Gitár

Én alapvetően olyan vagyok, hogy ha valami nem megy viszonylag hamar elég jól, akkor azt hipp-hopp hagyom a francba. Az embernek bizonyos dolgokra jobban van érkezése, mint másokra; a legtöbbször tehát ez előbbieknél köt ki.

Az utóbbi években azonban kénytelen voltam észrevenni, hogy évtizedes „jól bevált” megközelítésem a továbbiakban egyszerűen nem fog működni. Soha nem törődtem azzal, hogy fogalmam legyen róla, merre megyek, hol vagyok éppen: vagy bejáratott útvonalon mentem, vagy volt, aki megmondja, hol merre kanyarodjak. Ez taxisofőrként nem életszerű, úgyhogy kénytelen voltam az agyamnak ezt a lezárt részét leporolni, és csoda ugyan nem történt, de annyi mégiscsak, hogy fejlődött a tájékozódási képességem, és már vadidegen helyeken is van legalább valami homályos fogalmam arról, hogy épp merre lehetek ahhoz képest, ahonnan elindultam.

Ugyanígy soha nem számoltam, ha nem volt muszáj, de magamat is meglepve mégis úgy döntöttem, a fuvarok bevételét már napközben kummulatíve fejben összegzem, és írom egy füzetbe. Ezen a területen végképp nem történt csoda (többször hibázok egyet-kettőt a teljes munkaidő alatt, mint nem), de ezen túl tudom tenni magam, és főleg arra gondolok, hogy legalább erőltettem egy kicsit az agyamat.

Nemrég vettem észre, és ez talán összefüggésben van az előbbiekkel, hogy a hétköznapi rutinjaimba beleivódott egy csomó mozdulat, amit bal kézzel csinálok, pedig jobbkezes vagyok. Kávét öntök, zárakkal babrálok, akár telefont nyomkodok, stb.

Idáig kellett eljutnom ahhoz, hogy egy régi bevésődésemet újragondoljam. Azt ugyanis, hogy sajnálom, hogy soha nem tanultam meg zenélni, de hát most már mindegy, az ilyesmit gyerekkorban kell elintézni.

Emlékszem, hogy voltam zongora közelében, sőt, volt egy kis billentyűs-fúvós hangszerem (sejtelmes sincs, mi lehetett a neve), de mivel csak úgy nem tudtam semmi örömet csiholni belőlük, nem törődtem velük.

Nemrég viszont egyszer csak belém hasított, hogy meg fogok tanulni zenélni. Eljátszottam a gondolattal, hogy a születésnapomra meglepem magam egy gitárral, és már előre örültem, hogy milyen jól fogok szórakozni, meg hogy milyen jót fog tenni az agyamnak, hogy majd biztos hatással lesz más mentális képességeimre is, meg ehhez hasonlók.

js.JPGAztán eljött a kitűzött időpont, és szinte észrevétlenül belenyugodtam, hogy ez egyelőre várat magára, majd ha több időm és kevesebb dolgom lesz, akkor a tettek mezejére lépek. De egy hét késéssel beugrott, hogy ez baromság, és megrendeltem a gitárt.

Mivel pengetőt csak később jutott eszembe rendelni, plusz lassabban is jött meg, először csak ujjbeggyel pengettem, majd – és erre nagyon büszke vagyok – egy lejárt edzőterem-belépőkártya sarkát vágtam le, és azzal.

Aztán az derült ki, hogy csak úgy hallás után nem fogom tudni behangolni a gitárt, úgyhogy egy kis elektronikus ketyerét is rendeltem, ami pont erre való. Amint ezzel megvoltam, kiderült, hogy létezik ugyanez ingyen, telefonra tölthető változatban is. Plusz kell még egy másik bizbaz, ami a ritmust adja, az is úton van már.

A gitározás maga istentelenül nehéz. Ha a golfozásra mondják, hogy ott egy labdát kell egy valószínűtlenül kis lyukba juttatni egy erre alapvetően alkalmatlan eszközzel, akkor így elsőre a gitár ennek hangszeres megfelelőjének tűnik.

Az ügyetlenebbik kezemet egészen ki kell csavarnom, majd az így kapott természetellenes tartásból effektíve használnom kell az ujjaimat úgy, hogy pontosnak is kell lennem, és erőt is ki kell tudnom fejteni. Jobbára úgy nézek ki „gitározás” közben, hogy elkerekedett szemmel nézem pl. a kisujjamat, ahogy középen hajlania kéne, hogy rendesen le tudjam fogni a húrt úgy, hogy a szomszédosra nem tehénkedek rá elnémítva azt, de a kisujjam nem hajlik, mert mire sorra kerül, már a többiek is úgy meg vannak erőszakolva, hogy a kezem gyakorlatilag mozgásképtelen.

Az első youtube-os oktató azt mondta, hogy amíg nem megy vakon és gondolkodás nélkül az a teljes nyakon, hogy sorba rakosgatom az ujjaimat mindig újabb helyen lefogva a húrt, majd ugyanígy végig a következőn, le a legvékonyabbig úgy, hogy a korábban letett ujjaimat helyben tartom, és mindig csak a soron következőt mozdítom, addig ne is álmodjak másról.

Ezt csináltam egy darabig, de nem jutottam messzire, illetve észrevettem, hogy meló után gyakorlatilag használhatatlan vagyok, reggel viszont általában jobban megy, mint előző nap. Persze rendkívül parányi előrelépésekről beszélünk. Száz szónak is egy a vége: nem látszott, hogy ebből valaha valami lesz.

Ekkor szerencsére kaptam egy tippet (Kösz, Kiwicake) egy másik online tananyagra, ami az előbbi ügyességi gyakorlatok helyett a zenélésben közvetlenebbül használható fogásokra koncentrál. Azóta megtanultam lefogni a D, A és E akkordokat, és már a köztük való váltás is elő- előfordul, hogy egész simán sikerül.

Az ujjhegyeimben folyamatosan olyan érzés van, mint ha fagyási sérülésből lábadoznék, kivéve, amikor gyakorlok, mert akkor konkrétan fáj. Így egyelőre addig gyakorlok, amíg fizikailag képes vagyok rá (és ez nem tart sokáig), azaz a sajgó ujjhegyek, és a kifordult pozícióban bemerevedő kéz összjátéka el nem lehetetleníti a pontosság és az erőkifejtés kettősét.

