Pár hete egy éjszaka különös neszezésre lettem figyelmes. Valami mocorgott. És nem hagyta abba. Fülelni kezdtem, majd felkeltem, és villanyt is kapcsoltam. Talán ezek együttes hatására a hang elhallgatott. Sejtettem, hogy a megfigyelésem ténye befolyásolja a megfigyeltet, úgyhogy visszafeküdtem, és csak hallgatóztam. Rendesen felébredve egyértelműen be tudtam azonosítani, hogy a hang, amit hallok: caplatás és farágás. 

Újra villanyt kapcsoltam, és végignézem a földdel végig érintkező ágykeretet, a keret és a matrac közét: semmi. Miközben ezzel foglalatoskodtam, a nesz újra hallhatóvá vált. A forrását a fal tövében végighúzódó fatalapzatban tevékenykedő egér képében képzeltem el. Erős kedvetlenséggel feküdtem vissza. 

Reggel, nappali fényben komolyabban szemügyre vettem a hálószobát. Találtam egy lyukat a talapzat egyik sarkánál. A biztonság kedvéért rögtön be is tömtem, majd a továbbiakról kezdtem gondolkodni. A tulajdonos értesítését szomorúan zártam ki: egyéb ügyekben vállalhatatlanul lassúnak és lustának bizonyult. A halált okozó csapdát, illetve mérget is elvetettem, és abban maradtam magammal, hogy valami egyéb kelepcét fogok beszerezni, majd azt egerestől elviszem a közeli park egy távoli pontjára, és ott kiengedet a lakóját. 

Persze épp egy zárva tartott boltokkal ünnepelt munkaszüneti napra fordultunk rá, úgyhogy nyomasztani kezdett, hogy az egér esetleg családalapításon töri a fejét. Kimentem a hátsó udvarra, és a házfal tövét kezdtem tanulmányozni. Fel is fedeztem egy rést két tégla között, ahol egy egér simán beférhet. Úgy tűnt, hogy a társbérlőmnek kimenője van, úgyhogy betömtem a lyukat abban a reményben, hogy többet nem fog tudni visszajönni. 

A következő éjjelen újabb neszezést hallottam, de rágást már nem. A hang forrását nem tudtam pontosan azonosítani (ezzel előzőleg is gondom volt), de úgy tűnt, hogy meghiúsult bejutási kísérlet is okozhatja. A rákövetkező éjjel még ennyi neszt sem hallottam. Úgy döntöttem, hogy – amíg az ellenkezőjére utaló jel nem merül fel – azt fogom gondolni, hogy a problémát sikerült megoldani. 

Hetek teltek el így, relatív nyugalomban, bár éreztem, hogy a probléma nem ürült ki teljesen a fejemből: ha kifejezetlenül, formátlanul is, a rágcsálók (mint olyanok) befészkelték magukat az agyam egy zugába, ahol sokkal szívesebben láttam volna például a jövő heti lottószámokat. 

Ma éjjel – a fentiekből adódó szövevényes hatásmechanizmuson keresztül – úgy alakult, hogy rágcsálókkal álmodtam. Felrémlett az egyik aranyhörcsögünk, de nem szokásos lakhelyén, a terráriumban láttam, hanem a világ közepére emelve, tértől és időtől függetlenül. Éreztem selymes szőrét, láttam kis „kezeit”, és eszembe jutott, ahogy a kezemben tartottam, ő meg épp igyekezett valahova. 

Aztán érezni kezdtem kis léptei súlyát, és az álmom átfolyt a jelenbe, és úgy tűnt, hogy a kis aranyhörcsög az ágyamban, a takaróm mentén lépked éppen. Ekkor egy pillanatra minden megállt. Rádöbbentem, hogy ágyban fekszem, sem a tér, sem az idő nem indokolja a hörcsög jelenlétét, de ha mindezek rendben lennének, akkor is mit keres az ágyban? 

