Utolértük a nyugatot II

Lezárult a szélessávú internetünk költöztetésének ügye. Végül annyi történt, hogy miután az első megbeszélt időpontra nem jöttek ki, nem jöttek ki a másodikra és a harmadikra sem.

Először csak aznap, utána már a megelőző napokban, végül minden nap telefonáltunk nekik, hogy mire számíthatunk. Mindig kiderült, hogy valami elcsúszott / beragadt / eltűnt / megváltozott a rendszerben, de majd most helyre teszik. A számláló persze mindannyiszor újraindult – szigorúan nulláról.

Mikor az utolsó fickó le akarta tenni a telefont, hogy most már minden rendben lesz, csak várjuk ki a két hetet, megkértem, hogy  ne tegye le, hanem adjon meg nekem valami elérhetőséget, ahol kiönthetem a szívemet, és elmondhatom nekik, hogy egy másik szervem mennyire csordultig van velük, és azzal, amit (nem) csinálnak.

Innentől kezdve végtelenül udvariassá vált a figura (egyébként addig is az volt), és vagy ötször kért bocsánatot, és ugyan ennyiszer elmondta, hogy majd csak figyeljük most, hogy minden apró lépésről tájékoztatni fognak minket, és ő pedig személyesen fog meggyőződni róla, hogy ezúttal minden rendben megy, és amikor megvagyunk az egésszel, másnap fel is hív minket, hogy elégedettek vagyunk-e. Jöttek is az sms-ek és emailek, hogy épp hol tart a folyamat, de még egy új routert is kaptunk postán.

Végül az ígért napon, kb. két hónappal a költözés után, minden érintett számára meglepő módon valóban megjelent egy csóka a BT(!)-től, és bő egy óra munkával bekötött egy vezetékes vonalat, és az működött is. Még az új számunkat is elárulta.

Ezek után bedugta a régi routerünket, és kicsit meglepve kijelentette, hogy nálunk van internet kapcsolat. Ez azért volt meglepő, mert azt elvileg leállították, és majd még nekünk kellett volna telefonálgatnunk, hogy az új routerrel menjen a dolog. Elkezdtük hát boldogan használni a régi-új kapcsolatunkat.

Persze az ínséges időkben is szükségünk volt netre. Ehhez egy már meglévő, szintén O2-s mobilnet bigyót használtunk. Ennek az ára 2GB-jával 15 font volt, és négyszer kellett bevásárolnunk belőle ahhoz, hogy csak levelezésre és 1.0-ás honlapok látogatására tudjuk használni az internetet úgy, hogy adattakarékossági okokból még a képek minőségét is lealjasította a rendszer egy hetvenes évekbeli iskolaújság színvonalára.

Szóval a visszakapott széles sávval minden rendben ment, de nem voltam teljesen nyugodt. Túl ismerős az az érzés, hogy az ember, ha kikeveredik egy szopássorozatból, nincs ereje tovább küzdeni, örül, hogy lyuk van a seggén. Na, ezt nem akartam hagyni, mert tudtam, hogy neheztelnék magamra miatta. Szerencsére további körülmények segítettek abban, hogy elhatározásomat tettekbe fordítsam.

Csak az érdekesség kedvéért megpróbáltam beüzemelni a felirata szerint kettővel modernebb új routert, de az elbukott a saját maga elé állított teszten háromszor egymás után; a negyedik eredményére pedig már én nem voltam kíváncsi. Meg aztán a régi modemünkkel is elő-előfordul, úgy naponta kétszer-ötször, hogy elejti a kapcsolatot.

Szóval összeszedtem, hogy hányszor és mikorra vártuk őket, hányszor és mikor nem jöttek, és hogy mennyibe került ez nekünk mindeközben fontban, és eldobott agyvelődarabokban, és az érzelmeim megfestésével kiegészítve megírtam nekik. A levélre egy jó hét múlva jött egy hangposta üzenet, hogy hívjuk vissza őket.

