De

Alakul az „azonnali válaszok” képességem. Egy fiatal lány ült be fülére szervült telefonnal, és beböffentett egy címet, amit párszor nem értettem meg, majd megkértem, hogy betűzze le (ebbe beletört a bicskája), mindezek után pedig a gps nem találta a címet.

Erre a lány a szó szoros értelmében puffogni kezdett. Megpróbálta visszahívni a lányt, akihez mentünk, de mivel az nem vette fel elsőre, azt mondta nekem, hogy na tessék, most nem veszi fel, most aztán mit fogsz csinálni.

Mondtam, hogy semmit, tényleg: amíg nem tudjuk, hogy hova megyünk, addig nincs mit tenni. A következő kijelentését ajándékba kaptam. Azt mondta, hogy én vagyok a taxisofőr, ez az én problémám.

Szinte leplezetlen elégedettséggel, de azért megjátszva, mintha valami fogós elméleti probléma nyitjára kezdenék rájönni, lassan, de nem késlekedve válaszoltam, neki, hogy ami azt illeti, ez éppenséggel pont a te problémád. Ugyanis te szeretnél odamenni. Jól mondom?

Az üzenet átment, a lány újra telefonált, és kisebb megpróbáltatások árán végül persze eljutottunk a célhoz, ráadásul a legnagyobb meglepetésemre még borravalót is kaptam. Elképesztő, hogy idióták és inkompetensek együttműködését is siker tudja koronázni.

Kulturális metszéspont

Az angol és a magyar kultúra egyik metszéspontja a panaszkodás, méltatlankodás, mások és/vagy a rendszer hibáinak keserédes felemlegetése.

A napokban a fenti alapokra helyezkedve az egyik utasommal, egy ötvenes nővel, sikerült lefolytatnunk egy kerek, mindkettőnk számára megelégedéssel záruló párbeszédet.

Egy útlezáráshoz értünk, ahol a nő először nonverbálisan, majd verbálisan is csalódottságának adott hangot, hogy az ideiglenesen kihelyezett közlekedési lámpa milyen sokáig tesped a piros állapotában.


Mondtam, hogy igen, ez tényleg sok, aztán olyan hangsúllyal, mintha néhány részlet tisztázása után egy mélyreható kérdést szeretnék feltenni, így szóltam: – Látom itt ezt a körbekerített építési területet. – és itt vártam egy kicsit, amíg a nő élesebbre húzza a szemét, az említett terület felé néz, és kissé előre dőlve várja, hogy pontosan mire kell majd figyelnie, honnan számíthat a kérdésre. Csak ekkor folytattam. – De nem látom sehol a munkásokat. – és itt kerek szemekkel, igazi értetlenséget színlelve vontam fel a szemöldökömet egészen addig, amíg együtt fel nem nevettünk. A nő hátradőlt, és hozzátette, hogy ez neki is olyannyira feltűnt, hogy már éjjel is megfigyelt egy-egy ilyen útfelújítást, de akkor se látott egyetlen munkást sem.

Aztán zöldet kaptunk, én lassan elindultam, és ahogy egy, a kordonon belül álló furgon mellé gurultunk, a nő megjegyezte, hogy nyilván ez is üres. Odaérve azonban megint meg kellett szólalnom: – Várjon csak, azt hiszem, nincs igaza! Ebben a furgonban ül valaki. Vajon milyen célból? – kérdeztem, mire ezúttal a nő színlelt meglepetést, vagy talán tényleg megrökönyödött, és egy legyintéssel kísért kacaj mögé tűzve jegyezte meg, hogy alighanem ő fogja összeszedni a többieket a kocsmából a műszak végén.

Takony

Itt az emberek, akkor is, ha öltönyben vannak, nem fújják, hanem szívják az orrukat. És van is mit szívni, mert ahogy megfigyelem, jó páran permanensen meg vannak fázva, illetve utasaim legalább harmada ilyen gondokkal küzd.

