Puneban időben megérkeztünk a távolságibusz-állomásra, ami tömve is volt indulásra kész példányokkal, de a miénk nem volt ott, bár volt egy üres hely, ahová más busztársaságok dolgozói ígérték a mi járatunkat, csak várjunk türelemmel. Némelyünk a cuccot őrizte, mások palackos vízért, meg rágcsálnivalóért mentek, D meg utánanézett annak a gyanús busznak, ami a mellettünk lévő út másik oldalán állt.

Az volt a buszunk, és már nagyon türelmetlenül vártak minket, hogy miért csak most jövünk – noha ők nem voltak a helyükön. Átkeltünk a széles úton, amiről nem tudom megmondani, hogy hány sávos volt, de két-három teherautó elfért rajta egymás mellett, akár egy motorost is maguk közé fogadva. Vakító fényszórók, és kivilágítatlan járművek sorjáztak, köztük kellett futva átjutni. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az indiaiak éjszakai közlekedésére jellemző, hogy lámpa nélkül, vagy reflektorral mennek, a tompított fényt csak jelzésként, egy-egy másodpercre kapcsolják be). A busz a szokványos indiai buszok képét mutatta, azzal a különbséggel, hogy a szélvédője nagyon lelkiismeretesen le volt takarítva. Behánytuk a zsákokat a csomagtérbe és elfoglaltuk a helyeinket leghátul. Alvó járatról lévén szó, a helyeink nem székek voltak, hanem olyan ágy szerűségek, amiket 107%-os műszállal borítottak, és kötelezettséget vállaltak rá, hogy soha, amíg a busz áll a lábán, nem fogják kitakarítani őket.

A buszon – minden korábbi és későbbi utunktól eltérően – csak fehéremberek utaztak. Közülük egy spanyol lánnyal elegyedtünk szóba, akivel kölcsönösen megosztottuk az indiai kultúráról szerzett addigi benyomásainkat. A lány közvetlen kapcsolatot alakított ki a vezetővel, pl. abból a célból, hogy az bármikor megálljon neki, amikor pisilni szeretne. De csak úgy, csevegni is előrement néha. Egy ilyen alkalommal olyan arccal jött vissza, mint aki csodát látott: a busznak nincs szélvédője, a hős sofőr pedig, aki a menetszél miatt nem ment lassabban, mint egyébként tenné, kabátban és valahogy az arcára is integrált fejfedőjében ült a volán mögött.

Ahogy az egy lelkiismeretesen megrendezett filmben is történne, eleredt az eső – monszun jelleggel. Azt mondták a helyiek, hogy ilyenkor ez már nem szokás, de azért elő-előfordul néha. Ezzel is dacolt a vezető, de amikor tényleg átláthatatlanná vált az esőfüggöny, olyankor azért megállt pár percre. Ezért igazán nem nehezteltünk rá. A pilótafülkét időnként összenyitották az utastérrel, jól átszellőztetve a buszt. Elméleti fizikai járatlanságom miatt nem tudom megítélni, hogy az összenyitott pilóta- és utasfülkének nagyobb-e a légellenállása, mintha csak a sofőrfülke lenne szabad előrefelé, de az biztos, hogy egyrészt hatékonyság szempontjából mindkét eset az előre nyitott kutyaházzal futáshoz hasonlít, másrészt szélvédővel buszozni összehasonlíthatatlanul elegánsabb megoldás.

Az egyébként mindössze háromszázegynéhány km-es út így a tervezett 12 helyett 15 órásra sikerült. A három órás csúszásban oroszlánrésze volt annak, hogy reggel, már világosban, két rendőrnek is feltűnt, hogy a busz hiányossága extra jövedelemhez juttathatja őket. Az is szóba került, hogy az utasok dobják össze a kenőpénzt, de ezt mi inkább tréfának tekintettük. Egy izraeli srác elővett ugyan egy ezrest, de végül erre sem volt szükség, valahogy / valamennyiért megoldódott az ügy.

Indiában az út bal oldalán kell közlekedni. Vagy legalábbis ez az irányelv, mert mintha mindenkiben lenne valami sikertelenül elfojtott vágy, hogy mégis legalább a kocsi felével a jobb oldalon menjen.