A beszélgetés nagyjából tizenöt percig tartott, ami úgy oszlott meg, hogy tizenegy percig adatokat egyeztettünk, három percig sajnálkozott, egy percben pedig megállapodtunk abban, hogy 60 fontot jóváírnak a következő számlánkból. Ez nagyjából a négy mobilnet-vásárlás ára. Az eggyel korábbi csávó még nem hívott, hogy akkor tényleg minden rendben van-e…

***

Hogy a dolgot egy kicsit kontextusba is helyezzem, idefűzöm még, hogy Kate Fox könyve szerint az angoloknak legalább annyira problémájuk az alacsony színvonalú szolgáltatás, és az azzal kapcsolatos reakciók kezelése, mint nekünk. Azaz hozzá vannak szokva, hogy semmi nem úgy sikerül, ahogy el lett tervezve, illetve ahogy megígérték. Vagy nem akkor, vagy nem úgy, vagy egyáltalán nem. Általában ebből a három opcióból lehet választani. És az angolok ilyenkor hozzánk hasonlóan járnak el, azaz egymás között puffognak, esetleg anyáznak egyet az ügyfélszolgálaton, de aztán érdemi lépéseket nem tesznek, hanem nyugtázzák, hogy megint úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre sejtették.

***

Frissítés: Közben eszünkbe jutott, hogy a kérdéses időszakban hiába fizettük a kábeltévét is – mert az is egy vonalas telefon létéhez van kötve. Újra felhívtam őket, és felelevenítettem ezt a részletet is, amiről egyébként a levelemben is írtam. Abban maradtunk, hogy ebből is állnak egy hónapot, ami végül is korrektnek mondható, ha azt vesszük, hogy ha (itteni mércével) minden simán ment volna, akkor is eltartott volna kétszer két hétig, mire minden a helyére kerül. Azt kell, hogy mondjam, hogy megnyugodtam.

Etikett

Én azokat az illemszabályokat tudom lelki békém fenntartása mellett alkalmazni, amikről tudom, hogy van értelmük. Például azért nem nyalom le a teáskanalat kevergetés után, mert a forró kanálról párolgó bármily parányi mennyiségű nyál gőze is azt a gyerekkori szomorú emlékképet idézi fel bennem, amikor a zsúfolt nyári vonatozások alkalmával a felhevült ablakokra ennél jóval jelentősebb mennyiségben, csoportosan felköpdösött nyál szaga fojtogatta az utazóközönséget.

Frankenstein

Elolvastam a Frankensteint Mary Shelleytől. Ha valaki esetleg nem tudná, a történet nem az, aminek a megfilmesítések alapján gondolná az ember. Azaz nem elsősorban horror-történet, hanem gondolkodnivaló arról, hogy meddig mehet a tudomány felelősséggel vagy anélkül.

Ezen kívül – annak, aki arra fogékony – csemege a könyv a jellemek kibontása szempontjából is. Hitelesek a szereplők, koherens a személyiségük akkor is, ha elsőre érthetetlennek tűnik, amit tesznek: mindenki szépen hordozza a saját beállítottságait és zavarait.

A könyvben egyedül az zavart, hogy nem volt elég, hogy a XIX. század angoljával kellett megküzdenem benne, hanem – amennyire persze meg tudom ítélni – abból is a cirkalmasabb, émelyítőbb, dagályosabb fajtával. Annál feltűnőbb viszont, hogy a regény így is élmény volt tartalmának súlya miatt.

A regény egészen biztosan benne van az irodalomtörténet három legcsúnyábban kihasznált műve között. Hamar felfedezték, hogy a tudományetikai felvetéseken való rágódáshoz képest mennyivel életszerűbb az ijesztő szörnyek és darabolások irányába elmenni. (Persze annak is van létjogosultsága).

Ezért aztán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a rendes filmváltozatot, azaz a már nevében is ígéretes Mary Shelley’s Frankenstein címűt Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével. (A lényt Robert De Niro játssza).

Na most ennél rohadékabb közönséges aljasságot – ha jól emlékszem vissza az összes film-adaptációra eddigi életemből – még soha nem láttam. Branagh egy színvonaltalan ripacs, rendezőként pedig értékelhetetlen. Olyan helyeken és módon hagyja el az eredeti történetet és mondanivalót, hogy annak a helyébe semmi érdekesebbet, semmi izgalmasabbat nem tesz, csak szarabbat, csak olyat, amitől minden mérce szerint gyengébb lesz a történet. Egy-két saját ötlete egytől egyig szánalmas tehetségtelenségről árulkodik. Azok a jelenetek pedig, amik hasonlítanak az eredeti műben megírtra, szintén a nézőre gyakorolt hatás nélkül, üresen, laposan, hiteltelenül, cél nélkül folynak el.