Először azt gondoltam, határesetnek minősülő váladéktermelődés esetén folyamodnak ehhez a módszerhez, azaz amikor a takony külvilágba jutását fenntartható módon meg lehet akadályozni azzal, hogy az ember időnként rászív.

De hamar be kellett látnom, hogy nem nagyon van olyan mennyiség vagy konzisztencia, ami az itteniek szerint zsebkendőért kiáltana. A jó múltkorjában is beült egy pár a hátsó ülésre. A srác ocsmányul szívta az orrát, rengeteg bő váladékot termelt az arca, és úgy szörcsögött, hogy lelki szemeim előtt már formatartó tócsát láttam az ülésen.

Aztán egyszer csak, óriási örömömre, ismerős zaj ütötte meg a fülemet: egy tízes pakk zsebkendő celofánját kezdte felszaggatni a figura. De gyakorlatilag ugyanebben a pillanatban vadul, fenyegető tónusban szólalt meg a barátnője, hogy ugye ezt nem gondolod komolyan?!

Gondolhattam volna arra, hogy nem baj, ez csak egy másik kultúra, illetve annak is csak egy apró szeglete, itt nyilván azt akarják mindenáron elkerülni, hogy a testváladékok a külvilágba jussanak, de ehelyett csak arra gondoltam, hogy bárcsak elzsibbadna a csaj gégéje.

Szerencsére a fiú sem volt rest, és sértődötten, egy gyerek dacosságával jelezte, hogy márpedig most ki fogja fújni az orrát. Ezt olyan metakommunikációval kísérte, mintha azt mondaná, hogy érti ő, hogy ez iszonyú dolog, de ha egyszer ki kell fakasztani a gennyes sebet, akkor ki kell fakasztani.

A lány erre iszonyúan felháborodott, undort, megvetést és haragot sugárzott a barátja felé. Az út további részében aztán csend volt.

Mióta vagy kint?

Három félrészeg csóka ült be. Nem volt kedvem beszélgetni velük, mert azt gondoltam, hogy aligha lehet közös témánk (és igazam is volt). Aztán mégis beszélgettünk. Először azt kérdezték, hogy mióta vagyok kint, utána az időjárásról vetettek fel valamit, majd amikor a melyik csapatnak szurkolsz kérdésre azzal választoltam, hogy nem érdekel a foci, az egyikük felsóhajtott, és összeröhögtek mind a hárman, hogy nincs több ötletük arra, hogyan indíthatnák el a beszélgetést.

Nekem csak ekkor esett le, hogy amit Kate Foxnál olvastam arról, hogy az angoloknak néhány jól meghatározott, bejáratott módja van arra, hogy beszélgetésbe elegyedjenek, szó szerint értendő. Az időjárás és a foci körülbelül a két legvaskosabb sablon, a mióta vagy kint pedig szintén dobogós a taxisofőrökkel való beszélgetések kezdetén.

Erről egy másik utasommal is beszéltünk. Most ő is ugyanott taxisofőr, ahol én. Csak épp kihagyott pár hetet, de most nekilát heti hét órában dolgozni. Vett egy vadonatúj C Mercit direkt ezért, lesz mit ledolgoznia.

Alapvetően kellemetlen figurának tűnt az elején, a kérdései olyan hangulatot teremtettek, mintha vallatáson lettem volna. Legjobb védekezés a támadás: én is kérdezgetni kezdtem. Ez nem várt módon tetszett neki, és nagyon szívesen válaszolgatott. Beszélni akart magáról. Kiderült, hogy rendőr volt Londonban. Ott ismerte meg a feleségét, élete nagy szerelmét. Ő is rendőr volt. Aztán egy napon szíven szúrták.

Utasom ezután többször idegösszeomlást kapott, nem látott semmit, ami értelmet adott volna az életének. Azt mondta, hogy nem büszke rá, de megpróbálkozott az öngyilkossággal is. Közben persze nem dolgozott, és a rendőrség az értésére adta, hogy ez nem is nagyon fog már összejönni. Ő maga mondott fel, így ment elébe annak, hogy kirúgják.

