Pókok

Valahonnan mindig is úgy tudtam, hogy a pókok a száraz helyeket kedvelik, így ha a lakásunkban találkozunk velük, az jó jel, hiszen az otthonunkat száraznak szeretjük tudni. Angliában persze kiderül, hogy ez az egész nem áll meg, ugyanis itt mindig magas a páratartalom, pókok viszont szintén vannak. A helyzet valami ilyesmi lehet:

 

– Hallod, Frank?

– Na.

– Egy, amit nem bírok itt, ez az állandó pára.

– OK, de mit tudsz csinálni? Ne lovalld bele magad ezekbe. Beszéltünk már erről.

– Tudom, csak mondom.

Ravasz

133A… Az utca csak 131-ig tart, de van valami gettó-sarok a végén, behúzódom oda. Ki is bukkan egy olajos bőrű, kappanbajszú srác a nedves, düledező téglafal egy résébe dugott ajtó mögül. Nincs bal lába valamivel térdtől lefelé, van viszont két mankója, amit egyelőre nem valami ügyesen használ. Odatámolyog a kocsihoz, még kikerül egy vélt vagy valós tereptárgyat (én mindenesetre nem látom, mi az), majd beül. Lodge lane a cél. Elindulunk, és csakhamar motyogni hallom a srácot. Csak néz előre, de egy idő után feltűnik, hogy hozzám beszél. Elmondja, hogy Szaúdi Arábiából jött, nagyon rossz az angolja, és valamit a lábáról, amit nem értek, meg hogy az orvosi ellátás itt nagyon jó – a hüvelykujját elismerőleg felfelé tartja. A Lodge lane-re kanyarodva visszaveszem a tempót várva, hogy egyszer csak szól, hogy itt álljunk meg, vagy kanyarodjunk be. De nem szól, egykedvűen néz maga elé. Kérdezem, hogy tovább egyenesen? Azt olvasom le az arcáról, hogy nem tudja. Mondom neki, hogy ez a Lodge lane, attól a háztól kezdve meg már más a neve. Ó, akkor álljunk meg akárhol itt – mondja a tények ismeretében. Megállok, és azt mondom neki, hogy három font. Erre hamiskásan visszamosolyog, hogy úgy értem, kettő kilencven? Ebből látom, hogy nem először járta be ezt az útvonalat, és feljebb szokott kiszállni. Ha nem jövünk le végig az úton, akkor valóban annyi lenne – mondom neki – ő meg ad három húszat, és elköszön. Mi volt ez? Életvezetésszerű ravaszkodás? Titokzatosság-mánia? Elismerést várt a furmányosságáért?

A pillanatragasztó szakszerű használata

A pillanatragasztót óvatosan nyissuk ki (törjük meg, szúrjuk fel), ne szorítsuk, nehogy a ragasztó kibuggyanjon, és oda kerüljön, ahova nem való. Előre készítsünk elő egy zsebkendőnyi területet (esetleg egy zsebkendővel leterítve), ahova használat után tenni fogjuk a ragasztót. A célterületre egyenletesen hordjunk fel épp annyi anyagot, amennyire szükségünk van, majd miután a tubust az előkészített helyre tettük, szükség szerint tartsuk egyben a munkadarabot, amíg a kötés megindul. Ha ezzel megvagyunk, óvatosan, ismét figyelve arra, hogy nehogy feleslegesen megnyomjuk a tubust, zárjuk le a ragasztót, vegyük az erősebbik kezünkbe, és törzsünket kissé hátrahajlítva szerezzünk lendületet, hogy a készítményt olyan messzire hajíthassuk, amennyire tudjuk. Ha nem így teszünk, később azt fogjuk hinni, hogy úgyis van még egy kis pillanatragasztónk, de amikor legközelebb használni akarjuk, ki fog derülni, hogy az csak egy tubus egy kis szárazanyaggal.

Sztálingrád

Megnéztem az orosz-amerikai együttműködésben készült, 2013-as Sztálingrád című filmet. Mindent összevetve nem volt jó, pár pozitívuma számomra eltörpül romboló hatása mellett. 

stalingrad_ver2_xlg.jpg

Kezdem azzal, ami tetszett. Jogfosztott arisztokraták is szerepelnek a filmben. Pontosabban legalább egy közülük. A dolog persze sántít, mert a hölgy feltűnése olyan hatást kelt, mintha tegnapelőtt lett volna a 17-es forradalom, és ő valamire való jövedelem nélkül, de amúgy háborítatlanul élhetett volna egészen addig, amíg a katonák be nem fészkelik magukat a csata idejére. 

