Az apa dühösen vágtatott a folyosón. Jobb lábának térde – egy régi sportsérülés miatt – nem mozgott, így bal karjának széles csapásaival egyensúlyozta ki ütemtelen, csattanó lépteit. Kilencéves forma fia igyekezett utána lihegve, a kimerültség lobjával arcán, csapzott hajjal, a szemébe folyó izzadságtól hunyorogva. Léptei akadoztak, válláról alattomosan le-lecsúszó hátizsákja visszahúzta. Időnként futólépésre váltott, hogy valamelyest csökkentse a távolságot maga és az apja között. Ilyenkor szárazon nyelt, és teli szájjal kapott levegő után. Az apa a kapunál megállt, szembe fordult a fiúval, és ordítani vágyó fojtott hangon sziszegte: – A mai napot pedig otthon a szemem láttára fogod kihúzni az edzésnaplóból! Döntsd el, hogy odateszed-e magad rendesen, vagy hagyod a francba az egészet! Szar se lesz belőled, nem bajnok!

Körtési álmos nyugalommal kaptatott fel az emelkedőn, fütyörészett, és ráérősen dobolt ujjaival Fiat Pandája kormányán. Még a domb felénél sem járt, amikor hátulról szinte rárepült egy lapos, kétajtós BMW. Egy fiatal nő vezette; nyújtott bal karjával egy óránál fogta a kormányt, kissé jobbra dőlve támaszkodott a könyöklőre, és bosszúsan pillantott fel a már majdnem elkészült sms-ből.

Körtési felfigyelt a mögé toppanó árnyékra, de nem sokat törődött vele. A nő azonban visszakapcsolt két fokozatot, a V6-os hörögve vett nagy levegőt, hogy elhúzhasson a Panda mellett. A hullámos hajú szépség ki is kapta a kormányt balra, de épp jöttek szembe, úgyhogy le kellett mondania előzési szándékáról. Bosszúsan, nagyot lengetve ingatta meg a fejét, és mondott valamit. Újra egészen Körtési fenekébe férkőzött – napszemüvege közepében ott terpeszkedett a Panda – és várta a lehetőséget, hogy kilőhessen végre, de ekkor egy busz vánszorgott ki a kanyarból a domb tetején, és lomhán, súlyosan ereszkedni kezdett. Az amazon minden reménye elszállt. Telefonját a jobb első ülésre dobta, hogy felszabadult jobb kezével rengőt üthessen a kormányra. Megint mondott valamit, amit a közben már a visszapillantóból figyelő Körtési nagyjából le tudott olvasni a szájáról: A kurva anyádat pöcsölsz, tata!

Körtési elnézően, de megcsóválta a fejét, máskülönben nyugodt maradt. Ahogy a busz harsogón levánszorgott mellettük, a BMW-s hölgyemény végre ki tudott ugrani, de ahol már épp kétsávossá vált az út, piros lámpát kaptak. A szőkeség kicsit ráhúzta a kormányt az idősödő úrra, és egyenletes búgással leengedte az ablakot. Nagy levegőt vett, hogy a korábban mondottakat bővebben kifejtse, de Körtési megelőzte. – Jól sejtem, kisasszony, hogy az édesapja fiút szeretett volna? – kérdezte, és olyan őszinte érdeklődéssel várta a választ, mintha egy régóta folyó kutatásához gyűjtene adatokat.

De válasz nem érkezett, csak egy tátva maradt száj sötétlett Körtési felé, aki így kénytelen volt beérni azzal, hogy sejtését ne tényként, csak hipotézisként kezelje.

Szóval itt igazán jól, igazán otthon érezheted magad. Úgy vagyunk itt, mint egy család. Mondjuk bejössz bringával, aztán itt le tudsz zuhanyozni, oda tudod tenni a törölközőt. Itt tudsz dolgozni az egész placcon, meg kint a kertben, vagy akár a parkban, a hálózat elér oda is. Innen vehetsz kávét, üdítőt, szendvicseket, sütit, gyümölcsöt, amennyit akarsz. Nézd csak azt a félhomályos szobát a kanapékkal meg a puffokkal, ott lehet lazítani, vannak fülhallgatók, temérdek zene minden műfajból. Nyugodtan menj be, lazíts egy kicsit, ha túlpörögtél, szedd össze a gondolataidat, aztán folytathatod, ha kipihented magad. Szóval így vagyunk mi itt. Érezd otthon magad. Tényleg mintha csak otthon lennél. Igazából itt minden megvan, haza se kell menned. Ma például nem kell hazamenned, ugye?

Reggel, ahogy kiléptem a gangra, függöny libbent az átellenes sarokban, és egy öregasszony lökte ki a bejárati ajtaját. Bal kezével foszlott, valaha barackvirág színű fürdőköpenyt markolt össze maga előtt görcsösen, és a mozgással járó fájdalomról árulkodó arckifejezéssel, jobb kezével riadtan integetve billegett felém. Nem tehettem úgy, mintha nem látnám.

Elfúló lélegzettel köszönte meg, hogy megvártam, aztán még sípolva fújtatott egy kicsit. Jobb kezének hátát kissé féloldalasan a szája elé tartotta, és úgy hebegte lesütött szemmel, hogy hétfőn lakógyűlés lesz. Arcán a könyörgés, a kétségbeesés és a rémület zavarba ejtő elegye hullámzott. Hangja szinte sírós volt, kezével pedig olyan szégyenkezve takarta a száját, mintha mindegyik pillanat azzal fenyegetne, hogy még az anyaméhben felemésztett, de szívós akarással életre kelt húga bújhatna elő onnan, hogy letűnt idők sötét titkait, halálos vádjait kiabálja ki a világba a máskülönben tisztességesnek látszó polgári családról.

Az öregasszony azt suttogta, hogy nagyon fontos témák lesznek napirenden, és jóformán könyörgött, hogy menjek el, az isten szerelmére próbáljam meg szabaddá tenni magam, miközben arca eltorzult a fájdalomtól, és úgy láttam, kínja egyre csak növekszik minden pillanattal, amíg meg nem ígérem, hogy ott leszek. De én haboztam válaszolni, így az öregasszony fájdalmai fokozódtak, már lélegzetet sem vett, és heves könyörgéssel a kezem után kapott, de én elrántottam, és abban a pillanatban akaratom ellenére, hogy megszabaduljak, kimondtam, hogy ott leszek.

A következő pár pillanat csendjét az öregasszony felszabadult, dohos belégzése törte meg. Zavartan mosolygott, mint aki nagy feladatán túljutva megkönnyebbült, hogy az mégsem volt kivihetetlen. Engem viszont annyira megrázott a dolog, hogy gyorsan elköszöntem, és már csak a lépcsőn lefelé robogva hallottam az öregasszony könnyes hálálkodásának elmosódott hangjait, de én erre csak meggyorsítottam a lépteimet, csak futottam ki a kapun, végig az utcán, amíg csak bírtam. Csak a lakógyűlés másnapján, kedden jöttem haza.