A kis tappancsokat szinte a bőrömön éreztem, úgyhogy mintegy feltételes reflexből felkönyököltem, kinyitottam a szemem, és mivel a jobb oldalamon nem láttam semmit, felkaptam a párnát, hogy alánézzek, mikor az ágy bal felső sarkánál megláttam. 

Nem egér, nem is hörcsög, hanem valami nagyobb. A szőre selymesnek tűnt, világosbarnának, az állat egész alakja pedig egy kicsit rajzfilmfigurára emlékeztetett, amennyiben testéhez képest méretes valaga volt, noha nem tűnt ugrásra optimalizáltnak. Gondolkodás nélkül, alighanem gerincvelőből vezérelve csaptam oda a párnával, mire a szőrmók lesuhant a matrac sarkánál. 

Ekkor mintha megállt volna az idő, vagy legalábbis az agyam gondolkodásért felelős részei, mintha csak most kezdtek volna betölteni, megpróbáltam eldönteni, hogy mi történt. Talán egy másodperc is eltelhetett, mire úgy döntöttem, legegyszerűbb, ha megpróbálok vezető érzékszervemmel, a szememmel meggyőződni róla. 

A matrac szélére kepesztettem, és lenéztem. Semmi. Felkeltem, körbejártam mindent, benéztem mindenhová, de sehol semmit nem találtam. Visszaültem az ágyra, és gondolkodni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam, vagy tényleg megtörtént az egész. 

Volt egy olyan emlékkép sorozatom, aminek a kezdőjelenetében felkönyökölve fekszem. Mintha ennek a filmnek a nulladik kockájában még csukva lett volna szemem. Persze nem mindegy, hogy ekkor, vagy a következő, nyitott szemes pillanatban láttam a rágcsálót. Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tudtam eldönteni. 

Eszembe jutott viszont, hogy egy ekkora állat nem tudott volna bejutni a talapzat mögé, illetve onnan kijutni se sikerült volna neki, be a szobába, hiszen betömtem az amúgy is csak egérnek elég nagy lyukat. Ezen kívül akkor sem halottam semmit, amikor az állatnak földet kellett volna érnie, illetve amikor futnia kellett volna. Abban maradtam, hogy álom és valóság szokatlanul zavarba ejtő módon ért össze, és jó eséllyel csak a képzeletem szüleménye az egész. 

Ebben megnyugodva relatíve rövid idő alatt sikerült visszaaludnom, de sajnos hamarosan azon kaptam magam, hogy megint hörcsögnél nagyobb testű rágcsálók környékezik a gondolataimat. Ismét fülelni kezdtem, lassan felkönyököltem, és ekkor az ágy mögött egy barna hátat láttam lassan felemelkedni. 

Izmaim megfeszültek, kidülledt szemmel próbáltam meggyőződni róla, hogy látom-e, amit látok, amikor feltűnt pár furcsa részlet. Először is a szoba közepén álltam, az ágy pedig oldal-felülnézetben előttem. Másodszor – közben a barna hát óvatosan visszahúzódott az ágy mögé – a szoba rendkívül kicsinek tűnt, sőt, mintha én magam valahogy kívülről is látnám, benne is lennék, meg nem is, mintha én magam négydimenziós lennék. 

Így jutott eszembe, hogy ez álom kell, hogy legyen. Hogy erről megbizonyosodjak, önvizsgálatot kellett tartanom. Befelé fordultam tehát, és óriási megnyugvással nyugtáztam, hogy érzem, hogy csukva van a szemem. Ezután – szememet továbbra is csukva tartva – észleltem, hogy a bal oldalamon fekszem, ahol a barna hátat láttam, az a hátam mögött van, tehát nem láthattam mégse, tehát alszom, tehát álmodtam. 

