két percben
A kávéautomatánál két lány beszélgetett.
– Küldött neki egy sms-t a születésnapjára.
– A Timinek?
– Nem, a Timi a csávónak! És az csak annyit írt vissza, hogy köszönöm.
Erre a másik már nem szólt semmit, csak lesújtó pillantással és a mindent értők bólintásával jelezte, hogy ennek az embernek tényleg fogalma sincs róla, hogy hol a határ, mi az, ami aztán már tényleg túlmegy minden határon.
Valahogy egyre jobban éreztem magam, egyre nagyobb optimizmussal tekintettem a jövőbe. Nem tudtam megindokolni, hogy miért. Aztán rádöbbentem, hogy a cinegék, az őzek és a rügyező fák ugyanebben a cipőben járnak ezekben a hetekben. Ennyivel vagyok rafináltabb náluk. Két relatív előnyöm azért marad a további, hidegebb napokra: tudok káromkodni és kabátot felvenni.
Hazahoztam egy történetet Indiából – egy újságcikk formájában. Hat gimnazistát rajtakaptak, hogy egy vasárnapon az iskola egyik termében pornót néznek. A cikk arról nem szól, hogy kitől kapták a tippet, de azonnal rajtuk ütöttek, letartóztatták őket, és elkobozták az írást olvasva rettenetes mennyiségnek hangzó, de valójában közismerten hat darabot jelentő, fél tucat CD-t. Gondolom a srácok optimalizálták az erőforrásaikat és mindenki bedobott egyet a közösbe.
Másnap reggel iskolatársak, zömében lányok mentek a rendőrség elé, és azt állították, hogy pornófilmet nézni nem olyan nagy durranás, hogy ezért le kellene csukni az elkövetőket. Álláspontjukat annyira mindenre elszántan képviselték, hogy a rendőrség jobbnak látta a fiúkat azonnal elengedni – egy-egy figyelmeztetéssel. A cikkből nem derül ki, hogy e sikerükön felbuzdulva-e, de a lányok megpróbálták visszaszerezni az adathordozókat is. Ehhez a randalírozás módszerét választották. A rendőrök erősítést kértek és végül szolid nádvessző rohammal és vaktöltényekkel oszlatták fel a csajokat. Nem tudom, most hol lehetnek a CD-k…
Hosszú sor állt minden pénztárnál, pedig az összes működött. A lány pár méterrel odébb sétált, hogy az unottan várakozó vásárlók áldozatának szánt papucsokat szemügyre vegye és kiválassza a megfelelő színűt. A naracsszínűt vette először a kezébe, aztán a feketét. Majd még egy feketét. De talán azt gondolva, hogy két fekete mégiscsak túlzás, elbizonytalanodott és újra a narancsszínű felé nyúlt.
Ekkor eszébe jutott, hogy a barátja még mindig a sorban áll; majd vele véleményezteti a papucsokat. Meglengette őket a srác irányába, de ő ezt nem láthatta, mert háttal állt. A lány egy kicsit várt, hátha a fiú megérzi valahogy, hogy szükség van rá, de az most sem vette a lapot. A csaj, látva hogy sem a vizuális, sem a telepatikus megközelítés nem vezet eredményre, füttyenteni akart a párjának. De már ahogy a száját tartotta, abból látszott, hogy nem tud fütyülni. Nem tudja, hogyan kell. Azért tett egy próbát. Nem sikerült.
Elsőre azt gondolná az ember, hogy hülyeség megpróbálni füttyel jelezni, ha nem tudunk fütyülni, de ez nem feltétlenül van így. Egyrészt amíg nem próbálta, honnan tudhatná, hogy nem tud fütyülni? Másrészt miért ne próbálhatnánk ki valami újat egy éles, de alapvetően veszélytelen helyzetben? Lehet csak úgy is gyakorolni, de ez sem rosszabb alkalom a többinél.
Még nem döntöttem el, hogy hirtelen, szinte magamat is meglepve, vagy megfontolt ráhangolódás után, de holnap megpróbálok megszólalni dánul.