Magyarul a kis csalással (ügyességi gyakorlat átmeneti hanyagolása) együtt is lassan haladok, de valamilyen rejtélyes oknál fogva ez nem veszi el a kedvemet, sőt: napközben alig várom, hogy a kezembe vegyem a gitárt.

Péntek 13, szombat 14

A pénteki és szombati apró események, illetve azok hiánya, mint cseppben a tenger sűrítik össze az angol mindennapok egyik fő sajátosságát. Azt ugyanis, hogy jó néhány szolgáltatást olyan lendületes eleganciával terveznek meg a legapróbb részletekig, hogy már rágondolni is öröm, hogy milyen jó lesz minden, amikor a gépezet beindul. Viszont nem indul be.

És ez a végeredmény szempontjából pontosan ugyanolyan, mint ha abszolút meg sem tervezték volna, hanem kávézaccba kockadobással döntenék el az események menetét.

Csütörtökön rendeltem egy gitárt – most mindegy, hogy miért. Kérhettem volna úgy is, hogy másnap itt legyen, de nekem nem volt sürgős, így nem ikszeltem be ezt az egyébként fizetős extrát. Aztán reggel elmentem dolgozni, de alig másfél óra múlva kaptam egy sms-t, hogy huszonvalahány perc múlva kezdődik az az időablak, amikortól egy órán belül valamikor ott lesznek az ajtóm előtt. Volt már ilyen: akkor a legnagyobb megdöbbenésemre a lehető legkorábban hozták ki a csomagot.

Így az épp futó fuvart elintézve azonnal hazavezettem a reggeli csúcsforgalmon keresztül, és vagy nyolc perc késéssel otthon voltam. Nem hívtak, nem hagytak cédulát, tehát nem voltak még itt. Ittam egy kávét, kicsit olvasgattam a híreket, mikor – a végső ígért időpont is elmúlt már húsz perccel – újabb sms-t kaptam, hogy elnézést kérnek, de úgy néz ki, hogy a sofőr kicsit elvariálódott időben, de még ma mindenképpen megpróbálják kikézbesíteni a csomagomat.

Magyarul egy meghökkentően tempós, olajozott teljesítésből hirtelen egy nem eléggé meggyőző ígéret lett. Aki azt ígéri, hogy mindent meg fog próbálni – ahelyett, hogy azt ígérné, hogy el fogja intézni, amit el kell – az attól tart, hogy nem fog sikerülni a vállalása. Írtam egy gyors kérdést nekik az erre való rubrikába, de ezt a szálat most gyorsan el is varrom: nem válaszoltak rá.

Jelentkeztem jó pár állásra, újabb cikkeket futottam át, de nem történt semmi. Kiragasztottam a nevemet meg a lakásszámot a kapucsengőhöz, ez utóbbit a csengőn is megerősítettem tollal, majd bementem, és szomorúan láttam, hogy a telefon térereje nulla. Ez persze nem először fordul elő, sőt szokványos, de az utóbbi pár napban még ehhez képest is sokat romlott a helyzet, és gyakorlatilag csak három olyan pont van a lakásban, amit három centiméteres pontossággal kell eltalálni ahhoz, hogy tényleg legyen esély a távközlésre. Innentől az egyik ilyen ponton tartottam a telefont, és a neten beállítottam, hogy küldjenek sms-t és email-t is ha akár a legkisebb apróság is történik, például épp a sorban előttem lévőnek kézbesítenek.

De nem történt semmi. Ezen a ponton kezdtem komolyan elégedetlenkedni, de ugyanakkor annyira fáradt voltam a hatórás alvásoktól, hogy úgy döntöttem, most pótolok valamennyit. Aludtam egy órát. Ittam egy újabb kávét. Kicsit később felhívtam az ügyfélszolgálatot, majd az örökkévalóság harmadáig zenét hallgattam, de végül sikerült beszélnem egy hús-vér emberrel, aki – noha a hangja kiégett és kelletlen volt – megesküdött, hogy a csomagot még ma kihozzák, hiszen ott van a kocsiban, ami talán éppen felém tart.

Már akkor is tudtam, ami később bizonyossággá vált: nem tartott felém. A csaj azt is mondta, hogy este nyolcig kézbesítenek, legkésőbb akkor fog ideérni. Már akkor is tartottam attól, ami később bizonyossággá vált: nem ért ide.

Így ment a levesbe az átlagosnál a legtöbbször erősebb bevételt hozó péntekem a beteljesülés legkisebb árnyéka nélkül. Elhatároztam, hogy a szombattal nem hagyom, hogy ugyanez történjen: mindenképpen dolgozni fogok, a gitárt meg majd megoldom máskor és máshogy.

A szombat reggeli műszakban soha nem veszek részt annak sajátosságai miatt. Ilyenkor ugyan hosszú fuvarok kínálkoznak, az utasok viszont azok, akik péntek éjjel kettőkor még nem voltak szállítható állapotban, reggelre viszont már abban bíznak, hogy nem fognak hányni a kocsiban. Én nem tudok tiszta szívvel bízni ugyanebben, így délután egykor megyek ki.

Ez volt hát a tervem erre a szombatra is – a délelőttöt edzésre szántam, majd ebéd, utána munka. Azért rákattintottam az ügyre a neten, ahol azt láttam, hogy a késésre vonatkozó szabadkozás eltűnt, csak annyi információ maradt, ami alapján ki lehetett következtetni, hogy itt valami meghiúsult.

Azért felhívtam őket – most sem ment sokkal gyorsabban. Egy másik, de szintén enervált nő vette fel a telefont, és az adataim és azonosítóim bekérése után önállóan felismerte a helyzetet, és mondta, hogy látja, hogy tegnap nem jött össze, amit szerettem volna. Mi legyen – kérdezte – megvárom a hétfőt, vagy lerakják egy depóba?

A hétfő a szünnapom, amit ugyan nem szobafogsággal terveztem eltölteni, de mégis ezt választottam. Leraktuk a telefont, és meg is jött a visszaigazoló email és sms, hogy akkor hétfő.

Megnyugodva mentem el edzésre, meg is jöttem, és épp a kávémat ittam (elég sok kávét iszom), mikor a bejárati ajtómon keresztül hallom, hogy a lépcsőházban valaki más bezzeg éppen csomagot kap. Elvileg ez a cég is dolgozik szombaton, de mindegy.

