India

Szombaton elutazunk Indiába. Kultúrsokkra, tanulságokra és boldogságra számítok. Lehet, hogy közben is írok majd, de azért ésszerűtlenül sok energiát nem fogok fordítani rá. Viszek viszont egy jegyzetfüzetet, sőt, két tollat is. Ezekből így, vagy úgy, de előbb, vagy utóbb bejegyzések fognak születni.

Skoda

Zakopaneból hazafelé – az odaút módszerét valósággal lekopírozva – olyan gyorsan mentem a kanyargós úton, amilyen gyors tempónál még vélhetően reagálni tudtam volna esetleges váratlan helyzetekre is, mint pl. nem várt kanyar, vagy lassan haladó jármű. Ez olyan 90 és 130 közötti sebességet jelentett, az aktuális út- és domborzati viszonyok függvényében. A Honda kitűnő partner volt ehhez: alacsony építésű, semlegesen sodródó kasztnival (bár erre nem került sor), harapós, szívesen pörgő motorral, a fordulatszám növelésével arányosan növekvő teljesítménnyel. A japán mérnökök a motort, illetve a vezetés élményét helyezték a fókuszba.

Elég sok autót előztem meg menet közben – a szlovák szakaszon, nem meglepő módon, meghatározó többségében Skodákat. Nem az előzésért magáért, hanem a nagyobb sebesség szükségszerű velejárójaként. Ezt tettem egy halványkék 120-assal is, aki két kanyarral később, egy pillanat alatt mögém érkezett, majd jelentős erőtartalékról tanúbizonyságot téve, hirtelen szerzett, de tetemes sebesség különbséggel ellépett mellettem, és ponttá szűkült a dombok között.

Utólag felidéztem, hogy voltak az autón a későbbi eseményekre utaló matricák, illetve optikai kiegészítők, de azokat nem kezeltem súlyukon, hiszen a csehszlovák mérnökök legendásan keveset követeltek a Skoda erőforrásoktól, amit azonban a tuningolók ki nem aknázott lehetőségként értelmeztek, és használtak ki.

Mivel a versenyszellem alapvetően hiányzik belőlem, a kis esetet nem elvesztett csataként, hanem vidám epizódként őrzöm az emlékezetemben.

Oltóközpont

Nyolcra mentem a Hepa B ismétlő oltásomért az oltóközpontba. Érkezésemkor kihalt volt a terep: néma csend, és félhomály. Azért megnyomtam a megfelelő gombot a sorszámomért, és benyitottam. Szinte meg voltam lepve, hogy nincs bezárva az ajtó. Egy házaspár ült bent, épp az ilyenkor kötelező formanyomtatványt töltötték ki. Felkapcsoltam nekik a villanyt – meg magamnak is: egy 7 fokos reggelen meg kell ragadni minden vidámító lehetőséget.

A feleség végzett előbb a papírmunkával. Utána habozás nélkül az egzotikus betegségek polcához lépett, és szisztematikusan begyűjtött a táskájába mindent, amit tudni lehet a csúnya halál-változatokról, a vérzéses lázakról, és a hidegrázós híg fosásokról. Gondolkodtam rajta, hogy inkább adok neki egyet a szintén karnyújtásnyira lévő gyerekkönyvek közül…

Mivel csak ismétlő oltásra mentem, elvileg nem kellett újra kitöltenem az adatkérő formanyomtatványt. Aztán elgondolkodtam, hogy életszerű-e, hogy nem kell kitöltenem, amikor ujjnyi vastag stócokban állnak a polcon. Mivel a munka egészségtelenül hirtelen megkezdése előtt az ott dolgozók még nevetgéltek fél órát, majd csendben voltak egy másik felet, végül csak kitöltöttem. Csak a rend kedvéért írom le, hogy nem kellett volna; a kutya nem kérte.

Az oltás maga – adminisztrációval és fizetéssel együtt – két percet vett igénybe. A kapunál leadtam a kis be- és kilépő papíromat. Múltkor a kilépés időpontját kellett ráírnom, aztán szignálnom, de most azt mondta az őr, hogy a doktornővel kellett volna aláíratnom. Erre őszintén csak annyit tudtam mondani, hogy sajnálom, hogy így alakult, és kisétáltam. Ma 1:1-re állok a bürokráciával; igaz, még nincs vége a napnak.