Imádta a munkáját, most is szívesen visszamenne, mert volt, ami volt, most már túl van rajta. De ő többé már nem lehet rendőr. Kap heti ötven fontot. Ez nagyjából egy szerény ember kosztköltségét fedné be, úgyhogy dolgoznia kell persze, csakhogy munka meg nincs, akárhogy is keresi. Így lett taxis.

Közben persze a közös dolgunkról, a sofőrködésről is váltottunk pár szót: ki mikor dolgozik, hány napot, hogy igazodik el a városban, satöbbi. Eközben kérdezte, hogy mióta vagyok kint. Ezzel kapcsolatban több mondanivalóm is volt, így messzebbről kellett kezdenem. Azt mondtam, hogy általában hajnalban kezdek, mert akkor… De itt rögtön félbeszakított. Ilyet soha ne mondjak. Rendőrként és a fuvarozó oktatáson frissen végzettként is azt javasolja, hogy az ilyenkor kötelező választ alkalmazzam: épp most kezdtem. Így kisebb eséllyel szúrnak le a napi bevételem reményében.

Ezt persze tudom magamtól is, így is csinálom, na de egy ex-rendőrnek és jelenlegi kollégának… Persze ki tudhatja biztosan, hogy mi igaz, mi nem. Legalábbis rendőrként biztos így gondolkodik az ember.

Mióta vagy kint, kérdezte a következő utasom. Fél órája, mondtam. Nem is emlékszem, hogyan, de vele is beszélgetésbe elegyedtünk. Ő sem talál munkát. Így lett biztonsági őr éjszakai klubokban. Felemlegettem neki egy korai utasom esetét, aki szintén ezt a foglalkozást űzte, amíg rá nem lőttek, és hogy húsz éve még hazament, akit hazaküldtek, de ma már fegyverrel jön vissza.

Így igaz, mondta az utasom. Amikor hazaküld valakit, indul a számláló, hogy az mikor ér vissza, mi lesz nála, és kikkel jön. Ha sikerül legyűrni, rendőrt kell hívni. A diszpécser megítéli a helyzet komolyságát, aztán beállítja az ügyet a sorba. Ha egy órán belül nem érnek ki, el kell engedni a tagot. Addig a hátán térdelnek a lapockájához húzott karját csavarva.

Egyébként vettem magamnak egy késszúrás-álló mellényt is. Meg egy kevlár szövetű kesztyűt, mondta a srác. És a munkáltatód kifizette – kérdeztem a választ persze sejtve: Nem. Megvette maga a katonai kellékek boltjában. Nem baj, mondtam, megérte a befektetést, figyeld meg, hogy egyszer még meg fogja menteni az életedet. Egykedvűen, de azzal a szomorkás mosollyal a szemében, ami végig ott volt, de csak most tűnt fel igazán, válaszolt, hogy biztos benne, hogy megérte, mert már csak eddig is kétszer mentette meg az életét: kétszer próbálták meg leszúrni. A srác nem lehetett több huszonkettőnél.

Észrevétlen váltással, de törvényszerűen terelődött a beszélgetés egyéb lehetőségek irányába. Munka nincs persze, ezért az ilyen irányok száma igen szerény. Neki rokonai élnek Ausztráliában. Gazdálkodók. Most a vízumára vár, aztán utazik, ott fog dolgozni. A napsütést szereted, kérdeztem. Imádom!, mondta, és először mosolyodott el.

Párhuzamos

Most a sajnálatos eseményt magát nem érintve csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy Oscar Pistorius neve úgy hangzik, mintha egy párhuzamos univerzumból szólna, ahol a Római Birodalom a mai napig nem omlott össze, Reeva Steenkampé meg egy olyanból, ahol nem meghaladták a gőzgépeket, hanem tökélyre fejlesztették őket, és mindent azokkal végeztetnek.