A külső, pláne európai, szemlélő számára azonnal egyértelmű, hogy könyörtelen anarchia uralkodik az utakon: össze-vissza mennek sávokat figyelmen kívül hagyva, piroson át, folyamatosan dudálva, gyakran a másik oldalon, szemben a rohamosan közeledő kamionnal, majd az utolsó pillanatban vissza, de azért nem teljesen, egy kicsit csakazértis a jobb oldali sávban hagyva a kocsiból. A járművek közötti oldaltávolságra jellemző, hogy sokan eleve behajtva tartják a külső tükrüket: luxus lenne teniszpályányi helyeket elpazarolni feleslegesen.

Valójában persze van egy főszabály: a nagyobbnak van elsőbbsége. Egy tipikus helyzet úgy fest, hogy ballag az út szélén egy gyalogos, akit kerékpáros, illetve triciklis riksa előz, őket egy motoros, az egész társaságot pedig egy autó, akinek viszont valószínűleg ideiglenesen fel kell adnia tervét, mert szemből egy busz jön. Aztán egy három bordájú, az út teljes szélességében végigvonuló fekvőrendőr zászlóaljnál – amit gondosan elhelyeznek legalább 400 méterenként – mindenki nullára lassít, átdöccen, a buszok hátsó tengelye mögött utazók elemelkednek az üléseikből, és minden kezdődik elölről. Közben mindenki kürtöl. Azért kürtölnek, mert jelzik a többieknek, hogy jönnek, illetve hogy merről jönnek. Arra jutottunk, hogy valószínűleg általánosan elfogadott gyakorlat, hogy hátrafelé nem kell figyelni, csak előre. Ezt támasztja alá, hogy mindenki megpróbálja a járműve elejét betuszkolni a legkisebb – és persze egyébként irányban lévő – résbe. Akinek előbb sikerül, az nyert. Az alul maradó – a magyar autós kultúrához szokottak számára meglepő módon – nem anyázik, de még csak nem is csalódott. Nyugodtan fékez, hajszálnyira, de elég biztosan, elkerülve az ütközést, illetve a karosszériák összesimulását.

A fenti gyakorlathoz persze szükség van két dologra. Az egyik az, hogy az átlagsebesség elhanyagolható: a leggyakoribb autós tempó 20 és 40 km/h között van országúton. Egy alkalommal, éjszaka, egy relatíve kihalt, több sávos, a repülőtérről a városba vezető úton elértük, és kb. 9 másodpercig tartottuk az óránként 70 kilométeres sebességet! A másik alapfeltétel, hogy mindenki ugyanezek szerint a szabályok szerint játszik, számítanak rá, hogy szembe fognak jönni. Olyannyira, hogy zokszó nélkül meg is állnak a saját sávjukban, ha a szemből közeledő előző elszámította magát. Indiában nincsenek olyan sérültek a kórházakban, akiknek a KRESZ szerint igazuk volt, és az erkölcsi diadalért hajlandók voltak összetörni magukat egy, a józanész szerint előre láthatóan vesztes helyzetben.

Ami konkrétan az autósokat illeti, különös gondot fordítanak rá, hogy alaposan aláváltsanak, azaz hamarabb kapcsolják az egyes fokozatokat, mint ahogy az erőforrás szeretné. Valószínűleg arról lehet szó, hogy ami a keresztények számára a siralomvölgy itt a Földön, azt ők áthárítják a használati eszközeikre.

Valamelyikünk vett valakinek egy indiai képregényt. Aztán a nagy sikerre való tekintettel ugyanaz, és egy másik, ugyanannak és másoknak újra. Rögtön az első történet is nagyon beszédes volt.

Egy alacsony státuszú ember bóklászott az országúton, amikor észrevette, hogy az uralkodó(?) közeledik. Ilyen alkalom nyilván ritkán adódik, ezért rögtön meg is ragadta, hogy rákérdezzen egy problémára, ami nem hagyja nyugodni: hogy lehet az, hogy ő egész nap hajtja magát a melóban, Birbal, a miniszter meg csak a valagát mereszti, mégis összehasonlíthatatlanul többet keres.

