A ’80-as évek olvasóközönsége a Kockás címmel havi rendszerességgel megjelenő magazinból értesülhetett Benjamin Justice (ejtsd: Benjamin Justice), az esetek döntő többségében az igazság keresésével és következetes érvényre juttatásával összefüggésbe hozható küldetéseiről. Az utolsó információm róla, hogy mezítláb, egy frissen mosott karate ruhában futott fel a Fuji legmagasabb pontjára, majd onnan le is jött. Ugyanakkor a járóbeteg-ellátás adatai között nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzéseket.
So long and thanks for all the fish
11 éves koromban elköltöztünk egy másik városba, így iskolát is kellett váltanom. Mindkét suliban menzás voltam. A váltás előtt egy külön épületbe, a Stadion étterembe jártunk át, aminek egyébként a gyerekek ellátásán kívül, egyéb funkcióját nem fedeztem fel. A berendezés, illetve az elrendezés is egyértelműen az önkiszolgáló jelleget erősítette. Ezen a menzán – valami homályos oknál fogva, de mindenképpen szokatlan módon – erőfeszítéseket tettek az egészséges táplálkozás terjesztésére. Így pl. minden második pénteken tonhal volt a főfogás, ami relatív iszonyt váltott ki a nebulók nem elhanyagolható hányadából. Nekem viszont a kedvenceim közé tartozott, ezért csak rajtam múlt, hogy mennyit eszem belőle. Márpedig én már akkor is úgy voltam vele, hogy ha csinál valamit az ember, azt csinálja rendesen. A reform(konyha) törekvések másik megnyilvánulása a desszertként értelmezett, persze mindig az idénynek megfelelő, és Magyarországon könnyen elérhető gyümölcs volt. A legsúlyosabb tétel – komolyan vehető versenytárs nélkül – a Túrórudi volt.
Az új iskolában, az általában megszokott módon, az épület földszintjének egy félreeső szárnyában volt a kajálda, ahol tonhallal soha nem találkoztam. Gyümölccsel sem. A tonhal hiányát sajnáltam, de mivel a pörköltek és sültek iránt is gyengéd érzelmeket tápláltam, a helyzetet nem éltem meg drámaiként.
Amik viszont ezután történtek, azoknak gyanúm szerint meglehetős szerepük volt abban, hogy később pesszimista emberré váltam.
Először egy szomorú kedd délben láttam meg, hogy az ebéd tejbegríz. Értetlenkedve néztem körbe, aztán vissza a tejbegrízre, aztán a többiekre. Az arcukról próbáltam leolvasni, hogy különös eseménynek számít-e, hogy ezzel – a maga kategóriájában amúgy általam is elismert – desszert jellegű készítménnyel alázzák meg az ártatlan gyerekeket. Mielőtt eltakartam a szememet, azt kellett látnom, hogy nemcsak, hogy nem ritka eseményről van szó, hanem kisebbfajta ünnepként élték meg, ha ez volt az ebéd. Az ebéd. Nem a desszert a tonhal után, hanem az ebéd.
Azt a péntek 13-át szintén soha nem fogom tudni elfelejteni, amikor a szokásos, reményvesztett sorbanállás közben, addig soha nem látott objektum került a szemem elé. Egy halványsárga téglatest, barna hártyával a tetején, leöntve egy kakaónak nevezett, de annál vizesebb konzisztenciájú, és mégis sötét színű folyadékkal. A hírhedt piskótakockával álltam szemben. Megkeményítettem a szívemet, és megint körülnéztem. Ugyanazokat a vidám, ünnepi arcokat láttam magam körül. Mindenütt. Azóta képtelen vagyok csodálkozni.
Mária, segíts!
Mivel egyre több bringást lehet látni az utakon, bicikliutakon és járdákon, az általuk okozott és elszenvedett konfliktusokról is egyre több szó esik. Az egyik tipikus helyzet, amikor a bicikliúton sétáló(ka)t hátulról közelíti meg a kerékpáros. Az ilyen helyzetek kezeléséhez szeretnék pár praktikus tanácsot adni – a pedálozók szemszögéből. (A gyalogosok dolga egyszerű: ne lépjenek a bicikliútra).