Kérem, ne!

Egy élénksárga papírra nagyméretű, félkövér betűkkel azt nyomtattam, hogy „Kérem, NE dobjon be reklámot. Köszönöm”, majd felragasztottam a levélszekrényemre. Az eredményt egy hete tesztelem, és mostanra nagy bizonyossággal állíthatom, hogy a kudarc teljes. Az összes forgalomban lévő kis, nagy, színes, egyszínű, fényes, matt, egylapos és széthajtható hirdetést megkapom. Némelyiket duplán. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a bűnös észleli ugyan a sárga színt, sőt azt is látja, hogy betűk vannak rajta, de elolvasni soha nem fogja; automataként dobja be a szemetet mindenhova, ahova az fizikailag befér. Ahogy én sem olvasom el a reklámokat, hanem átpörgetem, hogy van-e benne pl. csekk, és az egész paksaméta azonnal megy a szemétbe.

Mutter

A Hollán Ernő utcai zebrára – gyalogos pirosnál – egy élő victimológiai példa ütemérzékével lépett le egy hajlott hátú, sokszoknyás anyóka. Az éppen a hídhoz lendületet vevő Dacia sofőrje teli talppal állt a fékbe, még a hátát is az ülésnek feszítette. Az autó csikorgott, ágaskodó hátulja vadul csapkodott jobbra-balra. Nyolc centivel az eseményeket riadtan, de mozdulatlanul figyelő néni mellett sikerült megállni. A kormánynál ülő úr pár tizedmásodperc alatt tekerte le az ablakot, és az emberi szervezet számára elviselhető adrenalin adag háromszorosával a vérében, eltorzult arccal ordította a néni arcába:

– MUTEEEERR!!!!!!

Reklám

Roland reklámszakembernek készült. Mikor utoljára találkoztam vele, épp a Baba Mama magazinnak készült egy reklámot eladni. A módszere az volt, hogy kiszemelt ügyfelét az előre elkészített reklámmal kereste fel. Ebben az esetben a következővel:

Egy állapotos anyuka áll a kamerának félig háttal. Testét ringatva, halkan egy gyermekdalt dúdolgat. Bal vállán egy karon ülő kisfiú nézeget, majd egy felnőtt férfi hangján, egyetlen böfögéssel végigmondja, hogy babamama. A jobb alsó sarokba beúszik a magazin aktuális számának címlapja, snitt.

Nem tudom, most mi lehet Rolanddal, illetve hogy sikerült-e választott szakmájában elhelyezkednie.

Intelligencia

Az öltözőben két csóka volt rajtam kívül. A következő párbeszéd zajlott le közöttük:

– Zsír a bőrkabátod. Nekem is ilyen van.

– Hát azt nem hiszem, mert ez amerikai.

– Az enyém kínai. Sokkal olcsóbb, egyébként meg tök ugyanaz.

– Hát én is 20%-kal leárazva vettem, különben nem tudtam volna kifizetni.

– …

– Félre ne érts, nem azért mondtam, hogy amerikai, hogy… ööö… érted?…

– Á, dehogyis.

Az amerikai dzseki tulajdonosa elsétált, a kínaié pedig hozzám fordult:

– Úgy tudtam, hogy bőrdzsekijük az intelligens embereknek van, de lehet, hogy én tudom rosszul.

Én csak mosolyba tudtam hajlítani elképedésemet, nem szóltam semmit, csak gondoltam: Te hülye vagy, az biztos. Igaz, a másik is.

Galambok

Reggelente visszatérő vizuális élményem, hogy egy-egy galamb, csukott szárnyakkal, fejjel előre zuhan a mélységbe, minden tudatos irányítás látszata nélkül. Ma láttam egy ilyen ugrás végét is. Kb. két-három méterre a földtől hirtelen felfelé kunkorodó ívet húzott a bázisugró, és kicsit feljebb, az első emeleti folyosó korlátján ült le, majd nemsokára újra felszállt az ötödikre. Hogy az ugrásokat ismételgetik-e, azt most nem figyeltem meg, de nem úgy tűnt, mintha a mai megfigyeltnek konkrét dolga lett volna az elsőn, hacsak az nem, hogy ott is legyen egy kicsit.