Ha ezt Branagh úgy állítaná be, hogy neki ez jutott eszébe a Frankensteinről, csak legyintenék rá, de ő a film címével azt sugallja, hogy ez az eredeti. Megesik, hogy az ember beleszalad egy-egy szar filmbe. Nekem itt nem is ez a sajnálatos tény, hanem az esett rosszul, hogy egyszerűen szélsőségesen inkorrekt és olcsó volt, amit Branagh szegény, védekezésre képtelen Mary Shelleyvel tett. Annyira, hogy már nekem kellemetlen.

Betűzd

Ma azt olvastam a BBC-n, hogy az angolok annyira gyatrák a saját szavaik betűzésében, hogy az évente font milliókba kerül az internetes vállalkozásoknak.

Olyasmikre kell gondolni, hogy egy rosszul betűzött termékre csak az fog rátalálni a neten, aki maga is ugyanúgy rontja el a helyesírását (és úgy néz ki, hogy ebből még nem jön ki elég vásárló), meg hogy a rossz helyesírás azt a gyanút ébreszti az adott honlapra látogatókban, hogy ott valami gyanús és/vagy színvonaltalan dolog folyik, mint pl. Reobek vagy Adibas cipők árusítása, vagy adathalászat.

Az iskolákból – sokszor mindössze tizenhat évesen – kikerülő fiatalok annyira gyengék helyesírásból, hogy a nyilatkozó üzletember szerint az új munkatársak kiválasztásakor felmerülő nehézségek közül messze a legnagyobb az érdemben írni tudók felkutatása.

A hírt örömmel olvastam, mert amúgy – még ha időnként gyanakodtam is – hajlottam rá, hogy amit az itteniektől látok vagy hallok, az biztos úgy jó, ahogy ők használják, és az én tudásom elavult vagy életszerűtlen.

Odamegyek a polcomhoz

Felállok az asztaltól, odamegyek a polcomhoz, és sorban veszem le a könyveket. Olvastam már mindet. Csak meg akarom szagolni őket.

Érzem rajtuk, hogy frissek vagy ódonak, hogy napsütés vagy padlásszoba dohos levegője érlelte őket, hogy galádságról vagy nagyszerűségről szólnak, hogy történelmi vagy családi regények, hogy hangsúlyukat kövér füvű tájak leírásai vagy jellemábrázolások adják, hogy tragikusak vagy szerencsés végkimenetelűek, hogy nyáron vagy télen olvasták, hogy habzsolták vagy unták őket. Akárhogy is, annyi kiáltó vagy éppen halvány különbözőség ellenére is, mindnek mély, tartalmas, beszédes illata van.

Visszaülök az asztalhoz, az üzleti tudományok tankönyvem fölé. Vakító fehér, fényes lapjairól lándzsaerdőként meredezik az orrom felé az egymással harcban álló kemikáliák szúrós szaga. A művi összetevők fel nem oldott, mindent eláruló keverékét tolakodó grapefruit aroma hivatott palástolni. Világ életemben távol tartottam magam a grapefruittól.

A vetési varjak

Nem sokat törődtem a vetési varjakkal, amíg meg nem tudtam, hogy akár százharminc-százötven évig is élnek. E tudás birtokában vizsgálva őket azonban megláttam bennük a történelmi idők átlátása bölcsességének roppant terhét szerénységgel viselő gondolkodókat.

Szinte beleborzongtam, amint elképzeltem, hogy saját dolgukkal törődve csak annyi figyelmet szentelnek a körülöttük forrongó emberi történelemnek, amennyit az megérdemel: nem sokat. E dörzsölt állatok rég leszűrték belőlünk, ami rájuk tartozik. Amikor görbe botot emelek rájuk százméteres távolságból, faragott markolatú pisztoly távoli, de éles emléke reppenti fel őket a magasba.

Ők láttak már mindent. Minden állat és ember minden alantas ösztönének, tettének szemtanúi voltak már. Minden tapasztalatukat megérlelték, kikristályosították magukban, és fegyelmezett rendben a helyére tették a világról alkotott nagy, színes kartoték-rendszerükben.

