Job

Azt mondják, hogy Angliában az első munkát iszonyú nehéz megtalálni – hacsak nem eleve aláírt szerződéssel a zsebében érkezik az ember. Az EU-ba való belépésünket követő hét évben még külön feladatok adódtak a papírok intézésével (ma már nincs ilyen: teljes jogú EU tagnak tűnünk ilyen szempontból, és úgy dolgozhatunk, mintha csak itteniek lennénk).

Részben ezek miatt a nehézségek miatt, részben pedig azért, mert nem látszik, hogy az állásra pályázó már bizonyított volna angol környezetben, nem szívesen kezdenek a hozzám hasonlóval. Kezdjen inkább valaki más.

Ugyanis – állítólag – az első szakasz után következik az, hogy angol bejegyzéssel az önéletrajzban a második állás fellelése már gyorsabban megy, aztán így tovább. Itt hamarabb és könnyebben / könnyedebben váltanak munkát az emberek, mint Magyarországon.

Innentől kezdve aztán már talán egész könnyen mennek a dolgok, hacsak nincs egy üvegplafon jelenség, azaz hogy a külföldieket nem engedik egy bizonyos magasságnál feljebb. Erről egyelőre semmi fogalmam sincs.

Merthogy idáig az első szakasz részletes vizsgálatával és átélésével voltam elfoglalva. Jelentkeztem állásokra a szakmámban. Jelentkeztem állásokra a szakmámban adminisztrátori, asszisztensi szintre. Jelentkeztem tolmácsnak. Jelentkeztem pizzafutárnak, az itteni arany oldalak kihordójának, idős betegek és hazavágott rögbijátékosok ápolójának, kórházi lótifutinak. Tökéletesen eredménytelenül. A matematika nyelvén: 0/30/nap.

Hogy ne legyek tétlen (a tanuláson, meg a különböző hivatalok és szolgáltatók soha nem szűnő hibáinak orvoslásán kívül), önkéntes állásokra is jelentkeztem. Az ilyenért az ember nem kap pénzt, de van mit beírnia az önéletrajzába, ráadásul maradhat a szakmája környékén, ami talán felgyorsítja a további lépéseket.

Hogy ez sem sikerült, és simán rálegyintettek a szakértelmemre, és azt mondták, hogy nincs szükségük rám úgy sem, hogy az igényük egyébként bent volt egy önkénteseket közvetítő ügynökségnél, egyre nagyobb kihívássá tette, hogy szilárd alapokra épülő önbecsülést tartsak fenn.

Két héttel ezelőtt megint bementem egy pizzériába, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy nagyjából négyperces procedúra után felvettek. Pizzafutár lettem. Ez nem bonyolult meló: tájékozódni kell tudni hozzá, meg számolni. Kis gond, hogy ez a két leggyengébb képességem. Szintén a komfortzónámon kívül helyez, hogy egyenruhát kell hordani sapkával súlyosbítva. Az ilyesmitől ösztönösen undorodom.

Szóval csodálatos lehetőséget kaptam az élettől, hogy harminchat évesen olyan tapasztalatokat szerezzek, amikhez hasonlóba tizennyolc évesen csak három hétig volt kedvem belekóstólni. Egy elmélet szerint akkor tanul az ember, ha ki van penderítve a komfortzónájából, azaz olyan környezetben és helyzet(ek)ben találja magát, amikre nem tud rutinból választ adni.

Az első hetem kissé sokkoló, rendkívül fárasztó és borzasztóan érdekes volt. Majd mesélek.

Az öreg halász és a tenger

Hallottam egy öregről, aki nemrég még szembement a Földet behálózó konglomerátumok világuralmával, és minden reggel a maga fogta halakat árulta egy kisebb híd tövében. Állandó vevői beleborzongtak a jóleső érzésbe, hogy milyen konok, nemes tradíció részesei.

A napokban – egy autóban utasként – arra jártam, és megemlítettem a dolgot a sofőrnek. Ő is hallott a dologról, és arról biztosított, hogy az öreg most is, minden csütörtök reggel itt van – amint az egyik szupermarketben megvette a halakat, amiket aznap mint saját fogásának látszókat fog eladni.