Dominancia

Egy fekete figurát vettem fel. Már ránézésből látni lehetett, hogy nagy intézkedésben volt, de elég hajszoltan és szétszórtan végezte a dolgát, ami aztán további intézkedéseket tett szükségessé.

Az úton vagy hétszer megkérdezte, hogy milyen messze van a cél, illetve telefonokat intézett. Mivel soha nem járt a dolgok végére, három hívás után sikerült megtudnia, hogy végül is pontosan hova megyünk, majd további két hívásból az is kiderült, hogy hol fogjuk felvenni a következő utasunkat.

Ez utóbbi egy fiatal lány volt. Ő csak várt minket az egyik kapunál, első utasom őt nem hívta egyáltalán, hanem valaki mással beszélte meg, hogy hol lesz. A hármasban töltött út során a fickó folyamatosan panaszkodott az elviselhetetlen terhelésére, és a lány legkedvesebb felajánlásait (mint hogy például főz neki valamit), otrombán utasította vissza, és ragaszkodott ahhoz, hogy nehéz helyzetét részletezze. Eközben már szinte úgy nézett ki, mintha a kialakult helyzetért a lány lenne felelős. Miután kitettem, a lányt kellett tovább vinnem az új lakásába. Ahogy a muksó kiszállt, a lány addig szinte észrevétlen figyelmét rögtön felém fordította, és a nevemet kérdezte.

Szóba elegyedtünk, és kíváncsiságomnak engedve hamar rákérdeztem, hogy ugye ezt az embert nem régóta ismeri. Mondta, hogy nem. Egy hónapja jött Nigériából, a figura pedig a testvérének egy barátja, aki segít neki ebben-abban – teszem hozzá, leginkább úgy, ahogy nekem például nem kéne segítség.

Kiderült, hogy a lány politológiát tanul. Ezt szégyellősen, illetve egy kis daccal a hangjában mondta. Én megdicsértem érte, aminek nagyon megörült, és megköszönte. Azt is megkérdeztem, hogy mihez kezd, ha végzett a tanulmányaival.

Erre azt mondta, hogy még nem tudja, hogy az országban marad-e például. Mert az főleg attól függ, hogy lesz-e valami különös oka rá, hogy így tegyen. Ha nem lesz, hát hazamegy. Az előbbi férfiról sokan azt gondolják, hogy a barátja, de erről szó sincs, sőt, isten mentsen tőle. Amúgy sem akar fekete barátot magának, csak fehér jöhet szóba – mondta, és úgy nézett rám, hogy az eddigi megérzésem bizonyossággá vált.

Hogyhogy? – kérdeztem. Erre azt mondta, hogy a fekete férfiak túlontúl dominánsak, nem veszik figyelembe, amit a nők gondolnak és éreznek, sőt meg se hallgatják. Erre kénytelen voltam azt mondani, hogy ilyet a fehérek között is fog találni, és hogy a dolog okait inkább a nigériai kultúrában kell keresnie, itt, Angliában pedig elég sokfélék az emberek mindenféle vonatkozásban, ami nem azt jelenti, hogy jobbak vagy rosszabbak lennének, csak sokfélék.

Ez részemről igazából csak egy saját magam által is unalmasnak tartott, kötelező közhely felemlítés volt, de rögtön kiderült, hogy a lány új szemponttal szembesült. Vissza is kérdezett, hogy jól értette-e, amit mondtam, és kis csalódottsággal a hangjában, talán még mindig eredeti feltevése megerősítésére várva elmondta, hogy ő pedig úgy tudta, hogy a fehér férfiak figyelmesek, törődők, érdeklődők és udvariasak.