Sorrendben a következő akciókat javaslom:
Hangjelzés nélkül kerüljük ki a gyalogost, a lehető legnagyobb ívben. A triviális indokon túl (vagy inkább azt részletezve) azért, mert – egyelőre nem pontosan feltárt okokból – a gyalogos az esetek 74,2%-ában az utolsó pillanatban abba az irányba fog elmozdulni, amerről kerülni szeretnénk. Ha bármilyen hangot adunk, vagy nem hallják, illetve nem vesznek tudomást róla, vagy észlelik, de nem gondolják, hogy annak köze lehet ahhoz, hogy a biciklisávban sétálnak, vagy a pánikreakció szokásos jeleit mutatják, ami irracionális mozgásban nyilvánul meg, és csak nehezíti a helyzetet.
Ha nem férünk el a gyalogos(ok) mellett, kénytelenek vagyunk hangjelzést adni. Elsőre próbálkozzunk a csengetéssel, majd a fékpofa nyikorogtatásával, ezután a blokkoló hátsó kerék okozta fékcsikorgással. Közben – ízlés szerint – kiáltást is hallathatunk. Sajnos nem elhanyagolható az esélye annak, hogy az összes imént említett próbálkozásunk hiábavalónak bizonyul. Ebben az esetben elcsukló hangon, mély kétségbeesést árasztó, és azt a gyalogos lelkébe átültető módon hagyja el ajkunkat egy lehetőleg vallásos töltetű segélykiáltás (pl. „Jézusom!”, vagy „Mária, segíts!”).
Nem szívesen írom le, de még ekkor is előfordulhat, hogy nem sikerült semmilyen hatást gyakorolnunk a sétáló(k)ra. Fontos tudnunk, hogy az elkeseredés, illetve harag, amit ekkor érzünk, teljesen normális.
A fent leírtakat – többek számára talán meglepő módon – gyakran kell alkalmazni azon szembejövő gyalogosok esetében is, akik noha rendelkeznek a látás képességével, önállóan nem ismerik fel a közeledő kerékpáros látványa, illetve megérkezése közötti logikai összefüggést.
Várakozás
Amint belépett, az ideges, szaggatott morajlás két szótagnyi idő alatt elnémult, és feszült csenddé merevedett. A szobában minden szempár rá szegeződött.
– A fiút fogva tartják – mondta röviden.
A csend elviselhetetlen nyomássá duzzadt a dobhártyákon.
– De komolyra fordítva a szót…
Jó reggelt!
Szeretem az egyszerű dolgokat. Minden annyira legyen bonyolult, amennyire feltétlenül szükséges, amennyi még tényleges hozzáadott értéket jelent.
Ez az óhajom nem teljesül az ún. napszaknak megfelelő köszönés intézménye esetében. A jó napot kívánok elbeszélésnek is elmenne, annyira benne van minden, nem célszerűsödött önálló szóvá, valahogy megmaradt az eredeti teljes szöveg, ami nem csak utal a tartalomra, hanem maradéktalanul leírja azt. Így aztán hosszú. Egy fokkal jobb a jó estét forma.
De sajnos nem a hossz az egyetlen probléma. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért fontos az – ha csak köszönésről van szó –, hogy milyen napszak van. A gesztus célja szempontjából érdektelen körülmény.
A probléma-együttes a jó reggelt kívánok esetében éri el destruktív potenciáljának elméleti maximumát, amikor a hossz és a feleslegesség kiegészül azzal, hogy egy olyan problémára irányítja a figyelmet, aminek a felelősét eleve nagy erőkkel keresik szerte a fejlett világban. Tudniillik, hogy reggel van.
