It’s only a small island!

Az itteni emberek döntő többsége nagyon barátságos. Utasaim, akikkel beszélgetésbe keveredek, rendszeresen búcsúznak azzal, hogy sok sikert kívánnak, de még olyan is elhangzott, hogy örülnek, hogy itt vagyok, és érezzem jól és otthon magam.

Az a néni is kedves volt, aki egy rövid, a pajkos időjárást érintő bemelegítés, valamint annak kiderítése után, hogy magyar vagyok, a kiabálásig ment, és „elmondta”, hogy Nagy Britanniát be kéne végre zárni az idegenek előtt, mert mégiscsak furcsa, hogy az ittenieknek sincs munkájuk, és mégis egy csomó gazdagabb országból jönnek ide emberek azt a keveset is elvenni.

Számos rossz tulajdonságom közül az egyik, hogy a másodperc tört része alatt le tudok írni embereket. Szegény nénivel is ez történt. Sajnos olyan pökhendi vagyok, hogy aki annyira nincs képben, hogy az Egyesült Királyságot egy szegény árva kis szigetnek hiszi, és Magyarországot és Pakisztánt, meg Lengyelországot gazdagnak gondolja, arra én már egyetlen joule energiát se szánok.

Nem győzőm azonban hangsúlyozni, hogy a néni velem nagyon kedves volt az előtt is, hogy megtudta, hogy Magyarországról jöttem, meg az után is. Beszélt az ’56-os menekültekről, különösképpen pedig Laciról, aki először etetett gulyást vele, amit el se hitt, annyira ízlett neki.

A néni tehát az előítéletek tankönyvi példája volt, amennyiben többmilliós csoportokkal volt komoly baja úgy, hogy az e csoportokat alkotók közül személyesen látott egyének egyikével sem volt a legkisebb gondja sem.

Itt amúgy inkább lengyelnek nehéz lenni. Ők vannak sokan, és éppen ezért náluk fordul elő a leginkább, hogy egymás között intéznek mindent, így aztán egy csomóan az angol nyelvbe se nagyon tudják belelovalni magukat, mert nem nagyon találkoznak angolokkal úgy, hogy érdemben kommunikálniuk is kellene, és ez már tényleg felbőszíti az itteniek egy jelentős hányadát.

De van tovább is. Azt hiszem, írtam már korábban, hogy itt a harmincas években úgy működött az antiszemitizmus, hogy a zsidók előtt semmilyen formális akadály nem állt, illetve feléjük egy rossz szó sem hangzott el. Ha viszont be akartak lépni egy klubba, akkor az egyszerűen nem jött össze. Nem utasították el őket, csak lelassult, elült, megszűnt az ügy.

Egy arab diák utasom valami egészen hasonló hangulatról számolt be. Az egyetemen az angol diákok egyszerűen levegőnek nézik. Nincs átjárás közöttük, nincs olyan kör, ahol vegyesen nevetgélnek, nincs közösen szervezett buli. Én is megfigyeltem, hogy vannak az angol társaságok, meg a többiek, azaz a külföldiek barátkoznak egymással. A kínaiak vannak még magukban, illetve előfordul, hogy indiaiak beférnek a fehérek közé. A fiatalabbaknál jobbnak tűnik a helyzet. Gondolom, hogy az angol kultúra belsővé tétele a kulcskérdés, ami gyerekkorban hipp-hopp megtörténik, de egy egyetemista, úgy tűnik, már elkésett.

Nagyapám tölgyfája

A pap a padsorok között állt a félhomályban, orrnyergét mutató- és hüvelykujja közé szorította, szemeit lehunyta, de mégis mintha a távolba révedt volna. Időnként alig észrevehetően bólintott. Nagyapámra gondolt.

Nagyapámmal olyanok voltak, mint a tűz és a víz: soha, semmiben nem értettek egyet. Különösen nem az egyház dolgában. Nagyapám nem sokkal a halála előtt mégis magához kérette. Nem volt beszédes kedvében, így aztán magyarázatot sem fűzött a mondandójához. Az volt a kérése, hogy hamvait a templommal szemben, a dombtetőn szórják egy gödörbe, és ültessenek rá egy tölgyfa-csemetét.

