Ború – derű

Minden helyzetben végiggondolom, hogy milyen veszélyekre számíthatok, miféleképpen alakulhatnak rosszul a dolgok. A közlekedésben is abból indulok ki, hogy a másik a legelképesztőbb baromságot fogja csinálni. Szomorúan gyakran hálálja meg magát ez a taktika. Ez a hozzáállás persze a borúlátásnak egy megnyilvánulása, aminek a visszaszorításán már évek óta dolgozom.

Tegnap a Bem rakparton kellett a Moszkva tér felé fordulnom bringával. A bicikliút egy zebrát is magába foglal. Piros volt, és a viszonylagos távolban egy magányos távolsági busz közeledett, amit bölcsen futni hagytam, aztán – lesajnálva azokat a birkákat, akik töküres úton állnak a gyalogos-pirosnál – megmarkoltam a szarvakat és késedelem nélkül a pedálba álltam. Ahogy a busz jobb hátuljánál kibukkantam, annak takarásából előkerült egy autó. Én épp lendületben, ujjaim messze a féktől. A kocsi intenzíven fékezett; kis késéssel én is. A zebra után megállt.

– Legközelebb sikerülni fog és átmegyek rajtad! – kiabálta a sofőr vitán felül jogosan.

Mire életvezetési szempontból is értékelhető sikert érek el abban, hogy ne a rosszat keressem mindenben, hanem induljak ki abból, mennyire kicsi a valószínűsége annak, hogy pont kedvezőtlen fordulatot vesznek az események, egy földszintes házakat magában foglaló utca egyetlen hétemeletes épületének tetejéről fognak zongorát ejteni rám.

Osztály, vigyázz!

Egy általános iskola évzárójának hangjai szüremlettek ki az utcára. A morajlás fel sem tűnt először: az nem számít különleges eseménynek egy iskolaudvaron. Aztán egy tanárnő (szerintem kémia szakos) hangja azt mondta, eleve emelt hangon, a mikrofonba, hogy „Osztály vigyázz!”

Csak most tudatosult bennem igazán, hogy ez milyen kellemetlen poroszos „gesztus”. Ha pl. e helyett azt mondanák, hogy „Kedves gyerekek!”, aztán a gyerekek számára is releváns közlések következnének, akkor már felmerülhetne a gyanú, hogy az iskola nem egy előre letöltendő büntetés, hanem egyszerre értelmes és érdekes dolgok színtere.

Első kísérlet

A nyolcadikos, amolyan kollektív búcsúnak szánt biciklis osztálykirándulás előtt Zoli anyja bejött az osztályba, és szinte szabadkozva mesélte az osztályfőnöknek, hogy a fiának gond van az egyensúlyérzékével, így aztán bringázni sem tanulhatott meg. Megkérdezte, hogy azért ennek ellenére ő is eljöhet-e. Természetesen eljöhetett; az egész performansz csak arra volt jó, hogy rá lehessen csodálkozni, milyen különös módozatai vannak a kínos helyzetek teremtésének.

A táborozáskor – nem tudni, kinek a kezdeményezésére – felmerült, hogy Zoli mégiscsak próbáljon meg egy kicsit úrrá lenni a kerékpáron. A célra kölcsön kapott egy egyszerűbben kezelhető camping jellegű példányt. Felült rá, és egyelőre a lábait a földön tartva próbálta megtalálni az egyensúlyi pontot. Majd a pedált megtaposva relatíve hirtelen elindult a kulcsosház udvarán, egy kis domboldal és egy völgyecske közé eső keskeny, sík sávon. Az első tempó után még egy pillanatra lerakta az egyik lábát, de aztán új lendületet véve mindkettőt a pedálra tette, és haladni kezdett a kissé remegő kormánymozdulatokat előre meneküléssel kisimítva. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a növekvő sebességet és a baljóslatú magabiztosságot. A kert vége előtt abbahagyta a tekerést, majd lassuló gurulás után, az eldőlés előtt, egyszerűen újra azok eredeti rendeltetése szerint használta a lábait, és leszállt a bicikliről.

A jelenlévők közül senki nem látott még ilyen korrektül végrehajtott első kísérletet.

Tejföl gazdagon

Ma az úszás után – a közvetlen életveszély elhárítása céljából – megettem egy nem szeretettel készített, de nem kifejezetten rossz túrós rétest, aztán hazamentem ebédet csinálni.