Ahogy azonban ezek az elképzelt lakások meg vannak jelenítve, ahogy a tényleg fényűző eleganciájuk még a háborús pusztítás nyomain is átüt, az egész egyszerűen hibátlan – ha elfogadjuk, hogy nem egy létező valóságot, hanem egy lehetségest látunk, ahogy az alkotó elképzeli Kelet-Európát és Oroszországot / a Szovjetuniót. Márpedig nekem ezt elfogadni adott esetben nem tart semeddig, úgyhogy én maradéktalanul élveztem a filmnek ezt a dimenzióját. 

Volt viszont két otromba gondom vele. Az egyik az, ahogy a háború témájához egyáltalán hozzányúltak. Elvétették megjeleníteni, hogy minden élőlényhez hasonlóan az ember alapvető törekvése is az, hogy ép bőrrel megússzon ép bőrrel megúszhatatlannak látszó helyzeteket is. Haladóbbak elmorfondírozhatnak arról, hogy egyáltalán mi is az értelme az egésznek. 

Persze nem vagyok esztelen pacifista: értem, hogy megtámadták a szovjeteket, és jogosnak tartom, hogy lőnek a németekre. Ugyanakkor a film olyan kéjjel ábrázolja a csatát, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy általános háborús propagandáról van szó. Itt a háború – mindkét oldalon – becsület dolga és férfimunka (ha nem is jó mulatság). Aki ezt élvezettel nézi, annak könnyebb lesz azt mondani, hogy te figyelj, gyere már, van egy kis lövöldözés Ukrajnában / Irakban, itt-ott, és ha férfinak, meg hazafinak tartod magad, ott a helyed. 

A katonák mindkét oldalon olyan profik, hogy az fokozhatatlan. Ahogy vonulnak a soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel, minden szöget zárnak, mindenkit eltalálnak, ha pedig konkrétan felgyújtják őket, nem siránkoznak, nem hemperegnek, hogy eloltsák magukat, hanem igyekeznek a lehető leghatékonyabban kihasználni erősen fogyó idejüket, és addig is csatakiáltva lőnek, amíg el nem égnek teljesen. 

A másik gondom az volt, ahogy a nőket, illetve a nő-férfi viszonyt ábrázolták. Az orosz arisztokrata nő egyszerűen férfiasítva lett, és nem nyugodott addig, amíg nem lőhetett ő is. Amikor aztán ezt megtehette, rögtön, egy lövéssel leszedett egy németet. Erre egy másik orosz katona felvetette a film egyetlen morális dilemmáját, miszerint illik-e agyonlőni egy embert, aki épp vizet visz a többieknek. A lövés előkészületében segítő orosz katona szerint igen, de nincs ideje komolyabban kifejteni, mert erre aztán a németek is lőni kezdenek, ami viszont már rohadtul feldühíti az oroszokat – persze nem mondom, joggal, még ha tudjuk is, hogy a németek eleve pont ezért jöttek. 

Örömmel mondom, hogy öt orosz katona közül mindegyik úr volt, és még csak disznó viccet sem mondtak a hölgy jelenlétében, nemhogy megerőszakolták volna. A német oldalon, ahol szintén egy büszke orosz nő keveredett a német főtiszt mellé, nem alakultak ilyen elegánsan a dolgok. 

Az történt ugyanis, hogy a német tiszt, noha heroikusan küzdött felkorbácsolt vágyával, végül alulmaradt a küzdelemben, és csak megerőszakolta a nőt. Ahogy ez ábrázolva volt, az egészen meghökkentően, életszerűtlenül nevetséges volt. Az egész úgy nézett ki, mintha a nő valami fullasztóan erotikus, édes-kínt élne át, és ha véletlenül a német leállna valamiért (mert mondjuk akadozik a merevedése, amikor lőnek rá, vagy csak amúgy is feszült, vagy eszébe jut, hogy valami nem stimmel mégse a kölcsönösség elve körül), akkor még a nő követelné, hogy folytassa. Az eseménynek végül katartikus hatása van, mert a férfi saját tette nyomán beleszeret a nőbe, de az hagyján: a nő is a figurába. 