A pap nem is kérdezett semmit, csak bólintott. Ez is több volt, mint amire valaha gondolni mert volna, és azt is tudta, hogy nagyapámnak óriási erőfeszítésébe telhetett félretenni büszkeségét, és megtenni élete egyetlen, mégoly apró lépését az egyház felé.

Csakhogy most jött el az első tavasz, amikor a hirtelen zöldbe borult fa elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy elfogja a felkelő nap sugarait a katedrálüveg elől, és a korábbi tavaszi reggeleken megszokott áhítatos fény helyett – legalábbis a pap így érezte – nagyapám mindig kétértelmű, bujkáló mosollyal fűszerezett tekintete töltse be a templomot.

Gyakorló tolmács

A tolmácskodás annyira jól megy, hogy már többször kaptam azon magam, hogy magamat kívülről szemlélve profinak érzékelem magam. Eleinte furcsa volt, hogy egyes szám első személyben kell fordítanom, amit az ügyfelem mond, de mostanra ráéreztem az ízére.

A legtöbbször annak a figurának tolmácsoltam, akivel először találkoztam. A viszonyunk azonban jelentősen megváltozott. Mutatott már családi fényképeket, illetve hangfelvételt arról, ahogy a fia gitározik. Ő maga dzsesszgitáron játszott, de pár éve, a betegségeit kísérő depresszió miatt felhagyott vele, és már csak a fiának ad tanácsot. Javasoltam neki, hogy lásson hozzá újra, biztos jót fog tenni neki, de eléggé elhatározottnak tűnik.

Egyes szám első személyben tolmácsolni – különösen őt – olyasmi élmény egy kicsit, mint amilyennek a színészkedést képzelem. Egészen belebújok egy ember bőrébe, akit amúgy el se tudnék képzelni. És mondom, hogy amit most mondott, doktornő, azt írja le egy papírra nekem, és el ne felejtse lepecsételni. Én már nem bírom tovább. Akkor vágjanak fel, nem érdekel, de én tíz hónapja szenvedek ezzel.

Sőt. – Rohamom van – mondjuk. Erre az asszisztens kővé dermed, és néz rám kétségbeesetten, én pedig szenvtelenül nézek a szemébe. – Szívroham? – kérdezi. – Nem. Pánikroham – válaszoljuk, és én először még azt hiszem, hogy színdarab az egész, de nem, tényleg vérben forognak a szemek, és az EKG is izgágábbnak tűnik az avatatlan szem számára is, mint egy perccel korábban.

Vizet kérünk, elmondjuk, hogy ez az egész hercehurca magát a szívrohamot idézi fel, azért ilyen kibaszott nehéz. Átbeszéljük még egyszer, hogy hogyan zajlik majd a vizsgálat, és hogy nincs mitől tartani. Én közben átsiklom egy olyan üzemmódba, ahol egyszer csak azt veszem észre, hogy késedelem nélkül és pontosan pattintom az angolt magyarra, és a magyart angolra, rajtam nem múlik semmi. Ilyennek képzelném a médiumlétet.

A kórházból kifelé ügyfelem elmondja, hogy nem akar bókolni, de eddig messze-messze én vagyok a legjobb tolmács, akivel találkozott. Mondjuk a mezőny nem túl erős. Volt egy, aki annyira rossz volt, hogy neki kellett állandóan figyelnie, hogy mit kérdeznek, mi történik, és nem tudta úgy elengedni magát, ahogy a vizsgálat megkívánta volna.

Egy másik tolmács itt-ott ismeretlen nyelvi területen találta magát, és míg én ilyenkor kérdezek, körülírást kérek, addig ő megnémult, és kipróbálta, hátha elmúlik a veszély, és majd mindenki átsiklik a kínos helyzeten, de hát aztán nem egészen ez történt. Hanem az ügyfelem segített neki, hogy – Legalább szólalj meg, bazmeg, csinálj úgy, mintha. Csak beszélj már. Hát el fogod veszíteni a munkádat.

