Monoton

A bagzó macska hangját közismerten könnyű összekeverni a gyereksírással. De azért egy-egy, a macskák számára izgalmasabb pillanatban egyértelművé szokott válni, hogy nem egy elkeseredett csecsemő a hang forrása.

Mióta itt lakom, szinte minden este hallok egy olyan hangot, amiről önmagában nem tudom eldönteni, hogy melyik a két lehetséges opció közül. Mivel a hangszín és a dallam gyakorlatilag azonos, vagy macskáról van szó, vagy a csecsemő bő másfél éve azonos szinten kielégítő hatékonysággal tudja érvényesíteni az érdekeit ezzel az egy hanggal.

Emberi jogok

Mikor jutunk már el oda, hogy ha valaki őszintén állítja, hogy neki különös megterhelést jelent a reggeli órákban (vagy a hét első munkanapján) bármilyen aktivitást kifejteni, akkor ne kelljen olyan hirtelen dolgozni mennie? Az egyenlőség elvének következetes érvényesítése érdekében persze ez nem jelenthetné azt, hogy ezeknek a munkavállalóknak tovább kellene maradniuk azoknál, akiknek a délutáni munka okoz aránytalanul nagy nehézségeket.

Szobor

Az ember sokszor nem veszi észre a saját városának szépségeit, mert csak elmegy mellettük, nem csodálkozik rájuk. Én most vettem észre, hogy az egyik kastélysárga ház kapuja felett, ami mellett naponta elmegyek, van egy életnagyságú szobor. Egy, a görög iskola szerint mintázott, az oldalán fekvő, kidolgozott izomzatú fiatal férfit ábrázol. Egyetlen ruhadarabja egy a derekán keresztülvetett, természetes esésű lepedő darab, fején II. világháborús rohamsisakot visel, jobb kezében pedig hanyagul elegáns csuklótartással lóbál egy kézigránátot.

Ajánlott irodalom – Karel Capek

Elolvastam Karel Capek Kínos történetek című novelláskötetét. Röviden azt tudom mondani róla, hogy jó volt. Ha belegondolok, nekem főleg az tetszett az írásokban, ami máshogy történik, mint ami szokványos, illetve ami nem történik meg.

Például vadidegen emberek tisztázatlan körülmények között találkoznak egymással, és együtt szembesülnek egy elsőre megoldhatatlannak látszó rejtéllyel: egy hómező közepén kezdődő és végződő néhány lábnyommal. Az olvasó közben el sem tudja képzelni, hogy milyen épeszű megoldás létezhet egyáltalán. Semmilyen. Vagy legalábbis nem jönnek rá.

Vagy. Egy idős úr vendégségbe készül, de nincs vállalható inge, amit felvehetne. Van azonban valami homályos emléke, hogy mintha a múltkor is vett volna vagy hat darabot. Meg azelőtt is. Párszor. De akkor azok hol vannak? Vagy csak akart venni? Gyanakodni kezd, és feltöri a házvezetőnője szekrényét, ahol több ilyen garnitúra inget talál, plusz a volt felesége ruhatárának is egyfajta keresztmetszetét. (De miért nem kezd ezekkel valamit a házvezetőnő? Miért csak ellopja, aztán tárolja? – a szerk). A nő hazaérkezésekor látja, hogy átkutatták a holmiját és a titkára is fény derült. Nagyon bántja, hogy tolvajnak tartják.

Vagy. Egy ember meglepően könnyen megtanul repülni, még igazi rutint is szerez. (Egyszerűen úgy kell csinálni, hogy először pár hosszabbat lépünk, aztán már kicsit magasabbra is, és onnantól már tényleg semmi nehézség nincs benne, csak szállni kell 3-10 méteres magasságban). Mivel azért ez mégis különlegességnek számít, eldicsekszik egy testnevelő barátjának, aki persze szkeptikus. Abban maradnak, hogy egy különböző, a témában érintett szakértőkből álló bizottság előtt megismétli a mutatványát. Ahogy hozzálát, azonnal, majd ismételten többször leállítják, mert helytelenül lép, rosszul helyezi a súlypontját, stb. Szóval nem szabályosan, nem a fizikai és anatómiai törvényszerűségeknek megfelelően jár el. Néhányadik próbálkozásra aztán, teljes összpontosítással, sikerül egy olyan sutát „repülnie”, hogy a bizottság nem találja egyértelműnek, hogy nem ugrott-e inkább. Végül feladja a küzdelmet, és soha többet nem tud repülni.