Magyarul az alkotók azt üzenik azoknak a szerencsétlen idiótáknak, akik ilyen filmek alapján próbálnak eligazodni a világban, hogy háborúba menni is teljesen ok, az, hogy azt kik és miért indítják, és ők maguk közben hol vannak, nem is érdekes. Ráadásul a nők megerőszakolása is egyfajta hőstett, vagy kedves szívesség még az áldozat szerint is, hát ki tud ennél frankóbb nyári tábort elképzelni. 

Ennek a filmnek a célközönsége minden politikus álma. Az ilyennek egyszerűen ki kell szolgálni egy-két ösztönét a legaljasabb módon (és mások kontójára), aztán maximum küldenek egy levelet az anyjának, hogy hős volt, a megerőszakolt nőket meg ki nem szarja le.

Több rossz kisfiút is el kellett már vinni a doktor bácsihoz

Úgy jött ki a lépés, hogy a múltkori történetem ihletője állandó kuncsaftom lett – legalábbis amíg az iskola tart. Reggel, mikor meglátom az utcanevet, már tudom, hogy ő lesz az, a házszámra is emlékszem: 86. 

Az első két alkalommal megkérdezte, hogy találkoztunk-e már. Először azt mondtam neki, hogy nem, másodszor azt, hogy igen, éppen tegnap. Az ajtó már nyitva van, mikor begurulok a parkolóba, a kisfiú másodpercekkel később megjelenik, odasiet a kocsihoz, bekopog, és megkérdezi, hogy ülhet-e előre. Mondom neki, hogy felőlem igen, csak kösse be magát. Így is tesz, aztán elkezd sebességet váltani (mire én persze kinyomom a kuplungot) és ülést állítani. Megtanultuk, hogy melyik sebesség hol van, hogy akiknek hat sebességes autója van, az jó eséllyel csak felvág – bár én is tudnék egy hatodik fokozatot használni. Azt is tisztáztuk, hogy az „R” a hátramenet, és nem az ötödik után jön. 

A műszaki alapismeretek elsajátítása után általában megjelenik a bátyja vagy öccse, ránézésre képtelenség megmondani, melyik a fiatalabb. Szerintem kétpetéjű ikrek. Szóval a másik srác csendes, csak akkor szól, ha kérdezik, vagy fontosnak érzi, amit mondani akar, vagy baromságnak tartja, amit a fivére épp mondott vagy kérdezett. 

Az elől ülő megállás nélkül beszél. Ami az eszébe jut, kimondja. Elmondja, hogy milyen húsokat evett (birkát még nem). Megkérdezi, hogy én milyeneket ettem. Elmondom neki. Akkor belemegyünk a részletekbe (közben megérkezik az anyjuk, beül hátra, és elindulunk). Azt kérdezi, hogy a McDonaldsban szeretem-e a nem tudom már milyen kaját. Mondom neki, hogy én a McDonaldsba csak vizelni járok, esetleg iszom egy kávét, és neki is ezt javaslom, persze a kávé elhagyásával. 

Felvilágosítom, hogy amit ő ott csirkeként eszik, az nem egészen az, plusz rengeteg sót és cukrot töm magába, amitől csak még szomjasabb lesz, így az újabb üdítő kikönyörgésével úgynevezett ördögi körbe hajszolja magát. Erre a zöldségekről kezd kérdezgetni, és egyúttal elmondja, hogy ő melyikeket szereti (gyakorlatilag mindegyiket), mire én mondom neki, hogy az jó, mert a legkülönfélébb vitaminokkal vannak tele, plusz könnyű és finom, tiszta haszon az egész. 

Mi a helyzet a sajtokkal – kérdezi ekkor. Szeretem-e. Nagyon is, mondom, és ő is hasonlóképpen van vele, majd elkezd konkrét márkákat sorolni, hogy melyikkel hogy állok, úgyhogy megpróbálom elvágni a dolgot azzal, hogy a gyümölccsel keverteket nem szeretem, ami rögön fölveti a kérdést, hogy van-e valami problémám a gyümölcsökkel általában. Nincs. Neki se, sőt. 

