Első kísérlet

A nyolcadikos, amolyan kollektív búcsúnak szánt biciklis osztálykirándulás előtt Zoli anyja bejött az osztályba, és szinte szabadkozva mesélte az osztályfőnöknek, hogy a fiának gond van az egyensúlyérzékével, így aztán bringázni sem tanulhatott meg. Megkérdezte, hogy azért ennek ellenére ő is eljöhet-e. Természetesen eljöhetett; az egész performansz csak arra volt jó, hogy rá lehessen csodálkozni, milyen különös módozatai vannak a kínos helyzetek teremtésének.

A táborozáskor – nem tudni, kinek a kezdeményezésére – felmerült, hogy Zoli mégiscsak próbáljon meg egy kicsit úrrá lenni a kerékpáron. A célra kölcsön kapott egy egyszerűbben kezelhető camping jellegű példányt. Felült rá, és egyelőre a lábait a földön tartva próbálta megtalálni az egyensúlyi pontot. Majd a pedált megtaposva relatíve hirtelen elindult a kulcsosház udvarán, egy kis domboldal és egy völgyecske közé eső keskeny, sík sávon. Az első tempó után még egy pillanatra lerakta az egyik lábát, de aztán új lendületet véve mindkettőt a pedálra tette, és haladni kezdett a kissé remegő kormánymozdulatokat előre meneküléssel kisimítva. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a növekvő sebességet és a baljóslatú magabiztosságot. A kert vége előtt abbahagyta a tekerést, majd lassuló gurulás után, az eldőlés előtt, egyszerűen újra azok eredeti rendeltetése szerint használta a lábait, és leszállt a bicikliről.

A jelenlévők közül senki nem látott még ilyen korrektül végrehajtott első kísérletet.

Tejföl gazdagon

Ma az úszás után – a közvetlen életveszély elhárítása céljából – megettem egy nem szeretettel készített, de nem kifejezetten rossz túrós rétest, aztán hazamentem ebédet csinálni.

Garnélarákot fokhagymás olajra dobtam, és rövid lángon kicsit kapattam. Aztán rászórtam egy kis fej felkockázott hagymát, és összedinszteltem a rákkal. Közben egy fél bödön tejfölt beoltottam vegetával, oreganoval, őrölt gyömbérrel és tárkonnyal. A rák alá néhányszor fehérbort loccsantottam; mindig csak annyit, hogy hamar lefőjön róla. Ráöntöttem a tejfölös mártást, és összeforgattam. Közben egy leheletnyi cukrot kapott, és ennél jelentősebb mennyiségű parmezánt.

Szarvacska tésztával és reszelt trappistával tüntettem el.

Sziget ’86

Ma beváltottam az üdülési csekkjeimet – a későbbiekben készpénzre konvertálandó – Sziget jegyekre. Az udvarra lépve két lézengőt láttam egymástól 4 méterre, az egyiket nagyjából az ajtónál. Bementem a faház előszobájába, ahol egy kb. folyosónyi szélességű úr tájékoztatott, hogy csak csekk ellenében lehet vásárolni, és várni kell. (Hogy a készpénz miért nem kedves a szívüknek, nem tudom kitalálni. Később egy elégedett ügyfél beszámolójából kiderült, hogy azért mégiscsak jól tűrik a KP-t is).

A „várni kell” kapcsán gyanút fogtam, és megkérdeztem az egyik lézengőt, hogy sorban állnak-e. Azt mondta, hogy igen. De miért olyan ritkásan, mint az egymástól eltiltott svédek?

Az ajtóból egyesével szólítottak minket, és az iroda végébe kellett elmenni, mintha valami személyiségi-jogi szempontból fogósabb bankszámla ügyletet kellene levezényelni. A csaj kérte az üdülési csekkeket, én meg két „nem ott alvós” hetijegyet. Ezt már egész gyorsan megkaptam, és mikor a jegy átadásakor tisztáztuk, hogy a kettőt nem egyfajta bátortalan egyszer élünk! gesztusnak szántam, hanem valóban két jegyet szeretnék, a második már tényleg pillanatok alatt megvolt.