Ahogy azonban e sorokat írom, ismét kellemetlen érzés kerít hatalmába. A téli dunyha a szekrényben. Ami olyan vastag, hogy nem tudom becsukni tőle a szekrény ajtaját. Hát persze. Jobb hely nem is kell egy ilyen betolakodónak. Én meg a fal tövét vizsgáltam. Végig háttal a dunyhának! 

Leveszem a bőröndöt a szekrény tetejéről, felcsapom a tetejét, felrántom a szekrény kicsit amúgy is nyitva lévő ajtaját, kiemelem a dunyhát, és szélesre tárom. A helye üres. Rázok rajta egy nagyot, semmi nem esik le róla. Megfordítom. Ott sincs semmi. Beteszem a bőröndbe, visszacipzározom, és felteszem a szekrény tetejére. Ez már elég vajon, hogy kiverjem a rágcsáló témát a fejemből? Vagy nem a fejemben van? Vagy vannak? Vannak vagy nincsenek?

Élesen emlékszem gyerekkorom május elsejéire. Egyrészt mert mindig hasonlóképpen folytak le, másrészt mert – amennyire tudom – meglehetősen rendhagyóak voltak. 

Ahhoz képest, hogy nem kellett iskolába menni, felkeltünk a szokásos időben, fél hétkor. Szüleim már ébren voltak, csak ránk vártak, hogy a szokásos „szertartást” elkezdhessék. Pontosabban a szertartás java apám köré szerveződött. 

Mikor felöltöztünk, apám leült a fotelba a nagyszobában. Nekünk az öcsémmel a szekrényhez kellett állni, így a reggeli nap fénye szóródott apám körül, és valamelyest megnehezítette, hogy pontosan lássuk, mi történik – amit valószínűleg kegyes körülményként kell, hogy értékeljünk. 

Apám egy sóhajtással előrehajolt, és a fotel alól elővette azt a kis dobozát, ami csak minden év május elsején került elő onnan, az év többi részében fogalmunk sem volt öcsémmel, hogy hol tarthatták. A dobozban egy egy decis borospohár, egy furcsa, ölös végű tű, és egy undorító, sárgás, opálos gumikötél volt.

Apám a keze ügyébe rendezte és szemügyre vette őket, miközben úgy tűnt, eltervezi, hogy pontosan mit és hogyan fog tenni. Mivel évente csak egyszer csinálta, soha nem ment olyan rutinnal, mint mondjuk a borotválkozás, de azért értette a dolgát, azt kell, hogy mondjam. Újabb sóhajtás következett, és pár, szinte észrevétlen bólintás közepette ránk nézett. Legalábbis így tűnt, már amennyire a szembe sütő naptól láttuk. 

Innentől fogva az események lassú, de feltartóztathatatlan lendületet vettek. Apám feltűrte az ingujját, a gumikötelet a felkarja köré szorította, párszor kiengedte, majd ökölbe zárta a kezét, és beszúrta a tűt a vénájába. Láttuk, hogy ilyenkor ő is küszködik, és sajnos az ezt követő pillanatban mindig újra ránk is nézett. 

Öcsém általában elpityeredett, én pedig éreztem, ahogy kifut arcomból a vérem, majdnem olyan gyorsan, ahogy apám vénájából az övé, bele a borospohárba. Ahogy a pohár megtelt, anyám odalépett apámhoz, és egy vattacsomót nyomott oda, ahol a tű behatolt. Apám leszorította a vattacsomót, odaadta anyámnak a poharat, benne egy deci vérrel, anyám meg eltűnt vele. Apám kihúzta a tűt, és beletette a dobozba. A vattát sohasem tartottuk a dobozban, nem tudom, miért. Szüleim talán így erősítették meg a közöttük fennálló köteléket, az elhatározást, hogy a bajban számíthatnak egymásra. 

