Érvelési stratégiák

Itt sok alkalmam nyílik arról gondolkodni, hogy hogyan befolyásolják az emberek gondolkodását és cselekedeteit. Régóta van egy olyan érzésem, hogy itt már lemondtak arról, hogy az ember (mint olyan) gondolkodó, és ezáltal észérvekkel befolyásolható lény lenne. Kezdem a végén.

A napokban egy olyan utcában jártam, ami mellett sokszor elmentem már, de be még nem hajtottam. Dolgomat végezve szépen megfordultam, hogy arrafelé menjek vissza, amerről jöttem. Közben, egy parkoló autók miatti útszűkület előtt egy taxis villogott szemből, hogy elenged. A kereszteződéshez érve egy rendőrautó állta el az utat, a benne ülők meg kézzel-lábbal jelezték, hogy kommunikálni szeretnének velem.

Kicsit közelebb hajtottam az utca végéhez, és alászedtem a kormányt, hogy lássuk egymást. Letekertem az ablakot. Két rendőrnő ült a kocsiban. Az egyikük azt kérdezte, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy egy egyirányú utcában igyekszem a tilos irány felé. Mondtam, hogy nem, nem voltam tisztában a dologgal egészen mostanáig. Megköszöntem a tippet, és megfordultam.

A rendőrök jöttek utánam, úgyhogy félreálltam, ők meg mellém. Kérdezték, hogy itt lakom-e a környéken. Nem, a folyó másik oldalán. Akkor mit csinálok itt? Dolgozom, pizzát hordok. Van biztosításom erre a kocsira? Persze. Kié a kocsi? Az enyém.Micsoda? Nem céges? Á, dehogy. Szóval maga hivatásos sofőr? Erre a beugratós kérdésre csak felhúztam a vállaimat, és mindezt egy kelletlen, de nem szemtelen fintorral toldottam meg, hogy „most erre ugyan mit mondhatnék, hogy ne jöjjek ki belőle hülyén?”.

A kis beszélgetésünk azzal zárult, hogy azt tanácsolták, hogy borzasztóan figyeljek oda az ilyesmire, mert… És már vártam, hogy a rám nem számító jóhiszemű autósokkal való találkozásom bánattal teli lehet, meg hasonlók, de az érvelés nem így folytatódott. Hanem úgy, hogy azért figyeljek, mert ha nem pont velük találkozom, akkor ebből bizony pontok ajándékozása, meg pénzbírság lehet. Tehát meg sem próbáltak azzal érvelni, hogy amit csináltam, az veszélyes: szerintük elég, ha annyit tudok, hogy bünti lesz, ha nem szedem össze magam.

Ekkor jutott eszembe, amit már korábban is meg akartam írni. Ebben az országban kiemelt probléma az ivászat, illetve az általa okozott károk. Az egyik részterület természetesen az ittas vezetés. Rádiókampányokban hívják fel az emberek figyelmét, hogy részegen vezetni nem jó ötlet. Általában egy fiatal férfi kissé megtört hangját halljuk, ahogy meséli, hogy csak bedobott két sört, és biztos volt benne, hogy minden rendben lesz, hiszen csak két saroknyira megy, de hát a dolgok nem mentek rendben egyáltalán.

Nálunk egy ilyen kampány-rádiójáték úgy folytatódhatna, hogy a bűnös a megnövekedett reakcióidő miatt a kisnyugdíjas és kisóvodás szövetségek egyesülő üléséről hazafelé tartók egy nagyobbacska csoportjába hajtott a zebrán, de már megbánta, vagy hogy ha részegen nem vállalja túl magát egy beláthatatlan kanyarban, a barátnőjének még mindig két lába lenne, és ő maga sem ülne tolókocsiban.

