Name and Shame

Mindig mondom, hogy itt borzasztó erősen működik az emberekbe épített értékrend, és azok a mechanizmusok, amik azt megerősítik.

Rengetegszer hallottam már a rádióban, amikor egy cég morálisan megkérdőjelezhető módon jár el, a riporter megkérdezi, hogy meg lehet-e nevezni és meg lehet-e szégyeníteni az elkövetőket. Mire a riportalany mondja, hogy persze, sőt, ez legyen a legelső, amit tesznek. És akkor megnevezik, és elmondják, hogy milyen szörnyűséget tett az illető cég vagy akár ember.

Volt például egy humorista (nem emlékszem a nevére), aki valami offshore-os okossággal – egyébként legálisan – kerülte meg az adófizetést. A miniszterelnök kommentálta a dolgot, mint súlyosan helytelent, a sajtó is foglalkozott az üggyel, a fickó pedig végül nyilatkozatot adott ki, hogy szörnyen rosszul ítélte meg a helyzetet, amikor ilyen ocsmányságot művelt – és kicsit rákent a fekáliából az adótanácsadójára is. Állítólag mostantól fizetni fog rendesen.

Ennél is kevésbé régen pedig az történt, hogy egy G4S nevű biztonsági cég az Olimpia kezdése előtti majdnem utolsó pillanatban bejelentette, hogy hát sajnos nem sikerült annyi biztonsági őrnek való embert levadászni, mint amennyire szükség lenne, illetve amennyit vállaltak. (Közben kiderült, hogy más sportrendezvényeken is volt már velük baj). Erre parlamenti vizsgálóbizottság alakult.

A korrektség kedvéért elmondom, hogy a bizottság munkáját nem követtem, csak arról írok, amit a rádióban hallottam. Az általam hallottak szerint a képviselők tevékenysége nem elsősorban arra irányult, hogy megtudják, pontosan mi történt és hogyan, vagy hogy főleg hogyan lehet azt helyrehozni, hanem egyszerűen olyanokat kérdeztek, hogy hogy lehet, hogy a meghívott felelős vezető még mindig az állásában van, meg hogy egyetért-e azzal, hogy ez egy gyalázatos szégyen.

Ez utóbbi kérdést az illető megpróbálta eufemizmusokkal megkerülni, de megkérdezték újra. Nem hagyták, amíg teljesen meg nem alázkodott, és súlyosan bocsánatot nem kért az egész nemzettől. Én ilyet még nem láttam. Ezen a ponton már határozottan sajnáltam a figurát. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha a verbális szakasz végeztével vinnék is a szerencsétlent a nyilvános kivégzésére. Így ér össze az adófizetők pénze őrzésének legmodernebb vívmánya a középkorral.

Az utolsó szó

A lábaknál induló és a mellkasnál éles vonallal véget érő takaró alól csontvázszerű test sejlett át. Kartali úr hanyatt feküdt, karjai erőtlenül nyúltak végig törzse mellett, eres kezei göcsörtös ujjakban végződtek. A párna alig nyomódott be feje alatt: meg akarta emelni, de már pergamenszerű, sárgás bőrének súlya is iszapos erővel húzta lefelé. Kiáltani szeretett volna, de csak egy tompa, erőtlen torokhang hagyta el a száját.

Nem tudni, hogy Kartaliné meghallotta ezt a mégoly csekély zajt is, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy szükség van rá, mindenesetre a mosnivalót félretéve a szoba felé indult. Amint benyitott, Kartali úr izgalmában nyelt egyet, nyelve hegyével megpróbálta megnedvesíteni vértelen ajkait, és jobb mutatóujja éppen csak Kartaliné számára látható megmozdításával jelezte, hogy mondani szeretne valamit. Valamit, amit fontosnak érez elmondani.

Kartaliné puha tenyerébe vette férje száraz kezét, letérdelt, és épp olyan közel hajolt, hogy a leghalkabb suttogást is meghallja, de – szükség esetén – Kartlai úr szájáról is tudjon olvasni. A férfi felesége szemébe nézett. Ahogy meglátta, hogy neje feléje irányuló figyelme a lehető legteljesebb, izmainak feszülni akarása alábbhagyott, feje alatt a párna kissé jobban benyomódott. Az idős férfi behunyta szemeit, arcán elégedett nyugalom áradt szét, és a hangokat komótosan, puhán gömbölyítve suttogta – Naugye.