Melyik?

Egy barátom apja a ’80-as évek végén megrendelt egy darabokban érkező polcrendszert egy korabeli félig asztalos, félig lakberendezési boltban. A fiát kérte meg, hogy a megbeszélt időpontban menjen el érte.

– A nevemre van félretéve. Vagy egy kék köpenyes, barna hajú úr, vagy egy feltűzött szőke hajú hölgy fogja odaadni – mondta.

A srác el is ment a polcokért, de hogy egy kis gyermeki örömét is lelje a küldetésben, hazaérkezésekor azt mondta az apjának, hogy csak a balos oldalelemet adták oda neki, az egyik polc pedig barna.

– Melyik volt ott? A lúdtalpas buzi, vagy a kihidrogénezett picsa!?

Level 2

Megfigyeltem, hogy vannak zebrák, ahol mindig hasonlóan alakul a gyalogosok és autósok viszonya – attól függetlenül, hogy mikor és konkrétan kiknek a részvételével játszódnak az események. Azokra a gyalogos átkelőkre gondolok, ahol az alapértelmezett leosztás szerint az autós lassítás, vagy a kegyelem bármilyen egyéb külső jele nélkül hajt át, az ún. puhatestű pedig határozottsággal, fürgeséggel, vagy türelemmel tud kombinálni.

Az egyik ilyen ponton történt velem, hogy balra-hátra pillantva láttam, hogy viszonylag messze egy Suzuki készül bekanyarodni. Határozottan, lassítás nélkül léptem az úttestre, ahol egyébiránt vitán felül elsőbbségem volt. Ahogy a kocsi mögém ért balról, a síkból oldalt kilógó első kerék az épp hátul lévő, nem terhelt bal lábamat a jobb mögé lökte, magyarul gáncsoló manővert hajtott végre rajtam. Nem estem el, csak egy nagyobbat léptem előre, és megpróbáltam egy jól artikulált kurvaanyádot a sofőr után küldeni, de az egész indulatom egy lemondó legyintésbe csendesült, amikor láttam, hogy a hölgy nem hogy az incidenst, de engem sem vett észre. Pedig elég csúnya foltot hagynék a karosszérián.

Alku

Egyiptomban nem nagyon létezik olyan vásárlás, vagy bármilyen pénzmozgással járó interakció, amit meg lehetne úszni alkudozás nélkül. Az ehhez nem szokott ember először gépiesen viszonyul a jelenséghez, és nagyjából vaktában próbálja lefelé terelni az árat, aztán már van fogalma arról, hogy mi számít soknak, illetve kevésnek, még később pedig már élvezettel veti be azt a néhány színjátszókörös elemet, amit egy nyaralásnyi / telelésnyi idő alatt el lehet sajátítani.

Világos, hogy az alku arról szól, hogy az eladó annyi pénzhez igyekszik jutni, amennyit csak ki tud énekelni a vevőből, a vevő pedig arra vágyik, hogy a létező legolcsóbban szerezze meg a kívánt portékát. De mindenképpen olcsóbban, mint bárki más, akiről hallott.

Nem világos viszont, hogy pontosan mi történt velünk a kairói bazár egyik kis éttermében. Alaposan körbejártuk a környéket, feltérképeztük, hogy milyen kaják vannak, mennyibe kerülnek, hol jobb, hol olcsóbb, stb. Több helyen is kérdezősködtünk, próbáltuk kipuhatolni, hogy mennyire tudjuk lenyomni az árakat. A legígéretesebbnek tűnő helyen (vagy ahol már eléggé elfáradtunk ahhoz, hogy ne keressünk tovább) egy előzékeny, cingár figura jött elénk, és egyszerre kérdezte, hogy mit szeretnénk, és ajánlotta, hogy mit tudnak adni; dicsérte a minőséget, és az árat. Minden játékos komolyan vette a szerepét: mi csóváltuk a fejünket, csodálkoztunk, hogy ilyen drága, kifordultunk a helységből. Ő magyarázta, hogy ennél jobbat ennél olcsóbban nem kapunk, kétségbeesett az értetlenségünkön, sajnálkozását fejezte ki, hogy még ilyen méltánytalanul kevés pénzt sem akarunk kifizetni, amit az előbb ajánlott, a főnökére nézett bátorításért, aki úgy csóválta a fejét, mint aki még ilyen méltatlan helyzetbe nem került… Végül persze sikerült úgy megegyeznünk, hogy mindenki nyertesnek érezhette magát.