Na itt nem bonyolítják a dolgokat a követhetetlenségig. A mesélő – verziótól függően – úgy folytatja a történetét, hogy ekkor azonban megállítottak a rendőrök, és megszondáztattak. Kiderült, hogy ittam, úgyhogy bevittek, és csak másnap reggel engedtek ki. Iszonyúan bánom, amit csináltam, mert, a.) még anyámék címén vagyok bejelentve, és így őket is értesítették, b.) a munkahelyemen megtudták, és elvesztettem az állásomat, c.) elvették a jogsimat, d.) a barátnőm elhagyott, mert végképp felelőtlennek bizonyultam.

Egyfelől valószínűnek tartom, hogy ezt a megelőzési módszert (aminek a hatékonytalanságáról egyébként meg vagyok győződve), kutatások előzték meg, miszerint csak a büntetéstől való félelemnek van visszatartó ereje, másfelől végtelenül kiábrándító, hogy egy komplett országot kezelnek középsúlyos értelmi fogyatékosként, akikre kár érveket pazarolni, inkább arra kell őket célratörően megtanítani, hogy mely cselekedetekért dicsérik meg őket, és melyekért verik el a kezüket.

A bekötőút

Ervin egykedvűen bámult maga elé, ahogy – elővigyázatosságból – a megengedettnél hajszállal lassabban hajtott hazafelé a kihalt késő szürkületi országúton. Az ilyenfajta elővigyázatosság nagyon is jellemző volt rá. Szeretett mindent előre kiszámítani: Bármelyik bozót mögött rendőr lapulhat. Telepíthettek állandó kamerát. Hirtelen egy megriadt állat ugorhat ki a sötétből. Vagy egy gyalogos botorkálhat elé – gondolta éppen, amikor egy magányos alakot látott meg a bekötőúton a főút felé baktatni.

Aki sokat közlekedik, mind ki tudja számítani a többiek mozgását. Hogy útjuk keresztezi-e egymásét, vagy épp elmennek egymás mellett. Ervin mindenesetre rendelkezett ezzel a képességgel. Tekintetét a gyalogosra szegezte. Az csak lépegetett, nem törődött semmivel. Arcát a kezében tartott okostelefonja kékes fénye világította meg, fejét lehajtotta, és kisebb botlásokkal, de egyenletes tempóban haladt a tőle nem messze lévő aszfaltcsík felé.

Ahogy Ervin figyelte, élettapasztalata alapján és tiszta logikájával valóságos jellemrajzot készített az ismeretlenről. Tipikusan az az ember, aki nem tervez előre. Nem biztonsági játékos. Ez látszik abból, ahogy az autó fénye és suhanásának zaja ellenére nem zavartatja magát, nem módosít a sebességén, hanem csak megy előre, mint akinek nincs dolga a kialakuló helyzettel.

Normál körülmények között az ilyen emberekkel aztán baj kellene, hogy történjen. Hiszen csak élik világukat, nem törődnek semmivel, ha pedig nehézség merül fel, ők vannak a legjobban meglepődve. Hogy az ehhez a gyalogoshoz hasonló emberek mégsem kerülnek bajba, sőt, hogy a normálisnál gyakrabban sikeres emberek, azt – mondjuk ki – a legtöbbször éppen az olyanoknak köszönhetik, mint például én – monda ki magában Ervin.

Az Ervinek lépnek a fékre, ők állnak félre, ők nem élnek vissza a tudásukkal, még segíteni is ők segítenek a felkészületleneknek, és – mivel ők gondoltak rá – náluk van toll, amivel aztán az olyanok, mint ez a gyalogos is, kitöltik a lottószelvényüket, és nyernek! Ha az egészet végiggondoljuk, az jön ki, hogy ezeknek a sikeréért még végső soron Ervin dolgozik meg.