Európai módon
1998. nyarán egy hirtelen ötlettől vezérelve négyen autóba ültünk, és elgurultunk Szlovéniába. Késő este érkeztünk meg, így kézenfekvő volt, hogy szállást keressünk. Semmilyen előzetes tervünk nem volt ezzel kapcsolatban, de ha lett volna, az az lett volna, hogy megérkezünk, aztán keresünk valamit. Baljós előjelnek tűnt, hogy az utcák már 10-11 óra körül is kihaltak voltak, csak két lázadó gimnazista lányt láttunk egy lépcsőn ülve, csendesen beszélgetni.
Szállásnak valót sem nagyon találtunk, megkérdezni pedig értelemszerűen senkit nem volt lehetőségünk. Végül rábukkantunk egy apartmanokat is kínáló kempingre, aminek az árszínvonala viszont aggodalomra adott okot. Két-, illetve háromágyas szobáik voltak. Hátizsákos(nak látszó) turistaként, a lehető legnagyobb természetességgel javasoltuk az éjszakai ügyeletes srácnak, hogy bemennénk egy szobába négyen, aztán megoldjuk a dolgot hálózsákkal, polifoammal. Azt mondta, hogy nem lehet, mert ezek két-, illetve háromágyas szobák, mi meg négyen vagyunk. Mondtuk, hogy értjük, és nekünk az imént említett konstrukció tűnik a legfrappánsabbnak a látszólagos ellentmondás feloldására. Nem értette. A szabályokra hivatkozott. Erre mi a helyzetünkre, pontosabban arra, hogy nekünk nagyon nem mindegy, hogy mennyit költünk; ő is fiatal, átérezheti a gondunkat. Továbbra is hajthatatlan volt.
Rutinos kelet-európaiakként kompromisszumos, úgynevezett európai megoldást javasoltunk, miszerint legyen mégiscsak egy szoba, de a felénél azért hajlandóak lennénk többet fizetni, járjon ő is jól. Ebbe sem ment bele. Erre megpróbáltuk a neki szánt hányadot kicsit felfelé mozgatni, de az istennek nem akarta megérteni, hogy ez milyen jó, kölcsönösen gyümölcsöző üzlet lenne. Végül kifizettük a két szobát, és maradt még annyi pénzünk, amiből másnap tudtunk egyszer enni, meg tankolni a haza útra.
Ezek a szlovénok valahogy nem olyanok voltak, mint mi. Nem akarták rugalmasan kezelni a felmerülő problémákat, a szabályaikat akarták mindenáron követni, képtelenek voltak felismerni a saját rövidtávú érdekeiket. Be is vezetik az eurot 2007-ben.
Nahát
Az átlagtól különbözőknek alapélménye a többség hozzájuk való viszonya. Leplezetlenül bámuló tekinteteket érezhetnek magukon, hallhatják, ahogy összesúgnak a hátuk mögött, stb.
Egy alkalommal a Moszkva téri metrón egy kerekesszékes figura – minden mozdulatával kiforrott rutint sugározva – kis teret hagyott maga előtt, és nagy lendülettel gurult fel a mozgólépcsőre, majd ahogy az emelkedési szög miatt hátradőlt a műszer, hirtelen erősen előrehajolt, mindkét kezével megmarkolta a gumikorlátot, és ebben a pozitúrában ment a felszínig.
Közben azonban nem volt teljesen egyértelmű, hogy mi fog történni, illetve mik a srác konkrét tervei, csak az látszott, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál. Másságán kívül nyilván ezen körülményeknek is betudható, hogy nagy létszámú közönsége adódott. A fentről lefelé érkezők a lépcsőről lelépve összetorlódtak, hátulról egymásnak ütköztek, illetve próbáltak oldalazva kievickélni a dugóból, amit alapvetően egy törpe pár okozott azzal, hogy fölbegyökerezett lábbal, tátott szájjal, elkerekedett szemmel, kézenfogva bámulta a fiú akrobata-mutatványát.