Mondtam, hogy hát vannak ilyenek, de nem ez különbözteti meg őket általában a feketéktől, úgyhogy annyi óvatosságot azért tanúsítson, amennyi ebből a körülményből következik. Közben megérkeztünk, ő megköszönte a fuvart, kölcsönösen megerősítettük, hogy egy élmény volt egymással eszmét cserélni, végezetül pedig szinte kislányosan megígérte, hogy óvatos lesz.

Utazás a Holdba

Mindig is érdekelt a sci-fi, de H.G. Wellstől még nem olvastam semmit – mostanáig – pedig azt állítják róla, hogy a műfaj egyik megalapítója. Most túlestem ezen is, és örülök neki, hogy a könyv ingyen letölthető verzió volt.

A választásom az Utazás a Holdba című regényre esett, mert a Világok harcát és Az időgépet láttam filmen. Utóbbi nem volt rossz, előbbi igen. Végül csak azért olvastam végig, mert nem akartam úgy pocskondiázni, hogy a felétől esetleg valami csoda történik, amiről én már nem értesülök. Semmi ilyesmi nem történt.


A könyv témája – számomra – hihetetlenül ígéretes, de valami rejtélyes módon úgy van megírva, mintha embert akarnánk teremteni a megfelelő atomok összedobálásával, majd a massza felöltöztetésével. Darabra megvan minden, de nem kel életre az egyveleg. Sajátos élmény egykedvűen konstatálni, hogy oldalak óta minden második sorban történik valami mozgalmas, izgalmas, váratlan anélkül, hogy az olvasó mozgalmasnak, izgalmasnak vagy váratlannak érezné. Olyan érzésem volt, mintha egy média-középiskolát elégséges eredménnyel végző diák művét olvasnám. Egy, a lényeget elvétő másolatot.

A sci-fiknél az egyik kihívás a technikai részletek ábrázolása. Ha ilyesmibe bocsátkozik a szerző, az utókor könnyen kiröhögheti. Wells elég bölcs volt ahhoz, hogy mesélőnek egy műszaki analfabétát válasszon. Csak aztán a főhős gyanúsan sokszor ismételgeti, hogy most itt nem pontos leírás jön, csak a saját, szakszerűtlen szavaival próbálja meg leírni az eseményeket. Egy idő után, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy a szerző nincs tisztában azzal az ő korában már ismert ténnyel, hogy a Holdnak van egy napos, meg egy sötét oldala, arra döbbentem rá, hogy Wells egyszerűen lusta volt bizonyos dolgokat végiggondolni vagy utánuk nézni. Úgy lehetett vele, hogy senki nem járt a Holdon, akkor meg mit dumálnának bele.

A lustaság a történetvezetésen és a logikai láncolatokban is tetten érhető. Aki nem akarta megtudni, annak sajnos ebben a mondatban mégis tudomására fog tudni, hogy a Holdon idegen lényekkel is találkoznak a szereplők. Ezeket a görög holdistennő után Szeleniteknek nevezik el. A szó első említésekor ígéretet kapunk, hogy majd kicsit később kiderül, hogyan és milyen körülmények között kapták a nevüket. Ehhez képest egy oldallal később egyszer csak az egyik szereplő így hivatkozik rájuk, a másik pedig egyből tudja, hogy miről van szó, aztán a dolgon többet nem rágódunk.

Aztán van olyan is, hogy a tudós szereplő, aki az űrjárgányt is megalkotta, hirtelen olyan Hold-szakértőnek tűnik, mint aki visszajáró vendég a kis égitesten. Úgy mondja kollégájának, hogy vigyázzon az egyik növénnyel, mert az mérgező, mintha bármivel többet tudna nála arról, amit ő is pont először lát.

Vagy. Wells sokat időzik azon, hogy árnyalja, milyen rendhagyó dolog a földi gravitáció hatodával boldogulni, mennyire ki kell számítani az ugrásokat, és milyen gyorsan lehet haladni. Aztán az egyik jelenetnél meg hirtelen olyan rettenetes fáradtságot ír le valami kúszás-mászás során, mintha nem hatoda, hanem hatszorosa lenne a nehézségi fok a földinek.