Garnélarákot fokhagymás olajra dobtam, és rövid lángon kicsit kapattam. Aztán rászórtam egy kis fej felkockázott hagymát, és összedinszteltem a rákkal. Közben egy fél bödön tejfölt beoltottam vegetával, oreganoval, őrölt gyömbérrel és tárkonnyal. A rák alá néhányszor fehérbort loccsantottam; mindig csak annyit, hogy hamar lefőjön róla. Ráöntöttem a tejfölös mártást, és összeforgattam. Közben egy leheletnyi cukrot kapott, és ennél jelentősebb mennyiségű parmezánt.

Szarvacska tésztával és reszelt trappistával tüntettem el.

Sziget ’86

Ma beváltottam az üdülési csekkjeimet – a későbbiekben készpénzre konvertálandó – Sziget jegyekre. Az udvarra lépve két lézengőt láttam egymástól 4 méterre, az egyiket nagyjából az ajtónál. Bementem a faház előszobájába, ahol egy kb. folyosónyi szélességű úr tájékoztatott, hogy csak csekk ellenében lehet vásárolni, és várni kell. (Hogy a készpénz miért nem kedves a szívüknek, nem tudom kitalálni. Később egy elégedett ügyfél beszámolójából kiderült, hogy azért mégiscsak jól tűrik a KP-t is).

A „várni kell” kapcsán gyanút fogtam, és megkérdeztem az egyik lézengőt, hogy sorban állnak-e. Azt mondta, hogy igen. De miért olyan ritkásan, mint az egymástól eltiltott svédek?

Az ajtóból egyesével szólítottak minket, és az iroda végébe kellett elmenni, mintha valami személyiségi-jogi szempontból fogósabb bankszámla ügyletet kellene levezényelni. A csaj kérte az üdülési csekkeket, én meg két „nem ott alvós” hetijegyet. Ezt már egész gyorsan megkaptam, és mikor a jegy átadásakor tisztáztuk, hogy a kettőt nem egyfajta bátortalan egyszer élünk! gesztusnak szántam, hanem valóban két jegyet szeretnék, a második már tényleg pillanatok alatt megvolt.

Melyik?

Egy barátom apja a ’80-as évek végén megrendelt egy darabokban érkező polcrendszert egy korabeli félig asztalos, félig lakberendezési boltban. A fiát kérte meg, hogy a megbeszélt időpontban menjen el érte.

– A nevemre van félretéve. Vagy egy kék köpenyes, barna hajú úr, vagy egy feltűzött szőke hajú hölgy fogja odaadni – mondta.

A srác el is ment a polcokért, de hogy egy kis gyermeki örömét is lelje a küldetésben, hazaérkezésekor azt mondta az apjának, hogy csak a balos oldalelemet adták oda neki, az egyik polc pedig barna.

– Melyik volt ott? A lúdtalpas buzi, vagy a kihidrogénezett picsa!?

Level 2

Megfigyeltem, hogy vannak zebrák, ahol mindig hasonlóan alakul a gyalogosok és autósok viszonya – attól függetlenül, hogy mikor és konkrétan kiknek a részvételével játszódnak az események. Azokra a gyalogos átkelőkre gondolok, ahol az alapértelmezett leosztás szerint az autós lassítás, vagy a kegyelem bármilyen egyéb külső jele nélkül hajt át, az ún. puhatestű pedig határozottsággal, fürgeséggel, vagy türelemmel tud kombinálni.

Az egyik ilyen ponton történt velem, hogy balra-hátra pillantva láttam, hogy viszonylag messze egy Suzuki készül bekanyarodni. Határozottan, lassítás nélkül léptem az úttestre, ahol egyébiránt vitán felül elsőbbségem volt. Ahogy a kocsi mögém ért balról, a síkból oldalt kilógó első kerék az épp hátul lévő, nem terhelt bal lábamat a jobb mögé lökte, magyarul gáncsoló manővert hajtott végre rajtam. Nem estem el, csak egy nagyobbat léptem előre, és megpróbáltam egy jól artikulált kurvaanyádot a sofőr után küldeni, de az egész indulatom egy lemondó legyintésbe csendesült, amikor láttam, hogy a hölgy nem hogy az incidenst, de engem sem vett észre. Pedig elég csúnya foltot hagynék a karosszérián.

Alku

Egyiptomban nem nagyon létezik olyan vásárlás, vagy bármilyen pénzmozgással járó interakció, amit meg lehetne úszni alkudozás nélkül. Az ehhez nem szokott ember először gépiesen viszonyul a jelenséghez, és nagyjából vaktában próbálja lefelé terelni az árat, aztán már van fogalma arról, hogy mi számít soknak, illetve kevésnek, még később pedig már élvezettel veti be azt a néhány színjátszókörös elemet, amit egy nyaralásnyi / telelésnyi idő alatt el lehet sajátítani.