Népek karaktere

Minden nép karakteréről él egyfajta sztereotípia. Utunk során se a franciákét, se a svájciakét nem sikerült cáfolnunk.

A franciáktól, ha akartunk valamit (például vásárolni), eleinte megkérdeztük, hogy beszélnek-e angolul. Erről a kérdésről kiderült, hogy egyedüli funkciója a hangulat fagyasztása. Minden egyes alkalommal kurta, parányit agresszív nemet kaptunk válaszként, majd azt várták, hogy mégis csak franciául fogjuk körbeírni, hogy pontosan melyik kenyérfélét néztük ki magunknak. A minimálisnál valamivel kevesebb segítséget nyújtottak az igyekezetünkhöz.

Ezeknél eggyel intenzívebb élmény ért minket egy autópálya fizetőkapujánál. Többedszerre bizonyultam piktogram-vaknak, és egy olyan kapuhoz sikerült besorolnunk, ahol mégsem lehetett kártyával fizetni. (Ahol igen, ott egyébként PIN kód és egyéb macera nélkül, 1 másodperc alatt lezajlott a dolog, amit a kártyát kibocsátó angol bank visszaélésnek vélt, ezért a szóban forgó kártyát ideiglenesen letiltotta). Ebben az esetben egy francia kamion állt mellettünk, akinek mutogattuk, hogy hadd menjünk át a másik oldalára, a nekünk való sávba, amivel persze ő hátrányt nem szenved, de a figura felháborodva integetett csak, és amilyen közelre csak tudott, ráállt az előtte lévőre. Hasonló honfitársai miatt végül két sor között kellett hátratolatni, és úgy beállni a megfelelő kapuhoz. A teljes képhez tartozik persze, hogy angol rendszámú, jobbkormányos autóval voltunk, tehát elképzelhető, hogy a szigetlakóknak szóló antipátia morzsáit sikerült begyűjtenünk.

Svájc jobban tetszett. Benyomásunk egyezett a mendemondákkal: siket csend, és rend van. A világ kb. legtökéletesebb kempingjében töltöttünk egy éjszakát. A pázsit makulátlan volt, és a sátor cöveke akadály nélkül, pontosan a megfelelő ellentartással csúszott a földbe. A fickó, akivel egyezkedtünk, beszélt angolul, és – ha jól emlékszem – olaszul is.

Itt a zuhanyzás volt a legmegkapóbb. Hogy folyjon a víz a rózsából, egy eurót kellett bedobni. Ezért egy percig ment a műsor. Az üzemeltető úr elmondta az elején, hogy ha szappanozás közben elzárjuk a vizet, a számláló addig nem pörög, és meg fogunk lepődni, milyen hosszú így egy perc. Mindhárman arra jutottunk, hogy a kielégítő zuhanyzáshoz nettó két percre van szükség.

Kint, a kagylóknál viszont folyt a víz rendesen, akadály és mindenféle korlát nélkül. Ez persze nem jelentette azt, hogy a svájci kempingezők rögtön locsolni kezdenek vele. Szépen bevizezték a fogkeféjüket, öblítettek, elzárták, és csak a záróöblítéshez nyitották meg újra. Ez rendes attitűd, nem hóbort. A férfi és a női részleg közötti részen egy kis hűtőből házi készítésű sajtot árultak becsületkasszával.

A zuhanyzóktól visszafelé letértünk a kijelölt útról azzal, hogy egy kicsit körbenézünk, illetve felderítünk egy-két alternatív útvonalat is. De vacsorájuk közben elnémuló nukleáris családok csendjébe ütköztünk, míg végül egy idősebb úr felvilágosított minket, hogy nem ez a kijelölt visszatérő útvonal, és megmutatta, hogy melyik az. Kis gúnnyal a hangomban kezdtem megköszönni, de közben rájöttem, hogy isten-bizony a jó szándék vezeti: megsajnált minket, hogy egyes szabályokat nem ismerünk, és őszintén mondta, hogy nincs mit köszönnünk, szívesen segített eligazodni.