Mint idősebb testvérnek, nekem kellett betenni a gumicsövet a dobozba, a dobozt pedig vissza az ágy alá. Apám valamelyest elfehéredve ült még vagy egy percet. Közben a konyhából elkezdett beszivárogni a frissen főtt virsli illata. Amikor apám úgy érezte, hogy eljött az ideje, felállt, és mindannyian kimentünk az ebédlőbe. Az asztalon kenyér és virsli volt, apám előtt egy sör és a borospohárnyi vér, anyám, öcsém és énelőttem pedig egy-egy bögre tej. 

Mindannyian asztalhoz ültünk, és a ceremónia következő felvonása ismét apám sóhajával kezdődött. Majd úgy, ahogy volt, felhajtotta a deci vért. Ezután mindig behunyta a szemét, és láttuk, hogy szenved. De ez a szenvedés, még számunkra, gyerekek számára is egyértelmű módon túlmutatott a vérivás kellemetlenségén, és valami magasabb, általunk gyerekek által ésszel be nem fogható jelentést is hordozott. 

Ezután mindannyian megkönnyebbültünk, és megettük az összes virslit, az öcsém és én pedig ihattunk egy-egy kortyot apám söréből. Ezután fogmosás következett, és elmentünk a majálisra. 

Az olvasónak talán furcsán hangzik, de ezeket az eseményeket én egy jó darabig nem kérdőjeleztem meg, az okukat nem firtattam. De aztán az iskolában kiderült számomra, hogy a többi családban nyoma sincs az általunk gyakorolt szokásrendszernek. Megkérdeztem hát apámat, hogy mi ez az egész. Azt mondta – és ezt akkor még nem egészen értettem –, hogy csak azok a hagyományok érnek valamit, amiknek a lényegét, gyökerét maga értette meg az ember, így kár is volna bármit mondania, az csak az lenne, amit ő gondol erről az egészről, és számomra nem jelentene semmi különöset. 

Azért én találgatni kezdtem. Ez az egész azt jelképezi, hogy a munka szent dolog? Vagy hogy olyan, mintha a vérét szívnák? Utalás a magas adókra? A növekvő társadalmi egyenlőtlenségre? Vagy hogy ha levesz egy deci vért magától, akkor nem lesz annyira energikus, és kisebb eséllyel keveredik politikai vitába a majálison, így elkerülve bizonyos kellemetlen helyzeteket? 

Apám figyelmesen hallgatott, majd azt mondta, hogy ezek mind értékes, és érdekes gondolatok, és látszik, hogy ha felnövök, képes leszek én magam is hagyományokat teremteni. Aztán hozzátette, hogy addig is elsősorban arra figyeljek, hogy nehogy négyeseket kezdjek hazahordani az iskolából.

A koncertnek vége, mindenki a főbejárat előtt tobzódik, csak ketten baktatnak az ellenkező irányba, a parkon át. Jó száz méterrel előrébb megy egy egyszerű farmerdzsekit viselő férfi, félhosszú haja őszbe hajlik. Lemaradva egy tizenéves srác lépked, hátán a gitárjával. Az ő haja is félhosszú. 

A férfi egyszer csak megáll, mint akinek eszébe jutott valami. Újra lépne egyet, de bal lába nem engedelmeskedik. Megdöbbenve néz le rá, kissé előre billen, majd felszalad a szemöldöke újabb meglepetésében, és bal kezét próbálja növekvő értetlenséggel maga elé emelni, de az sem működik. Újabb, céltalannak látszó erőfeszítést tesz, kibillen egyensúlyából, és tehetetlen bal lábát maga alá gyűrve összecsuklik. 

Mindez egyenesen a srác előtt történik, aki ijedten meggyorsítja lépteit, majd rögtön futni kezd. Ahogy odaér, a férfi hanyatt fekszik, és ijedten néz az ég felé, de amint a fiú a látóterébe kerül, mintha megnyugodna valamelyest. – Jól van uram? – kérdezi a srác, de rögtön megbánja, hogy hülyeséget kérdezett, és inkább a telefonja után nyúl. 