Ma azonban a tudomásomra hozták, hogy a vetési varjú mindössze tizennyolc-húsz kurta évet él. Kérdem én: Honnan szerzik akkor a vetési varjak a korok felett álló, távolságtartó, szerény bölcsességüket? Honnan tudnak mindent? Hogyan, mire használják természetfeletti képességeiket, amelyek javarészéről – biztos vagyok benne – még nem is tudunk?

Hiszen utánozni tudják az emberi beszédet is! Mert képesek rá, mert az nekik nem megerőltetés, de mégsem teszik. Nekik az alantas, semmirevaló parádé lenne csupán. Mi nem tudhatjuk, mi hajtja őket, mi forog lázas elméjükben. Ha csak számukra tolakodónak tetsző érdeklődéssel szemünkben állunk meg a szántóföld szélén, már mennek is onnan, ők tudják, miért így a legbölcsebb.

A ribizli

Gyerekkoromban többször is belekeveredtem a ribizli szüret nevű sorstragédiába. Álltam a bokortenger előtt, bal kezemben a sámli, a jobban a kisvödör. Akárhova néztem, csak ribizlit láttam.

Leültem valahova, és elkezdtem szedni. Istentelenül sok volt. Még nem volt esélyem odébb vinni a sámlit, de már untam. A vödör nem telt, pedig mindenhol ribizli volt. Ha leszedtem egyet, ott volt mögötte a másik. Meg alatta, felette, és mellette.

Amikor már nem értem el többet, eggyel odébb telepedtem. Ekkor vált rideg bizonyossággá a sejtés, hogy amit eddig haladtam, nem mérhető a feladat egészéhez képest, ép értelemmel nem lehet elviselni a számítás eredményét, hogy hány, az előbbihez hasonló etapot kell még végigszopni, mire a termésen először látszani kezd, hogy szüretelik.

Eleinte szüret közben ettem is a ribizliből. Így még nehezebben telt a vödör, deciszám termeltem a nyálat a gonosz gyümölcs savanyúsága miatt, és megtudhattam, hogy legalább négy-öt olyan kis gödröcske van a fogaim rágófelületén, amibe pont egy-egy ribizlimag stimmel a világon a legnagyobb pontossággal.

Ha összehasonlítom ennek a gyümölcsnek a műveleti költségeit a hasznával (hogy érdemben enni lehessen, a fentieken kívül még le kell szedni a száráról, és esetleg porcukorba is kell mártani), egyértelműen az jön ki, hogy sokkal okosabb az egészet – lehetőség szerint szüret idején és helyett – lelángszórózni, az így felszabaduló területet pedig akkurátusan lebetonozni.

Aki csak eszi a ribizlit, de soha nem szüretelte, könnyen vállat rándít erre az egészre. De ha majd emberi jogi bíróság előtt áll, ott elmagyarázzák neki, milyen mély a morális pöcegödör, ahova cinikus tettével saját magát taszította.

Veled minden OK?

Mikor idejöttem, már tudtam, hogy a How do you do? „kérdés” csak egy szófordulat, és ugyanezzel a szófordulattal kell „válaszolni” rá – bár manapság már senki nem mond ilyet. Azt is tudni véltem, hogy a How are you?-val ugyanez a helyzet – azzal a különbséggel, hogy a reakció már a megtévesztésig hasonlít egy valódi válaszra (Fine, thanks – mondjuk).

De az csak a helyszínen derült ki számomra, hogy már ez is idejétmúlt kifejezés. Amikor a pénztárnál álltam, és megkérdezték tőlem, hogy Are you OK?, tényleg azt hittem, hogy van valami furcsa a tartásomban, vagy vér szivárog a fülemből.

Azért zavarba ejtő ez a kérdés, mert van olyan helyzet, amikor szintén ezt kérdezik, de azt éppen kérdésnek is szánják. Ha például egy boltban a polcok előtt bóklászva ér minket az eladó, és ezt kérdezi, az azt jelenti, hogy elvagyunk-e magunkban. Erre mondhatjuk, hogy igen, viszont iszonyúan kéne egy L-es póló, vagy mondhatjuk egyszerűen csak azt, hogy „Yeah, I’m OK”, és akkor békén hagynak.