A kemping környéki étteremben nem lehetett kártyával fizetni. Ebből lett egy kis értetlenség, illetve a vendéglátó néni szolidan rettegni kezdett, hogy fogunk tudni fizetni (akkor meg minek rendelünk mégis). Amikor azonban az automata felé indultam, a többiek pedig az asztalnál maradtak, örökre a szívébe zárt minket, és távozásunkkor olyan megenyhülve mosolygott ránk, mint egy katolikus nagymama, akinek az unokájáról kiderül, hogy mégsem meleg, csak viccelt.

Az viszont nagyon csúnya dolog, hogy Svájcban csak éves autópálya-matrica kapható negyven euróért, és alternatív útvonal gyakorlatilag nincs. Ezt a határon egy kevésbé meggyőző figurának nem hittük el, de egy újságosbódéban dolgozó lánynak már szomorúan ugyan, de igen.

Utolértük a nyugatot II

Lezárult a szélessávú internetünk költöztetésének ügye. Végül annyi történt, hogy miután az első megbeszélt időpontra nem jöttek ki, nem jöttek ki a másodikra és a harmadikra sem.

Először csak aznap, utána már a megelőző napokban, végül minden nap telefonáltunk nekik, hogy mire számíthatunk. Mindig kiderült, hogy valami elcsúszott / beragadt / eltűnt / megváltozott a rendszerben, de majd most helyre teszik. A számláló persze mindannyiszor újraindult – szigorúan nulláról.

Mikor az utolsó fickó le akarta tenni a telefont, hogy most már minden rendben lesz, csak várjuk ki a két hetet, megkértem, hogy  ne tegye le, hanem adjon meg nekem valami elérhetőséget, ahol kiönthetem a szívemet, és elmondhatom nekik, hogy egy másik szervem mennyire csordultig van velük, és azzal, amit (nem) csinálnak.

Innentől kezdve végtelenül udvariassá vált a figura (egyébként addig is az volt), és vagy ötször kért bocsánatot, és ugyan ennyiszer elmondta, hogy majd csak figyeljük most, hogy minden apró lépésről tájékoztatni fognak minket, és ő pedig személyesen fog meggyőződni róla, hogy ezúttal minden rendben megy, és amikor megvagyunk az egésszel, másnap fel is hív minket, hogy elégedettek vagyunk-e. Jöttek is az sms-ek és emailek, hogy épp hol tart a folyamat, de még egy új routert is kaptunk postán.

Végül az ígért napon, kb. két hónappal a költözés után, minden érintett számára meglepő módon valóban megjelent egy csóka a BT(!)-től, és bő egy óra munkával bekötött egy vezetékes vonalat, és az működött is. Még az új számunkat is elárulta.

Ezek után bedugta a régi routerünket, és kicsit meglepve kijelentette, hogy nálunk van internet kapcsolat. Ez azért volt meglepő, mert azt elvileg leállították, és majd még nekünk kellett volna telefonálgatnunk, hogy az új routerrel menjen a dolog. Elkezdtük hát boldogan használni a régi-új kapcsolatunkat.

Persze az ínséges időkben is szükségünk volt netre. Ehhez egy már meglévő, szintén O2-s mobilnet bigyót használtunk. Ennek az ára 2GB-jával 15 font volt, és négyszer kellett bevásárolnunk belőle ahhoz, hogy csak levelezésre és 1.0-ás honlapok látogatására tudjuk használni az internetet úgy, hogy adattakarékossági okokból még a képek minőségét is lealjasította a rendszer egy hetvenes évekbeli iskolaújság színvonalára.

Szóval a visszakapott széles sávval minden rendben ment, de nem voltam teljesen nyugodt. Túl ismerős az az érzés, hogy az ember, ha kikeveredik egy szopássorozatból, nincs ereje tovább küzdeni, örül, hogy lyuk van a seggén. Na, ezt nem akartam hagyni, mert tudtam, hogy neheztelnék magamra miatta. Szerencsére további körülmények segítettek abban, hogy elhatározásomat tettekbe fordítsam.