De nem mindenki van ezzel így, mondja, és terhelő vallomást tesz az öccsére, aki képtelen megérteni, hogy a mind a zöldség, mind a gyümölcs finom. Hirtelen az is eszébe jut, hogy az öccse még a sajtot se szereti. Az öcs elmormol egy kurvaanyádot a bajsza helye alatt, én meg elmondom, hogy a sajtban az a pláne, hogy fehérje és kalcium is van benne, azaz arra is jó, ha távlatilag izmosak szeretnének lenni, és a csontoknak is a hasznára válik. 

Az anyja és az öccse végig néma. Alighanem ez adatik meg nekik a közös légtérben töltött időből, amikor nem őket faggatja vagy árasztja el a fejéből kijövő dolgokkal. Áttérünk az optimális útvonal megbeszélésére, illetve a konkrét útvonaltervre. Minden kanyart előre bemond – ha épp nem jut más eszébe, ha igen, akkor azt mondja. 

Az út kábé tíz-tizenkét percig tart, de a reggeli forgalommal súlyosbítva annyit vesz ki belőlem, mint egy hat órás műszak. A napok alatt lassan rájövök, hogy még akkor a legkevésbé fárasztó, ha én magam diktálom a témát, illetve én beszélek. 

Arra jutok hát, hogy a legjobb, ha egy mesével kötöm le a figyelmét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki megállás nélkül beszélt, és még olyan is volt, hogy – igaz, nem alaptalanul, de – megvádolta a testvérét. Hiába könyörgött neki az anyukája, meg az öccse, csak nem hagyta abba a dumálást. (Ja, egyik alkalommal rímet faragott arra, hogy „el fogunk késni, de ezt csak viccből mondom”, és ezt elismételte nagyjából harmincszor). 

Nem volt hát más választása a kisfiú szüleinek, hanem elvitték a srácot a doktor bácsihoz, aki már előkészített szikével, valamint tűvel meg cérnával várt rá. Felvágta a kisfiú kis ajkait fent is, meg lent is, aztán összetapasztotta őket, és jól bevarrta a tűvel meg a cérnával. Ha csak simán összevarrja, azt könnyű visszacsinálni, márpedig a kisfiú szülei kiszámolták, hogy a kisfiú hat éves létére már lebeszélte azt a mennyiséget, ami az egész életére volt szánva.

A rossz kisfiút a doktor bácsihoz viszik

Nagyon sok gyerek betegesen szeret játszani az ablakemelővel. A szülők általában nem szólnak rájuk, vagy ha igen, annak az eredménye azonos azzal, mintha nem tették volna. Ilyenkor az szokott a vége lenni, hogy egyszerűen letiltom az utasok ablakemelőit, ami mindig tanakodásra készteti a gyerekeket, de érdekes módon soha nem jönnek rá, hogy közöm van ahhoz, ami történt. 

Ma egy nagyon érdeklődő kisfiú ült be, és rögtön a rádió környékén is állítgatásokba kezdett, és persze az ablakemelő sem maradhatott érintetlen. Errefelé elég korán, öt éves korban iskolába küldik a gyerekeket, rajta is kis kék egyenruha volt. Arra jutottam, hogy elég fiatal ahhoz, hogy egy mesével vonjam el a figyelmét a rosszalkodásról. 

Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy rossz kisgyerek. Az a kisgyerek amint beült egy autóba, rögtön az ablakemelőt kezdte babrálni, és hiába kérte a taxis bácsi, vagy az anyukája, csak nem hallgatott egyikre sem. Még olyan is volt, hogy ez sem volt elég neki, és még a rádiót is állítgatni kezdte. 

A taxis bácsik, és a kisfiú szülei is nagyon szomorúak lettek emiatt, és a legnagyobb sajnálattal, de nehéz döntésre kellett elszánniuk magukat. Fogták a kisfiút, és elvitték a doktor bácsihoz, aki nagyon is jól tudta, hogy mi járatban vannak, ugyanis már sokat hallott a kisfiúról. 