Egy perccel később csörgött a telefonom. Egy nő volt az, akinek meghökkentő módon már a hangjából egyértelmű volt, hogy teherautót vezet főállásban vagy legalábbis túl sok időt tölt fuvarozók társaságában. Azt mondta, hogy van egy csomagom a hallban. Mondtam neki, hogy az szuper, egy másodpercig fog tartani odaérnem.

Kiléptem az ajtó elé, és ott a gitárom. Se csöngetés, se sms, se email – se arról, hogy az előző ügyfélnél járnak, se arról, hogy hozzám mikor jönnének, semmi, csak egy kellemes meglepetés.

Aki a csomagot átvette, a kaput tárva nyitva hagyta, és ugyan ezen a környékem nem igazán lopnak, azért nem bánom, hogy tök véletlenül, minden előzetes tervezéssel szembemenve végül csak beleakadtam a megrendelt gitáromba.

* * *

Hogy mindez hogy nézhet ki a cégnek dolgozók meg a tulajdonos egymásétól és az enyémtől jelentősen eltérő szemszögéből, arra vannak elképzeléseim, de az egy másik bejegyzés témája lehetne.

Alkohol

Hogy mikor dolgozom, és mikor nem, azt néhány főbb paramétert összehangolva döntöm el. Forgalmas időszak legyen, azaz lehetőleg ne kelljen üresen ücsörögnöm, ahelyett, hogy pénzért vezetek valamerre. Legyen világos – ugyanis a sötétben vezetés több kockázattal jár, összehasonlíthatatlanul fárasztóbb, és rossz idővel karöltve mindez hatványozódik. Ez az első kettő rögtön meg is bukik az életszerűségi teszten – legalábbis télen: Reggel (azaz ittenieknek hajnalban) sötétben kezdek, és a délutános műszak jó része is természetes fénytől mentesen zajlik, de hát ilyenkor van munka.

A harmadik szempontom, hogy a részegeket megússzam. Ennek érdekében kb. annyit tudok tenni, mint a sötétség elkerülése ügyében, azaz korlátozottak a lehetőségeim. Estefelé több kezd lenni a berúgott ember, de vannak reggel, délelőtt és délután is.

Igazából semmi jót nem tudok mondani róluk. Nehezebb érteni őket, maguk sem pontosan tudják, hogy mit akarnak, potenciálisan agresszívek, és általában nehezen kezelhetők. A rutintalanok hányhatnak, aminek ugyan megvan a tarifája, de az élmény maradandó, plusz annak a napnak azzal vége is, és jó eséllyel a következő sem kezdődik el olyan hirtelen.

Nemzeti sport – egyes lányok részéről – a hátsó ülésre hugyozás vagy azért mert olyan állapotban van az elkövető, vagy azért, mert csak. Szerencsére, meg mert pont ezért nem dolgozom éjjel, ezt eddig sikerült megúsznom.

De részegekbe bele-belebotlok. Nem tudom, ez mennyire általános a világban, de Kate Fox szerint Angliában az alkoholhoz annyira erősen kötődik az agresszivitás a fejekben, hogy egy kísérletben az alkoholmentes sört ivók is bepöccentek csak attól, hogy azt hitték, alkoholt isznak.

Az eddigi huszonvalahány részeg közül hárommal-néggyel gyűlt meg jobban a bajom, de a többieket jó részét is folyamatosan konfliktus-megelőzési technikákkal kellett kezelnem, ami iszonyúan sokat kivesz belőlem a megnehezedett kommunikáció és a vezetés egyidejű kezelgetése mellett.

Mondok két konkrét esetet. Az egyik állandóan (hajnalban is!) nyitva tartó kocsmából vettem fel egy figurát, aki helyett a barátja jött ki lefixálni, hogy kiért jöttem. Ez mindig rossz jel. Kicsit megnyugodtam aztán, mert kiderült, hogy az utasjelölt bottal jár: szemmel láthatóan valami központi idegrendszeri gondja volt, ezért kellett neki az extra segítség. Ahogy azonban beült, az is mindjárt kiderült, hogy hullarészeg. Szerintem az orvostudomány számára sem lett volna világos, hogy hogy volt talpon egyáltalán.

Az állapota a beszédét is érintette, szinte semmit nem értettem abból, amit mond. Azért csak beszélt, így nekem végül is az a kép állt össze, hogy a beszédképtelenség oka javarészt a részegség volt. Udvarolgatott egy kicsit (igen), kérdezgetett rólam, az életemről, de mondom, borzasztó nehezen ment, és nem adta fel, közben az iránnyal kapcsolatos szavakat böffentett, később már csak mutogatott, hogy jobbra vagy balra.

Egyszer sajnálatát fejezte ki, hogy nem értjük jól egymást, és azt kérdezte, hogy ez szerintem mitől lehet. Ekkor még jó volt a hangulat, és azt mondtam, hogy itt több tényező van játékban. Egyrészt én nem idevalósi vagyok, másrészt te rendesen részeg vagy. Szerintem ezek kombinációja okozza a nehézséget. Erre vihogni kezdett, mint akit megdicsértek, hogy sikerült rendesen berúgnia.

Kicsit még küszködtünk a beszélgetéssel, aztán csend lett, és így érkeztünk meg a lakásához, ahogy kivágott egy amolyan hisztit, és kijelentette, hogy egy fillért se látok tőle, mert rettenetes ember vagyok. Ez konkrétan feldühített azok után, amennyit kínlódtam vele ahelyett, hogy eleve fel sem vettem volna. Elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben, úgyhogy kiszálltam utána, és megállítottam. Követeltem a pénzt, kicsit kiabáltam vele, a rendőrség bevonását emlegettem, de nemhogy lepergett róla mindez, hanem mintha még valami perverz örömöt is okozott volna neki. Kénytelen voltam otthagyni.

Később jutott eszembe, hogy legalább elvehettem volna a botját, és leadhattam volna a rendőrségen, még később meg az, hogy jó, hogy ez csak később ugrott be, mert jó eséllyel nekem lett volna bajom belőle. Az ilyen ügyek sajnos bennem maradnak. Elhalványodik az emlék, persze, de az, hogy tehetetlenül kellett elsétálnom, az enyhén szólva nem jó lezárás.