Udvariasság

Itt összehasonlíthatatlanul udvariasabbak az emberek, mint nálunk. Egy szokványos értékesítés-vásárlás tranzakció során a köszönetnyilvánítások és jókívánságok legalább hármas csokra hangzik el, de könnyen futhat ötig is a dolog – ha pedig az egyik résztvevő úgy dönt, akkor az életben nem lesz vége.

Ha átadok egy pizzát, az tipikusan úgy néz ki, hogy megkérdezzük egymástól, hogy a másikkal minden rendben van-e. Kölcsönösen azt feleljük, hogy minden OK, vagy akár csodálatos, de legalábbis nincs okunk panaszra. Ezután az ügyfél megköszöni, hogy egyáltalán megjelentem, majd én azt mondom, semmiség az egész, és azért közbeszúrom, hogy viszont 19 font 99 pennybe kerül a rendelése. Amikor a pénzt átadja, egyúttal megköszöni a pizzát, amit még nem kapott meg. Én megköszönöm a pénzt, és odaadom a visszajárót, amit ő megköszön – vagy azt mondja, hogy tartsak meg valamennyit, amit én köszönetnyilvánítással nyugtázok. Ezután már tényleg nincs más hátra, mint átadni a pizzát, azt a megrendelőnek megköszönni, nekem bagatellizálni a tett erőfeszítéseket, és szép napot kívánni egymásnak.

Én eleinte a józan ész és a valódi cselekvések száma alapján szükségesnek ítélt minimális modorossággal intéztem az ilyen ügyeket, de ma már előfordul, hogy szinte magam számára is észrevétlenül sodródom a véget érni nem akaró udvariassági spirálba.

Van az udvariaskodásnak egy olyan területe is, amit viszont kimondottam élvezek. Ha például kienged valaki az alárendelt utcából – és ez itt igen sűrűn megtörténik –, azt én természetesen vészvillogással, vagy kézjellel köszönöm meg. Na de egy itteni ezt nem hagyja ennyiben, hanem ő is jelzi, hogy vette a köszönetnyilvánításomat, és szintén int. Ezen a vidéken egyébként a felfelé tartott hüvelykujjal egymás szemébe nézés és bólintás az egyezményes jel, amit először úgy éltem meg, hogy a babakocsit toló figura meghatódott az előzékenységemtől, mert még soha ilyen kedves nem volt vele senki. De aztán kiderült, hogy így tesz mindenki. Ettől még a kedvenc mozdulatom lett.

Ha valaki egy ilyen autós elengedéses helyzetben nem köszöni meg a megköszönést, azt vagy otrombaságnak vélik, vagy azt gondolják, hogy talán nem látta a jelzést, és újra próbálkoznak. Az egész jelenet akkor is lejátszódik, ha azért kell elengedni valakit, mert annak a sávja szabad, az enyém meg tele van parkoló autókkal. Megállok, ő eljön mellettem, megköszöni, én meg intek, hogy ne hülyéskedj, ez a legkevesebb.

Vannak azonban arra utaló jelek, hogy az egész tökéletesen üres formaság, egyszerű rituálé. Például egy tetszőleges állásinterjú tetszőleges résztvevője az esemény közben és utána könnyen azt gondolhatja, hogy csodálatosan ment minden, el voltak ájulva a stílusától, az elősorolt szakmai tapasztalatától és a humorától, és a többiek meghallgatása csak formaság csupán arra a kis időre, amíg vele nem közlik a jó hírt. Csak aztán a jó hír közlése elmarad, és vagy nem történik semmi, vagy sajnálkozó levelet kap az ember.

Egyes elutasító formalevelek alján olyan beillesztett szöveg van, ami könnyeket csalhat a rutintalan ember szemébe. Olyanokat írnak, hogy most ez ugyan nem sikerült, de látják ám, hogy itt egy igen-igen magasan képzett emberrel, egy tehetséggel állnak szemben, aki annyira potens a munkaerő-piacon, hogy a legokosabb, ha azonnal hívja a levelet küldő fejvadászt, hogy rögtön találjanak egy másik lehetőséget, mert hogy az ember sikerre van ítélve, az biztos. Még hozzáteszik, hogy ha nem hívnánk őket, akkor pár pillanattal később ők maguk fognak jelentkezni. Na ez viszont soha a büdös életben nem történik meg, sőt, ha egy kezdő felhívja őket, lényegesen kevesebb udvariaskodás kíséretében jelzik neki, hogy aktuálisan nincs semmi érdekes, de csak tartsa nyitva a szemét, aztán jelentkezzen megint bátran, ha úgy érzi, talált valami érdekeset.