Az is lustaság (de végül is erről akár meg is lehetne győzni, hogy nem így van), ahogy a holdiakra nem jutott más eszébe, mint a rovar analógiát alkalmazni mind testfelépítésük, mind társadalmi berendezkedésük kapcsán.

Szóval az a benyomásom alakult ki a könyvről, hogy egy nagyképűen, igazi odafigyelés nélkül összedobált, kidolgozatlan ötletkezdemény. Az íróról pedig az, hogy az önálló gondolatoktól tartózkodó, a kapottakat kritika nélkül fogadó, ezért szükségképpen lesajnált közönséghez kíván szólni.

Most egy darabig erre több energiát nem fogok szánni, hogy kiderítsem, Wells mennyire volt sikeres életében, illetve hogy ezt a könyvet megrendelésre és/vagy határidőre írta-e, de most már erős a gyanúm, hogy a Világok harcának a kurta-furcsa vége is csak annak köszönhető, hogy egyszerűen nem maradt ötlet, hogy hogy is legyen a történet lekerekítve, mi legyen a csattanó.

Nem baj, annyival is beljebb vagyok, hogy nem kell H.G. Wellsen izgulnom, hogy még mi mindent el kell olvasnom tőle. Addig is inkább beleártom magam Philip. K. Dick regényeibe, akitől eddig csak egyet olvastam, de még nem tudom pontosan, hányadán állok vele.

G

Azzal együtt, hogy néhányszor jó beszélgetés kerekedik ki egy-egy fuvarból, azért engem alapvetően zavarnak az utasok. Van, aki fárasztó, van, aki hülye, van, aki az ablakot húzogatja, van, akivel meg csak annyi a gond, hogy szemtanúja annak, hogy nem tudom, merre járok.

Éppen ezért mindig azon kapom magam, hogy kifejezetten örülök, ha utas nélküli fuvart kapok. Így vittem már pénzt apától a lányához, ruhákat az egyik üzletből a másikba, illetve autógumit – szintén az egyik szervizből a cég egy másik telepére. A napokban újabb tétellel gazdagodott a listám.

Az ajtó résnyire nyitva. Ahogy a ház elé gurulok, az előszoba félhomályából egy sápadt, kortalan alkoholista nő lép elő reszketegen botjára támaszkodva. Bőre viaszos fehér pergamen, haja sárgás csíkokkal tűzdelt ősz, hátul copfban összefogva, a feszes, párhuzamos szálak között mintha zsír akarna kibuggyanni.

Úgy int nekem, mint az olaszok, tenyérrel lefelé, maga előtt, mintha labdát pattogtatna. Mozdulatai darabosak, nincs ritmusuk. Az ő labdája nem pattanna. Először nem is értem, hogy mit akar, lehúzom az ablakot. Int megint, és inkább a türelmetlen, nyugtalan szeméből olvasom ki, hogy azt akarja, menjek oda.

Kiszállok, odamegyek. Látom az arcán, hogy alig bírható kínban van. Elővesz huszonöt fontot, rögtön a kezembe nyomja, és alig hallhatóan, maga elé mormogva mondja, hogy egy üveg G… vodkát kér az F…-ből. Tizenkilencbe kerül, a visszajárót tartsam meg. Ránézek, és általános állapotát látva, rövid gondolkodás után arra jutok, nincs értelme megkérdeznem, hogy hol is van ez az F… Így csak visszakérdezek, hogy mi a neve a vodkának. Szégyenlősen elismétli. Én szintén, aztán sarkon fordulok, és elindulok.

Az ital nevére már akkor nem emlékszem, amikor az ajtó kilincséért nyúlok, de erős a bizodalmam, hogy meg fogom tudni oldani. Hogy ne ébresszek bizalmatlanságot magam iránt, a sarkon túl állok meg bepötyögni az üzlet nevét a keresőbe. Meg is van hamar, az út vagy három perc.