A harmadiknak meg annyira hirtelen kezdődött ez az egész, hogy ő maga kapott pánikrohamot, és szapora légzéssel, verejtékezéssel hívta fel magára a figyelmet. Le kellett ültetni, vizet kellett neki adni, és egy kicsit beszélgetni vele, hogy nem annyira éles ez a helyzet, például idő is van bőven, nincs igazi ok a rettegésre.

Velem viszont az volt a helyzet, hogy elengedhette magát, becsukott szemmel mondhatta, hogy „rohamom van”, kérhetett és kapott vizet, rajtam keresztül megkapta a válaszokat, rajtam az idegesség nem ment keresztül, csak a szavak, a jelentésük, és a vizsgálat lement, ahogy kell, és még az eredménye is megnyugtató volt.

A játékos naplója

Ahogy az oroszok a pénzhez viszonyulnak, azt mindig is tátott szájjal bámultam, és a novellák, regények erről szóló részletes leírásait is mindig elképedt vidámsággal olvastam. Nem tudok olyan lenni, mint ők, de csodálatos, hogy ilyen is van.

Most épp Dosztojevszkijtől olvastam A játékos naplóját. Legnagyobb örömömre nem csak a tékozlás ép értelemmel feldolgozhatatlan mértékét írja le egyfajta akkurátus könnyedséggel, hanem még szinte számomra is meggyőző módon vezeti le, hogy a németek generációkon átívelő takarékoskodása, a jövő fáradhatatlan munkával való felépítése, és a permanens áldozathozatalhoz szükséges erkölcsi tartás nevelési alapelvvé emelése még csak nem is egyszerű hülyeség vagy élhetetlenség, hanem egyenesen a legrohadékabb aljasság, amit ember elkövethet gyermekeivel szemben.

Demencia

A demencia itt központi téma. Sok helyen és sokféleképpen van szó róla. Társadalmi felhívásokat adnak közre, hogy mit kell figyelni az idős hozzátartozókon, hogy idejében elkapva a dolgot pár évvel több maradjon a boldogságból. Ugyanis a demenciát csak lassítani lehet, élhetőbbé tenni a kezdeti szakaszát, de megállítani vagy visszafordítani nem.


Van – legalább egy – olyan demens időseknek létrehozott otthon, ahol úgy rendezik be a szobát, hogy az a páciens saját lakásának egy korábbi képét tükrözze. Ugyanazok, vagy legalább ugyanolyan bútorok, ugyanaz az elrendezés. Így teremtenek komfortzónát, ahol működnek az évtizedes rutinok, nem érzik elveszettnek magukat.

Ugyanakkor vita folyik arról, hogy biztos szerencsés-e visszarepíteni őket egy olyan korba, ahol még tudták, mi van, de lehet, hogy amúgy épp magánéleti válságot éltek át, vagy egzisztenciális gondokkal küzdöttek. Ezek utólag még a gyerekeik emlékeiből sem rekonstruálhatók feltétlenül, a jelent viszont mérgezhetik, míg erről beszámolni, illetve ezzel megküzdeni nem tudnak.

A rádióban rendszeresen jelentkezik egy nő, aki az egykor híres apjáról számol be, aki ma demenciával küzd. Arról, hogy hogy telnek a gondozásával töltött napok, milyen változásokat figyel meg rajta, satöbbi. A riporter-műsorvezető meglehetősen természetesen kezeli a dolgot, érdemi kérdéseket tesz fel, és válaszokat is kap.

Bejelentkezik egy érintett is. Egy ember, akit a demencia korai stádiumával diagnosztizáltak. Választékosan és humorral beszél. Most még csak arról, hogy először azt hitte, elszigetelt események azok a furcsaságok, amik vele történnek. Ma már tudja, hogy a rövidtávú memóriája űzött tréfát vele, és azóta ennek tudatában van már akkor is, amikor éppen történik vele. Egyelőre legalábbis.

Egyrészt óriási teher lehet ennek tudatában lenni, másrészt – erősen úgy tűnik – könnyebbség is. Ha szó van a jelenségről, nem valami fojtó ismeretlenség lepi be az embert, hanem valami, aminek neve van, amiről szó van, ami másokkal is előfordul.