Elővette a legnagyobb fecskendőjét, és a legnagyobb tűjét. Ekkor persze a kisfiú nagyon megrémült, és könyörögni kezdett, hogy ne tegyék ezt vele, innentől már mindig jó lesz, de a szülei megannyi csalódás után már nem tudtak hinni neki, így aztán lefogták, és a doktor bácsi először az ügyesebbik jobb karjába, aztán pedig a balba adott egy-egy szurit. 

Már maga a szúrás is rettenetesen fájt, de ami utána következett, az aztán tényleg borzasztó volt: a kisfiú keze lebénult, és nem tudott már se gombokat nyomogatni, se potmétereket csavargatni, sőt, tulajdonképpen úgy általában rosszalkodni sem tudott már többé. 

A trükk bevált, és a kisfiút nagyon is lekötötte a mese. Elkerekedett szemekkel hallgatta, és közben nem nyúlt semmihez. Amikor megérkeztünk az iskolához, köszönés nélkül szállt ki. Remélem, nem neveletlenségből tette, hanem csak mert arra koncentrált, hogy minden részletre pontosan emlékezzen, amikor majd elmeséli a történetet a kis pajtásainak.

Embert barátjáról

Szeretem előre eltervezni a dolgokat, aztán kipróbálni, beépíteni a tapasztalatokat, és az így tökéletesített módszerrel továbbmenni, amíg még jobb ötletem nem támad. Az edzőteremben az így kimódolt menetrendet nem mindig sikerül tartani, úgyhogy rugalmasnak kell lenni, át kell csoportosítani. 

A bicepsz nem kerülhet a tárogatás elé, a váll nem előzheti meg a tricepszet, a fekvenyomásnak rögtön a futás után kell jönnie (aminek pedig feltétlenül a kezdőgyakorlatnak kell lennie), mert ez viszi el a legtöbb energiát, ráadásul kifárasztott vállal és/vagy karokkal már nem megy. 

Jó lenne a fekvenyomás után túlesni a combon, aztán az így közben egérutat kapott mellekkel tárogatni egyet, majd bicepsz, tricepsz és váll, hogy következhessen az ülve, megtámasztott mellkasom felé húzott hátgyakorlat nyomában rögtön a nyak mögé húzottal, hogy a csigolyáimat nyújthassam egy kicsit, ami – a lábhajlítás és vádli után közvetlenül – meghálálja magát, amikor a hasizmok következnek, hogy pár gerincvédő trükk után végül hazabotorkálhassak. 

Ma a fekvenyomás után a lábgépen egy érdemtelen koraötvenest találtam. Hörcsögként hordott minden húszas súlyt a gépre, majd megkapaszkodott, fejét hátravetette, és erős vicsorgás közben, épp csak jelzésszinten behajlította a lábát egy kicsit, majd ezt ismételgette. Azaz tökéletesen feleslegesen akadályozott engem abban, hogy harmadannyi súllyal, de négyszer őszintébben, konkrét lábmozgással végrehajtsam a saját gyakorlatomat. 

Vártam egy kicsit, hátha épp az utolsónál tart, de nem, elindultam hát tárogatni. Mikor ezzel – egy perces szüneteket tartva – megvoltam, újra a lábgép felé kacsintottam, de az ember még mindig ott volt. Kénytelen voltam a háttal folytatni. Közben már figyeltem, hogy a nyak mögé húzós gép elérhetősége hogy alakul, és nem voltak jók a jelek. Egy kecskeszakállú (szintén eleve rossz jel) figura adott elő egy megalázóan szerencsétlen, teljesen inkompetens és közepesen önveszélyes bohózatot, megszámlálhatatlan felvonásban – megint csak engem, aki tudom, hogy mit cselekszem, akadályozva. Napköziseknek mondom: az egész olyan volt, mintha a menzán egy gyerek az éhségtől épp térdre rogyó, jó tanuló cserediák feje fölött csúzlizná át a játékként értelmezett milánói makarónit. 

Szerencsésebb, ha a második hátgyakorlat az elsőt közvetlenül tudja követni, de mindegy, gondoljunk a hátnyújtásra, jól jön az még a has előtt. Visszaballagtam a lábgép felé, hogy ott azzal szembesüljek, hogy az „A” idióta még mindig ott tevékenykedik. Kénytelen voltam a tricepszet sorra venni, és onnan sajnos nagyon jól láttam, hogy ez a szerencsétlen milyen tudományos arckifejezéssel, bölcsnek hitt (a valóságban egyszerűen lassú) kimértséggel végzi közösségi és egyéni szinten egyaránt ártalmas tevékenységét. 