Világos, hogy az alku arról szól, hogy az eladó annyi pénzhez igyekszik jutni, amennyit csak ki tud énekelni a vevőből, a vevő pedig arra vágyik, hogy a létező legolcsóbban szerezze meg a kívánt portékát. De mindenképpen olcsóbban, mint bárki más, akiről hallott.

Nem világos viszont, hogy pontosan mi történt velünk a kairói bazár egyik kis éttermében. Alaposan körbejártuk a környéket, feltérképeztük, hogy milyen kaják vannak, mennyibe kerülnek, hol jobb, hol olcsóbb, stb. Több helyen is kérdezősködtünk, próbáltuk kipuhatolni, hogy mennyire tudjuk lenyomni az árakat. A legígéretesebbnek tűnő helyen (vagy ahol már eléggé elfáradtunk ahhoz, hogy ne keressünk tovább) egy előzékeny, cingár figura jött elénk, és egyszerre kérdezte, hogy mit szeretnénk, és ajánlotta, hogy mit tudnak adni; dicsérte a minőséget, és az árat. Minden játékos komolyan vette a szerepét: mi csóváltuk a fejünket, csodálkoztunk, hogy ilyen drága, kifordultunk a helységből. Ő magyarázta, hogy ennél jobbat ennél olcsóbban nem kapunk, kétségbeesett az értetlenségünkön, sajnálkozását fejezte ki, hogy még ilyen méltánytalanul kevés pénzt sem akarunk kifizetni, amit az előbb ajánlott, a főnökére nézett bátorításért, aki úgy csóválta a fejét, mint aki még ilyen méltatlan helyzetbe nem került… Végül persze sikerült úgy megegyeznünk, hogy mindenki nyertesnek érezhette magát.

Ahogy leültünk, arra lettünk figyelmesek, hogy az iménti alkupartnerünknek hozzák ki az ebédjét, aminek haladék nélkül neki is látott. Közben nem volt mellette senki, nem is beszélt, vagy beszélgetett senkivel, de még csak szemkontaktust sem vett fel egyik ott dolgozóval sem. Amikor végzett, felállt, fizetett és elment a dolgára. Merthogy neki ebben az étteremben semmi más dolga nem volt, mint megebédelni. Nem ott dolgozott, csak egy vendég volt.

Nem világos, hogy pontosan mi történt velünk a kairói bazár egyik kis éttermében.

Vir 2.0

Azt olvastam valahol, hogy egy vállalkozó – a viriek után – újabb horvátországi építési telkeket kínál magyar érdeklődőknek. A két projekt közös eleme, hogy egyik helyen sem osztottak ki egyetlen építési engedélyt sem. Az építő állítólag azt a kevéssé életszerű vállalást tette, hogy az engedélyek körüli bizonytalanságból esetlegesen eredő anyagi károkat magára vállalja.

Bátor honfitársainknak ott a helyük ezeken a telkeken. Engedéllyel, a bontás kockázata nélkül, építkezzenek a svájciak, meg az osztrákok, akik azt sem tudják, hogy kell izgalmasan élni.

Félmegoldás az időjárás alakulására

Magyarországon örökzöld téma az időjárás – a meteorológusok jóslatához képest való – alakulása. A védelmükben annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy a Kárpát-medence speciális hely, a környező hegyek miatt nagyon nehezen prognosztizálható egy-két napnál hosszabb időtávra a hőmérséklet és a csapadék mennyiségének / milyenségének alakulása.

Nem kell talán magyaráznom, hogy az időjárást alakítani nem tudjuk. Viszont az általa okozott bosszúsággal valamit kezdenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy csak gyűljön bennünk. Mit tehetünk tehát lelki egyensúlyunk helyreállítása érdekében?

Habitusunktól függően tartsunk fogva három-hét meteorológust, majd amikor rossz hírt kapunk az időjárással kapcsolatban, rontsunk be a fogvatartásukra kijelölt szobába / fészerbe / garázsba és rángassuk ki közülük azt, amelyik a leggyanúsabban viselkedik (értsd: látszik rajta, hogy ő a felelős), majd példásan büntessük meg. Nagyon fontos, hogy egyéb bosszúságokért (pl. rossz minőségű benzin, elszakadt cipőfűző) nem szankcionálhatjuk őket.

Olyan különösen elkeserítő helyzetekben, mint a mostani, amikor egész nyárra hidegre és esőre számíthatunk, egyszerre több időjóst is sújthatunk büntetéssel. Szükség esetén gondoskodnunk kell a pótlásukról, hogy mindig elegendő számban álljanak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a bűnöst korrekt módon tudjuk kiválasztani.