Hasonló kontrasztot érzek az edzőterem egyik alkalmazottjával kapcsolatban is. A pult mögött olyan kedvesen mosolyog, úgy árad a szeméből a melegség, hogy szinte rá sem lehet ismerni, amikor vendégként jelenik meg a futópadon, és hűvös undorral nem néz azokra, akikkel negyven perce még majdnem összeölelkezett.

Kicsit magamat is megleptem, amikor végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából jól van ez így. Hiába látom, hogy az egész csak szokás kérdése, és az emberek különösebb meggyőződés nélkül, mint rutint űzik az udvariaskodást, akkor is jobb a hangulatom tőle. Még az után az állásinterjú után is, amiről tudom, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már intettek az adminisztrátornak, hogy akkor mehet a levél, ami úgy kezdődik, hogy Dear …, I regret to inform you…

100+

Hogy ez az ország milyen gazdag, azt számos kézenfekvő módon meg lehet figyelni. Az elsőre nem kézenfekvő árulkodó jelek egyike a száz év felettiek magas száma az autók kormánya mögött. Nálunk a nagyszüleim komplett generációja lemaradt arról, hogy valaha autója legyen vagy jogosítványt szerezzen, itt viszont ez – úgy tűnik – soha nem volt gond.

Óriási szabadság ezeknek a már nehezen mozgó embereknek, hogy autóba ülhetnek, és eljuthatnak vele bárhová, ahova egyéb külső segítség nélkül esélyük sem lenne. Én mégis inkább azt mondom: ne szégyelljenek segítséget kérni, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Az itteni százévesek kétségtelenül szert tettek egyfajta beérkezett bölcsességre, így száguldozókat nem találunk közöttük. Épp ellenkezőleg. Olyan lassan mennek, hogy az általuk okozott torlódás az űrből is megfigyelhető.

Mindig lúdbőrös leszek, ha közelről figyelhetek meg egy ilyen közlekedőt. Előrenyújtott nyakkal mennek az ég alja felé, és mind a cselekedeteiken, mind a tekintetükön látszik, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelnek. Látják a fényeket, nagyjából felismerik, hogy hol van út, és hol nincs – legalábbis a bejáratott útvonalakon – de a többi közlekedő szándékát, vagy egyes kialakuló helyzetek várható következményeit megsejteni matematikai esélyük sincs.

A múltkor két jobbra kanyarodó sáv mellett a balra tartó felé vitt az utam. Kis lendületet vettem, hogy jó eséllyel átérjek az éppen felsejlő zöldön, amikor a mellettem lévő busz takarásából egy kis Suzuki orrát láttam előbukkanni. Mivel gyanakvó ember vagyok, úgy voltam vele, hogy persze lehet, hogy csak lassan ki akar nézni valaki, majd amikor meglát, elnapolja a keresztbeautózási szándékát, de azért arra az esetre, ha mégse így lenne, elvettem a gázt.

A Suzuki egyenletes csigatempójában folytatta az útját, én pedig dagadó combizmokkal tiportam a fékbe, miközben épp annyira húztam balra az autót, hogy se a másiknak, se a padkának ne menjek neki. Dudálni se volt időm, és káromkodni is csak akkor tudtam, amikor már nem bírtam tovább kerekíteni a szememet annak láttán, hogy az idős úrvezetőnek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy a buszvezető maga előtt átengedte, még van egy komplett sáv, ahonnan ő a fizika törvényei közé kényszerülve láthatatlan. Meg hogy nem tűnt fel neki a látómezeje perifériáján, hogy valami relatíve nagy, mozgó tárgy takarja el a napot, hogy nem vette észre, hogy egy nő a jelenet láttán már eltakarta az arcát, és csak a becsapódás várt időpontja után, hanghatás hiányában nézett ki újra a kezei mögül, vagy hogy egy úr felnevetett, mert ő sem hitte el, amit látott.

Mindezen gyanús jelek nem léteztek az idős úrvezető számára. Ő csak lassan, a külvilág érzékelésének esélye nélkül haladt előre, a többi közlekedőre bízva, hogy megoldják, ha mindeközben valami probléma merülne fel. Ezért kell hát felfoghatatlanul lassan menni, hogy másoknak legyen ideje reagálni. Én sem rohannék, ha előzőleg tejet kentek volna a szememre.