Szinte mindegyik novellára jellemző, hogy a cselekmények általában a fejekben játszódnak, sokkal inkább azt látjuk, hogy ki mit gondol, hogyan vívódik, mit érez – és nem azt, hogy mit csinál, hova megy, stb. Megvizsgálom Hrabalt is.

Devecser

Devecser egy faluból nőtt kisváros a 8-as út mentén, Veszprém, illetve Ajka közelében. Semmi különösebben érdekes nincs benne, hacsak az nem, hogy nem mutatja a gazdasági fejlődésnek azokat a (külső) jeleit, amit az emberek általában beleképzelnek a dunántúli településekbe.

A lakosság egy része osztrák és német lomok behozatalával, és saját udvarán azok értékesítésével foglalkozik. Egy tipikus családi vállalkozás a következőképpen néz ki egy átlagos, nyári, szombat délelőttön. A kapura fehér olajfestékkel fel van mázolva, hogy FRISSÁRU ÉRKEZETT (sic – az egybeírás után a helyesen alkalmazott rövid u-t a kegyelemdöfés elmaradásaként értékelhetjük). Az udvarba lépve egy olyan szeméttelep látványa tárul szemünk elé, ahol egy halálraítélt rendmániás megpróbált elfogadható viszonyokat teremteni, és sorokba, polcokra, dobozokba és kupacokba rendezte a jellegük alapján rokonítható tárgyakat.

Vannak – a szigorúan fűmentes porba kitéve – 10-20 éves bicikli fosszíliák, ’84-es projektoros óriás TV-k, a mozdítható alkatrészeitől megfosztott hobby csillagvizsgáló kézi-távcsövek, roncsolt bal könyökű műanyag babák, C kategóriás osztrák raliversenyzők múltja a harmadik helyezésekért járó trófeák tükrében, mini, midi és maxi music centerek, képek, fröccsöntött kisplasztikák, az esőben tömegük négyszeresének megfelelő mennyiségű víz megkötésére képes szövet ülőgarnitúrák, műanyag, pl. egy tyrannosaurus rexből, és a szájában egy nagyjából méretarányos kecskéből álló, a kiállító kreativitását dicsérő installációk, ízeltlábúak és férgek nemzetségeinek otthont adó kitömött állatok, illetve bőrök, inkorrekt vigyorú kertitörpék, és még párszázféle, hasonlóan sajátságos dolog.

Aki szeret bolhapiacra járni, annak jó mulatság lehet egy devecseri látogatás. Mindenki más olyannal menjen, aki nem leli az ilyesmiben különös örömét, ugyanis az alacsonyabb tűrésű kísérleti személy, kb. egy órán belül, csak egy gyöngyöző homlok alatt megfigyelhető enervált mosoly maradványát fogja tudni felmutatni.

Pacsi

Döme az egyik rendes évi oltását olyan szakszerűen kapta meg a hátába, a bőre alá, hogy idővel egy kis púp nőtt a helyén. Aztán még tovább növekedett, és a bezáródott oltóanyag(?) kemény, zölddió nagyságú duzzanattá feszítette a kis púpot. Úgy nézett ki, mint ami bármelyik pillanatban robbanhat.