Az uralkodó egy, a közelben lévő férfire mutatott, és azt kérte az elégedetlenkedőtől, hogy kérdezze meg, mi van a zsákjában. Megkérdezte: rizs. És mit szándékozik tenni vele? Újra odaszaladt, ezt is megkérdezte: el akarja adni. És hol? Odaszaladt: Chennaiban. Még pár dolgot tisztáztak ezzel a módszerrel, aztán – dramaturgiai szempontból a legszerencsésebb pillanatban – éppen arra lovagolt Birbal, a bölcs miniszter és tanácsadó. Az uralkodó megkérdezte, hogy mit tud a zsákos emberről. Birbal magabiztosan megmondta a nevét, hogy rizzsel kereskedik, amit most éppen Chennaiban akar eladni, hogy menniyért árulja, és mikor jön vissza.

Az uralkodó a kérdezőhöz fordult, és azt mondta neki, hogy pontosan ezért keres Birbal olyan sokat, mert minden információhoz egy lépésben hozzájut, meg egyáltalán: mindent tud. Érted már? – kérdezte. Az alacsony státuszú lehajtott fejjel válaszolta, hogy igen, így már mindent ért, és külön felszólítás nélkül, önszorgalomból tette hozzá, hogy soha többet nem fog panaszkodni.

Nem azt a következtetést vonta le, hogy neki is előre kellene gondolkodnia, vagy hogy tanulnia kéne a hallottakból, vagy azt, hogy ok bazmeg, de ennyi pénz akkor is sok, hanem azt, hogy jó helyen van ott alul, ahol van, és jó helyen van a miniszter is olyan magasan, ahol ő van. És ezt a képregényt, ezt az üzenetet – gondolom – alapvetően gyerekeknek szánják, akik még a kritikus végiggondolás fázisát elhagyva építik be értékrendjükbe a társadalom-szerkezeti alapvetést.

Széles körben ismert, hogy a bolgárok fordítva bólogatnak, illetve rázzák a fejüket, mint a világ más népei, azaz ami a biccentéseiket illeti, az igen a nem, és fordítva. Az indiaiak úgyanúgy jelzik a nemet, mint mi, de az igenre egy általam eddig még nem látott mutatványt nemesítettek.

Az embernek van egy olyan érzése Indiában, hogy semmit nem lehet egyszerűen, illetve gyorsan elintézni. Ezt a valós alapokon nyugvó érzést erősítette, amikor olyan egyszerű kérdésekre, mint hogy idehozhatunk-e egy ötödik széket az asztalhoz, vagy ez a busz tényleg oda megy-e, ahova mi szeretnénk, olyasféle fejmozdulatot és arckifejezést kaptunk válaszul, amit “Sajnálom srácok, de ez így nem fog menni” üzenetként dekódoltunk. Aztán kölcsönös értetlenség következett. Mi nem értettük, hogy miért teszi oda mégis ő maga az ötödik széket, illetve mondja mégis azt a városnevet, amit hallani szerettünk volna. Ő meg valószínűleg nem értette, hogy miért kell nekünk mindent kétszer elmondani.

Szóval az igenlő fejmozdulat során a fejet körülbelül egy végtelen (matematikailag képzetlenek kedvéért: fekvő nyolcas) formában kell ingatni, tehát az nagyobb utat jár be vízszintesen, mint függőlegesen. A mozdulatban részt vesz a nyak is, és az egész fej úgy inog, hogy az origo talán az orr környékén lehet. Nagyon finom mozgás, sokkal kifinomultabb, mint az általunk használt egyszerű biccentés.

Én a harmadik hét végére jutottam el oda, hogy azonnal megértettem az ingatás valódi üzenetét, és észre tudtam venni a mi konvencióink szerint is helyeslő arckifejezést, amit addig a meglepő fejmozdulat teljesen elfedett.

Az egyik üzletben egy olyan tulajjal futottunk össze, aki képben volt arról, hogy mit árul, illetve képes volt a gondolatait angol nyelven a külvilág tudomására hozni. Az egyik polcon egy szobor egy elefánt fejű figurát ábrázolt egy elnagyolt patkánynak látszó állat hátán.