Ezek az emberek mennek el úgy egy állásinterjúra, hogy nem tudnak semmit a cégről, hiszen utána se néztek, nem teljesítenek egy sereg másik kritériumot sem, de aztán hopp, kiderül, hogy tudnak viszont franciául, és már fel is vették őket. A meghirdetett feltételeknek pedig mindenben megfelelő Ervin pedig mehet haza – egy kudarccal, egy elszenvedett igazságtalansággal gazdagabban. A másik meg rájön egy hónap múlva, hogy neki nem is tetszik ez az állás, és – egészen hasonló körülmények között – elpályázik máshova.

Idáig, eddig a nemrég a valóságban is megtörtént eseményig jutott Ervin a gondolkodásban, amikor mosolya, amit az alaposan levezetett gondolatmenet fölött érzett elégedettsége rajzolt az arcára, végül is eltorzult – éppen ugyanennek a gondolatmenetnek az eredménye miatt. Összeszorított fogai előtt vékonyra zárta ajkait, és megszorította a kormányt.

A gyalogos felnézett egy pillanatra, de mint akit nem érdekel, hogy egy autó jön, vagy még valószínűbben, mint aki hozzá van szokva, hogy majd úgyis megoldódik a dolog úgy, ahogy mindig szokott, nem csinált semmit, csak lépdelt tovább az országút felé. Ervin gyorsan felmérte, hogy ha ő sem csinál semmit, akkor a jobbról érkező gyalogos már pont nem fog átérni előtte, ő pedig a kocsi bal elejével el fogja ütni. Ekkor a gyalogos újra felnézett, amennyire Ervin meg tudta állapítani, pont az ő szemébe. De ekkor sem lassított, nem kanyarodott semerre, csak jött tovább.

Ervin erre már dühös lett. Mi ez?! Kihívás párbajra? A másik, azaz ebben az esetben Ervin lenézése, semmibe vevése? Ervin úgy megszorította a kormányt, hogy ujjai elfehéredtek, és éppen csak akkora gázt adott, mintha sietni is szeretne egy kicsit, de egy, a kocsiban alvó, másikat sem akarna hirtelenkedésével felébreszteni.

A gyalogos kilépett az útra, Ervinnek pedig már csak annyi ideje maradt, hogy mégis elvegye a lábát a gázról. Éppen középen, a motorháztető közepén végigfutó vonal meghosszabbításában dermedt meg az áldozat, döbbent arckifejezése volt az utolsó, amit Ervin látott a vártnál sokkal-sokkal hangosabb, éles csattanás előtt.

A gyalogos teste furcsán megmerevedett, és úgy szállt előre, mint egy elhajított zászlórúd. Ervin szíve olyat dobbant, hogy szinte érezte, ahogy a helyéről is kizökken, száraz szájában adrenalin íze futott össze, ujjai egy pillanat alatt kihűltek, keze nyirkosan csúszott le a kormányról.

Még meg kellett fogalmaznia magában, még ki kellett mondania, hogy „úristen, elütöttem egy embert!”, mire visszatért a lélekjelenléte, és a fékbe taposott. Még épp meg tudott állni az útra hemperedett test előtt, de látni csak a lábait látta, a törzse a kocsi elejének a takarásában volt.

Ervin kis híján pánikba esett. Dermedten várt. Valami kedvező fordulatra, valami csodára. Hogy kiderül, csak álmodta az egészet, vagy hogy a gyalogos felkel, és úgy elsétál, mintha mi sem történt volna. De az persze nem mozdult.

Ervin agya lázasan dolgozni kezdett. Nem az én hibám! Hát egyszerűen kijött elém. Nem is hajtottam gyorsan. Ezt meg is fogják állapítani. Ha pedig a fékre lépek, akkor is elütöm, csak akkor nem pont középen. Az pedig teljesen mindegy. Tudtam, hogy ez lesz! Mindig ez van! Nekem kell megoldani, az persze csak az én dolgom. És amikor egyszer én nem teszek meg mindent – és itt elmélázott egy kicsit – akkor… Nem mintha meg lehetne állapítani, hogy nem tettem meg mindent. Féknyom a blokkolásgátló miatt amúgy sincs. Itt vagyok én, aki mindig vigyázok. Nincs büntetőpontom sem, a munkahelyemen meg vannak elégedve velem. És itt van ez, aki szarik mindenre! Egyáltalán, miért nincs olyan törvény, hogy gyalogosan nem lehet a telefont nyomkodni?! Például most ki mondaná, hogy a gyalogolni nem „veszélyes üzem”?