A másik figurát az egyik legalja kocsmából szedtem össze (más is van ott, a címből nem egyértelmű, hogy pontosan honnan fog előkerülni az utas). Ő először is megpróbált beszállni egy leparkolt civil autóba, majd miután ez nem jött össze, megpróbálkozott hozzám beülni, és ez sajnos sikerült is neki.

Ő is túl részeg volt az artikulált beszédhez, plusz csak nagyjából volt elképzelése, hogy hol szeretne kikötni. Kikönyörögtem belőle egy utcanevet, aztán odavittem, amilyen gyorsan csak tudtam. Már az út közben is különböző klubtagsági, pontgyűjtő, meg bankkártyákat mutogatott, és amikor megérkeztünk, kiderült, hogy kártyával akarna fizetni – ami köztudottan nem játszik, soha senki más nem próbálkozott még ezzel se azelőtt, se azóta.

Mosolygott, miközben a kártyát nyújtotta felém, és mondta, hogy sajnos pénze nincs. Sebaj, mondtam neki, megpördülünk, és itt van pár ATM, használd ott a kártyádat. Ebbe belement, és felvett egy egészen döbbenetes összeget. Hova menjünk most, kérdeztem. A sarki kocsma volt a cél. Örültem neki, legalább megszabadulok tőle. Leparkoltam egy lehetetlen helyre. Ahogy ezzel megvoltam, mégis inkább úgy döntött, hogy vigyem haza. OK.

Az úton a húszasait tukmálta, hogy kéne mi, meg ehhez hasonlók. Nem vettem a lapot, csak mondtam neki, hogy majd a végén fizessen. Azért csak rám erőltetett egy húszast, én meg jól látható helyre tettem, hogy majd a végén foglalkozunk vele, addig meg kerüljük a félreértéseket.

A távolság felének megtétele után egyszer csak félig-meddig felháborodva visszakérte a pénzt. Visszaadtam neki. Mikor megérkeztünk, nem akart kiszállni, pedig pont az ajtaja elé navigált, hosszasan magyarázva, hogy melyik autó mögé, milyen színű ajtó elé álljak. Aztán mégis úgy döntött, hogy visszamenne a városba inni.

Ekkor azt indítványoztam, hogy fizesse ki, amit eddig autókázott, mert nekem őszintén szólva úgy tűnik, hogy nem tudja mit akar, de fizetni nem igazán, objektíve pedig több piára nincs szüksége. Erre felháborodott, és megmakacsolta magát, de a húszasait tovább lobogtatta, talán, hogy motiváljon.

Erősködtem, hogy én most biztos nem viszem sehova. Ő is hajthatatlan volt. Egy alkalmas pillanatban kivettem a kezéből a pénzt, és odaadtam volna neki a visszajárót, de nem volt hajlandó átvenni, hanem ordibálni kezdett, hogy ellopom a pénzét, satöbbi. Ekkor végképp elpattant bennem is valami, és megkértem, hogy takarodjon ki a kocsiból. Lebiggyesztette a száját, mint egy sértődött ötéves, és nem mozdult. Megfenyegettem azzal, hogy elmegyek vele a legközelebbi rendőrőrsre. Nem hatotta meg.

Ezután megpróbáltam kirángatni a kocsiból, de semmire nem jutottam – ami rendkívüli módon frusztrált. Kapaszkodott a kézifékbe, az ülés is kagylós volt, ő is száz kiló. Ezek után vele már nem kommunikáltam, hanem felhívtam a zsarukat, és vázoltam a helyzetet. A pénz nálam volt, hogy elhúzódik az utolsó fuvarom, belenyugodtam.

Minden részletet elmeséltem, bediktáltam az adataimat a híresen gyalázatos angol mobilhálózat szakadozó, kásás, elhalkuló éterébe. Mikor mindennel megvoltam, látom, hogy a fickó mégis kiszállt. Olyan sértődött arcot vágott, mint akinek kudarcba fulladt a hisztije. Még vonalban voltam, úgyhogy megmondtam a rendőrségi diszpécsernek, hogy az ügy megoldódott.

A csóka még követelőzött, a húszasát akarta, de ezt egyszerűen figyelmen kívül hagytam, a tenyerébe tettem a visszajáróját, becsuktam az ujjait, és egy szó nélkül elhajtottam. Ő még állt ott egy darabig, ahogy a tükörből láttam, aztán szomorúan beballagott a házba, ahol lakott.

Grand Theft Auto V

A BBC4-en több értelmes műsor is van. Ezen értelmes műsorok közül nem egy, nem kettő szórakoztató is. Az egyik ilyenben a hírhedt Grand Theft Auto V-ről volt szó, és persze arról, hogy az milyen pusztítást végez, vagy nem végez a gyerekek lelkében.

gta5.jpg

Az alaphelyzet az volt, hogy egy anyuka egyszerűen nem vette meg a kb. kilencéves gyerekének a játékot azzal, hogy az lealacsonyítja a nőket. Ezt egy női műsorban hallotta először, aztán tovább tájékozódott és meggyőződött róla, hogy tényleg ez a helyzet. Csak hab volt a tortán, az egész játékot hivatalból üldözendő cselekmények szövik át.

A kialakult helyzet rengeteg szomorúságot és kellemetlenséget okozott a szóban forgó gyereknek, aki így kénytelen volt a barátainál játszani: ő volt az egyetlen ismert ember a kortársai között, aki nem birtokolhatta a játékot.

De mondom, ez csak az alaphelyzet. Ugyanis több meglepő dolog is történt közben. Először is meghívták az anyukát és a gyereket a műsorba, ahol újra összeszedték, hogy a témában folytatott vitájukban meddig jutottak. A srác persze igyekezett minél összeszedettebben érvelni amellett, hogy a GTA-val való foglalatoskodás nem okoz maradandó károsodást a lelkében. Kétségtelen – ismerte el –, hogy rengeteg a bűn a játékban, de minden józan ésszel megáldott gyerek tudja, hogy ez egy fiktív világ, olyan helyzetek gyűjteménye, amit a való életben több szempontból sem lenne kedve kipróbálni, a játékon belül viszont egyszerűen szórakoztató.