Egy csapat idős mulatozót szállítottam a jó múltkor. Arra lettem figyelmes, hogy ketten ugratják a harmadikat, hogy sejti-e, hogy merre járnak. Annak fogalma se volt, pedig éppen hazafelé mentünk. Ezt minden sarkon megkérdezték tőle, az mindig röhögve mondta, hogy nem tudja, ezek meg szintén röhögtek.

A környékükre érve kérdezték, hogy emlékszik-e arra, hogy gyerekkorukban mennyivel elitebbnek számított ez a negyed. Na, erre emlékezett, és vidáman kiabálta, hogy mindenre pontosan emlékszik, feltéve, hogy legalább negyven éve történt. Ekkor a másik kettő is elsütött pár történetet arról, hogy ők is hasonlóan vannak ezzel. Ők is elindultak a lejtőn, csak meg nem tartanak annyira előre, mint a barátjuk.

Amikor megérkeztünk, kérték, hogy várjam meg, amíg a barátjuk bemegy a kapun. Akkor mehettünk csak tovább, amikor erről meggyőződtek. Utána simán elnavigáltak az ő házukig. Tudták az utat: ott laknak ötven éve. Ha újra találkoznánk, fogalmuk sem lenne, ki vagyok.

Egy másik alkalommal egy idős hölgyet vettem fel. Az öccse is vele volt, ő mondta be a címet, és meggyőződött róla, hogy vettem az adást, és nem a másik, azonos nevű út felé indulok. A kedves néni végig a kisöccseként (my baby brother) hivatkozott hetven fölötti fivérére, és az amúgy kellemes beszélgetésünk, hamar körbeért.

Azt kérdezgette pár percenként, hogy szeretem-e Angliát, és elmondta, hogy ő nem kedveli a londoniakat, de a helyi akcentust is lenézi. Aztán közbeszúrta, hogy a taxisofőrök általában melyik útnál fordulnak jobbra, és onnan hányadik utca lesz az övé szintén jobbra. Ezt úgy mondta, mint valami levágást. Odaérve kiderült, hogy ez az egyetlen útvonal, nincs mit levágni.

Az újra feltett kérdéseiből az is hamar kiderült, hogy amiket én mondok neki, azt megérti, és még reagál is rájuk, de aztán azonnal el is felejti. Elég hosszan utaztunk. A végén apró után kotorászott a tárcájában, de aztán szomorú, hitetlen döbbenettel hallotta, hogy itt jócskán papírpénzekre lesz szükség, hiszen a távolság adott, de az idő nem állt meg hetvenhatban. Ez szívbemarkoló pillanat volt.

Periférikus látás

Mióta elvégeztem a fogyatékkal élőkkel való együttműködésről szóló tanfolyamot (itt vulnerable people-nek hívják őket), egyre gyakrabban kapok fuvart kórházakba, idősek otthonába, hajléktalanokat segítő központba, vakok intézetébe, és hasonló helyekre.

Koradélután jöttem el a tanfolyamról, és a második vagy harmadik fuvarom rögtön egy kórháztól indult. Egy fiatal hölgy figyelt fel rám. Ahogy meglátott, rögtön a kocsi felé sietett, benézett az ablakon, bemondta a nevét, én helyeseltem, ő meg beült.

Ezek után első dolga volt elárulni, hogy látásában korlátozott (visually impaired), amin erősen meglepődtem. Nem is tudom, hogy hogyan, de hamar és könnyen került szóba az állapota. Elmondta, hogy szinte teljesen vak mindkét szemére, mindössze egy-egy keskeny fertály maradt a perifériás látásából.

A kórházban dolgozik, taxival jön és megy, az NHS (National Health Service – Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) fizet érte úgy, hogy én, meg összes többi sofőr a fuvar végén bepötyögi, hogy milyen hosszú volt az út, meddig kellett várni, illetve volt-e extra költség, a hónap végén meg jóváírják a számlámon, amit az állami szervezet kifizetett a cégnek, aminek dolgozom.

