A fognyűvő manó

– Apu, ehetek egy nyalókát?

– Persze, de tudj róla, hogy ha nyalókát eszel, akkor egyszer csak, egy sötét, hűvös éjjelen, amikor a legmélyebben alszol, eljön érted a fognyűvő manó, fogja a csokiból készült, de a gyémántnál is keményebb fúróját, és addig fúrja vele a fogaidat, amíg apró, hegyes, fekete kis csonkok nem lesznek belőlük. Málnásat vagy mangósat kérsz?

– Mangósat!

A végrendelet

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Tiszaváry Frigyes nyugalmazott irodalomtanár a tőle megszokott komótos eleganciával végezte délutáni sétáját a folyó partján végignyúló, fasorral szegélyezett sétányon, amikor a városba alig két órája, tehervonaton érkezett Blatt Elek a nála lévő téglával egyetlen csapásra agyonütötte. Ekkor – az egyik nyolcvanéves tölgy mögül – Flott Elemér ugrott elő, és gyakorlott mozdulatokkal nyúlt az áldozat hóna alá, hogy bűntársával együtt a kicsit hátrébb lévő bokrok mögé vonszolják az élettelen testet.

Ahogy ezzel megvoltak, késlekedés nélkül nekiálltak átkutatni Tiszaváry zsebeit. Blatt a jobb oldalon, Flott a bal oldalon keresgélt. Blatt egy pecsétgyűrűt talált az idős tanár gyűrűsujján, valamint egy bőr pénztárcát – benne hétezer forinttal és egy kis apróval – a külső zsebében. Flott egy patinás, Marvin márkájú karórára lelt az idős áldozat bal csuklóján.

A biztonság kedvéért mindegyikük a kezében tartotta zsákmányát, és szabad kezeik együttes erejével fordították a hasára Tiszaváryt. A feltűrődött zakó alól, a pantalló amúgy dísznek szánt farzsebéből egy papírlap sarka kandikált ki. Flott kigombolta a zsebet, Blatt elővette a papírt. Együtt kezdték olvasni a szöveget, amely így szólt:

Végrendelet

Alulírott Tiszaváry Frigyes józan ítélőképességem birtokában az alábbiak szerint végrendelkezem. Arany pecsétgyűrűmet és bőr pénztárcámat – a benne lévő hétezer-háromszáznégy forinttal együtt – Blatt Elekre, míg Marvin karórámat Flott Elemérre hagyom. Kérem, hogy a farzsebemben lévő, de mindezidáig meg nem talált névjegyen látható számon hívják fel, és a kialakult helyzetről tájékoztassák Dr. Steinmögel Bertalant.

Maradok tisztelettel, stb., stb. Tiszaváry Frigyes, dátum, aláírás.

A macskák rotweilere

Korábban egyszer csak eszembe jutott, hogy miért van az, hogy kutyából van mindenféle méret a foxitól az ír farkaskutyáig, de a macskák nagyságrendileg ugyanakkorák. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy azért, mert a macskák rotweilere a párduc lenne.

Márpedig a macskákat úgy tartják számon (vagy legalábbis én), hogy a lehető legkevésbé alkotnak érzelmi közösséget az emberrel, és önzésük megmaradt vadállatinak, kompromisszumok nélkülinek, mindig primer módon úgy cselekszenek, ahogy nekik jobb.

Ha például egy kutyát fürdet le az ember, az nézhet szomorúan, próbálhat kibújni, vagy – ha már korábban elrontották – akár meg is kaphatja az embert. De – ahogy hallottam – ijedtsége fokától függően egy macska jóval nagyobb eséllyel fog megpróbálni kitörni bármi áron, karmolva, amit ér, legyen az felkar, arc vagy szem. Akinek van kedve, képzelje el ezt párduccal. Ha nem megy elsőre, talán nemsokára lehet bemelegítő olvasásokat tartani a témában.

A feszült csend tündöklése és bukása

Bemegyek a WC-be. Két fülke van. Az egyikben van valaki. Érzem, hogy az előbb még javában zajlott valami, aminek éppen hirtelen érkezésem vetett véget. Csend van. Feszült csend. Bemegyek a szabad fülkébe, letörölgetem a deszkát, és ráülök. – Ó, ba… – hallom oldalról a szomszéd ijedt, de helyzetébe belenyugvó hangját. A mondat további részét sziszegő, bugyborékoló hang söpri el. Utána megint feszült csend. Közben elhelyezkedtem, úgyhogy kinyitom az újságot, és kiengedek egy nem túl rövid, de nem is túl hosszú, ropogós fingot. – Köszönöm! – hangzik jobbról, majd a feszült csend helyét önfeledt, feltartóztathatatlan, csattogó fosás hangja tölti ki.

A bűnösen trehány emberek

Már kígyózik a sor a beléptető kapunál. Ahogy minden reggel. Az emberek veszik elő a kártyájukat, csippan a kapu, surrog az ajtó, nyikorog a cipő. Csippan, surrog, nyikorog. Az álmosító monotonitást csak azok törik meg, akik végigállják a sort (beszélgetés nincs, ilyenkor mindenki néma), majd amikor sorra kerülnek (egy pillanattal sem hamarabb) elkezdik keresgélni a kártyájukat. Álmosan vagy meglepődve a zsebeiket lapogatják, táskájukat túrják. A sor pedig áll, torlódik, sűrűsödik. Bennünk, akik már a külső kapu óta a kezünkben tartjuk a kártyánkat, feszültség, sőt harag serken. Azt hisszük, az dühít minket, hogy tovább kell a sorban állnunk. De nem. Hanem az, hogy ezek a bűnösen trehány emberek – velünk ellentétben – a mának élnek boldogan, és nem aggódnak azon, hogy mi fog történni később, hogy mit hoz a jövő.