A nők lealacsonyítása a srácnak fel sem tűnt magától, de ilyen szemmel megvizsgálva rá kellett, hogy jöjjön, hogy az anyja nem a levegőbe beszél: itt tényleg leginkább kurvák vagy objektumok a nők. És ez tényleg nincs jól így, ezzel az elvvel egyetért. Ez azonban szükségszerűen azt is jelenti, hogy a fiú ezek után nem járhat az édesanyjával templomba, ugyanis a katolikus egyház szintén abszolút ocsmányul bánik a nőkkel.

Erre viszont az anya nem gondolt. A férje ateista, az apja zsidó volt, úgyhogy ő csak a saját, női perspektíváján keresztül olvadt az egyház kebelére, és ez az egész elkerülte a figyelmét. Mivel azonban igaznak találta, kénytelen volt elismerni, hogy fiának igaza van, és morálisan és logikailag is védhető, hogy így nem akarja betenni a lábát a templomba.

Itt tartanak most; a frontok megmerevedtek, az anya bojkottálni akarja a játékot, illetve azt szeretné, hogy minél többen tegyék ezt, a srác meg azt mondja, hogy ez technikailag kivihetetlen, és eleve kudarcra van ítélve. De a patthelyzetbe belenyugodni nem tud, úgyhogy addig is írt a játékot fejlesztő cégnek, és felvázolt pár lehetőséget, hogy hogyan lehetne a varázs megtartása mellett kevésbé offenzív irányba terelni a játékot, hogy végre ő is akadály nélkül játszhasson vele.

A műsorvezető megkérdezte, hogy mit érzett, amikor rájött, hogy egy ász van a kezében a katolikus egyházzal kapcsolatban. A gyerek elismerte, hogy ez egy megelégedésre okot adó, diadalmas pillanat volt. A rádiós ezek után megdicsérte a srácot az anyjának, hogy büszke lehet rá, hogy milyen intelligens, milyen összeszedetten érvel, noha ennek persze megvan az a súlyos hátránya is, hogy aztán vitatkozni kezd.

Portugál, magyar – két jóbarát

Tovább erősödött a meggyőződésem, hogy egyszer érdemes lesz ellátogatnom Portugáliába. Az egyik utasom odavalósi volt, és klasszikusan az a típus, aki mindenáron beszélgetni akar. Közös témának persze Anglia adódott – a focit (mert meccsre vittem) nem is erőltette, ezzel nagyot dobva a komfortérzetemen.

Úgy tűnt, hogy tud, tapasztalt mindent, amit mondok neki, csak ő maga még nem gondolkozott el rajtuk. Meséltem neki arról, hogy még nem jártam Portugáliában, de ez nem lesz mindig így, és hogy van egy olyan érzésem, hogy szinte nem fogom tudni elkerülni, hogy kiválókat egyek – nem úgy, mint Angliában, ahol gyakorlatilag nincs érdemi gasztronómia, és igazán jót enni csak nagyon kevés, más nemzetek konyháját képviselő, más nemzetek embereivel dolgozó éttermekben lehet.

Hevesen bólogatott, mint ha kimondtam volna valamit, amit ő nem mert, majd élénken magyarázni kezdte, hogy Portugáliában járva el sem fogom tudni kerülni a jobbnál jobb kajákat, és ezekért az ételkölteményekért felét-harmadát fogom csak fizetni az itteni áraknak.

– Amúgy is van valami mélyen közös a portugálokban és a magyarokban – emeltem a tétet. Erre már felszaladt a szemöldöke. Arra gondolok – folytattam –, hogy nem mindenki ért ahhoz, hogy kedvező helyzetét, gazdagságát vagy akár ezeknak csak az esélyét olyan heves boldogsággal játssza el, ahogy mi tudjuk – az oroszokat nem számítva.

Öröm volt látni, ahogy sugározni kezdett az arca, ahogy kezdett ráismerni saját népe lelkére abban, amit elmondtam, úgyhogy folytattam: – Egyszerűen lenyűgöző, hogy egy ország, aki óriási falatot harapott Amerikából, és annyi aranyat hordott haza, hogy a hajókon paradicsomnak vagy száz évig nem is jutott hely, ezt az aranyat hintókra kente, meg szobrokba öntötte. Biztos, hogy az úton, miközben az EU egyik legkisebb játékosává váltak, kitűnően szórakoztak.

lisbon_-_national_coach_museum.jpg

Erre már hangosan nevetett, mint akinek volt osztálytársai emlegetik fel a húsz éves osztálytalálkozón élete legjobb buliját, ami majdnem a halálával végződött, de így, hogy mégsem, a legintenzívebb, legboldogabb történés volt az egész életében.

Na így, a megfelelő pszichés felkészítéssel engetem el a meccsre. Utána még szintén portugál barátaival tervezett időt tölteni. Szívesen megnéztem volna, hogy milyen szellemben. Mindenesetre tőlem jó hatvan százalékos borravalóval búcsúzott.

Vakker

Pár hónapja egy olyan étteremből kellett felvennem utasokat, amit nem ismertem, a rendszer pedig rossz helyre tette a térképen. Vártam egy jó darabot, próbáltam a diszpécserrel dűlőre jutni – sikertelenül. Azért egy üzenetet rám küldtek, hogy nagyon fontos, hogy ezt jól csináljam, mert az utas vak, és így segítségre szorul.

Szuper – gondoltam –, akkor az eddig, az esti pörgésben feleslegesen eltapsolt tíz perc megfejelése következik. Bementem az étterembe, ahol elmondták, hogy a vak pár már kint van az étterem előtt. Megtaláltam őket az étterem egyik dolgozója kíséretében. Egy autóktól elzárt helyen álltak (az étterem dolgozója egyébként látó). Megkértem, hogy jöjjenek már előre az úthoz, én addig visszaszaladok a kocsihoz, és idejövök értük.

Így is lett. Eddig jó tizenöt perc telt el. Besegítettem őket, és megkérdeztem, hogy hova szeretnének menni. A lehető legközelebbi rendezvénycsarnokot mondták be, épp az alapdíjas kategórián belül. Ez péntek este kettő font hatvanat jelent. Arckifejezésemmel nem lepleztem csalódottságomat, de a hangom persze udvarias maradt. Menet közben zenéről beszélgettünk. Volt rá időnk, mert a sétatáv autóval, a gyalogos sétányokat kerülve, és a tömegben araszolva rohadt sokáig tartott.