Csak az érdekesség kedvéért megpróbáltam beüzemelni a felirata szerint kettővel modernebb új routert, de az elbukott a saját maga elé állított teszten háromszor egymás után; a negyedik eredményére pedig már én nem voltam kíváncsi. Meg aztán a régi modemünkkel is elő-előfordul, úgy naponta kétszer-ötször, hogy elejti a kapcsolatot.

Szóval összeszedtem, hogy hányszor és mikorra vártuk őket, hányszor és mikor nem jöttek, és hogy mennyibe került ez nekünk mindeközben fontban, és eldobott agyvelődarabokban, és az érzelmeim megfestésével kiegészítve megírtam nekik. A levélre egy jó hét múlva jött egy hangposta üzenet, hogy hívjuk vissza őket.

A beszélgetés nagyjából tizenöt percig tartott, ami úgy oszlott meg, hogy tizenegy percig adatokat egyeztettünk, három percig sajnálkozott, egy percben pedig megállapodtunk abban, hogy 60 fontot jóváírnak a következő számlánkból. Ez nagyjából a négy mobilnet-vásárlás ára. Az eggyel korábbi csávó még nem hívott, hogy akkor tényleg minden rendben van-e…

***

Hogy a dolgot egy kicsit kontextusba is helyezzem, idefűzöm még, hogy Kate Fox könyve szerint az angoloknak legalább annyira problémájuk az alacsony színvonalú szolgáltatás, és az azzal kapcsolatos reakciók kezelése, mint nekünk. Azaz hozzá vannak szokva, hogy semmi nem úgy sikerül, ahogy el lett tervezve, illetve ahogy megígérték. Vagy nem akkor, vagy nem úgy, vagy egyáltalán nem. Általában ebből a három opcióból lehet választani. És az angolok ilyenkor hozzánk hasonlóan járnak el, azaz egymás között puffognak, esetleg anyáznak egyet az ügyfélszolgálaton, de aztán érdemi lépéseket nem tesznek, hanem nyugtázzák, hogy megint úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előre sejtették.

***

Frissítés: Közben eszünkbe jutott, hogy a kérdéses időszakban hiába fizettük a kábeltévét is – mert az is egy vonalas telefon létéhez van kötve. Újra felhívtam őket, és felelevenítettem ezt a részletet is, amiről egyébként a levelemben is írtam. Abban maradtunk, hogy ebből is állnak egy hónapot, ami végül is korrektnek mondható, ha azt vesszük, hogy ha (itteni mércével) minden simán ment volna, akkor is eltartott volna kétszer két hétig, mire minden a helyére kerül. Azt kell, hogy mondjam, hogy megnyugodtam.

Etikett

Én azokat az illemszabályokat tudom lelki békém fenntartása mellett alkalmazni, amikről tudom, hogy van értelmük. Például azért nem nyalom le a teáskanalat kevergetés után, mert a forró kanálról párolgó bármily parányi mennyiségű nyál gőze is azt a gyerekkori szomorú emlékképet idézi fel bennem, amikor a zsúfolt nyári vonatozások alkalmával a felhevült ablakokra ennél jóval jelentősebb mennyiségben, csoportosan felköpdösött nyál szaga fojtogatta az utazóközönséget.

Frankenstein

Elolvastam a Frankensteint Mary Shelleytől. Ha valaki esetleg nem tudná, a történet nem az, aminek a megfilmesítések alapján gondolná az ember. Azaz nem elsősorban horror-történet, hanem gondolkodnivaló arról, hogy meddig mehet a tudomány felelősséggel vagy anélkül.

Ezen kívül – annak, aki arra fogékony – csemege a könyv a jellemek kibontása szempontjából is. Hitelesek a szereplők, koherens a személyiségük akkor is, ha elsőre érthetetlennek tűnik, amit tesznek: mindenki szépen hordozza a saját beállítottságait és zavarait.

A könyvben egyedül az zavart, hogy nem volt elég, hogy a XIX. század angoljával kellett megküzdenem benne, hanem – amennyire persze meg tudom ítélni – abból is a cirkalmasabb, émelyítőbb, dagályosabb fajtával. Annál feltűnőbb viszont, hogy a regény így is élmény volt tartalmának súlya miatt.