Végül is ezen az egészen nincs mit csodálkozni. Ha van az egészben valami csodálkoznivaló – vélte Ervin egyre határozottabban –, az éppen az, hogy ez az egész csak most történt meg, és nem jóval korábban. Eddig verejtékkel zakatoló agya itt végre megpihent: végre egy elfogadható, sőt, már-már megnyugtató következtetésre jutott. Egy a lényeg: ez az egész nem az ő hibája, hanem a másiké.

Nagyjából két perc telt el a gázolás óta. Ervin, most, hogy végig tudta gondolni az egészet, és olyan következtetésre tudott jutni, amit véleménye szerint senki nem tudna megcáfolni – különösen, ha az illető itt sem volt –, végre rátérhetett annak a végiggondolására, hogy van-e további teendője, és ha igen, mi az.

Csak ekkor nézett újra a gyalogosra, illetve ami látszott belőle. Ugyanúgy feküdt ott, mint a sajnálatos esemény óta mindig is. Ervin szeme tágra nyílt egy hirtelen jött felismeréstől, és hogy ezt nyomatékosítsa, még mutatóujját is felemelte, mintha egy egyetemi előadás fontos részletét szeretné különösen hangsúlyozni, és telefonja után nyúlt. Ahogy a mentőkhöz görgetett, egy alig látható, elégedett mosoly suhant át szája szegletén, hiszen az élet ékes bizonyságot adott, hogy mennyire igaza volt, amikor évekkel ezelőtt – barátai maró gúnya ellenére – elmentette ezt a számot. Hát akkor tessék. Megint ki gondolkodott előre? Ki mondta meg, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet? Itt újra elmélázott kicsit, aztán észbe kapott, és eredeti tervéhez visszatérve megnyomta a hívás gombot.

Amíg a vonal párat búgott, gondolatai ismét előre szaladtak. Elképzelte, hogy milyen lesz, ha a gyalogos túléli a balesetet. Elhatározta, és még legyintett is hozzá egyet a szabadon lévő kezével, hogy megint ő lesz a nagyvonalú, és nem fog köszönetet várni a jelenleg az aszfalton fekvő embertől.

A kedélyállapot javításának módszereiről

Az egyik helyre tartva, ahova nem túl sűrűn járok, elvétettem egy lejárót, ezért mennem kellett egy kört, hogy újra helyzetbe hozzam magam. Kis késéssel megérkeztem a helyszínre, és beütöttem a számot a kaputelefonba. Ez is olyan hely, ahol akkor működik a berregő, ha az apartman tulajdonosának van vezetékes telefonja. Ennek volt.

Ahogy felvette a telefont, többször meg kellett erősítenem, hogy a főkapunál vagyok (ezért is tudunk most beszélni). Abban maradtunk, hogy beenged, és hosszasan magyarázott arról, hogy majd hogy menjek körbe az épület mentén, és hogy üssem be újra az ő számát.

Bementem, és hamarosan rájöttem, hogy minden, amit mondott, egytől egyig hasznavehetetlen baromság volt. Nem volt ott már több kapucsengő, amit nyomogathattam volna, volt viszont északi, déli, keleti és nyugati szárny. Persze nem az égtájak szerint elrendezve, hanem csak szépen „sorban”, hogy észak, nyugat, kelet, dél. Ha azt elárulja, hogy ezek közül melyikben bújik meg, sokat segített volna.