Megérkeztünk, bemondtam az árat, és meg is kaptam fillérre, minden borravaló nélkül. Az anyagiak rendezése után megkértek, hogy kísérjem el őket a pénztárig. Öt fok, én egy pulcsiban, a pénztár több száz méterre. Odakísértem őket úgy, hogy végig mondtam, hogy most mi jön, merre járunk, illetve hogy a végén azért cikkcakkolunk, mert egy így felállított kordont kell kerülnünk. Megköszönték, én meg futottam vissza a lehető legkellemetlenebb helyen hagyott kocsihoz, remélve, hogy nincs rajta cédula. A kalanddal elment vagy negyven percem, és kerestem kettő hatvanat úgy, hogy ilyenkor egy tízes a normális.

A múlt héten nagyjából ugyanoda kaptam hívást, ahol az imént részletezett eset kezdődött. Ez most az üvegpalota volt tele lakásokkal, amit jól ismerek. A képernyőn ezúttal eleve ott volt, hogy az utas vak lesz. És megláttam ugyanazt a nőt. Úgy tűnik, ebben a házban lakik. Ezzel együtt most is egy segítő fogta a kezét. Megint besegítettem a kocsiba, és megint bemondott egy alaptávon belüli címet.

Ez értelem szerűen a forgalmas belvárost jelentette, most nem péntek este, hanem csak simán a délutáni csúcsban, amikor az amúgy minimális hétvégi felár sem játszik. Az egyik kis tescohoz kellett vinnem. Már épp mondani akartam, hogy majd a sarkon fogok tudni megállni (az egyetlen helyen, ahol a rendőrök megtűrik pár pillanatra a taxikat ezen az utcán), amikor megkérdezte, hogy oda tudnám-e kísérni.

Hát hogy a kutyafájába ne tudnám. Megint kifizette az alapdíjat minden extra nélkül. Felálltam fél kerékkel a járdára, kísértem a könyökénél vezetve, még zöldet is kaptunk a zebrán, odaértünk, és gyors búcsút készültem venni, amikor megfejelte azzal, hogy kísérjem be a vevőszolgálatra. Bekísértem.

Visszafelé már előre lejátszottam a beszélgetést a megbüntetésemen fáradozó rendőrökkel, hogy én vakot kellett, hogy bekísérjek, azt is hozzá hazudtam volna, hogy mankóval volt, megmutattam volna a képernyőn, hogy tényleg vak, végső esetben pedig felháborodtam volna, hogy a zsaru nem érti a közszolgálat lényegét, és elkértem volna a jelvénye számát, de végül nem jött rendőr.

Korábban sem tagadtam le magam előtt, de ekkor alaposan belegondoltam, hogy mennyire utálom ezt a nőt. Kétszer találkoztam vele, és kétszer kért jóval többet annál, mint ami még kis extra fáradsággal elintézhető. Megköszönte, de nem jobban, mint bárki. Borravalót sose kaptam. Értem én, hogy ő ki van szolgáltatva, de legalább egy extra kösz (I really do appreciate it) bele kellene, hogy férjen.

Aztán elgondolkodtam újra, megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a dolgot. OK, így már azért más. Én is biztos gyakran használnék taxit, az a legkézenfekvőbb. Ha olyan sokat taxiznék, és vakként jó eséllyel nem lennék elárasztva pénzzel, könnyen lehet, hogy én se adnék borravalót. Szintén anyagi megfontolásból igyekeznék a közelben maradni, azaz olcsó, lehetőleg alapdíjas fuvarokkal operálni. Tehát egy csomó minden jogos (de az extra köszönet elmaradását nem tudom elfogadni akkor se).

De akkor mindezek végiggondolása után miért utálom még mindig? – gondolkodtam tovább. Két dolog jutott eszembe. Én nagyon rosszul tűröm a kiszolgáltatottságot, nem szívesen kérek segítséget semmiben, amit én magam meg tudok csinálni. Nyilván el sem tudom képzelni érdemben, hogy milyen vaknak lenni, főleg születéstől fogva. De hogy valaki a saját lakásából ne tudjon egyedül kimenni az épület elé, az nem fér a fejembe. Ez a nő nekiállt maximálisan visszaélni a nehéz helyzete felé irányuló szimpátiával, és extrán leterheli a környezetét úgy, hogy közben magának is árt rendesen.

Ahogy magamat elképzelem (és ez persze csak képzelgés, meg jóval kevésbé fogós helyzetekre adott válaszaim emlékéből gyártott elmélet), megpróbálnék kialakítani egy még menedzselhető önálló életet, és azon lennék, hogy annak határait lassan, de biztosan tágítsam. Lennének jól ismert, bejáratott útjaim, agyalnék, hogy milyen érzékekkel tudok helyettesítő észlelésekhez jutni, satöbbi.

A másik dolog, hogy el vagyok kényeztetve. A tanfolyam elvégzése óta gyakran kapok vak utasokat, és a döntő többségük lenyűgöző. Tudják, hova mennek, érzik, hol tartunk az úton, minimális segítséggel (most érünk a dupla körforgalomhoz) tudnak navigálni, hogy merre kanyarodjak. A saját portájuk környékén olyan rutinosak, mintha sólyomszemek lennének. A tényleg szükséges segítséget elfogadják (menjünk arrébb, itt egy mély tócsa van; vigyázz, magas a járdaszegély, stb), de amit maguk meg tudnak oldani, azt megoldják.

Ők azok, akiket kérés nélkül is elkísérek az első zebráig, ház sarkáig, szobor elé, akárhova, amiről látom, hogy bólintanak, hogy ok, akkor tudják, hogy hol vannak és merre állnak. Ők azok, akiket még követek szemmel, hogy tényleg boldogulnak-e, miután kitettem őket. Ettől a nőtől viszont gyorsan búcsúzom, úgyis leszólít mindjárt valakit, hogy segítsen neki.

Politikusok, fáradság, stb.

Gomolyog itt Angliában egy ügy egy ideje, ami pár ismerős eleme dacára kissé másként alakult, mint ahogy nálunk szokás.