Egy antikváriumban vettem meg egy Bulgakov két írását tartalmazó könyvet (A fehér gárda; Színházi regény). 1977-ben adták ki úgy, hogy az elején, a tartalom szempontjából veszélytelen helyen két lap felső éle nincs elválasztva egymástól, illetve a könyv vége felé is össze van nőve az oldalak többsége. Tehát ezt a könyvet legyártották így, kikerült egy könyvesbolt polcára, megvették, de nem lapozták át, hazavitték, majd nem olvasták el, végül egy antikváriumba került. Én is megvettem, de szintén nem lapoztam át, hazavittem, elolvastam és a polcomra került.
Rosszul eltalált ajándék volt? Annyira nem tetszett az első írás, hogy a másodikra már nem maradt bizalom? Nem azért vették, hogy olvassák? Vagy sok másik könyvvel együtt vásárolták, és feledésbe merült?
A fehér gárda nekem sem(?) tetszett, de a Színházi regényből árad, hogy ugyanaz írta, mint a Mester és Maragitát. Az egyik kedvenc jelenetem egy kis elmélkedésre is okot ad arról, hogy az olvasónak mekkora szabadsága van úgy olvasni egy regényt, ahogy neki tetszik. Olyan üzeneteket dekódolhat belőle, ami adott esetben az alkotónak talán eszébe sem jutott.
Az egyik színhelyül szolgáló színház egy helyiségének falán számos portré lóg. A főhős sorba kérdezi kísérőjétől szinte az összeset – legalábbis azokat, akik nem tűnnek ismerősnek a számára. Schiller, Shakespeare és Dosztojekvszkij között a színház különböző rangú dolgozói (de nem feltétlenül színészek) kaptak helyet. El sem különítették őket, bármelyiküknek lehetett a szomszédja az irodalom egy-egy óriása.
Nekem elsősorban a jelenség valószerűtlensége tetszett: már önmagában is érdekes, hogy a kísérő és a főhős is meglepődés nélkül kezeli a fent részletezett összemosást, egyikben sem merül fel, hogy tulajdonképpen milyen furcsa egy kellékest egy lapon említeni irodalmi nagyságokkal. Aztán az is eszembe jutott, hogy ez szép gesztus lehet a színház felől a dolgozói irányába; olcsó, de kedves módja az elismerés kifejezésének. Bulgakov ugyanakkor talán a kisszerűségre, a címkórságra, a kivagyiságra akart utalni vele.
Egyiptomban is felfigyeltem már arra, hogy férfipárok zavartalanul sétálnak kézenfogva, akár úgy is, hogy egymás kisujjába kapaszkodnak. Indiában is sok ilyen párt láttunk. A legkisebb feltűnést sem keltették: nem bámulta meg őket senki, nem kísérték őket rosszalló pillantások. Az alvóvonaton velünk utazó goai egyetemisták között láttunk például olyat, hogy ketten ültek egy fekvőhelyen úgy, hogy az egyik lábuk nyújtva volt, és a másik combtövén pihent, a másikat pedig felhúzott térddel tartották. Egyikük, csak úgy időtöltésként, a másik vádlijával játszadozott: cirógatta, gyúrogatta. Mindeközben gyengéd érzelmek jelét nem adták, illetve nem tűntek melegnek (sőt egy lengén öltözött csajokat is felvonultató magazint adogattak kézről kézre). Nyilván a népsűrűségből következően is egyszerűen mások a korlátaik, máshol húzódik az intim szférájuk határa. A látottak alapján kb. a behatolásnál.
A szomszéd utcába utolsóként begurulva láttam, hogy a busz éppen indexel a megállóból, és már tolja is kifelé az orrát. Intettem neki, hogy menjen: nyugodtabban keresgélhetem a parkolóhelyet, ha nem lopakodik mögöttem egy kilenc tonnás karosszéria. Mire felismerte a lehetőséget és kikanalazta magát, eltelt annyi idő, hogy közben meg is kellett állnom. Egyszercsak egy kisnyugdíjas koppant a már álló autó bal hátuljánál, majd már a jobb oldalról nézett be rosszallón, és ha jól értelmeztem a gesztusait, azt állította, hogy miattam nem érte el a buszt – és nem azért mert az már elindult, mikor ő még csak az utca másik oldalán volt.