Most már nagyon messziről kiszúrom ezeket az embereket, és úgy kalkulálok velük, hogy ők semmire nem fognak reagálni, amit maguktól csinálnak, azt meg nem lehet tudni, hogy mi lesz, de legalább lassan fog történni.

Justin Bieber

A kereskedelmi rádiók hallgatása közben figyelmes lettem egy hangra, aminek a hatására az undornak, a felháborodásnak és a dühnek valami pusztító elegye kerített hatalmába. Az énekes az a típus volt, akiről egyszerűen teljes bizonyossággal tudja az ember, hogy az iskolában körbeállták, hogy korrektül meg tudják lökdösni, a kénytelen-kelletlen segítségére siető tanárok pedig egy kicsit lelassították léptüket, hátha túl későn érnek oda, és valami komolyabb baj történik a sráccal. Legyen a viktimológia tárgya, hogy miért érzem ezt az ösztönös ellenszenvet, amúgy sem erről akarok írni.


 

A BBC Radio 1-on, amit itt a fiatalok rádiójának szánnak, nemhogy interjú, hanem hosszas beszélgetés meg játszadozás zajlott a múltkorában ezzel az emberrel. Bieber valami egészen elszomorítóan felszínesnek tűnt, nem derült ki egyáltalán, hogy a problémás hajú fiú valójában normális lenne. Az olyan rajongói kérdésre, hogy mit akart üzenni a Boyfriend című számával, először lefagyott, majd végül azt sikerült kikönnyeznie, hogy azt, hogy figyeljenek oda a fiúk a lányokra. Például vegyék észre, ha a csajnak új frizurája van. A betelefonáló lány, illetve akit visszahívtak, aligha bánta a kiábrándítóan semmilyen választ, ugyanis javarészt azzal volt elfoglalva, hogy Justin hangja hallatán beálló légzősokkját még az élettel összeegyeztethető szinten tartsa.

 

A sztár kapott egy csomó kérdést, amiket nem értettem igazán, mert valami korábbi műsorban elhangzott infókra vonatkoztak. Ekkor őszintén szólva meglepetés ért. Bieber nagyon sikeresen válaszolt a kérdésekre, de közben olyan benyomást keltett, mint aki éppen felel. Nem a sztár képét sugározta, akinek akár ki is nyalhatják a seggét, hanem a stresszelő diákét, akinek könnyen elverik a valagát, ha az eredménye szerényebb, mint ötös alá.

 

Miközben gratuláltak neki, hogy az összes eddigi meghívott vendég közül a legjobban tudja a válaszokat, „viccesen” megvádolták, hogy talán valamiféle csalással operált. Kissé ijedten bizonygatta, hogy nem így történt, hanem nagyon figyelt, és most is koncentrál.

 

Diagnózisom végül is az, hogy a gyereket a szájába vette a lemezipar, és most a kiköpés előtti – valószínűleg igen hosszadalmas – fázis tanúi vagyunk. Megmondták neki, hogy kisbarátom, híressé teszünk, a lányok majd légzősokkot kapnak, ha meglátnak, ájultra fogod keresni magad, feltéve, hogy azt csinálod – és semmi mást –, mint amit mondunk. Különben mehetsz Tökölre. A szülők meg aláírták, hogy részükről ez így teljesen rendben van.

 

Szerintem még meg fogom érni, hogy szabadon fut majd még pár utolsó évet gyakorló elmebetegként, akkor aztán végleg elengedik a kezét, és megkezdik az üzleti terv második felének a megvalósítását, aminek során a halálából szednek ki annyit, amennyi üzletileg lehetséges.

Miről van szó?

Mindig is tudtam, hogy a politikusaink mellébeszélnek. Azt is tudom, hogy az itteniek is hazudnak, nem is kis tételben. Találtam viszont egy megrázó különbséget.

Magyarországon olyanok hangzanak el, hogy modernizáció, versenyképesség, tehetség, büszkeség, Trianon, a felnövekvő generáció, a kis- és középvállalkozások megerősítése, Moszkva, Brüsszel, diktátum, önrendelkezés, szabadság, európai értékek, Balkán, stb.