Egy szokványos, kutyákkal és gyerekekkel fotózkodó konzervatív politikus – nyilván szintén PR szándékkal – biciklivel akart a miniszterelnök rezidenciájára gurulni, de az ott posztoló rendőr leállította azzal, hogy ezt valamilyen szabály alapján nem szabad. Ebből vita lett, aminek során a politikus gyakorlatilag leparasztozta a rendőrt. Erre ugyan a latin plebs szót használta, de ez valamiért a köznépnél ugyanúgy kicsapta a biztosítékot.

andrew-mitchell_2349611b.jpg

Történt ugyanis, hogy két másik rendőr kiszivárogtatta a dolgot egy bulvárlapnak (őket hipp-hopp ki is rúgták), az újság megírta a történetet, Mitchell meg tagadott mindent, és felháborodottan beperelte őket. A következő pillanatban megbukott mint politikus. Le kellett mondania, a karrierjének vége lett egy pillanat alatt – egyelőre nem tudni, mennyi időre.

Az ügy a bíróságon folytatódott két évig, és most lett vége. Hangfelvétel nem készült, úgyhogy a bírónak a vallomások, a körülmények és valószínűségek alapján kellett döntenie. Úgy döntött, hogy az egyes elemek valószínűsége abba az irányba billenti az ügyet, hogy a parasztozás megtörtént.

A bíró olyanokat említett, hogy a szóban forgó rendőr híresen becsületes, és múltja makulátlan (ezek ugye egy politikusnál nem értelmezhető kategóriák – teszem hozzá én), meg hogy a videofelvételen látszik, hogy a politikus kikel magából, ami könnyen elképzelhetővé teszi, hogy csúnyábbat mondott, mint ami belefér, meg azt is, hogy erre aztán a lehiggadás után nem, vagy nem pontosan emlékszik.

Feltűnt, hogy az üggyel foglalkozó műsorokban mindig azon van a hangsúly, hogy Mitchell parasztozott, és az szót sem érdemel, hogy ezek után még volt pofája beperelni az ezt leközlő lapot. Szerintem az első tízpontos parasztság (és egyúttal az őszinteség ritka megnyilvánulása), a második viszont egy száznegyvenhat pontos arcátlanság.

Más. A BBC4-en David Cameron miniszterelnök egy beszédéből vágtak be részletet. A többi politikushoz hasonlóan nála is a mozgó száj árulja el, hogy hazudik, aki azonban a hangjára is figyel, az tudja, hogy van abban a tettetett, fáradtságot nem ismerő, az ország jobbítására törő elszántságban valami mélyen gusztustalan, igazán undorító aljasság, ami tényleg csak a politika környékén fordul elő.

Az épp a kocsiban ülő négy egyetemista közül az egyik, a hátsó ülésről, nem emelt hangon, de szinte tapintható, vágyódó érzelmi töltettel mondta, hogy szívesen töltene hosszabb időt azzal, hogy üti Cameron arcát, és még csak bele se fáradna. Soha. (I would never get tired punching his face).

A teljhatalomra jutott politikus kérése

Nagy a teljes, a fülére mázsás súllyal ülő csöndre riadt fel. Első gondolata az volt, hogy hogy is történhetett, hogy elvesztette a kontrollt. Nem tudta, mióta feküdt hanyatt, kikötözve a hideg kövön.

Darabonként próbálta összeszedni, hogy mi is veszi körül, mi történik vele. A reflektor élesen világított kipeckelt szemébe. Érezte, hogy ahol nemrég még ömlöttek a könnyei, most sós szárazság van csak, az elvakított szemeit szúró fájdalom az elviselhetetlenség határán épült be a világába, és már olyan volt, mintha mindig vele lett volna.

Fázott, iszonyúan fázott. A kő nem szűnt meg sugározni azt a konok, a belső szerveken és csontokon áthatoló, kérlelhetetlen hideget. Szinte külső szemlélőként vette észre, hogy reszket, majd rögtön nagyon is belsővé vált az élmény, és sugárzó, bénító fájdalma összeolvadt a szeméből indulóval.

Ekkor megérezte a nyomást a herezacskója, és a combtöve találkozásánál. Ez töltötte el a legmélyebb rémülettel. Kiss billegtette a pengét, talán meg is vágta már, Nagy nem tudta eldönteni. Csak azt érezte, hogy a penge hidege eltűnt, fizikailag szinte elkülöníthetetlenné vált saját magától, csak a tompa nyomás maradt a helyén, és a rémületes érzés, mintha Kiss valahogy a belsejébe férkőzött volna.

Kissel együtt jártak általánosba annak idején. Ismerte. Nagyon félt, mert tudta, hogy Kiss bármire képes, és rettegett, mert azt is tudta, hogy Kissnek szinte biztosan nincs fogalma arról, hogy a combtőnél egyetlen vágás is halálos lehet.

Nagy most saját ziháló, szaggatott légzésére lett figyelmes, majd rögtön arra, hogy Kiss is szaporán, izgatottan lélegzik, de aztán mintha mégis megnyugodott volna. Nagyra újra ránehezedett a csend, azt érezte, hogy mindjárt megint belezuhan, de ekkor Kiss megszólalt.