A nagyobb szupermarketekben meg azt szokták kérdezni – és persze választ is várnak rá, hiszen egy kérdést tettek fel –, hogy „Are you OK with packing?”. Ez arra vonatkozik, hogy bepakoljuk-e saját magunk a cuccokat a nylonokba (vagy az általunk hozott szatyrokba), vagy inkább a pénztárost terheljük ezzel a feladattal.

Nekem gyanús, hogy ez a három köszönés ebben a sorrendben követte egymást időben. Sok helyről hallották az angolok, hogy otromba – vagy ami még rosszabb: udvariatlan – dolog ez a látványos, cinikus leszarása a másik embernek, mire ők két fokozatban barátságosabbra hangolták a mondókát? Egymás után elmondva ugyanis úgy hangzanak, mintha a kérdezett nem akarna érdemben válaszolni a hogylétét firtató kérdésre, ezért először bensőségesebb hangon kérdezik, majd egészen konkrétan.

Tehát megvan az angolokban a hajlandóság a változtatásra, a kritika beépítésére, csak választ ne kelljen kapniuk. Amúgy még az is lehet, hogy egy idő után lassan egy tyúklépésnyit el lehet majd mozdulni a valódi válaszok irányába. Például, hogy „Két hete, amióta egyfolytában ordítani tudnék a nyilalló aranyeremtől, még ennyire jól nem voltam, mint éppen ma”.

Evolúció

Vettem egy doboz tejet, és némi húst. Ahogy a boltból hazafelé menet befordultam az egyik utcán, egy jól táplált, vörös, hosszúszőrű macska lassan feltápászkodott egy Jaguar jobb hátsó kerekének árnyékából, és elém lépett. Megálltam. A macska leült a bal kezemben tartott szatyor elé. Nem nézett rám, hanem a földet bámulta, de így is le tudtam olvasni az arcáról a kelletlen leereszkedést, amellyel irányomban viseltetett. Mivel tétlen maradtam, egy pillanatra megvetően felnézett rám, egészen közel húzódott a szatyorhoz, majd – anélkül, hogy arckifejezése akár csak egy parányit is megváltozott volna – cérnavékony, erőtlen hangon nyávogni kezdett. – Help, help!

Küzdeni tudás

Egy éve történt a baleset, és az állapotom csak romlott. Már nem az volt a kérdés, hogy lábra tudok-e állni valaha, hanem hogy látom-e értelmét, hogy lábra álljak. Hogy látom-e értelmét bárminek. Egész nap csak feküdtem az ágyban, és hagytam, hogy sötét gondolatok lepjenek el.

Egy reggel, amikor kikepesztettem a tolókocsimba, hogy maradék erőmet összevessem az erkély korlátjának a magasságával, lent, a sínek között egy szebb napokat látott német-juhászkutyát vettem észre. A nagy távolságból is láttam, ahogy csigolyái és bordái kirajzolódnak fakó szőre alól. Eredeti szándékomat ideiglenesen félretéve betolattam a szobába, és kigurultam a lifthez.

Lementem a földszintre, ki a kapun, és az úton keresztül a sínek felé vettem az irányt. Az állomás kerengőjének a szélén álltam meg. A kutya űzötten, de – úgy tűnt – konkrét cél nélkül loholt körbe-körbe. Több ember is megszólította, próbálták megsimogatni, de nem törődött velük. Figyeltem egy darabig, aztán ahogy azt még gyerekkoromban elképzeltem, hogy így csinálnám, ha lenne kutyám, rövidet füttyentettem.

Rögtön felkapta a fejét, és keresni kezdett a tekintetével. Füttyentettem még egyet, és meglátott. Odajött hozzám, és pár lépésre tőlem megállt. Nem volt jó állapotban. Pofája őszes volt, szőre fakó és a farka tövénél hiányzott is belőle egy csomó. Szemei szomorú, okos szemek voltak. Néztük egymást egy darabig, aztán – kissé magamat is meglepve – úgy szóltam hozzá, mintha tőlem csatangolt volna el, de nem haragudnék rá mégsem. – Na gyere – mondtam neki, és eszembe se jutott, hogy nem fog utánam jönni. Utánam jött.

