökéletesen hajtotta végre a feladatokat, olyan harmonikus volt a mozgása; egyszóval olyan tehetséges volt. A páros gyakorlatok után, cselgáncs karrierje második edzésének második felében megkapta a barna övet. Remélem, a kissrác legalább egy Túrórudit kapott… Legalább az anyjától…

Hatvan

Az egyik budapesti fürdő törzsközönségének egy részét olyan figurák teszik ki, akiknek korai hasonmásai ihlették – amúgy politikailag inkorrekt módon – nagyjából száz éve azt a hipotézist, hogy a bűnözők már arcról felismerhetők. A típus szokásos képviselője 118 kg, 136-os a mellbősége, 46-os a karja, kopasz fejét izmos testével összekötő bikanyakát pedig kb. középső ujj vastagságú aranylánc tartja edzésben. Szívüket különös melegséggel tölti el, ha azonos típusú láncot vehetnek fel, mint elvtársaik. Egyikük egyszer a fülem hallatára éppen részben helyesen vont le egy következtetést a rá erősen hasonlító barátjának, amikor egy történetet adott elő egy alacsony szinten megoldott konfliktusról, ahol a későbbi áldozatok „Biztos tudták, hogy együtt vagyunk. Biztos a lánc miatt, tudod”.

Ezt a jelenséget már figyelem egy ideje, de múltkor láttam először, hogy a szubkultúra képviselői már a hatvan körüli urak között is előfordulnak. A különbség egy sörhasban és ősz tincsekben merül ki. A nyakláncok, a tréfás történetek, a negyvenhatos karok és a huncut mosolyok ugyanazok.

Hatékonyság

Amikor arról gondolkodtam, hogy mi az a legfontosabb különbség, ami olyan mássá teszi pl. Indiát a mi kultúránkhoz képest, akkor arra jutottam, hogy biztosan fontos tényező, hogy nem törnek olyan elszántan a hatékonyságra, mint mi. Nem elsőszámú szempont, hogy valami gyorsan, vagy pontosan, vagy éppen úgy működjön, ahogy a felhasználónak a legjobb. Ez konkrétan úgy nyilvánul meg, hogy nem szólnak, hogy az étlap 70%-a épp nem kapható, hanem egyesével kell kitalálni, hogy az pont van-e. Vagy nem csoportosítják a ruhákat gyakorlatilag semmilyen szempont szerint, így csak véletlenül lehet megtalálni a jó méretű és egyúttal nekünk tetsző színű darabot. Vagy mindenért külön mennek el és nem gyűjtik össze a feladataikat, amiket egy helyen elvégezhetnének, stb., stb…

Lássuk, hogy működik ez nálunk. Még az ünnepek előtt hallottam a rádióban, hogy a boltok általában zárva fognak tartani, csak a benzinkutak, meg talán az egyébként is éjjel-nappal működő üzletek lesznek nyitva. Erre a tájékoztatásra alapozva elmentem tankolni. A kiszemelt kút nyitva is volt, jópáran voltak is ott. Az oldalanként dupla töltőállásokból egynél-egynél kis műanyag bója jelezte, hogy ott épp nincs benzin. Kicsit később kiderült, hogy nem azt jelezte, hogy annál az állásnál nincs, hanem hogy sehol nincs. Lehetett ablakot mosni, porszívózni, guminyomást mérni, négyszeres áron rágót és marcipán golyót venni, csak üzemanyaghoz jutni nem lehetett. És ez csak akkor derült ki egyértelműen, amikor nem jött a gázolaj a csőből. Mert még a számláló is alapállásban volt, és sem azon, sem a kút bejáratánál nem volt egy írólapnyi cédula sem, hogy „Tájékoztatjuk különösen kíváncsi vendégeinket, hogy üzemanyagot nem forgalmazunk”.

Nem baj, van remény, mert arra is van példa, amikor előre gondolkodnak. Például, ha nem működik a bankkártya leolvasó rendszerük, azt arculatos, saját lábán álló kistáblára írják ki, nehogy véletlenül olyan kellemetlen helyzetbe kerüljön a vevő, hogy nem tudja kifizetni nekik, ami jár. De azért még majd gondolkodom, hogy mi lehet az igazi különbség India és Magyarország között…

Titokban

Waldemar Larsen, a polgárpukkasztás elleni harc zászlóvivője, titokban egy általa már négyszer kiolvasott, egészen kicsi, 3 x 4 x 1 centiméteres könyvecskét tett (hanyag eleganciával) az asztalára. Valahova az utolsó harmadába könyvjelzőt tűzött, mintha épp ott tartana.

Narancshéj

Ma láttam egy csokit. Nem epres, mogyorós vagy kekszes volt, hanem narancshéjas. Olyan büszke, nagy betűkkel írták rá, mintha az említett másik három közül valamelyik, vagy akármilyen többé-kevésbé létjogosult összetevő lenne benne. Azt el kell ismernem, hogy korrekt eljárás, hogy jól láthatóan tüntetik fel ezt a szomorú körülményt, de azért szerintem még elé kívánkozna, hogy “Sajnálattal értesítjük kedves vásárlóinkat”, vagy “Vigyázat!”.

Globális felmelegedés

A globális felmelegedéssel az a baj, hogy elveszi azt a hihetőség határán játszó, borzongató élményt tőlem, amit minden évben az első hó lehullásakor élhetek át, látva ahogy a sofőrök a megszokott útvonalukon, a féket kidagadó combizommal taposva, döbbent, értetlen arccal, ötvennel csúsznak a blokkolt nyári gumijaikon egy hozzájuk hasonlóan ostoba, vagy éppen a megváltozott tapadási viszonyokra jobban, de adott esetben hiába felkészült társuk felé.