Kivárom a soromat, és előadom az indiai boltosnak, hogy egy vodkát szeretnék venni, aminek viszont nem tudom a nevét, csak azt, hogy tizenkilenc fontba kerül, illetve ha tippelnem kéne, azt mondanám, mégis csak G-vel kezdődik a márkanév. A fickó úgy mosolyog, mintha valami tiltott kvízjátékot űznénk, és tudja is a választ. Tizennyolc kilencvenkilenc, Glenn. Mondom, az az.

Ahogy visszaérek, az ajtó kicsit tágabbra van nyitva. Odamegyek, épp kopogni akarok, amikor a nő arasznyival előrébb lép a sötétből, megnyalja száraz ajkát, nyel egyet, és megint alig hallhatóan azt mondja, hogy tegyem csak az üveget a fal tövébe. Odateszem, ő megköszöni, sőt, szinte hálálkodik, és alig várja, hogy elinduljak a kocsi felé. Nem akar a jelenlétemben az üveghez nyúlni.

Én kimegyek, beülök, és elkezdek számolgatni, hogy a fuvar kettő kilencven volt, hatot kaptam rá, azaz három tíz a borravaló. Beírom a füzetembe, előveszem a kesztyűtartóból a teámat, és meghúzom.

Ekkor a látószögem peremén mozgást észlelek. Odanézek. Egy jól ápolt, szőkés szőrű zsebcsubakka típusú kutya motoszkál az előkertben. De nem sokáig időzöm a látványa felett, mert az ajtóban a nő áll. Engem kémlel, nyakát nyújtogatja, szemeiben gyomorszorító feszültség, szinte rettegés. Intek neki, és megtoldom egy mosollyal, de nem viszonozza, hanem türelmetlen félelemmel bámul tovább, látszik, hogy agya lázasan keres valami mögöttes indokot, valamit, aminek az esetleges kiderülésétől viszont nagyon fél. Úgyhogy bólintok még egyet, indítok, és odébbállok.

Puskás Ferenc

Na de az idős utasommal épp csak érintettük az amputáció témáját, azt is csak azért, mert épp a szóban forgó barátjához vezetett az útja szerény segítségemmel.

Vidám öreg volt, aki cseppet se bánta, hogy nem pontosan tudom, merre járok. Abban maradtunk (én szoktam így felajánlani), hogy megyek, amerre a gps küld, ő meg majd szól, ha van jobb ötlete. Egyszer-kétszer volt is, de amúgy hagyta, hadd menjek, amerre akarok.

Hamar kiderült persze, hogy magyar vagyok. Ennek kapcsán elmondta, hogy épp tavaly járt a feleségével Magyarországon, és messze ez volt élete kedvenc utazása, pedig bejárta már Európát, különös tekintettel a mediterrán vidékekre.

Azért utazott hozzánk, mert mindenáron tudni akarta, milyen az az ország, ahonnan Puskás Ferenc jött. Csodálta azt az embert. Nem tudott betelni vele. Igazából csak Budapesten járt, de az nagyon tetszett neki és a feleségének is. Az épületek lenyűgözték, az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak velük.

Egyszer azon kapták magukat, hogy a villamoson egyedül vannak, és épp a remízbe gurulnak be. Ekkor megijedtek, ugyanis a felesége nagyon nehezen jár már (mondta a férfi, aki mesélés közben a botja markolatával játszott). De az egészből csak annyi lett, hogy megtapasztalhatták, hogy mennyire jó a tömegközlekedés: kettőt léptek, és egy buszon találták magukat, amiről egy átszállással eljutottak oda, ahova akartak.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a vidéki, mégannyira összenőtt városokból álló Anglia tömegközlekedése nem említésre méltó. A HÉV-nek megfelelő hálózat jól és pontosan működik, bár ez nem jelent sűrű járatokat, és csak főbb csomópontokhoz lehet eljutni vele. A buszokra várni viszont nem igazán van értelme. Nem biztos, hogy jön, ha igen, nem biztos, hogy meg fog állni, a sofőrök túlzás nélkül állat módjára vezetnek, azaz egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy például egy kisnyugdíjas mekkora oldalgyorsulást bír elviselni).