Mivel újabb és újabb súlyokat hordott, és csak vicsorgott, a gyakorlatok között pedig fejkörzött, a bicepszre is jutott időm. Utána végre odébbállt, úgyhogy le tudtam pakolni a súlyokat utána, és hozzá képest szempillantásnyi idő alatt letudni a combozást. Míg én vállaztam, a „B” idióta kecske végzett a hátgépen. Onnan egyenesen „A” idiótához jött, és tudálékos megfontoltsággal beszélgetni kezdtek egymással. Az arckifejezésükről ítélve rendkívül fontos, és az emberiség nagyobbik része számára talán örökre rejtve maradó tudást osztottak meg kölcsönösen egymással. Az egyik felemelt ujjal mondott valamit, a másik pedig elképedt csodálattal reagált. Igen-igen meg lennék lepve, ha nem nettó egytől egyig ostobaságok hangzottak volna el. Ebből a gyakorlatból csináltak – azt hiszem – öt szériát. 

Én végül a délben elkészített, majd rögtön elfogyasztott sajtos csirke, a fülhallgatómból szóló nyers, energetizáló zene és a két nyavalyás által okozott bosszúság együttes hatásaként a szokásosnál keményebben hajtott edzésen vagyok túl, úgyhogy se nekik nem sikerült kicseszniük velem, se – aminek még jobban örülök – nekem saját magammal.

Há-há-hááááááá

Olvastam régen valahol, hogy egy rapper(?) azért ütközött akadályba a dala rádiós szerepeltetésével kapcsolatban, mert az túl hosszú volt, azaz több talán három percnél. A médiaszakemberek szerint ez így nagyon sok, a rapper meg azt mondta, hogy viszont neki Isten ezt pont így és ilyen hosszban diktálta le, úgyhogy ezzel nem tud mit kezdeni. 

A fenti eset óta eltelt vagy húsz év, és szomorúan látom, hogy nem jó irányba mennek a dolgok. Az utóbbi napokban arra lettem figyelmes az itteni kereskedelmi rádiókban, hogy bevágják egy aktuális dal refrénjét, amíg a rádiót magát ajnározzák, hogy az az első a körzetben (a városban, ahol élek, ezt legalább ketten állítják magukról), majd pedig maga a belengetett szám következik – nagyjából egy perc időtartamban, azaz a refrén első teljes lefutásáig. 

college-radio.jpg

Itt aztán snitt, és jöhet a mai kereskedelmi rádiózásban létező öt sablon közül valamelyik. Találd ki, hogy egy gyerek melyik számot énekli, mi volt a legkínosabb állásinterjú életedben, vagy ad abszurdum, mi a rohadt istent fogsz ma csinálni, és ehhez hasonlók. 

A rendszer működtetéséhez szükség van pár tucat tökéletesen egyforma emberre. Nem tudom megkülönböztetni a hangjukat, a szókincsük azonos, egytől egyig konzumidióták, és van egy bizonyos képességük, aminek a közvetlen és áttételes alantasságával nem tudok betelni. 

Általában párokban dolgoznak, egy nő, egy férfi, akik évődnek egymással, alákérdeznek, bennfenteskednek, és mindeközben szabályos időközönként hisztérikusnak álcázott nevetésben törnek ki. Ehhez általában az kell, hogy bárki mondjon bármit, és akkor azt kell mondani, hogy há-há-há… majd emelni kell a tétet, és a frekvenciát a sivítási sávba vinni, és egy fulladásig kitartó, egy oktávval feljebb elvégzett záró hááááááá közben még csapkodni az asztalt (nem túl közel a mikrofonhoz, és nem túl távol tőle). Aki még ad valamennyit a látszatra, az utána kifújja magát, hogy hát életében utoljára az előző reklámblokk előtt nevetett ilyen jót, a fásultabbak meg egyszerűen az életvidám, mindig boldog, munkáját az obszcenitás határáig imádó ember hangján beolvassák a közlekedési híreket.