Ezzel szemben David Cameron nemrég, amikor egy Európát átfogó pénzügyi tranzakciós adó bevezetéséről volt szó, egyszerűen azt mondta, hogy a londoni City gyakorlatilag abból él (nem is rosszul), hogy a pénzügyi világ egyik fővárosává nőtte ki magát. A tervezett adó ezt a kivételezett helyzetet szüntetné meg, így – a józan paraszti ész szerint – egyszerűen nem írják alá a dolgot, és helló.

Itt egy csomó dolgot szégyenkezés és felesleges absztrahálás nélkül kimondanak és megcselekszenek. Ez mondjuk persze nem vonatkozik az iraki háború kirobbantásának a körülményeire, de nálunk mire vonatkozik vajon? Van olyan?

Más(?). Van itt egy műsor a BBC-n, amiben öt csúnyán befutott üzletembertől lehet pénzt kuncsorogni a saját vállalkozás beindításához, fejlesztéséhez. A műsor főcíme gyakorlatilag abból áll, hogy miközben a szereplők éppen a Porschéjükkel vagy helikopterükkel érkeznek valahova, elmondják, hogy miből szerezték a vagyonukat.

A történetekből az derül ki, hogy egyik sem valami szakma szerelmese, nem asztalos, aki ihletett állapotba kerül az akác illatától, mindig is értéket akart teremteni, és közben lett üzletember, hanem mindegyik pénzt akart keresni, és ha azt éppen ingatlanfelvásárlással, textilgyártással és rendezvényszervezéssel sikerült (ebben a sorrendben), akkor úgy volt jó.

A magyar gondolkodás szerint (de az én fejemben mindenképpen) van ebben valami kellemetlen. A belém ivódott kulturális örökség szerint ez így nem szép, azt úgy kell, hogy az ember szerelmese a szakmájának, a világon a legjobb benne, szenvedélyből csinálja, és nem a pénzért, de aztán végül – egyfajta mellékhatásként – mégis meggazdagszik.

Továbbá azt is gondoltam volna, hogy ebben a műsorban ezek a font multimilliomosok jófejségből segítenek az ifjú titánoknak, és adnak mondjuk hatvanezer fontot, hogy megépíthessék a csarnokot a sajtoknak. Ezzel szemben ezek az emberek, ha pénzt adnak, még több pénz akarnak látni cserébe. Részesedést akarnak, és adott esetben, ha egy ötlet jónak tűnik, leplezetlen mohósággal a szemükben licitálnak egymásra, hogy megszerezzék a lehetőséget egy újabb adag pénz megszerzésére.

Ennek a műsornak a nézése közben vált igazán élővé számomra, hogy létezik olyan, hogy üzleti tudomány. Nem mondom, hogy atomfizika, de egy használható keretrendszer arra, hogy valamiről relatíve nagy biztonsággal el lehessen dönteni, hogy hoz-e pénzt. Ebben a műsorban nem álmokról kérdezgetik a jelentkezőket, hanem pénzügyi tervről, az egyes költségelemek összköltséghez képesti arányairól, a célcsoportról és a hirdetési csatornákról.

Lehet érteni, hogy miről van szó, nem elvont fogalmakat és történelmi utalásokat kell lefordítani, aztán egyezkedni róla, hogy akkor az a gyakorlatban végül is hogy nézne ki.

Száz szónak is egy a vége: Nálunk a fent vázolt retorikai máz és a gyakorlat között van a valóságnak az elfedni kívánt része. Magyarul. Konkrétan pedig a gátlástalan, az ország jövőjét keddről szerdára feláldozó, mohó lopás. És ez az egész beszivárog mindenhova.

Mindenható

Egy munkafázis végzése közben olyan nehézségbe ütköztem, hogy hirtelen haragomban a Mindenható nemi szervére hivatkoztam. Mongol kollégám a nonverbális jelekből felismerte, hogy jelentőségteljes közlés fültanúja volt, és rákérdezett, hogy mit mondtam.

Amikor hevenyészett fordítást adtam, elkerekedtek a szemei, majd – kissé behúzott nyakkal – csillapíthatatlanul röhögött vagy egy percig. Ráismertem erre a nevetésére. Akkor szokott így vihogni, ha pl. más autójára piszkít egy sirály.

Amikor szóhoz jutott, azt mondta, hogy Isten fentről mindent lát, és ez aligha tetszett neki. Erre föl felhívtam a figyelmét, hogy ebben az esetben nálam nagyobb bajba csak éppen ő keveredhet, aki ilyen csúnyán nevetett ezen az otrombaságon.