A nő bámulatos módon nem tűnt vaknak. A technikája az volt, hogy először felismeri a taxi színét, és azt, hogy az oldalán ott a mágneses taxi „matrica”. Szerencsétlen körülmény, hogy a mennyország kék autómat ezüstnek állítják be minden hivatalos dokumentumon, ugyanígy abban az sms-ben is, amit a megrendelőnek küldenek, hogy tudja, a taxi úton van, és hogy milyen márkára, színre és rendszámtáblára számítson. Szerencsés körülmény viszont, hogy ez a hölgy is elfogadta ezüstnek. Miután ez megvolt, a rendszám egy jellemző részletét kereste, ez esetünkben számára az „X” jelenléte volt. Mikor ezek megvoltak, akkor lépett oda hozzám.

Haza kellett vinnem úgy, hogy közben a gyerekeiért is beugrottunk a délutáni felvigyázójukhoz. Az út hosszú volt, elég sokat beszélgettünk. Én elmondtam az esetemet a vak részeggel, és hogy milyen furcsa belátnom, hogy el tudtam nézni egy olyan háznagyságú körülményt, hogy az illető vak – még ha a vállalhatatlan részegsége mentő körülmény is. A nő azt mondta, ne emésszem magam, a fickónak azzal kellett volna kezdenie, hogy bemondja, hogy vak, illetve neki különösen nem szerencsés annyit inni, hogy a címét is elfelejtse.

A légkör közöttünk mentes volt ügyetlen udvariaskodástól, és bumfordi óvatosságtól, így azt az élményemet is elmeséltem neki, hogy a vakok kiállításán, még Budapesten, a tök sötét szobában egy idő után mégis halványan látni kezdtem a szekrények, polcok körvonalait, majd miután felkapcsolták a villanyt, kiderült, hogy semmi nem az, és nem ott volt. Azaz az agyam költött egy képet.

A tanfolyamon viszont, bekötött szemmel, amikor egy taxiba kellett beügyeskedni magunkat segítség nélkül, majd fizetni, tényleg semmit nem láttam. Hipotézisem szerint azért, mert míg az első esetben hittem, hogy láthatok valamit, a másodikban tudtam, hogy nem.

A nő érdeklődéssel hallgatott. Amíg csak udvarias volt, a szemembe nézett, azaz úgy csinált. Amikor már igazán érdekessé vált számára, amit mondok, elfordult, és szeme sarkából nézett rám. Élénk kék szemei voltak.

Azt mondta, hogy ő szerencsés, mert a megvakulása egy lassú, vagy tíz éve tartó folyamat, ezért elég jól tud adaptálódni. Mindig csak egy kicsit rosszabb, mindig egy kicsit több a rutinja, mindig megoldja. Ezen a ponton úgy éreztem, megkérdezhetem, hogy mire számít a jövőben. Tovább megy-e a dolog így, és ha igen, mi lesz. Erre úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, hogy a munkahelye továbbra is támogatni fogja-e. (És igen, folyamatosan olyan munkakörökbe teszik, és olyan feladatokkal látják el, amit meg tud csinálni. Így lett például az ágyak mellett ténykedő nővérből egyszer csak dokumentációkkal foglalkozó, aztán nem emlékszem, hogy mi). Nem pontosítottam a kérdésemet, mert attól tartottam, hogy olyasmit feszegetek, amire nem szívesen gondol.

A gyerekeit nagy rutinnal és szeretettel kezelte. Amit a gyerekülésekkel művelt, az látóknak is csak gépészmérnöki diplomával menne. A nörsztől hazáig már egy furmányos útvonalon navigált. Azt mondta, hogy azokon a helyeken, amiket még látóként ismert, elboldogul ma is.

Megérkezésünkkor is annyira önálló volt, hogy én nem is tudtam neki mit segíteni, csak a táskáját adtam a kezébe, meg ellenőriztem, hogy nem esett-e valami a földre. Annyira önálló volt, hogy a jelek szerint rég otthon lévő férje, akik kisgatyában állt az ajtóban, egyetlen mozdulatot sem tett, hogy a segítségére siessen.

Lodge lane

Mindig is éreztem, hogy ez az utca egy kicsit más, mint a többi. Magamtól csak azt láttam, hogy fehér ember ott nem lakik. Főleg muszlimok nyüzsögnek. Ha innen veszek föl utast, az jobbára jókedvvel búcsúzik a többiektől, akik ott maradnak, ő meg elviteti magát a városközpont egyik apartman-házába. Ebben az utcában megy az okosba’ és gyorsba’ megoldott üzletelés, aki viszont teheti, élni már nem itt él.