A regény egészen biztosan benne van az irodalomtörténet három legcsúnyábban kihasznált műve között. Hamar felfedezték, hogy a tudományetikai felvetéseken való rágódáshoz képest mennyivel életszerűbb az ijesztő szörnyek és darabolások irányába elmenni. (Persze annak is van létjogosultsága).

Ezért aztán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a rendes filmváltozatot, azaz a már nevében is ígéretes Mary Shelley’s Frankenstein címűt Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével. (A lényt Robert De Niro játssza).

Na most ennél rohadékabb közönséges aljasságot – ha jól emlékszem vissza az összes film-adaptációra eddigi életemből – még soha nem láttam. Branagh egy színvonaltalan ripacs, rendezőként pedig értékelhetetlen. Olyan helyeken és módon hagyja el az eredeti történetet és mondanivalót, hogy annak a helyébe semmi érdekesebbet, semmi izgalmasabbat nem tesz, csak szarabbat, csak olyat, amitől minden mérce szerint gyengébb lesz a történet. Egy-két saját ötlete egytől egyig szánalmas tehetségtelenségről árulkodik. Azok a jelenetek pedig, amik hasonlítanak az eredeti műben megírtra, szintén a nézőre gyakorolt hatás nélkül, üresen, laposan, hiteltelenül, cél nélkül folynak el.

Ha ezt Branagh úgy állítaná be, hogy neki ez jutott eszébe a Frankensteinről, csak legyintenék rá, de ő a film címével azt sugallja, hogy ez az eredeti. Megesik, hogy az ember beleszalad egy-egy szar filmbe. Nekem itt nem is ez a sajnálatos tény, hanem az esett rosszul, hogy egyszerűen szélsőségesen inkorrekt és olcsó volt, amit Branagh szegény, védekezésre képtelen Mary Shelleyvel tett. Annyira, hogy már nekem kellemetlen.

Betűzd

Ma azt olvastam a BBC-n, hogy az angolok annyira gyatrák a saját szavaik betűzésében, hogy az évente font milliókba kerül az internetes vállalkozásoknak.

Olyasmikre kell gondolni, hogy egy rosszul betűzött termékre csak az fog rátalálni a neten, aki maga is ugyanúgy rontja el a helyesírását (és úgy néz ki, hogy ebből még nem jön ki elég vásárló), meg hogy a rossz helyesírás azt a gyanút ébreszti az adott honlapra látogatókban, hogy ott valami gyanús és/vagy színvonaltalan dolog folyik, mint pl. Reobek vagy Adibas cipők árusítása, vagy adathalászat.

Az iskolákból – sokszor mindössze tizenhat évesen – kikerülő fiatalok annyira gyengék helyesírásból, hogy a nyilatkozó üzletember szerint az új munkatársak kiválasztásakor felmerülő nehézségek közül messze a legnagyobb az érdemben írni tudók felkutatása.

A hírt örömmel olvastam, mert amúgy – még ha időnként gyanakodtam is – hajlottam rá, hogy amit az itteniektől látok vagy hallok, az biztos úgy jó, ahogy ők használják, és az én tudásom elavult vagy életszerűtlen.

Odamegyek a polcomhoz

Felállok az asztaltól, odamegyek a polcomhoz, és sorban veszem le a könyveket. Olvastam már mindet. Csak meg akarom szagolni őket.

Érzem rajtuk, hogy frissek vagy ódonak, hogy napsütés vagy padlásszoba dohos levegője érlelte őket, hogy galádságról vagy nagyszerűségről szólnak, hogy történelmi vagy családi regények, hogy hangsúlyukat kövér füvű tájak leírásai vagy jellemábrázolások adják, hogy tragikusak vagy szerencsés végkimenetelűek, hogy nyáron vagy télen olvasták, hogy habzsolták vagy unták őket. Akárhogy is, annyi kiáltó vagy éppen halvány különbözőség ellenére is, mindnek mély, tartalmas, beszédes illata van.

Visszaülök az asztalhoz, az üzleti tudományok tankönyvem fölé. Vakító fehér, fényes lapjairól lándzsaerdőként meredezik az orrom felé az egymással harcban álló kemikáliák szúrós szaga. A művi összetevők fel nem oldott, mindent eláruló keverékét tolakodó grapefruit aroma hivatott palástolni. Világ életemben távol tartottam magam a grapefruittól.