A férfi ekkor azonban mordul, vagy talán kiáltani próbál egyet, és magához inti a tinédzsert. Az zavarba jön, érzi, hogy inkább a mentőket kéne azonnal hívni, de valamiért mégis odahajol, és a férfi erőtlenül, halkan, rekedtesen, de amilyen gyorsan csak tud hadarás nélkül, beszélni kezd. – Figyelj ide. Láttalak a koncerten. Nekem elhiheted, hogy fényes jövő előtt állsz, feltéve, hogy megfogadod a tanácsomat. – A fiú nem akarja elhinni, ami történik, és kicsit bosszúsan újra a telefonja felé nyúl, de a férfi szeme villámot szór, ennyire telik erejéből. Újra megszólal. – Soha ne gyertek le a két negyedről. – Nyelni próbál egyet, de nem sikerül. Sekély lélegzetet vesz hát inkább, és úgy folytatja. – És ami ugyanilyen fontos: hallgassatok AC/DC-t. A sikerük titka, hogy… – és itt újra nyelni próbál, ezúttal valamelyes sikerrel, és hogy kárba ne vesszen semmi, ott folytatja, ahol abbahagyta – a zenéjük közvetlenül a gerincvelőbe csatlakozik. Figyeld csak meg, észre fogod venni, és ha ezt ti is megtanuljátok, hogy hogyan… – Itt mintha fájdalom hasítana belé, eltorzul az arca, becsukja a szemét, és nem szól többet. 

A fiú egy pillanatig az elhangzottakat kezdi értelmezni, emészteni, de aztán gyorsan észbe kap, lehajol a férfi lélegzetét ellenőrizni, miközben telefonján a segélyhívó számát pötyögi. De ebben a pillanatban, ahogy felnéz, a park szélén futó úton csodába illő módon épp egy mentőautót lát meg, ami korábban az épületnél állhatott, és ezek szerint szintén a park irányába indult. 

Integetni és kiáltozni kezd. A mentősök észreveszik, és bekapcsolt kék villogókkal felhajtanak a fűre, és odaállnak a földön fekvő férfi és a srác mellé. Kipattannak, ellenőrzik ők is a lélegzetét, majd minden további késlekedés nélkül hordágyra teszik, és becsúsztatják a mentőbe. Ott mindenféle orvosi eszközt vesznek elő, és serénykedni kezdenek a férfi körül, majd egyikük felfelé tartott hüvelykujját a fiú felé mutatva mondja, hogy minden rendben lesz. Becsukják az ajtót, és némán, kéken villogva elhajtanak. 

A srác csak áll egy helyben, a távolodó mentő után néz, próbálja megérteni, hogy mi történt, annyira valószínűtlennek tűnik minden. Még mindig a kezében tartott telefonját a képernyőjén a mentők számával maga elé emeli, egy darabig meredten nézi, majd beírja a kereső mezőbe: AC/DC. 

A mentő közben eltűnik a fák között kanyargó út végén, és – ahol a fiú már nem láthatja – megáll. – Nyisd ki a szemed, te ripacs. – szól a mentőorvos, és a férfi valóban kinyitja a szemét, a mentőorvos pedig növekedni látszó haraggal folytatja. – Szeretném jelezni, hogy egyre idiótábbak az ötleteid, és egyre kevésbé szeretem, hogy minket is bevonsz. Vagy rövidebben: Te hülye vagy, bazmeg! – és most kezd igazán dühbe gurulni, de az őszes hajú, farmerdzsekis férfi felkönyököl, egyetlen mozdulattal csendre inti, és így szól. – Akkor álljatok meg, kiszállok! – és mondani akar még valamit, amikor eszébe jut, hogy de hiszen állnak, úgyhogy kiszáll, fölényesen a másik kettőre néz, és legyint egyet, mielőtt megfordulna. Majd eszébe jut még valami, és csak ennyit mond. – Azért kösz.