Egy idősebb hölgy utasom azt mondta, hogy a ’80-as években elköltözött innen, nem figyelt pár évig, és mire visszajött, eltűnt az összes fehér ember. A nagyanyja ki is fejezte aggodalmát a dolog miatt, nem szívesen nézte a sok bevándorlót. Csak hát ő meg lengyel volt. Az utasom – kislányként – annak idején ki is nevette. (Amit némely bevándorlók éreznek és fejeznek ki a később érkezett bevándorlókkal kapcsolatban, az persze külön misét ér).

Egy másik utasom azt mondta, hogy ezt az utat utálja a legjobban az összes közül. Azért, amilyen élmény itt keresztülmenni. És ahogy ezt monda, nekem is leesett, miközben egy súrlódásos ütközést kerültem el. Ez egy olyan zárványa az amúgy a képtelenségig udvarias közlekedési kultúrával megáldott országnak, ahol a Kairóban szerzett tapasztalatok közvetlen hasznát veszi az ember: Az erősebbnek van előnye, a rámenősebb ér oda hamarabb, a bátortalan pedig ellehetetlenül, egy életre beragad két szabálytalanul otthagyott kocsi közé.

Ahogy innen kihajtunk, a kereszteződésen túl, ahol már máshogy hívják az aszfaltcsíkot, ugyanazok az emberek nem tűnnek fel. Lehet, hogy akkor vannak a közelben, amikor nem elsőre, hanem csak másodszorra vagy harmadszorra tudok kifordulni egy kisebb utcából a nagyobba.

A felvilágosítás előtt sem szerettem ezt az utcát. Mióta ez a férfi utasom rádöbbentett, hogy mitől más, egy kicsit nehezebb.

Meglepetésvendég

Vannak úgynevezett „freephone” ügyfelek, akik általában egy bevásárlóközpont bejáratából hívják a taxit. Lehet, hogy úgy, ahogy a kórházban is láttam, ahol tolmácsolni voltam: a kijáratnál egy vezetékes telefon kifejezetten arra van specializálva, hogy egy bizonyos taxitársaságot hívjanak rajta.

Az egyik élelmiszer-bolthálózathoz egyik üzletéhez érkezve egy rossz állapotban lévő, kinyúlt mackót és kapucnit viselő, huszonhét és ötvenhárom közötti férfi hajolt az ablak felé. Szavát alig értettem, de azt igen, hogy a „free” szót bemondta, úgyhogy bólinottam, ő meg beült.

Mondta, hogy hova szeretne menni, de egyetlen szavát sem értettem, ami azért már elég ritkán szokott előfordulni velem. Most mindenesetre megtörtént. Még megkértem, hogy betűzzön, de arra nem volt hajlandó, úgyhogy végigkérdezett jó pár helyet, amikről tudhatnám, hogy hol vannak, de nem tudtam, illetve továbbra se nagyon értettem, hogy mit beszél.

Ahogy elindultunk, sajnos újra kérdezősködni kezdett, de olyan kíváncsisággal, hogy azt már nem lehetett elsimítani egy mosolygós bólintással. Vissza kellett kérdeznem vagy háromszor. Így tudtam meg, hogy azt kérdezte, hogy szabad (free) volt-e tulajdonképpen a kocsi. Azaz ő nem az én ügyfelem lett volna. Na mindegy.

Egyébként azért értettem nehezen, mert scouse akcentusát barna csonkfogain és renyhe ajkán juttatta a külvilágba úgy, hogy közben egy nehezen leírható beszédhibával is megkeverte az elegyet.

A rengeteg visszakérdezésemre – annak ellenére, hogy azért már kommunikáltunk egy ideje – gyanakodva kérdezte, hogy értem-e az angol nyelvet. Mondtam, hogy egész jól boldogulok vele, viszont a te akcentusod (és mást persze nem említettem) egyszerűen kifog rajtam. Erre úgy elszomorodott, hogy megsajnáltam.