Felmentünk a lakásomba, ahol mindent alaposan körbeszimatolt, én pedig megmondtam neki, hogy ez lesz a te helyed, és az ajtótól jobbra a fogas alá mutattam, plusz bemehetsz még a konyhába, de a nappali és a szoba tabu. Persze mutogattam is neki. Mindenesetre pár további iránymutatásból megértette, hogy miről beszélek.

Elővettem egy lábost, vizet töltöttem bele, és letettem elé. Mind megitta. Letettem neki még egy adagot, annak is megitta a legnagyobb részét. Újra megtöltöttem. Ezt már csak megszagolta, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a harmadik is tényleg víz, de már nem ivott többet.

Eszembe jutott, hogy nyilván éhes is. A hűtőhöz gurultam, és nagy lendülettel kinyitottam. De csak egy spenótot találtam, azt is a mélyhűtőben. Hiába, én pár napja már nem nagyon ettem. Felolvasztottam. A spájzban találtam még egy tartós tejet is, azt hozzáöntöttem, belepottyantottam egy leveskockát, és összefőztem az egészet. Behabzsolta mind, aztán a helyére ment, amit korábban mutattam neki a fogas alatt, és lehuppant, csontjai koppantak a járólapon. – Kelj csak fel, mondtam neki hirtelen, mert eszembe jutott, hogy biztos kell valami pokróc, vagy nem tudom micsoda alá. Csodálkozással vegyes szomorúság ült ki az arcára, de rögtön felállt.

Én kinyitottam a szekrényt, és – mivel nem tudtam magasra nyúlni – nagy nehézségek árán kicibáltam a télikabátomat. Ledobtam a földre, és odatessékeltem. Először nem ért hozzá, hanem a nyakát nyújtogatva szagolgatta, aztán – a bátorításomnak engedve – óvatosan mégis rálépett, és végül pár körbeforgás után lefeküdt rá, majd gyakorlatilag azonnal elaludt. Néztem, ahogy álmában fut, harcol, nyüszít. Addig néztem, amíg be nem sötétedett, aztán engem is elnyomott az álom – ott az előszobában.

Azt álmodtam, hogy újra járok. Minden lépés kis rezdülésként futott végig a lábamon, én pedig egyre nagyobbakat és nagyobbakat léptem, és a rezdülések rengésekké fokozódtak, és a város kerületei pár mozdulattal bejárhatókká zsugorodtak. Megálltam körülnézni, de a lábam tovább adta a ritmust. Ekkor ébredtem fel. Ő bökdösött az orrával. Reggel volt.

Megörült, hogy végre felébredtem, vidáman nézett rám, újra megbökött az orrával, és úgy indult az ajtó felé, mintha csak megbeszéltük volna, hogy együtt megyünk valahova. Hát persze. Sétálni kell. Lementünk a lifttel, és a park felé vettük az irányt. Nem akart elmozdulni a közelemből, és mindig engem figyelt. A dolgát elvégezte, de úgy éreztem, így nem tud eleget mozogni, ezért elkezdtem gyorsabban hajtani a kerekes székemet, hogy legalább kocogni tudjon, de az meg se kottyant neki. Törtem egy száraz ágat az egyik közeli ecetfáról, és azt kezdtem dobálni neki. Nagy kedvvel futott utána, és hozta vissza. Ha azt mondtam neki, hogy engedje el, elengedte. Képzett kutya volt.

Mikor meguntam a dobálást, újabb ötletem támadt, és arra bíztattam, hogy vegye el tőlem a botot, morgott, és megvetette a lábait a földön, én meg csak hergeltem, bíztattam. Egyre hangosabban morgott, én már szinte kiabáltam, közös nagy eksztázisba kerültünk, mikor egyszer csak az addigiaknál nagyobbat rántott, én egyensúlyomból előre billentem, és előre kiestem a tolókocsiból.

Könyököm a kavicsokon, fonnyadt lábaim ázott spagettiként lógtak ki belőlem hátul. Mindketten némák voltunk egy darabig, aztán ő nyüszíteni kezdett, és nedves orrával böködni. Idegesen hessentettem félre. – Lehet, hogy a csatát megnyerted, de a háborút még nem – mondtam neki, és felkapaszkodtam a mellettünk lévő padra, odacibáltam a tolókocsit, és átkepesztettem bele.