Ahogy leültünk, arra lettünk figyelmesek, hogy az iménti alkupartnerünknek hozzák ki az ebédjét, aminek haladék nélkül neki is látott. Közben nem volt mellette senki, nem is beszélt, vagy beszélgetett senkivel, de még csak szemkontaktust sem vett fel egyik ott dolgozóval sem. Amikor végzett, felállt, fizetett és elment a dolgára. Merthogy neki ebben az étteremben semmi más dolga nem volt, mint megebédelni. Nem ott dolgozott, csak egy vendég volt.

Nem világos, hogy pontosan mi történt velünk a kairói bazár egyik kis éttermében.

Vir 2.0

Azt olvastam valahol, hogy egy vállalkozó – a viriek után – újabb horvátországi építési telkeket kínál magyar érdeklődőknek. A két projekt közös eleme, hogy egyik helyen sem osztottak ki egyetlen építési engedélyt sem. Az építő állítólag azt a kevéssé életszerű vállalást tette, hogy az engedélyek körüli bizonytalanságból esetlegesen eredő anyagi károkat magára vállalja.

Bátor honfitársainknak ott a helyük ezeken a telkeken. Engedéllyel, a bontás kockázata nélkül, építkezzenek a svájciak, meg az osztrákok, akik azt sem tudják, hogy kell izgalmasan élni.

Félmegoldás az időjárás alakulására

Magyarországon örökzöld téma az időjárás – a meteorológusok jóslatához képest való – alakulása. A védelmükben annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy a Kárpát-medence speciális hely, a környező hegyek miatt nagyon nehezen prognosztizálható egy-két napnál hosszabb időtávra a hőmérséklet és a csapadék mennyiségének / milyenségének alakulása.

Nem kell talán magyaráznom, hogy az időjárást alakítani nem tudjuk. Viszont az általa okozott bosszúsággal valamit kezdenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy csak gyűljön bennünk. Mit tehetünk tehát lelki egyensúlyunk helyreállítása érdekében?

Habitusunktól függően tartsunk fogva három-hét meteorológust, majd amikor rossz hírt kapunk az időjárással kapcsolatban, rontsunk be a fogvatartásukra kijelölt szobába / fészerbe / garázsba és rángassuk ki közülük azt, amelyik a leggyanúsabban viselkedik (értsd: látszik rajta, hogy ő a felelős), majd példásan büntessük meg. Nagyon fontos, hogy egyéb bosszúságokért (pl. rossz minőségű benzin, elszakadt cipőfűző) nem szankcionálhatjuk őket.

Olyan különösen elkeserítő helyzetekben, mint a mostani, amikor egész nyárra hidegre és esőre számíthatunk, egyszerre több időjóst is sújthatunk büntetéssel. Szükség esetén gondoskodnunk kell a pótlásukról, hogy mindig elegendő számban álljanak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a bűnöst korrekt módon tudjuk kiválasztani.

Prága

Többféle célja is lehet az embernek, ha turistaként egy idegen országba látogat. Lehet a természeti szépségekben, vagy az épített környezetben gyönyörködni, meg lehet tapasztalni a helyi ízeket, rá lehet csodálkozni az odavalósiak életére, szokásaira, mentalitására.