Mesélőmék egyszer taxiztak is, és mintha a sors rendelte volna, hogy tényleg a magyarországi legyen a legjobb utazása, egy kiérdemesült focista volt a sofőr, aki jól beszélt angolul, és tömérdek „szakmai” történettel gazdagította utasomat.

Úgyhogy jót beszélgettünk. Olyan jót, hogy még a szokásos sablonkérdések és válaszok is fűszeresebbnek hatottak. Például kérdezte, hogy sok fuvarom van-e ma. (Erre az öreg taxisok szerint a kötelező válasz, hogy nem, szar nap a mai, ráadásul csak most jöttem ki. Így ugyanis kisebb eséllyel szúrják le az egész nap gyűjtögetett bevételért az embert). Nekem, a tényekhez ragaszkodva, valami egészen hasonlót kellett mondanom, mert tényleg nem volt egy jó nap anyagi értelemben. Később, az út vége felé az öreg gratulált is, hogy azon kívül, hogy kellemes a vezetési stílusom, a taxisofőrök legfontosabb tulajdonságával is rendelkezem már: érdemben tudok panaszkodni.

Erről megboldogult anyja jutott eszébe, aki hétvégente, amikor ebédelni mentek hozzá a gyerekei, megkérdezte őket, hogy hogy mennek a dolgok. Erre sorban mondták, hogy gyalázat, ami a gyárban folyik, kihajtják a belüket, a fizetés pedig megalázó. – Jöttök a jövő héten is? – Nem, mama, Spanyolországban leszünk. – Mentek ti a picsába, fiam! – idézte fel az öreg mosolyogva a jó néhányszor lezajlott párbeszédet.

Amputáció

A múltkor az egyik utasom az a fajta volt, akiről lehet tudni, hogy nem annyi idős, amennyinek kinéz, hanem fiatalabb annál. Egy mankóval bicegett a kocsi felé, aztán menet közben sóhajtozott és a combját markolászta.

Megkérdeztem, hogy mi történt. Bypass műtéte volt, azaz egy fő eret mesterségessel helyettesítettek egy szakaszon. Csakhogy a műtét, úgy tűnik, nem sikerült igazán jól, úgyhogy le fogják vágni a lábát.

Mondom, na de azért egyet csak próbálkoznak még. Nem? Erre azt mondta, hogy nem, itt az a rendszer, hogy egyszer megpróbálják, aztán ha nem megy, nem erőltetik. Mondtam neki, hogy azért ezt egy kicsit furcsállom, de persze nem akartam sokat időzni a témánál. Ő az egészet végül jóformán egy legyintéssel intézte el, és kicsit mintha értetlenül állt volna az én értetlenségem előtt. Mintha ez könnyen előfordulhatna akárkivel, nem egy nagy dolog.

Egy idős, és annak is kinéző utasom egy barátja még messzebb ment. Utasom elmesélése szerint évekig szenvedett kegyetlenül fájó lábával. Itt mesélőm kis szünetet tartott, saját combját méregette szemével, majd hirtelen a térde fölé csapott tenyéréllel, és úgy folytatta, hogy addig szenvedett a barátja, míg végre lecsapták (chopped off) neki a lábát, itt ni.

A barátjára azóta nem lehet ráismerni, illetve mégis: olyan, mint évtizedekkel korábban, sokat nevet, rendszeresen lejár a pubba, és egyáltalán: boldog. Csak annyit bán, hogy nem vágatta le már a lábát évekkel korábban. És az utasom csak nézett rám azzal az életigenlő, természetes mosolyával, ami az egész út alatt jellemezte.