A kiállítás megnyitó beszéde, és a leggyorsabb gratulálók után egy fiatal lány lépett oda Pierre-hez. Rámosolygott és egy pezsgőspoharat nyújtott át neki, egyet pedig megtartott magának. Rögtön bele is kortyolt, és csak azután mutatkozott be.
– Francoise vagyok – mondta és még szélesebben elmosolyodott.
– Pierre.
– Tudja, már kislány koromban is nagyon sokat nézegettem a képeit. Én nem is értem, hogyan jutnak eszébe ezek a képtelen helyzetek, amiket megfest…
Pierre nem szólt egy szót sem. Unott kérdőjelként állt a lány előtt. Francoise egy kicsit komolyabban, de változatlan kedvességgel a szemében folytatta.
– Nem zavarja nagyon, ha kérdezek pár butaságot?
– Nem… nagyon. – mondta a festő, és megengedett magának egy le-, és egyszerre elnéző mosolyt. Szinte kedves volt.
– Mennyi idő alatt készül el egy festménnyel? Jó, tudom, hogy attól függ, hogy mekkora, de mégis.
– Az attól függ, mekkora – volt kénytelen mondani –, de maga a festés nem tart sokáig. Maximum négy óra, de van, hogy csak egy fél.
– Fél óra? De hát mindegyik képe olyan kidolgozott! Annyi szín van bennük! Annyi tartalom!
– Na ja – mondta Pierre most már büszkeséggel átitatott félmosollyal. Mondhatnám, hogy hosszú idő kigondolni, hogy milyen legyen például a női alak, karcsú-e, vagy telt; vagy hogy milyen színeket használjak, tompákat, vagy éleseket… De az az igazság, hogy nem tart semeddig kigondolni. Egyszerűen látom a képet magam előtt, megjelenik a szemeim előtt, és csak engedem átáramlani magamon, meg az ecseten.
– Gondoltam, hogy valahogy így lehet. Én egészen máshogy csinálom. Illetve csináltam…
– Talán maga is fest? – kérdezte gyermeki, meglepett érdeklődéssel a piktor, és közelebb hajolt a lányhoz.
– Á, dehogy! – mentegetőzött a lány; még két nyitott tenyerét is maga elé emelte. Zenét szerzek.
– Ja, értem… – mondta a férfi kicsit elkedvetlenedve, és vissza is tért eredeti, távolságtartó testhelyzetéhez, de azért megkérdezte: – Miért, maga hogy csinálja?
– Rengeteget gondolkodok rajta. Hogy hogyan tudom kifejezni, amit üzenni akarok; hogy milyen hangszeré legyen a főszerep, vagy esetleg nem is kell, csak egy hangszer. Hogy hosszú legyen, vagy rövid… meg ilyesmik. És ha elkészülök, újra és újra meghallgatom magamban. De ahogy meghallgatom, mindig módosítanom kell rajta. De az egyik változtatás szinte kiköveteli magának a másikat, aztán már nem ugyanaz az egész, mint előtte. Legrosszabb esetben elvész közben az üzenet, és akkor dobhatom ki az egészet. Tízből, ha kettővel voltam elégedett, de később már azokat is bántam: már nem úgy csinálnám őket.
Pierre-nek csak most tűnt fel, hogy a lány már másodszor használt múltidőt: az előbb is kijavította magát, és azt mondta, hogy „máshogy csinálta”.
– Hogy érti, hogy nem volt elégedett? Már nem szerez zenét?
– Nem.
– Hogyhogy?
– Maga miatt…
– ???
– Tudja, amikor kislány koromban nézegettem a képeit az apám albumában, még nem tudtam megfogalmazni, sőt nem is értettem meg, hogy mi tetszik bennük. Aztán később rájöttem, hogy az, hogy olyan magától értetődőek akkor is, ha a legfurcsább dolgokat ábrázolják. Hogy elfogadja az ember, hogy annak biztos így kell lennie, mert hiszen látszik is a képen, hogy így jó.
– De ennek mi köze van ahhoz, hogy maga nem szerez zenét?
– Éreztem, hogy belőlem pont ez a lendület hiányzik, ez a természetes áramlás, az, hogy csak át tudjam magamon engedni… A maga képeit látva szembesülnöm kellett vele, hogy én nem tudok úgy zenét szerezni, mint ahogy maga fest. Akkor pedig nincs értelme az egésznek.
Pierre tudta, hogy most valami vigasztalót kellene mondania, de nem jutott eszébe semmi, illetve tulajdonképpen soha nem mondott senkinek semmi vigasztalót, így aztán gyakorlata sem volt benne. Hátulról egy régi hölgyismerőse érintette meg a vállát, és forrón üdvözölte. Megörült, hogy a kínos csend felelősségét megoszthatja valakivel, de mire visszafordult, Francoise eltűnt.
Este, egy pohár vörösbor katalizáló hatására megjelent Pierre lelki szemei előtt saját maga, a kép közepén. Magától jobbra a valós arányokhoz képest kissé túlzóan kis méretben a lányt látta. A zeneszerző szürkés-, ólmoskék színben derengett, saját magát inkább, mint gáz-lángoszlopot látta. A körülöttük lévő elmosódott emberek egyre halványodtak, és hol lilába, hol zöldbe, hol sárgába tolódtak az elképzelt kép szélei felé.
A festő felpattant, és a lépcsőket kettesével szedve felviharzott a műterembe. A pár rövid perc alatt, amíg grafittal felvázolta a kép főbb arányait, és kikeverte a megálmodott színeket, alig várta, hogy művészete, sőt a művészet maga, kiáramolhasson kezén át az ecsetébe, és onnan a vászonra.
Határozott, lendületes mozdulatokkal látott neki a műnek. Fél óra sem kellett, és elkészült vele. Zihálva állt a kép előtt, és mereven bámulta. Lassan megnyugodott, mint aki extázisból tér magához, de a szemét továbbra sem vette le róla. Valami nem stimmelt a képpel. Így nem jó. Talán inkább hasonló kéknek kellene lennie mindkettőjüknek. Vagy hasonlónak, de nem feltétlenül kéknek. Az elmosódott emberek pedig indokolatlanul közel állnak a két főszereplőhöz, pedig csak amolyan statisztáknak kellene lenniük, és nem szabadna középre tolakodniuk. Egy kis vöröset nyomott a palettára, és lassú mozdulatokkal vékony réteget kent belőle az őt és a lányt ábrázoló alakokra. Egyúttal kicsit megnyújtotta a lányt, mert a méreteket sem találta jónak. Így viszont teljesen megbomlott a színek eddigi egyensúlya. A többiek meg amúgy is túl közel állnak, azzal meg nincs mit kezdeni, úgyhogy úgy szar az egész, ahogy van! Leszakította a vásznat az állványról, meggyűrte, a földre dobta, és rátaposott.
Nyugalmat erőltetett magára, és új képbe kezdett. Az előbb kikevert vöröses színeket használta, figyelt a méretarányosságra, és a statisztákat is messzebb tolta. Így azonban furcsa, üres tér maradt a fő- és mellékszereplők között. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e a többiekre. Mit üzennének egyáltalán, miért lennének ott? Elernyesztette karjait, az ecsetet csendesen az állvány kávájába tette, és leült a földre. Egész éjszaka bámult maga elé. Nem aludt el, és egyetlen gondolata sem támadt.
egypercesek 