– Ez most biztos nehéz neked, én nem kétlem. De hidd el, hogy a megoldás felé haladunk. Én hiszek benne, én hiszek benned, hogy meg fogod érteni, hogy mit szeretnénk tőled. Szerintem már most is érzed, csak nem tudod még. És épp itt van az egésznek a veleje. Te mindig tudni akartál mindent. Már ne haragudj, de én mindig is láttam benned ezt az arroganciát. Ha olyan okos vagy, hogy kerültél ide? Na látod. Tudom, hogy neked egyelőre nem erre a rugóra jár az agyad, és nincs is ezzel semmi gond, pontosan azért vagyunk most itt, hogy megértessem veled, hogy valójában hogy kell gondolkodni, pontosabban érezni és viselkedni. Amikor az előbb elmondtam neked az alapvetéseket, meg a hivatalos tényeket ezekben az ügyekben, amikről beszéltünk, akkor azt láttam, hogy te megpróbálod kitalálni, hogy én mit gondolok, hogy szerintem mi a helyes válasz. És félre ne érts, ez már valami, ez már sokkal jobb, mint amikor vetted a bátorságot, hogy te magad eldöntsd, hogy mit tudsz, meg mi helyes. De az istenfáját, mégis őszintétlen az egész, nem gondolod?! Mi azt szeretnénk, hogy megbízz bennünk. Hogy higgy nekünk. Vagy is hát bennünk. Engedd el magad, és fogadd el, ami van. Én nem félelmet akarok látni a szemedben. Én a hit nyugalmát akarom látni. Azt, hogy te tudod, hogy nekünk igazunk van. Tudod, és ez megnyugtat téged. Ránk bízod, ami ránk tartozik, és te csak azzal törődsz, ami a te dolgod. Vedd már észre, hogy ez éppen, hogy neked jó. Hát mennyi terhet vesz le a válladról? Értsd meg, hogy pontosan így leszel szabad! Hogy most ebben a helyzetben vagy, az épp az eddigi életed lényegét mutatja meg, azt, hogy így kudarcra vagy ítélve. Hát ez szabadság neked? Nézz már körül. Jó, hát most nem tudsz, de érted, képletesen akkor. Na ugye. Na várjál, menjünk akkor apró lépésekben előre. Most csak annyira válaszolj nekem, és ne kapkodd el, nem sürget senki, hogy legalább azt elhiszed-e, hogy én jót akarok neked. Ha látom is, hogy tényleg elhiszed, és nem csak hallom, hogy ezt mondod, hanem a érzem is a hangod milyenségéből, akkor eggyel megint beljebb vagyunk. Akkor át tudunk menni a szobába. Ott barátságosak a fények, meleg van, satöbbi. Ez azért is lenne különösen jó neked, mert így kézzelfoghatóan éreznéd, hogy én milyen úton akarlak vezetni, hogy így mész a jó irányba. Érted? Én tudom, hogy okos vagy, nem fogom ezt tagadni, dehogy is fogom. Azt is tudom, hogy be fogod látni, hogy ez a te utad, és a többi, majd meglátod, megy magától. Annyi, de annyi segítséget fogsz tudni kapni, amennyiről nem is álmodtál, csak te is a jó irányba akarj menni. Tudom, az eleje nehéz, de aztán olyan lesz, mintha csak langyos vízbe kéne hugyoznod naphosszat. Már ha megengedsz egy ilyen vicces kiszólást, most, hogy végre kezdünk egy hullámhosszra kerülni.

A kézsebész

Prof. Dr. Nárcisz Tibor nagy lendülettel nyitott be az irodájába. Vendége gyorsan felállt, és egész testével a főorvos felé fordult. Egyszerre köszöntek egymásnak: a kórusban elhangzó „jó reggelt kívánok” után már csak egyetlen, halk „főorvos úr” foszlott szét a szoba levegőjében.

Nárcisz hátradőlve süppedt foteljébe az asztala mögött, és vendége is visszaült a széke szélére. – Na figyeljen. – kezdte az orvos, és kis szünetet tartva összeillesztette két kezének ujjbegyeit, majd pár pillanatig elégedetten szemlélte őket. – A műtéten rég túl vagyunk, ezt maga is tudja. Meglehetősen bonyolult eset volt a magáé. A roncsolódásnak ezen a szintjén lehet mondani, hogy csodaszámba megy, amit a maga kezéből ki tudtam hozni. Nem elég, hogy minden ujja megvan, sikerült a csontokat, inakat és az idegeket mind megmentenem. Miért mondom ezt magának? Azért, hogy megértse, hogy én jóformán a lehetségesség határát toltam ki, amikor a maga kezét visszaadtam magának. Nem akarok álszerény lenni: ez óriási dolog. Nemzetközi szinten.

A beteg kissé kényelmetlenül érezte magát. Maga elé tartotta a szóban forgó kezet, lassan behajlította, majd kinyújtotta az ujjait, mintha csak jobban meg akarná érteni, tetten akarná érni a csodát, amiről a főorvos beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy elveszett a gondolataiban, hirtelen az ölébe tette a kezét, felkapta a fejét, és megszólalt. – Főorvos úr, még egyszer nagyon köszönöm, ön nem is tudja, hogy mennyire há…

– Kérem! – szakította félbe Nárcisz. – Én nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy ez, és ezen egyszerűen nincs mit szégyellni, egy kimagasló szakmai teljesítmény. Megmondom őszintén, hogy büszke vagyok rá. A maga keze mostantól kezdve egy kicsit az enyém is. Érti mire gondolok? Nekem ez egy alkotásom, egy fegyvertény, valami, amire méltán lehetek büszke, valami, ami, majd csak figyelje meg, ha elmeséli valakinek, hogy milyen sérülést szenvedett, és megmutatja, hogy mégis milyen lett a keze, akkor fogja ön is igazán, teljes mélységében megérteni, hogy ez csoda. A maga keze nekem olyan, mint egy festőnek a kép, amit festett. Száz szónak is egy a vége: arra kérem magát, sőt, határozottan kérem, hogy ezt kezelje súlyán, becsülje meg!

– Kérem! – kezdte a beteg, és két, a főorvos felé fordított tenyerét maga elé tartva folytatta – Ez a legtermészetesebb, én még egyszer mondom, hogy iszonyú hálás vagyok, és higgye el, hogy látom a jelentőségét, én tudom, hogy maga nélkül nem itt tartanék, hogy talán a kezem meg se… És megígérem, hogy amit elkezdtünk, azt folytatom, és tornáztatni fogom, mozgatni, erősíteni, lazítani, járni fogok a gyógytornára, és én magam sem fogok addig nyugodni, amíg olyan nem lesz, mint azelőtt.

– Nézze, én ezt örömmel hallom – intette le Nárcisz a beteget –, de én mindezt tudom. Látom, hogy maga küzdeni képes, erős akaratú ember, és tudom, hogy ami a maga része ebben a dologban, azt maga meg fogja tenni, ahogy én is mindent megtettem, ami az én részem volt. Én inkább egyfajta tiszteletről, megbecsülésről beszélek, ha érti, mire gondolok. Az alkotás, a megtestesült csoda iránti tiszteletről, és megbecsülésről. Egyfajta morális, elvi hozzáállásról. Itt egy nagyon kifinomult viszonyról, egyfajta kötelékről van szó köztem, a maga keze, és maga között.

– Én kérem értem, és megértem – válaszolta a beteg szinte panaszosan –, de nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy mivel… – Megmondom magának, az istenfáját! – vesztette el a türelmét a főorvos – Egyszerűen nem akarom, hogy ezzel a kezével törölje a seggét, vagy nyúlkáljon én nem is tudom, hogy hol mindenhol!