Rövid bolyongás után a telefonomhoz nyúltam. A figura természetesen fent hagyta a sajátját, miközben elindult lefelé. Éppen visszafelé baktattam, amikor megláttam, hogy a főkapuhoz legközelebbi „szárnyból” lép ki, és engem kémlel. Amikor (elég sokára) rájött, hogy azért látszom pizzafutárnak, mert az is vagyok, nagyon lassan elindult felém.

Ahogy egymás mellé értünk, bohókás mosollyal, és megingathatatlan nyugalommal mondta, hogy bonyolult egy hely, nem? Udvariasan bólintottam, és nem hoztam a tudomására, hogy én – teljes bizonyossággal – őt tartom idiótának. Az már messzebbről is látszott, hogy az évek alatt jókora túlsúlyt szedett fel, de az csak közelről, hogy annak minden dekáját valószínűleg eleve is vidám kedélye további javítására fordította.

Ahogy nyitottam a táskát, csillogott a szeme, összedörzsölte puha tenyereit, és szinte kéjes mosollyal mondta, hogy nagyon tetszik neki, amit lát, ez az egész pont olyan, amilyennek az orvosa rendelte. Majd többszörös köszönetnyilvánítás után még négy font borravalót is a kezembe csúsztatott. Hogy haragudjak így rá?

Apróbb jellemhiba

Ha itt megölnek valakit, a sajtó munkatársai – aljas indokból – azt is megkérdezik a hozzátartozóktól, hogy milyen ember volt az áldozat. Mintha ennek lenne jelentősége, illetve mintha erre többféleképpen is lehetne válaszolni.

A bulvármédia dramaturgiája vaslogikájának megfelelően minden esetben az derül ki – például a szülők beszámolójából –, hogy gyerekük csillogó értelmű, szeretettel telt, csak a szűkebb és tágabb környezete boldogításán fáradozó, fényes jövő előtt álló reménység volt, akit kivétel nélkül mindenki szeretett.

A beszámolók szerint az áldozatok között soha nincs, aki relatíve jó humorú, nagyjából megbízható, de különösebb célok nélkül való, átlagos intellektusú, apróbb jellemhibáktól sem mentes ember lett volna.

Britain is going to the dogs

Otthon először (és utoljára) az IKEÁ-ban volt olyan élményem, hogy egy nemrég megvett árut csak úgy visszavittem, és könyörgés, vita, vagy bármilyen kellemetlen pszichés játszma nélkül, egyszerűen visszaadták a pénzt, és még mosolyogtak is hozzá.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy amikor rájövök, hogy feleslegesen vettem, már a legkisebb bosszúságot sem érzem. Tudom, hogy majd beugrom, ha arra járok, és kész, el van intézve. Nem is kérdezik, hogy de hát mi történt. Ha elkezdeném mondani, udvarias mozdulattal jelzik, hogy erre semmi szükség, az is elég indok lenne, hogy meggondoltam magam – már ha indokolnom kéne egyáltalán.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy ha túl hosszú sor kígyózik a próbafülke előtt, egyszerűen inkább megvesszük a ruhát, otthon felpróbáljuk, aztán ha nem jó, visszavisszük, amikor megint a környéken járunk.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy a hétvégi mulatozók tekintélyes hányada pénteken megveszi a ruhát / cipőt / jelmezt, amiben aznap vagy szombaton villantani akar, aztán hétfőn egyszerűen visszaviszi, hogy nem jó vagy nem tetszik mégse.

A BBC-n volt erről egy beszélgetés, ahol a hallgatók többsége morális alapon elítélte ez utóbbi gyakorlatot. Arra a részre már nem kerülhetett sor, amikor azon sajnálkoztak volna, hogy a mai fiatalok lealjasítják az egykor dicső birodalom emlékét (Britain is going to the dogs – ahogy itt mondani szokás), mert betelefonált egy idős hölgy, és elmondta, hogy ő negyven éve egy ruházati szaküzletben dolgozott. A hétvégére „kölcsönzés” intézménye annyira elterjedt volt már akkoriban is, hogy a boltnak átalánydíjas szerződése volt egy közeli tisztítóval: kedden beadták a hétvégén használt cuccokat, csütörtökön meg kiakasztották őket.