A vetési varjak

Nem sokat törődtem a vetési varjakkal, amíg meg nem tudtam, hogy akár százharminc-százötven évig is élnek. E tudás birtokában vizsgálva őket azonban megláttam bennük a történelmi idők átlátása bölcsességének roppant terhét szerénységgel viselő gondolkodókat.

Szinte beleborzongtam, amint elképzeltem, hogy saját dolgukkal törődve csak annyi figyelmet szentelnek a körülöttük forrongó emberi történelemnek, amennyit az megérdemel: nem sokat. E dörzsölt állatok rég leszűrték belőlünk, ami rájuk tartozik. Amikor görbe botot emelek rájuk százméteres távolságból, faragott markolatú pisztoly távoli, de éles emléke reppenti fel őket a magasba.

Ők láttak már mindent. Minden állat és ember minden alantas ösztönének, tettének szemtanúi voltak már. Minden tapasztalatukat megérlelték, kikristályosították magukban, és fegyelmezett rendben a helyére tették a világról alkotott nagy, színes kartoték-rendszerükben.

Ma azonban a tudomásomra hozták, hogy a vetési varjú mindössze tizennyolc-húsz kurta évet él. Kérdem én: Honnan szerzik akkor a vetési varjak a korok felett álló, távolságtartó, szerény bölcsességüket? Honnan tudnak mindent? Hogyan, mire használják természetfeletti képességeiket, amelyek javarészéről – biztos vagyok benne – még nem is tudunk?

Hiszen utánozni tudják az emberi beszédet is! Mert képesek rá, mert az nekik nem megerőltetés, de mégsem teszik. Nekik az alantas, semmirevaló parádé lenne csupán. Mi nem tudhatjuk, mi hajtja őket, mi forog lázas elméjükben. Ha csak számukra tolakodónak tetsző érdeklődéssel szemünkben állunk meg a szántóföld szélén, már mennek is onnan, ők tudják, miért így a legbölcsebb.

A ribizli

Gyerekkoromban többször is belekeveredtem a ribizli szüret nevű sorstragédiába. Álltam a bokortenger előtt, bal kezemben a sámli, a jobban a kisvödör. Akárhova néztem, csak ribizlit láttam.

Leültem valahova, és elkezdtem szedni. Istentelenül sok volt. Még nem volt esélyem odébb vinni a sámlit, de már untam. A vödör nem telt, pedig mindenhol ribizli volt. Ha leszedtem egyet, ott volt mögötte a másik. Meg alatta, felette, és mellette.

Amikor már nem értem el többet, eggyel odébb telepedtem. Ekkor vált rideg bizonyossággá a sejtés, hogy amit eddig haladtam, nem mérhető a feladat egészéhez képest, ép értelemmel nem lehet elviselni a számítás eredményét, hogy hány, az előbbihez hasonló etapot kell még végigszopni, mire a termésen először látszani kezd, hogy szüretelik.

Eleinte szüret közben ettem is a ribizliből. Így még nehezebben telt a vödör, deciszám termeltem a nyálat a gonosz gyümölcs savanyúsága miatt, és megtudhattam, hogy legalább négy-öt olyan kis gödröcske van a fogaim rágófelületén, amibe pont egy-egy ribizlimag stimmel a világon a legnagyobb pontossággal.

Ha összehasonlítom ennek a gyümölcsnek a műveleti költségeit a hasznával (hogy érdemben enni lehessen, a fentieken kívül még le kell szedni a száráról, és esetleg porcukorba is kell mártani), egyértelműen az jön ki, hogy sokkal okosabb az egészet – lehetőség szerint szüret idején és helyett – lelángszórózni, az így felszabaduló területet pedig akkurátusan lebetonozni.

Aki csak eszi a ribizlit, de soha nem szüretelte, könnyen vállat rándít erre az egészre. De ha majd emberi jogi bíróság előtt áll, ott elmagyarázzák neki, milyen mély a morális pöcegödör, ahova cinikus tettével saját magát taszította.