Megkérdeztem, mi az, amin az istenség (Ganesha) áll. Tényleg patkány volt, ahogy azt sejtettem is, csak tartottam tőle, hogy ostobaságot kérdezek, ezért nem így kérdeztem rá.

Azt mondta az eladó, hogy minden patkánynak, amit látunk, a hátán ott van Ganesha, harcos, hat-nyolc karú formájában. Hát elég sok, kitűnő egészségnek örvendő patkányt láttunk az út során. Ez az információ segített megérteni, hogy – nyilván egyéb okok mellett – miért van az, hogy az emberek teljes nyugalommal élnek együtt velük, nem zavartatják magukat tőlük.

A fentiek tudatában P később, másvalakitől megkérdezte, hogy mi van, ha megölnek egy patkányt. Semmi – hangzott a válasz. Megingathatatlan tolerancia. Végülis nyolc karral a hülye is el tud cigánykerekezni, ha kilövik alóla a patkányát.

Irigylem azokat az embereket, akik bárhol, bármikor, bármilyen testhelyzetben tudnak aludni. Nekem ehhez legalább egy vízszintes felületre van szükségem. Az utóbbi években jópárszor előfordult, hogy buszon, vagy vonaton kellett utaznom 8-15 órát. Aludni még mindig nem tudok, “csak” annyit értem el, hogy az idő elviselhető sebességgel telik, és órák reppennek el valamiféle alfa állapotban. Ma már egy hétórás út nem igazán keserít el.

Az egyik mostani buszos utazáson örömmel tapasztaltam, hogy az ülések úgy vannak kialakítva, hogy a támlát is annyira hátra tudom dönteni, hogy még az oldalamra is fordulhatok akár, és a lábamat is ki tudom nyújtani. Azaz fogok tudni aludni. A felismerést követő pihenő után az álom istenének nyugalmával szálltam vissza a buszra. Rövid fészkelődés után nyújtózkodtam egyet, hátradöntöttem az ülést, és ki akartam nyújtani a lábam. De a szemem sarkából valamit észrevettem. Amíg távol voltam, az előttem lévő dupla ülésen helyet foglaló négytagú család legfiatalabbik képviselőjét elszállásolták az ülések alatt. Ott, ahol az én nyújtott lábamnak lett volna a sokszor sok óra alatt jól megérdemelt helye!

Maradtam a hajlított térdnél és a részleges alfa állapotnál. A három hét alatt volt ugyan, hogy járművön ki tudtam nyújtani a lábam, de egyes más körülmények nem alakultak olyan kedvezően, mint ezen a buszon. Nem baj, nem adom fel, biztos velem is meg fog történni még, ami Á-nál rendszeres: a legszebb álmából rázzuk fel, amikor hajnalban megérkezünk egy új városba.

India az az ország, ahol ácsorgás közben nem tudod csípőre tenni a kezedet, mert két másodpercen belül elsodor valaki. Az utazás második harmadában egyszer csak rádöbbentem, hogy a legutóbbi három-négy könyöksodrás elkövetői mind közülünk kerültek ki.

Sokaktól hallottam, hogy Indiában a kéregetők, és a valamilyen áruféleséget eladni próbálók aktivitása és kitartása nagyságrendekkel múlja felül pl. az egyiptomiakét, akik szintén nem az első áldozók csapatát erősítik a témában. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy-egy értékesítő akár egy-két órát is rászán arra, hogy célszemélyét testközelből kísérje, és folyamatosan győzködje. A dolog vége lehet vásárlás, menekülés, vagy agresszió.

Izraeli utazók azonban kidolgoztak egy eljárást a jelenség kezelésére. A felkínált árut át kell venni az indiaitól, majd késedelem nélkül kínálni kell neki saját portékáját, lehetőleg ugyanazokkal a szófordulatokkal, amiket ők is használnak (just look, very good price, only for you, stb). Nagyon fontos, hogy intenzitásban sem szabad alulmúlni az ott megszokott szintet: folyamatosan nyomás alatt kell tartani őket. Ennek állítólag kölcsönös mosolygás, és a helyzetből való szabadulás az eredménye. Mindent összevetve persze nem kérdés, hogy hétezer indiai idegei megfellebbezhetetlen túlerőben vannak öt magyaréhoz képest.