Ott ült mellettem, és mondta szépen az utat. Amikor nem beszélt, hangosan lélegzett. Mintha szűkület fojtogatta volna a légcsövét, kásás, süvítő hangon ment ki-be a levegő. Kifelé menet sokszor a rekeszizom görcsös összehúzódása által keltett nyöszörgést is hallatott, időnként teljes testében, de leglátványosabban a lábain megremegett, és ennél szerencsére ritkábban, kimaradt a légzése is.

Hamar feltűnt, amikor a jelentős alapzaj abbamaradt. Ránéztem. Mereven bámult előre, vizeskék szemeit könnyfátyol fedte, barna csonkfogait nyálpászma kötötte össze csurom nedves szájával. Így telt el jó pár ólomléptű másodperc, hogy aztán egyszer csak kaffanva levegő után kapjon, mint a megátalkodott horkolók, csak ő horkantás nélkül, úgy, mint akit ló rúgott mellbe: fojtottan, légcső szűkületén átsüvítve.

Viszonylag sokat beszélt hozzám, én pedig őszinte érdeklődéssel, de csekély dekódolási rátával hallgattam. Annyi volt csak bizonyos, hogy tizenhárom font volt nála, amit mind nekem szánt, és ez egy ötös borravalót jelent. (És a végén kiderült, hogy a fuvar tényleg nyolc fontba került). Szimpatikus voltam neki. A másik bizonyosság az volt, hogy egy lányhoz vittem, aki nem tudott az érkezéséről.

Kétségtelenül mellette szólt, hogy állapota és kinézete dacára egy kicsit sem volt büdös, de annyira aggódtam, hogy felbukkanása visszás érzéseket kelthet vágyott vendéglátójában, hogy hamar elhajtottam: Nem akartam látni, hogy esetleg hiába kopogtat.

E-könyv olvasó

Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.


Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.

Tehenet a szomszédnak is

Angliában, Magyarországgal összehasonlítva, elég erős az államba vetett hit, és az abban való bizonyosság, hogy itt alapvetően mindenki egy hajóban evez. Rengeteg jele van annak, hogy közösségben gondolkodnak az emberek, hogy értik azt, hogy ha mindenki csak egy kicsit is gondol az összes többire, végül mindenki jobban jár. Vagy majdnem mindenki.

A parkolóban, ahol hetente legalább kétszer ott kell hagynom a kocsit – esetenként kevesebb, mint tíz percre –, kialakult egy szokás. A legkevesebb bedobható pénz hetvenöt penny, ami viszont több mint egy órára elég, noha a parkolók egy jelentős hányada hat perc alatt beugrik a bankba vagy a postára, aztán megy is tovább.

Ők azt csinálják, hogy visszaérkezve kiveszik a kocsijukból a cetlit, és odaadják az első újonnan érkezettnek, aki az útjukba kerül, vagy ha ilyen nincs, akkor kiragasztják az automatára. Egy-egy ilyen jeggyel akár három-négy autós is fordulhat egyet-egyet.

A jelenség szerintem feltétlenül nagyon kedves, érdekesnek pedig azért érdekes, mert két attitűd találkozásából ( 1.) a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak; 2.) gondolkozzunk közösségben, segítsünk egymásnak apróságokkal) az emberibb kerül ki győztesen, igaz, mérhető kárt okozva egy egyébként mohónak nem nevezhető üzleti vállalkozásnak.

Eddig egyetlen hölggyel találkoztam, aki megütközve utasította el a felé nyújtott jegyemet. Mindenki más nagyon örült neki, volt, aki látta, hogy valamit az automatára biggyesztettem, és amikor kiderült számára, hogy az egy még érvényes parkolójegy, addig kereste a tekintetemet a távolból, amíg meg nem tudta köszönni.

Vegyük észre, hogy itt az emberek úgy vannak vele, hogy kifizetnek egy összeget egy szolgáltatásért cserébe, amit aztán nem vesznek igénybe teljes egészében, majd fájdalom nélkül tűrik, sőt, örömüket lelik abban, hogy másvalaki ingyen jut ehhez a szolgáltatáshoz. Nekem az a tapasztalatom, hogy mindkét oldalon élmény lenni. Ilyesmiből egy is jó irányba tereli a nap hangulatát, hát még ha kettő-négy más, hasonló apróság is jut aznapra.