Kitérképeztük, hogy hol rendel a nem emlékszem már, ki által ajánlott, jobb hírű állatorvos. Kocsiba ültünk, és elvittük Dömét megmutatni, illetve rendbehozatni. Ha jól sejtem, kutyákat nem műtenek csak úgy ambuláns módon. Dömét is hamar elaltatták, szépen körbeborotválták a duzzanatot, aztán felvágták, kitisztították és összevarrták. Ha már elaltatták, elvégeztek rajta egy rutin kilométer-szervizt is: fogkövetlenítették, levágták a karmait, kitisztították a fülét. Mi a váróban töltöttük el ezt a kb. 40-50 percet. Még teljesen kába volt, amikor kihozták. Azt mondták, hogy ez még egy jó óráig fog tartani, aztán szép lassan összeszedi magát. Csak arra kell figyelnünk, hogy a megszokott helyén találja magát és legyen víz a közelében. Méretes eb lévén egy pokrócba fektettük, és a sarkait összefogva szállítottuk haza.

Telt múlt az idő, de az eszmélését a legjobb indulattal is csak olyan tessék-lássék módon abszolválta. Odamentem a helyére, megdögönyözni egy kicsit, de nem igazán sikerült a megszokott baráti légkört kialakítani, csak feküdt unott arccal és szuszogott. Szuszogott, pedig fújtatni, lihegni, vagy álmacsón morogni szokott. Szóval furcsa volt. Már ilyen szemmel megnézve feltűnt, hogy úgy dagad a horpasza, mint egy falási roham után lévő kölyökoroszlánnak. Tapintásra kemény volt, és a felfújódás szinte látható ütemben súlyosbodni kezdett.

Azonnal hívtuk az orvost, és pár célratörő mondattal elmondtuk, hogy mi a helyzet. Azonnal be kellett vinni. Döme becsukta a szemét, már nem szuszogott. Kocsiba vágtuk magunkat, és a kresz szabályokat az irányelvek szintjén kezelve, nagy tempóval, az ideális íveken autózva visszavittük.

Most jól jött, hogy a térképezős részt eggyel korábban letudtuk. Ahogy beértünk, egyből bevittük belső helységbe, ahol egy csövet dugtak le a torkán, aminek a hatására olyan hang jött ki belőle, mintha egy gumimatracot engedtek volna le. A diagnózis: gyomorcsavarodás. (A gyomor egyszer, vagy többször megfordul a hossztengelye körül és elzáródik mind a nyelőcső, mind a bél irányába. A keletkező gázok nem tudnak ürülni, a gyomor felpuffad, és végül elnyomja a tüdőt, ami rövid időn belül fulladást okoz). Egyrészt semmi több késlekedés nem fért volna bele az időbe, hanem az utolsó pillanatokban voltunk, másrészt szerencse volt az is, hogy a csövet eléggé le lehetett dugni, azaz ezt a kis nyomáscsökkentést el lehetett végezni rajta. Ez persze csak pillanatokra oldotta meg a problémát, azonnal műteni kellett. Rögtön el is altatták, és nekiálltak. Ez már ottalvós kalandnak számított. Abban maradtunk, hogy másnap délután mehetünk érte.

Másnap a megbeszéltnél kicsit korábban érkeztünk, mert gondoltuk, hogy a tegnapi izgalom, az idegen helyen ébredés, a kellemetlen szagok mind stresszelni fogják Dömét. Ahogy beléptünk, az orvos olyan boldogsággal üdvözölt minket, ami alapesetben maximum a messiás első helyettesének járna. Mondta, hogy minden a legnagyobb rendben van (egy jól bevált amerikai módszer szerint a gyomrot a hasfalhoz varrták, így az eset nem ismétlődhet meg), és azonnal vihetjük is a kutyát. Ahogy a belső helységbe léptünk, közepes káoszt láttunk, az epicentrumban Dömével. Az őt – állítólag órák óta – körülrajongó, gyakorlaton lévő egyetemista csajok teljesen el voltak varázsolva a vidám kölyökképétől, a selymes szőrétől, a kedvesen bumfordi közvetlenségétől, a(z egyébként soha nem tanított) pacsiktól: a kapacitásuk bő 70%-át rá áldozták, következésképp a munkavégzés teljesen ellehetetlenült. Ahogy kivezettük, mindenki személyesen búcsúzott el tőle, még a „főorvos” is szeretettel mosolygott utána, ahogy megtörölte verejtékező homlokát. Úgy nézett ki, hogy még szükség lesz 12-17 percre, és / vagy egy lecsengető kávészünetre, mire a dolgok visszaállnak a rendes kerékvágásba.