Erre úgy nevetett, mint aki pontosan ismeri a paragrafust, ami szerint ő ebben a konkrét esetben nem büntethető. Ismételten hangsúlyozta viszont az én felelősségemet. Egy kicsit később azért felnézett az égre az álmennyezeten keresztül, és pár szóban összegezte, hogy ő inkább rajtam nevet, nem azon, amit mondtam, sőt, attól tulajdonképpen elhatárolja magát.

John

John az egyik angol kollégám. Durvaarcú, és testi sértésért ült. Helyi akcentusa annyira erős, hogy hónapok alatt is alig-alig sikerült javítanom a megértésén. Ha nagyon ismételgeti, amit mond, megkérem, hogy most ezt mondja el olyan lassan, ahogy csak bírja. Ilyenkor végül megértem, de magától soha nem jut eszébe ez a trükk.

Reggeltől délutánig egy kisbusszal fuvaroz mozgássérült gyerekeket. Azt mondja, ez jó érzéssel tölti el. Szabadidejében meg autókat vesz és ad el. Ez engem tölt el rossz érzéssel. Tipikusan az a figura, akitől nem szabad használtautót venni.

Nemrég Amszterdamban járt. Azt mondta, kokain túrára megy, öblösen röhögött, és széles mozdulatokkal, kitágult orrlyukakkal demonstrálta, mit és hogyan fog csinálni. Nem javaslom a kokaint. Elég élénk vagy így is – mondtam neki. A haverjaival és az apjával mentek. Megkérdeztem, hogy hány éves az apja. Hetvenhárom. És neki is ugyanez lesz a program? – kérdeztem egy kicsit meglepődve.

John arca ekkor egészen megváltozott. A szeme a távolba révedt, és olyan szeretettel teli mosoly ömlött szét az arcán, amire korábbi ismereteim alapján képtelennek gondoltam. Á – mondta, és a hangja is lágy, bársonyos lett – apu nem. Nem is mondott többet, csak még mosolygott egy darabig.

Ettől a pillanattól kezdve kedvelem valamennyire. Valamennyire, mert végül is alig értem, a viccei pedig alapvetően nem szórakoztatnak, mert túl egyszerűek. Egy kicsit ő is hasonlóképpen lehet velem, mert úgy érzem, nem igazán értékeli a tréfáimat.

Tegnapelőtt éppen az ablakot kellett pucolnunk, amikor megérkezett a délutáni műszakjára. Amikor nincs futárnak való munka, kapunk helyette mást, csak tétlenek ne legyünk. Azt nem viselik. Inkább dolgozzunk valami értelmetlent, feleslegest vagy kontraproduktívat. Mint például az ablak megpucolása papírkendőkkel és egy spray-vel úgy, hogy délelőtt ugyanez már lejátszódott.

Megérkezett tehát John, fogott egy papírkendőt, és nézni kezdte, hogy melyik rész nincs még kész. Mondtam neki, hogy itt már nincs mit tenni, találnia kell valami mást. Amit ezután a fentiekre utalva mondtam, azt mindenki értette rajta kívül. Azt mondtam, hogy a lényeg, hogy csinálj valamit. Például itt ez a szemetes konténer. Told hátra a raktárba, aztán hozd vissza.

Johnnak felszaladt mindkét szemöldöke, vett egy mély levegőt, és elindult felém. Amikor fölém magasodott, azt kérdezte, hogy nem gondolom-e, hogy ő túl nagydarab nekem. Szerencsére a végén kicsit elmosolyodott, így én is, de azért ütőtávon kívülre léptem. John meg fogta a konténert, és elindult vele hátrafelé. Hogy hozzon helyette egy üreset.

A képcső

A testvéreimmel úgy ágaskodtunk az ablaknál, mint az orgona sípjai. Oldalvást az üveghez tapasztottuk az arcunkat, és minden erőnket megfeszítve próbáltunk minél messzebbre látni a borongós időben. Aput vártuk, hogy hazahozza a család első színes tévéjét.

Végre az utca végén feltűnt az autónk jól ismert zöldje, és apu csakhamar megállt a kertkapu előtt. Rohantunk elé, és mire kiszállt, már a kaput is kinyitottuk, mire a csomagtartót felnyitotta, minden játékot elpakoltunk az útból.