Én a felsoroltak közül mindegyiket érdekes és értelmes célnak gondolom, de a legjobban a helyiek életébe való bepillantás lehetősége villanyoz fel. Szeretem látni, hogy milyen szokások dívnak (minél inkább eltérnek a miénktől, annál nagyobb élvezettel szemlélem), hogy hogy kezelik egymást az emberek, egyáltalán milyen hangulat sugárzik róluk, hogy rohannak-e, vagy ráérősek, stb.

A hétvégén Prágában jártam. Összesen 6-7 óránk volt, úgyhogy csak a történelmi városrészt jártuk be. A gasztronómiára nem fektettünk komoly hangsúlyt, bár többször is sort kerítettünk sör mintavételre. A templomok, házak, terek és utcácskák nagyon jól néznek ki, látszik, hogy nem kevés pénzt és energiát fektettek a rendbehozatalukra. Érezni, illetve vizionálni lehet a hangulatot, amit a falak árasztanak. Kis ráhangolódással elképzelhető – még ha egészen pontos történelmi ismeretek híján talán pontatlanul is –, hogy a XVIII. – XIX. században hogy festhetett az utcakép. A transzba esést azért jelentősen nehezíti az egy négyzetméterre eső 5-7, jellemzően nyugat-európai, vagy amerikai turista, akiktől csak a háztetőket lehet úgy fényképezni, hogy ne lógjon a képbe senki.

Ugyanezek a turisták teljesen megakadályozzák, hogy bármit is érzékeljünk abból, hogy milyen a csehek Prágája. Feltételezem, hogy ez is komoly vonzereje volt a városnak (pl. a rendeltetésszerűen használt sörözők), azért is futott fel ennyire a turizmus. Most ebből már semmi nem látszik; valószínűleg azért, mert már nincs is belőle semmi: csak a fizetőképes kereslet kielégítése maradt. Gondolom, egyéb (kis)városokban érdemes még keresgélni.

Ja, és ha valakinek egy szép épületet, kaput vagy szökőkutat megörökíteni szánt képére véletlenül rákerültem, küldje már el nekem legyen szíves.

Azonos alakúság

Magyarországon az utóbbi néhány évtizedben sajátosan alakul a szláv nyelvek megítélése. Ebben biztosan szerepet játszik többek között az is, hogy az orosz kötelező tantárgy volt, illetve hogy a környezetünkben számos, a szláv nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő nép él.

A szlovák nyelv a témakörrel foglalkozó humoristák kedvelt célpontja. Azt sugalmazzák, hogy ez a nyelv egész egyszerűen nevetségesen hangzik a magyar fül számára. Ezzel a triviális igazsággal nem is szeretnék vitatkozni. Annál is inkább, mert azt hallottam, hogy a lengyelek valami egészen hasonlót éreznek, amikor szlovákokat hallanak beszélni: mintha játék-lengyelt hallanának, ismerősen cseng, de nem érthető pontosan, a szavak, ami a hangzásukat, illetve végződéseiket illeti, mindig valami vicces fordulatot vesznek…

A hétvégén – egy egyébként csehül, magyarul, angolul és németül is tudó – szlovák sráccal érintettük a témát, aki érdekes új adalékokkal szolgált. Ő azt állította, hogy szlovákként lengyeleket hallgatni a hallgató teljes élettartamára vonatkozóan garantált szórakozást jelent, hiszen csak egészen rövid ideig kell várni, amíg felbukkan a következő azonosan hangzó, de lényegesen eltérő jelentésű szó. Ez ugyan nem ellenőrzött információ, de Dusan szerint ezek a jelentésbeli eltérések legtöbbször a szexualitás, vagy az emésztőrendszer működése körül összpontosulnak.

Magyarként tehát, ha jól akarunk szórakozni, szlovákokkal meséltessünk magunknak arról, hogy milyen nevetséges a lengyel nyelv. De mindenképpen szlovák nyelven, mert az minket feltétlenül jó kedvre derít, ugyanakkor szlovák segítőnknek is boldog perceket szerez újra és újra átélni a lengyel nyelv vállalhatatlan szóhasználatát.