A világ legnehezebb nyelve

Egy régebbi, angol kollégám éveken át élt Svédországban. Azt mesélte nekem, hogy a svéd nyelvet tökéletesen bírja, ami nem csak az ő érdeme, hanem attól is van, hogy az gyermekien fejletlen, egyszerű nyelv. Ilyet már hallottam az angolról is, de ezt el se árultam a kollégának, hanem csak finoman rákérdeztem, hogy lehet-e, hogy vannak a svédnek olyan mezsgyéi, ahol ő még nem járt. Jelezte, hogy érti a kérdést, de higgyem el: a svéd nyelvben tényleg nincs több. Bólintottam, és fejben betettem a figurát a magas önbizalmú korlátoltaknak fenntartott fakkba. 

Nem azért mondom, de itt sokan dicsérik az angolomat, ami jó esetben talán olyan lehet, mint a fent említett csóka svédje. Sokak szemében ez a teljesítményem a valósnál nagyobbnak tűnik. Rengeteg – ami azt illeti, egyszerűbb – embertől hallottam itt Angliában, hogy az angol a világ legnehezebb nyelve egyrészt a sok akcentus, másrészt az írás és ejtés különbözősége miatt. Akik így nyilatkoznak, azok maguk egyetlen más nyelvet sem beszélnek. 

World_Languages_by_Number_of_Speakers.png

Néha megerősítést várnak tőlem, amire én úgy isten igazából képtelen vagyok, és inkább olyasmiket szoktam mondani, hogy az elboldoguláshoz már elégséges szintre azért nem olyan pokolian nehéz eljutni, aztán ennyiben maradunk. 

Egy utasom az eddig szokásosan lefolyó beszélgetést megtoldotta azzal, hogy ő rengeteget olvasott Magyarországról (is). Itt persze megkérdeztem, hogy na és miket. Erre sejtelmes mosollyal megcsóválta csak a fejét, mint aki csak jelezni akarja, hogy többet tud annál, mint amit hallani szeretnék, és azt mondta, hogy nagyjából mindent tud, és ebből a mérhetetlenül óriási halmazból a II. Világháborút és a bűnözést emelte ki. 

Itt nem is időztünk többet, hanem – tévesen – azt mondta, hogy az akcentusom osztrák, és a barátnőjéhez fordult, mintegy kérdőleg, hogy az megértette-e, hogy miről van itt szó (szomszédos országok), és felismeri-e a jelentőségét (én nem). A csaj úgy nézhetett, ami kielégítette a figurát, úgyhogy az belemelegedett a nyelvek témájába. (Kisebb összeget fel mernék tenni arra, hogy a figura nem tudott a magyar nyelv létezéséről). 

Elmondta, hogy tehát az angol a legnehezebb nyelv, utána jön a kínai, és a japán, a többi ehhez képest nem is érdekes. Érdekes viszont, hogy a legtöbben a spanyolt beszélik a világon (valójában ugye híresen a mandarint / kínait), és hogy ez az állítása ne csak a levegőben lógjon, az egyébként portugál nyelvű Brazíliát hozta fel példának, majd hozzátette még Bolíviát, és végül elárulta, hogy nincs értelme egyenként sorolni a spanyolajkú országokat: egész Dél-Amerika ilyen. Megint a barátnőjére nézett, és – Észak-Amerikát viszonyítási pontként felhasználva – elmagyarázta neki, hogy Dél-Amerika merre van. 

Tény, hogy az angolok nincsenek könnyű helyzetben, ami az idegen nyelvek elsajátítását illeti. Akárhova mennek, ott a helyiek inkább előbb, mint utóbb meg fognak próbálni angolul kommunikálni velük – és az sikerülni is fog. Ugyanakkor kénytelen vagyok lustaságra is gyanakodni, mert Magyarországon is ismertem olyan embert (jó, mondjuk ő ír volt), aki egy évtized alatt sem jutott messzebb a „keszenem szepen” és „djónapot” szókészletnél. Itt, Angliában mostanra viszont már tényleg tucatnyi emberrel beszéltem, akik három, öt, tíz éveket el tudtak tölteni úgy Németországban, Spanyolországban és egyéb helyeken, hogy semmit nem tanultak meg az adott ország nyelvéből azon túl, ami egy váratlan fordulatoktól és buktatóktól mentes sörrendelésén túlmutatna.