A csomagolással együtt nem fért volna be a kocsiba az új tévénk, így ahogy apu kiemelte, rögtön láthattuk teljes pompájában. Jó nehéznek tűnt. Apu a képernyővel maga felé fogta meg, hogy biztos ne essen baja. Hogy ellásson felette, a nyakát nyújtogatva lépegetett előre. A húgom becsukta a kaput, az öcsém kinyitotta a bejárati ajtót, én pedig szóban irányítottam aput, hogy most jöhetsz még, jó, most vigyázz, tudod, a bal lábadnál van a meglazult kő.

És akkor egy pöffenetnyi hűvös, párás szelet éreztem az arcomon, és még ugyanabban a pillanatban egy kövér esőcsepp csattant a bőrömön. Apu is rögtön észrevette, hogy mindjárt esni fog, de nem maradt semmi időnk, mert azonnal leszakadt az ég, és sistergő pergéssel záporozni kezdett a víz az égből. Apu nem lépegethetett így tovább, hanem sietnie kellett. Neki is iramodott, és valósággal rohanni kezdett, de annyira, hogy a nehéz tévé miatt megbillent az egyensúlya, és előre dőlt, ami miatt még gyorsabban kellett futnia, hogy utolérje magát, még nagyobbakat kellett lépnie, de hiába, egy bizonyos ponton túl nem bírta, és előre zuhant.

Ekkor még megfeszítette a hátizmait, karját megpróbálta a magasba tartani, hogy tompítsa az ütközés erejét, és biztos, hogy tompította is, de a tévé sarka akkor is odadörrent a betonhoz, és a faburkolat annál a saroknál egy csikorduló, fals hang kíséretében megnyílt. Apu feltápászkodott, és láthatóan nagy fájdalmak mellett bementette a tévét az előszobába.

Míg mindez lezajlott, az eső esett a szellőzőrostélyra, úgyhogy a tévét nem kapcsolhattuk be órákon át, apu pedig végig hajszárítóval szárítgatta. Aztán megvacsoráztunk. Anyu kérdezett valamit, de apu nem válaszolt, és aztán senki nem szólt egy szót sem, és mi mind megettük, ami a tányérunkon volt.

És akkor apu odatette a helyére a tévét, bedugta a konnektorba, várt egy kicsit, és bekapcsolta. Hallottunk valami cicergő hangot, de a kép nem jelent meg. Apu kikapcsolta, aztán újra be, de akkor már nem is cicergett. Éjjel nem aludt senki. A szobánkból hallottuk, ahogy apu megpróbálja még egyszer bekapcsolni a tévét.

Másnap elvitte a lakótelepre a szervizbe a Béla bácsihoz. Az megnézte, és azt mondta, hogy ez bizony a képcső. Az ütés ereje a képcső hátuljánál összpontosult, és ott megrepedt, nem lehet megjavítani. Azért jó ötlet volt a hajszárítózás, az elektronikának így végül nem lett baja, még ha el is ázott egy kicsit.

Béla bácsinak volt egy öregebb ugyanolyan tévéje. Annak jó volt a képcsöve, valami más miatt nem működött. Megállapodtak apuval, hogy beteszi azt a képcsövet. Béla bácsi elmondta még, hogy az egy korábbi szériából való, még a licenszes időkből, tehát még a franciák gyártották, úgyhogy jobb is lesz, mint az új lett volna.

Egy hetet kellett várni, mire Béla bácsi végzett, és kevesebbet kellett neki fizetni, mint egy új tévé ára. Az egy hét alatt apu a francia ipar száz évéről olvasott, és az időjárás jelentést figyelte. A nagy napon ugyanúgy vártuk, mint az előző alkalommal, és megint megláttuk már az utca végén, csak akkor már szép volt az idő, és apu rögtön a helyére tette a tévét, rácsatlakoztatta az antennát, és bedugta a konnektorba.

Egy cisszenő hang után halk sistergéssel melegedett be a képcső, és lassan megjelentek a műsorvezető körvonalai, aztán az egész alakja, és végül a színei is. Apu büszkén elmosolyodott, mi pedig ujjongtunk, és órákon át csak a tévét bámultuk. Nagyon is úgy tűnt, hogy Béla bácsinak igaza volt, és ennek a tévének sokkal szebb képe volt, mint amilyen eredetileg, a korábbi képcsővel lett volna, és minél tovább néztük, annál inkább úgy is tűnt, hogy mások tévéjénél is alighanem szebb a képe.