Földi-utaskísérő
Törökországban – többek között – modern, nagy befogadóképességű távolsági buszokkal lehet a nagyvárosok között közlekedni. Egy-egy ilyen út akár tizenegynéhány órán át is tarthat. Az ember kondicionálható ugyan az ilyen utak átvészelésére – elsősorban úgy, hogy többször ismétli ezt az egyébként alapértelmezés szerint kellemetlen gyakorlatot –, de azért minden, a kényelem fokozására tett kísérletet érdeklődéssel fogad. Az egyik ilyen a földi-utaskísérő intézménye. Ennek a szakembernek a feladata kettős. Egyrészt az utasokat szolgálja ki, frissítőkkel (teával, vagy kávéval), esetleg valami harapnivalóval, illetve az út alatt betesz egy DVD-t, vagy videokazettát, aminek a tartalma egy másik történet lehetne. A másik fő csapásirány a sofőr segítése.
A sofőr és a kísérő kapcsolata, úgy tűnik, szigorú, íratlan(?) szabályok szerint működik. Az első szembetűnő dolog, hogy a hierarchikus távolság kettejük között óriási. A vezető egy jókora gép ura, az utasok biztonságos célba jutásának személyes felelőse, és lenézett segítőjének bálványa, aki benyomásom szerint relatíve sokat álmodozik arról, hogy egyszer ő is buszvezetővé válhasson.
A hosszú utak során autópályák mentén lévő pihenőhelyeken lehet egy kicsit mozogni, levegőzni, kényszeres vásárlásba sodródni, illetve szükséget végezni. A kísérő ezen alkalmakkor mintha a buszra figyelne, illetve tartja a verbális kapcsolatot azzal, aki egy seprűre szerelt slaggal lemossa a járművet – függetlenül attól, hogy az koszos-e, vagy sem. Várakozás közben a busz motorját túráztatja. (Erre egyébként praktikusan két esetben nincs szükség: hideg, illetve meleg motornál. Itt épp az utóbbi a helyzet). Indulás előtt számon tartja, hogy minden utas felszállt-e a buszra. Ha mindenki fent van, a jármű jobb oldala mentén vezényli a parkolóhelyről való kitolatás, illetve az elindulás folyamatát. Fontos, hogy ezt 93 dB-nél halkabb hang kiadásával, illetve túlságosan szűk, visszafogott mozdulatokkal nem kísérheti. Azaz ordítva, és a kívánatos kormánymozdulatokat egy pantomim művész lelkesedésével túljátszva jelzi a sofőrnek, hogy mit és hogyan kell tennie. Eközben a sofőr – szigorúan anélkül, hogy a segítőjéről, és annak jelzéseiről a legkisebb tudomást is venné –, egyszerűen kitolat (hátrafelé gyakorlatilag végtelen tér áll a rendelkezésére), majd jobbra kormányozva elindul a kijárat felé. Ekkor az asszisztens a jól végzett munka elégedettségével az arcán, ruganyos mozdulattal felpattan a már mozgásban lévő buszra, és az ajtó becsukódik.
Brrringázás
Na ez jó mulatság… vagy hát férfimunka volt. Megemlítenék pár szubjektíve jelentős mérföldkövet a túrával kapcsolatban.
A HÉV-en kiderült, hogy P külsőjének véres a torka, azaz szálszakadásos a futófelület szélén. Úgyhogy bementünk Szentendrén egy ottani biciklis boltba, ahol nem rövid morfondírozás után vett egy 4e Ft-os darabot, amit a fizetés után mégis soknak ítélt, így visszaadta. T-vel halásztak a kidobott gumik közül egyet, amit gyorsan majdnem fel is tettek, mikor kiderült, hogy szakadt a pereme. Megesküdnék, hogy ez közvetlen összefüggésben lehet azzal, hogy kidobták. Turkáltak még egyet, az jó lett.