Hazafelé menet elmentünk egy kisállat-kereskedésbe, ahol vettem pórázt, nyakörvet, bolhariasztót és egy kefét. A nyakörvet és a pórázt rögtön használatba is vettük, és a bolt felé vettük az irányt. Csak a negyedik próbálkozásra tudtam bemenni, mert ahányszor távolodni kezdtem tőle, kétségbeesett ugatásba kezdett. Mindig vissza kellett mennem megnyugtatni, hogy visszajövök. Végül talán a kolbász szó elhangzása oldotta kicsit a szorongását, és végre úgy tudtam bemenni a boltba, hogy csak nyüszített. Amikor tíz perc múlva kijöttem, nem lehetett bírni vele, olyan boldog volt, hogy újra lát. Tulajdonképpen én is.

Csirke farhátat főztem neki, hozzá kockára vágott kenyeret pirítottam, hogy fényes legyen a szőre. Eleinte naponta kétszer kapott enni, koldulnia nem szabadott. Naponta négyszer jártunk sétálni. Egyre jobban kikerekedett, szebb volt a szőre, magabiztosabb a mozgása. Ami azt illeti, én is jobban éreztem magam a kerekesszék állandó hajtásától, a dobálástól, a huzakodástól.

Amikor eldobtam neki a botot, kinyomtam magam a székből, és igyekeztem annyi súlyt terhelni a lábamra, amennyit csak bírtam. Ez eleinte nagyon kevés volt, de lassan így is azt éreztem, hogy letapadt izmaimba újra élet költözik, ő pedig rengeteget tudott futni, úgyhogy volt alkalmam gyakorolni. Addig hajtottam, amíg már szinte a földig lógott a nyelve, és rá kellett parancsolni, hogy fusson még. Becsületére váljon, hogy addig csinálta, amíg bírta. Jött felém, már botladozva a fáradtságtól, én pedig hirtelen elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felálljak végre, és a saját lábamon várjam meg, hogy visszaérjen.

Kinyomtam hát magam, előrelendültem, ránéztem, mintha belőle meríteném az akatatot, mert belőle is merítettem, és minden erőmet összeszedve megálltam a saját lábamon egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig. Aztán tehetetlenül, kissé oldalra kicsavarodva összecsuklottam, és ezúttal lábaimat magam alá szegve, a hátamon végeztem. Ő pont ekkora ért oda, kicsit megbökdösött az orrával, és letelepedett mellém. Én felültem. Így időztünk egy kicsit, aztán visszamásztam a kocsiba. Könnyebben ment, mint az előző alkalommal.

Elkezdtem otthon is edzeni a lábaimat. Megpróbáltam felállni, illetve úgy csináltam, mint aki fel akar állni. Addig próbálkoztam, amíg már remegett az izom, amíg már égetett a csont, ahol a csavarok voltak benne. Elhatároztam, hogy teljesen fel fogok épülni.

Másnap elmentünk a gyógyászati segédeszközök boltjába. Őt kint hagytam. Már alig volt ideges, pár szó elég volt a megnyugtatására. Már tudta, hogy bennem megbízhat, hogy én soha nem fogom elhagyni. Vettem egy pár mankót és egy botot is rögtön – későbbre, amikor már nem lesz szükségem a mankóra.

Minden séta alkalmával megdolgoztattam, cserébe én is erősítettem a lábaimat, a karom egyre kisebb segítségével emelkedtem ki a székből, aztán már állva tudtam maradni. Otthon sem voltam tétlen. Amikor nem főztem neki, kutattam kullancsok után a bundájában, vagy sétáltam vele, akkor a rehabilitációmmal foglalkoztam. Minden irányba mozgattam és terheltem a lábaimat. Messze voltam még korábbi önmagamtól, de óriási utat tettem meg.