Angol nyelvlecke kezdő pizzafutároknak

A kapucsengők általában nem működnek. Be van ragadva a gombjuk, nem jut el a delej a lakásig, csak akkor működne, ha a lakásban lenne vezetékes telefon, vagy van valami egyéb trükk (kettős keresztet vagy csillagot kell nyomni a második számjegy után, stb).

Az egyik ilyen helyre kifejezetten élesen emlékszem, mert mindig a portásnak kell kopognom, aki aztán méla undorral, a verbális és a nonvebális kommunikációt is elhanyagolva nyitja ki nekem az ajtót.

Mostanra már meguntam a dolgot, és miután átadtam a pizzát új tulajdonosának, a következő célratörő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– How does this buzzer work? / Hogy működik ez a kapucsengő?

– It doesn’t. / Sehogy.

N

Vezetés közben – jobb híján – kereskedelmi rádiókat szoktam hallgatni. Erről semmi jót vagy legalább jobbat nem tudok elmondani, mint amit otthon is tapasztaltam. Viszont feltűnt valami.

Van mostanában egy dal, aminek a címét helytelenül olvassák be a szám elhangzása után. A nóta címe Niggas in Paris; a politikailag korrekt verzió pedig egyszerűen csak így hangzik: Paris.

Könyörgöm. Egy (vagy két) fekete előadóművész elnevezte a számát valaminek, amit viszont a BBC Radio 1 és a kereskedelmi rádiók semmiképpen nem vennének a szájukra, mert csúnya szó.

A BBC 4-en szokott szó esni az idegenellenességről, az előítéletekről, és arról, hogy az utóbbi évtizedekben és években ezek hogyan változtak. Az ilyen beszélgetésekben hosszasan értekeznek, érvelnek és vitáznak úgy, hogy az egész egy kicsit nevetségessé válik mindig, amikor a beszélő zavarba jön, és rövid torokköszörülés után azt mondja, hogy valaki az N betűs szót használta. Erre a rádióhallgatók rögtön bólintanak magukban, hogy igen, az említett úr azt mondta, hogy nigger.

És ebben a pillanatban az egész értelmét veszti, hiszen ahelyett, hogy egyvalaki kimondaná hangosan – nem mellesleg éppen a rasszizmus ellen amúgy érvényesen érvelve – ezrek fogják kimondani magukban.

A vita persze arról szól, hogy jól van-e, hogy már nem lehet ilyesmiket mondani, és főleg arról, hogy akkor a jelenség most mennyire létezik. Ugyanis tényleg bíztató a helyzet abból a szempontból, hogy nem lehet itt már odvas szájjal fröcsögni, mert nem szalonképes. Felmerül viszont, hogy ha ezt jól megmértük valami 1.0-ás statisztikával, akkor mire is jutottunk. Mert az idegenellenességet nem sikerült megragadnunk.

Egy kicsit olyan ez, mintha egy nyílt törés mellett üldögélve addig adjuk a fájdalomcsillapítót a sérültnek, amíg az végre ki nem mondja, hogy már nem fáj neki. Ebben a pillanatban a csoda megtörtént, a sikert elkönyvelhetjük.

Egy szociológus is beszélt erről a jelenségcsoportról. Ő egyenesen azt mondta, hogy ez a finomkodó politikai korrektség több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ugyanis a gyűlöletet és a szalonképtelen gondolatokat láthatatlanná, összekacsintás tárgyává teszi, és végső soron olyan állapotokat alakít ki, ahol csak homályosan lehet látni, hogy mi ellen is kellene küzdeni, illetve hogy az a valami pontosan mekkora, és hol van.