Élcelődés közben arra lettem figyelmes, hogy tulajdonképpen az én hátsómon is ki van fékezve egy darab a külsőből. Meg a felni mellet is el van szakadva. Mivel többeknek volt olyan tapasztalata, hogy ilyen sérüléssel még elég sokat lehet bringázni, elhatároztam, hogy a mai napot még lejátszom vele, aztán kap a bringa két új gumit a héten.
Továbbindultunk. Már majdnem hét perce mentünk, amikor hallani kezdtem, ahogy minden pördületnél a fékpofához ér a szálszakadásos kitüremkedés. Aztán a rettegett sziszegő hang. R szülei szerencsére pár méterre laknak a helyszíntől. Oda letettük a bringát, és R-ével visszamentem gumiért. A 26″-osok sorából az eladó csaj szakmai segítségével leakasztottam egy aszfaltgumit. Mivel gyanakvó típus vagyok, le is olvastam róla, hogy tényleg 26″-os. OK, akkor vissza. 27″-es volt. Vissza. Valódi 26″-osból csak terepgumi volt. Az életkedv 17%-os csökkenése mellett megvettem, és visszatekertem R-khez. T, R és D segítségével feltettük. Már az első pár méteren éreztem, hogy ezt sokkal nehezebb tekerni (további 23% életkedv deficit): ezért is cseréltem le annak idején – kb. a második napon aszfaltgumikra az eredeti terepeseket.
Innen már csak jókedvűen bringázni kellett, kb. azzal az érzéssel, mintha egy csapágyas Zetort húznék magam után. Voltak emelkedők, amik már jellegüknél fogva is kellemetlen dolgok, de amikor végük van, akkor legalább lehet lefelé gurulgatni, lendületet szerezni. Feltéve, hogy aszfaltgumija van az embernek. Ekkor már voltak pillanatok, amikor hangosan káromkodtam (-9%). A szembeszélben homokban tekerésnél (-31%) már inkább sírdogálni lett volna kedvem, de mivel az falja az energiát, inkább halkan káromkodtam.
Végül a computer 76 rettenetes km-t jelzett a lakásba érkezésemkor. A Batthyányról hazafelé elkezdett csöpörészni az eső, úgyhogy beleálltam a pedálba, hogy a komoly zuhé előtt befussak. Most úgy látom, hogy végül nem kezdett el rendesen esni.
Módszertani vázlat bográcsgulyás készítéséhez – kerékpártúráról való visszaérkezést követően…
…különös tekintettel az időhatékonyságra
Gyorsítani az ún. “előkészítés” trükkel tudunk, illetve a másik módszer a “munkamegosztás”.
A túráról visszaérkezésünk pillanatában álljon készen
1.) a fa, amit meggyújthatunk.
2.) Pillanatok alatt kerüljön rá a bogrács,
3.) bele az olaj,
4.) az előre felvágott hagyma, és
5.) az előre felkockázott hús.
6.) A zöldségek közül a répa a legelső, amit ezért szintén érdemes előre megpucolni.
Innentől kezdve mehetnek a dolgok párhuzamosan, azaz krumplipucolás és vagdosás, fűszerezés, kavargatás, a tűz táplálása. Az esetleges galuska a legvégén pottyan csak bele – hacsak, a bab és a káposzta sorsára jutva, nem érkezik arra is valamilyen szakértői vélemény, hogy a legbestiálisabb életellenes aktorok közé tartozik és/vagy sérti valaki rituáléját.
Az 1.) – 6.) fázis végrehajtása közben – a konkrét, személyekre lebontott értelmi szintek és a finommozgásos készségek függvényében – meg lehet kezdeni a fokozott alkoholfogyasztást. Ugyanakkor minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a kés(ek) használata rendeltetésszerű legyen, mert az idő előrehaladtával az össz-értelmi szint egy átlagos harmadik osztályos tanulóét sem fogja megütni, és egy(?) esetlegesen levágott ujj esetén a segítségnyújtási hatékonyságunk szégyenkezésre, majd késő bánatra adhat okot.
egypercesek 