Eléggé megerősödtem ahhoz, hogy járni tudjak a mankóval. Innentől kezdve így jártunk sétálni. Most már teniszlabdát rúgtam neki, hiszen megtehettem, csak támaszkodnom kellett egy kicsit, illetve hol az egyik, hol a másik lábamra terhelni. Vettem egy öreg, csotrogány kombit is, és elkezdünk kijárni az erdőbe. Addig sétáltunk, amíg bírtuk. Ő már nagyon erős, izmos, daliás, fényes szőrű volt, én pedig elhatároztam, hogy szögre akasztom a mankókat, és előveszem a botot.

Ezt az utolsó segédeszközömet a jobb kezemben tartottam, mert a balesetet a bal lábam sínylette meg jobban, és úgy döntöttem, hogy a jobbnak már elég erősnek kell lennie. Újra súlyos nehézségek között találtam magam, de már vitt a lendület. Nekem dolgom volt. Naponta négyszer séta, sokszor hosszú órákon át, hogy az egyik addig tartott, hogy már kezdődött a másik. Az edzéseimet is folytattam, és újabb két hónap elteltével rövidebb távokat már meg tudtam úgy is tenni, hogy a botot csak a kezemben lóbáltam.

Aztán végre eljött az az idő is, amikor bot nélkül kezdtem járni. Úgy, mint aki mindkét lábára sántít, de – két hosszú év után – akkor is saját lábaimon. Most azt találtam ki, hogy amíg ő a bot vagy labda után fut, én az ellenkező irányba igyekszem olyan tempóval, ahogy csak tudok, amíg utol nem ér. Így is hamarabb fáradtam el persze, de rohamosan erősödtem. Elhatároztam, hogy hosszabb túrákat is fogunk tenni.

A túrák közben aztán kisebb szakaszokat már kocogva tettem meg, útba ejtettük a bányatavat, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy többet, és jobban mozgok, mint gimnazista koromban. Felépültem. És ezért köszönettel tartoztam neki. Úgy is éreztünk egymás iránt, mint barátok, mint bajtársak, akik megmentették egymást. Boldogok voltunk.

Aztán rajtam volt a sor, hogy segítsek rajta. Az egyik nap még együtt futottunk a magas fűben a fürdőzés után. Csillogott a friss szőre, oldalt lobogott a nyelve, és rám nézett. Másnap reggel aztán nem kelt fel, nem jött böködni, hogy menjünk sétálni. Úgy kellett noszogatni. Csak pár percet töltöttünk a parkban. Kedvetlen volt, és lomha. Estére még rosszabbul lett. Nem evett, csak ivott. Másnap már azt se.

Mikor elhatároztam, hogy elviszem az állatkórházba, már nem tudott felkelni. Ölben kellett levinnem. Hála neki, ez már nem okozott gondot, pedig jócskán nehezebb lett, mióta először találkoztunk. Betettem az autóba, a kórháznál kivettem, és egy hordkocsira tettem. Az udvaron henyélő macskákat figyelemre se méltatta, nem hogy nem mozdult utánuk, de még csak a szemével sem kereste őket. Tudtam, hogy nagy a baj.

Ott kellett hagynom. Elmondtam mindent, azt a keveset, amit tudtam. Az orvos megnyugtatott, hogy itt jó helyen lesz. Most nyugtatót kapott, és egyébként is nagyon kimerült, pihenésre van szüksége. Hazamentem hát. Észre se vette: aludt, amikor elindultam.

Másnap bementem meglátogatni. Egy szűk ketrecben volt. Kinyitottam az ajtaját, és simogatni, és becézni kezdtem. Erre felemelte a fejét, és felém fordult. Annyira bágyadt volt, hogy csak egy kis melegség szüremlett át szeme tompa fényén. Elszorult a torkom. Két-három napja még rohant, boldog volt.

De a küzdeni tudás nem veszett ki belőle. Minden erejét megfeszítve felkönyökölt, és ki akart jönni a ketrecből. Gyengéden megfogtam, megsimogattam, és azt mondtam neki, hogy most még nem jöhet haza, előbb egy kicsit meg kell erősödnie, de majd a gyógyszerek meg az infúzió megteszi a hatását, és megint minden olyan lesz, mint pár napja. Úgy tűnt, megértette. Visszanehézkedett a könyökére, a fal felé fordult, és rögtön elaludt.

Amikor másnap bementem meglátogatni, már nem élt. Az ügyeletes szerint nem sokkal az után halt meg, hogy elmentem.