Brazília – Ausztrália

Hidegen hagy a foci. Tegnap is csak egy egészen más ügyből kifolyólag keveredtem egy kivetítő közelébe, de feltűnt, hogy az ausztrálok egész jól játszottak, pedig biztos munkált bennük a vágy, hogy egyszer csak felkapják a labdát, és a hónuk alatt tartva fussanak vele a kapuig, vállal elsodorva a csodálkozó brazilokat.

Virágföld

Franz bosszúsan észrevételezte, hogy kedvenc szobanövényének földjében egészen apró muslica növendékek gyerekeskednek. Elképzelte, ahogy majd ellepik a lakást, isznak a gyümölcsléből, esznek a túrós pitéből; és egyáltalán: generációkra belakják magukat az összes helyiségbe. Aztán egyszer, miközben bámulta őket, feltűnt neki, hogy nem egyszerűen hemzsegnek, hanem szabályos katonai alakzatokat vesznek fel, és rendezett oszlopokban masíroznak a virágföldön. Torkát kiszárító aggodalom töltötte el. Aznap éjjel nem aludt, és kétszer-háromszor mintha cérnavékony, halk vezényszavakat hallott volna.

Ború – derű

Minden helyzetben végiggondolom, hogy milyen veszélyekre számíthatok, miféleképpen alakulhatnak rosszul a dolgok. A közlekedésben is abból indulok ki, hogy a másik a legelképesztőbb baromságot fogja csinálni. Szomorúan gyakran hálálja meg magát ez a taktika. Ez a hozzáállás persze a borúlátásnak egy megnyilvánulása, aminek a visszaszorításán már évek óta dolgozom.

Tegnap a Bem rakparton kellett a Moszkva tér felé fordulnom bringával. A bicikliút egy zebrát is magába foglal. Piros volt, és a viszonylagos távolban egy magányos távolsági busz közeledett, amit bölcsen futni hagytam, aztán – lesajnálva azokat a birkákat, akik töküres úton állnak a gyalogos-pirosnál – megmarkoltam a szarvakat és késedelem nélkül a pedálba álltam. Ahogy a busz jobb hátuljánál kibukkantam, annak takarásából előkerült egy autó. Én épp lendületben, ujjaim messze a féktől. A kocsi intenzíven fékezett; kis késéssel én is. A zebra után megállt.

– Legközelebb sikerülni fog és átmegyek rajtad! – kiabálta a sofőr vitán felül jogosan.

Mire életvezetési szempontból is értékelhető sikert érek el abban, hogy ne a rosszat keressem mindenben, hanem induljak ki abból, mennyire kicsi a valószínűsége annak, hogy pont kedvezőtlen fordulatot vesznek az események, egy földszintes házakat magában foglaló utca egyetlen hétemeletes épületének tetejéről fognak zongorát ejteni rám.

Osztály, vigyázz!

Egy általános iskola évzárójának hangjai szüremlettek ki az utcára. A morajlás fel sem tűnt először: az nem számít különleges eseménynek egy iskolaudvaron. Aztán egy tanárnő (szerintem kémia szakos) hangja azt mondta, eleve emelt hangon, a mikrofonba, hogy „Osztály vigyázz!”

Csak most tudatosult bennem igazán, hogy ez milyen kellemetlen poroszos „gesztus”. Ha pl. e helyett azt mondanák, hogy „Kedves gyerekek!”, aztán a gyerekek számára is releváns közlések következnének, akkor már felmerülhetne a gyanú, hogy az iskola nem egy előre letöltendő büntetés, hanem egyszerre értelmes és érdekes dolgok színtere.