Egy hasonló beszélgetős műsorból tudtam meg, hogy az Egyesült Királyságban messze nem új ez a hozzáállás. Amikor Németországban – és a befolyása alá kerülő többi államban – javában hozták a zsidótörvényeket, Nagy-Britanniában ilyen otrombaságot soha nem követtek el. Egyszerűen annyi történt, hogy a tenisz, golf és egyéb klubok tagságába egyszerűen nem jutottak be zsidók. Nem stimmelt valami a jelentkezési lapjukkal, elfelejtődött, elkallódott, elhúzódott az ügy. Soha nem mondták senkinek, hogy te, barátom, itt nem lehetsz tag. Ez csak a végeredmény volt.

Rendőr

Már a kanyarodósávban voltam az út felé – amin elég sokáig kell menni, és elég széles ahhoz, hogy egy kicsit gyorsabban hajtsak, mint ahogy az itteni KRESZ javasolja – amikor a visszapillantómban megláttam egy rendőrautót.

Az első gondolatom az volt, hogy most majd tötymöröghetek végig harminccal, a második pedig az, hogy talán csak nem fogok hátralévő életemben lesütött szemmel oldalra pillantani, ha meglátom magam a borotválkozó-tükörben.

Úgyhogy hitet tettem a rendes gyakorlatom mellett, és ráérősen, de nagyjából harminchétig gyorsítottam, amikor a rendőrautó elkezdett villogni. Félreálltam, ő mögém. Kiszállt, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem (Are you OK?). A metakommunikációjából úgy tűnt, mintha több lenne ez egy egyszerű köszönésnél, és valamennyire tényleg érdekelné az aktuális állapotom.

Miután mondtam, hogy persze, remekül vagyok, pontosította a kérdését, és azt tudakolta, hogy ittam-e alkoholt. Ezen úgy meglepődtem, hogy el is vétettem meghallani és/vagy megérteni, amit még mondott, ezért – miután mondtam, hogy nem ittam – visszakérdeztem, hogy mit is csináltam rosszul.

Erre azt válaszolta, hogy kacskaringóztam az úton. Ezen végképp meglepődtem, csoda, ha a számat nem tátottam ki, és elkezdtem visszajátszani magamban a legutóbbi párszáz métert. Ekkor beugrott, hogy mire gondolhat. Valóban kacskaringóztam, miközben az emberes kátyúkat, meg a besüllyedt csatornafedeleket kerülgettem, hogy mind a futóművet, mint a saját külső és belső szerveimet óvjam a felesleges amortizációtól.

A mai napig nem tudom beleélni magam azoknak az embereknek a fejébe, akik autójukkal kátyúba hajtva az ütés hangjától és a rázkódástól nem zavartatva mennek tovább, mintha ez olyan természetes lenne, mint hogy a fák levelei ősszel amúgy is lehullanak.

Mivel ez a rendőrnő is hasonlóan viszonyulhatott a szolgálati járművéhez, illetve az abban okozott károkat úgyis az adófizetők pénzéből hozzák helyre, nem sikerült meglátnia az útburkolat hibái és az arra adott reakcióm közötti összefüggést. A rövid párbeszédünk alatt viszont – amíg elmondtam, hogy miért kacskaringóztam, és hogy már csak azért sem iszom, mert gyakorlatilag az a munkám, hogy vezetek – megállapíthatta, hogy tényleg nem ittam, úgyhogy minden papírozás vagy akármi nélkül elköszönt, én pedig ráérősen harminchétre gyorsítottam.

Éjszakai közlekedők

Tegnap éjjel az egyik osztott, többsávos úton egy róka a járdán várta meg, amíg az előttem haladó kocsi elmegy mellette, majd a városi közlekedésben jártasak ütemérzékével határozottan, de nem sietősen átment előttem. A szájában egy jókora patkányt tartott.

Tudsz úszni?

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.