Jól kiforrott gyakorlat Magyarországon, hogy a filmeknek egész más címet adnak, mint amit az az eredeti nyelvén kapott. Szerencsésebb esetben egy súlytalan vígjáték semmilyen címét módosítják valami szójátékra. Gyakrabban egy, a filmben valóban létező mozzanatra vagy szálra utalnak, és nagyvonalúan megbocsátják az alkotónak, hogy helytelenül nevezte el saját alkotását.
Az Utcalányok című film eredeti címe Princesas. Istenbizony nem véletlen a hercegnők, hanem a filmben meghatározott pillanatokban és összefüggésekben előkerülő motívum. Hitelesen, túldimenzionálás nélkül ábrázol olyan, sokszor már hiteltelenül ábrázolt, illetve elcsépelt dolgokat, mint az oda-vissza előítéletek, hogy mindenki egyforma, de minden egyformának tűnő más, hogy a hagyományosan jónak számítók nem feltétlenül azok és fordítva.
Szerintem érdemes megnézni, mert van benne álom és valóság, normális és hülye, szép és csúnya. Hogy egy nő szép-e, az például ízlés dolga; azt mondják, nincs ilyen kérdésekben abszolút igazság. Aki viszont az egyik, történetesen délamerikai, főhősnőről azt állítja, hogy nem gyönyörű, az objektíve hülye.
A Sport uszoda lelátóján próbáltam elhitetni magammal, hogy tulajdonképpen kényelmesen fekszem a párhuzamos deszkákon, jobboldalt rücskös betonon pihentetve a karomat, baloldalon meg lelógatva. Két – amint később kiderült, Budapesten tanuló, egy kisebb faluból jövő – lány keveredett mellém. Nagyon kitartóan beszélgettek javarészt számomra érdektelen, vagy korlátozottan értelmezhető témákról, pl. közös ismerőseik külső és belső tulajdonságairól. Egyetlen epizódra viszont élesen emlékszem a csevegésükből.
Az egyik lányt meglátogatta az apja. Hozott neki kolbászt, szalonnát, zsírt, fehérkenyeret és süteményeket – természetesen annak ellenére, hogy a csaj kifejezetten megkérte, hogy ne tegye. A lány pedig azzal kedveskedett neki, hogy elvitte nagyjából az összes barkácsáruházba, ami a magyar piacon megtalálható. A kisöreg (én legalábbis annak képzelem) tátott szájjal, gyermeki örömmel az arcán bámulta és tapogatta a sarokcsiszolókat, a dörzspapírokat, kör- és lombfűrészeket, a búvárszivattyúkat, a facsavarokat és a zárbetéteket. Órákon át. Áruházanként. Vásárolni nem vásároltak semmit, de a nézelődés és álmodozás elvitte az egész napot, apuka pedig azt a kellemes fáradságot érezhette hazafelé a vonaton, amit a Disneylandből kiájult gyerekek szoktak, csak ha ő csukta be egy-egy pillanatra a szemét, nem óriáskeréken lendült, vagy a szellemvasút figurái sorakoztak fel előtte, hanem markolatokat érzett a tenyerében, kapcsolókat az ujjbegyein, és alig várta, hogy hazaérkezve beronthasson a műhelybe, amit nyilván egy héttagú, interdiszciplináris szakember csapatnak kellene átvilágítania, hogy érdemben javaslatot tudjanak tenni annak az eszköznek a beszerzésére, ami még esetleg hiányozhat a készletből.
Egy barátom apja azzal vádolta Szikora Róbertet, hogy tizenegy hónapra született. Ezt az álláspontot akkor kb. harmadikos kisebbik fia az iskolában teljes mellszélességgel, következetesen képviselte – akár a környezetismeret tanárral szemben is. Megjegyzem, az állítást hivatalosan azóta sem cáfolták.
egypercesek 