Próbáljuk ki az igazságot

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Vasárnap reggel biciklizni mentem, úgyhogy ébresztőre állítottam a rádiót. A Vasárnapi Újságra ébredtem. Egy idős úr a csengőfrászról magyarázott azoknak a fiataloknak, akik koruknál fogva és / vagy mert kurvára nem érdekli őket, nem tudják, hogy mi az.

Hogy a korszakról (amelyben halálra váltak az emberek, ha hajnalban megszólalt a csengő, mert tudták, hogy az ÁVH jött valamelyikükért) plasztikus képet fessen, elmondott egy kis történetet az ötvenes évekből.

Egy anyuka lekiabált a lakótelep házai közt játszó gyerekének, hogy vegyen a családnak jegyeket az esti mozira, majd hozzátette, hogy ha szovjet filmet adnak, akkor nem kell. Ezt hallotta valamelyik szomszéd, és anyut egy-két órán belül elvitték. Amikor apu hazaérkezett, látta ám, hogy anyu nincs sehol. Elkezdett telefonálgatni. Felhívta az anyósát, meg még valami rokont, hogy nincs-e náluk, de egyikük sem hallott felőle. Másnap reggel egy levél volt a postaládában, amiben a rendőrség tudatta, hogy a feleség az őrsön szívroham(?) következtében meghalt. Erre apu fogta a fegyverét, és magát biztosan fejbe lőtte, de arra már sajnos nem emlékszem biztosan, hogy maga elé vett-e még valakit.

Ha beleélem magam egy tizennégy éves gyerek helyzetébe (és eltekintek attól, hogy mi az istent csinálok a Kossuth Rádió előtt vasárnap reggel), akkor át tudom érezni a borzongást, hogy az ember milyen szélsőségesen kiszolgáltatott volt annak idején, hogy másztak bele az életébe a szó szoros értelmében, hogy amiről Orwell írt, az igen hamar valósággá vált.

Csak hát nem tizennégy éves vagyok, és még félálomban is felszaladt a szemöldököm. Kétszer.

Először akkor, amikor a hazaérkező apa telefonálgatni kezdett. Unásig ismert tény, hogy az ember nem kezdett telefonálgatni az ötvenes években, mert nem volt telefonja. Ennek az embernek volt? Meg volt az anyósának is? Meg a másik rokonnak is? Kik voltak ezek, hogy beletartoztak a lakosság szerencsés 1%-ába? Ha mégis volt telefonjuk, akkor igen közel kellett, hogy álljanak a hatalomhoz. Ebben az esetben viszont a történet árnyaltabb kell, hogy legyen, kicsit másról kell, hogy szóljon.

Másodszor akkor csóváltam meg a fejem, amikor az apa elővette a fegyverét. Volt fegyvere? Ez általános volt akkor, amikor csengőfrászos időket éltek, bejöhetett az ÁVH, körbenézhetett, megtalálhatta a fegyvert, és akkor aztán tényleg helló?

Maradjunk annyiban, hogy én ezt a történetet így, ebben a formában nem hiszem el. De el tudom képzelni, hogy aki csak ettől az úrtól hall erről a korszakról, az elhiszi. Aztán valamikor később, egyszer csak a fülébe jut például, hogy apu halálbiztos, hogy nem kezdett el telefonálgatni, mert az egész lakótelepen nem volt telefon. (Apropó lakótelep. Mikor épültek az elsők?). Aztán ez a valaki talán azt fogja gondolni, hogy valami nem stimmel ezzel a történettel, és elteszi oda, ahová a kamu sztorikat szokás.

Ha abból a jóindulatú feltételezésből indulok ki, hogy az idős szakértő jót akar, és nem szeretné, hogy az ötvenes évek fojtó világa feledésbe merüljön, hogy aztán ne adj’ isten még egyszer diktatúra törjön a jóravaló emberek millióira, akkor sajnos azt kell, hogy mondjam, baromi szarul csinálja.

Ha megkérdeznének, én azt tanácsolnám, hogy próbálja ki például az igazságot. Az ötvenes évek, benne a csengőfrásszal, minden kisstílű kocsmai nagyotmondós hozzáköltés nélkül is elég embertelen, elég sokkoló, elég elkeserítő ahhoz, hogy magáért beszéljen. Az ügynek, amit ez az ember szolgálni hisz, mindennél jobban árt az általa küldetéstudatból(?) előadott hazugság.

Úgyhogy ha legközelebb tizennégy éveseket lát / hall beleszarni, hogy mi volt az ötvenes években, menjen le alfába, és emlékezzen, hogy ő maga mit tett azért, hogy ez így legyen.

A vonatkoztatási csoport

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

A szociológiai és szociálpszichológiai kutatásokban – a két tudományágat eleve gyanakvással figyelők legnagyobb örömére – gyakran előfordul, hogy az igazolódik be, amit amúgy is mindenki tudott.

Hasonlóképpen indult annak idején az amerikai hadseregnél is egy felmérés, aminek során azt vizsgálták, hogy az egyes haderőnemek képviselői mennyire elégedettek a karrierjük alakulásával. Lehetett tudni, hogy az előléptetés messze a légierőnél a leggyakoribb. Azaz ott – kis túlzással – nem is találni olyan embert, aki ne emelkedett volna a ranglétrán valamikor a nem is olyan távoli múltban, míg a gyalogságnál épp fordított a helyzet.

Senkinek nincs oka tehát meglepődni, ha a pilóták boldogságról, a bakancsban masírozók pedig frusztrációról számolnak be. Erre pont az ellenkezője történik. A légierőnél tele voltak sértettséggel és elégedetlenséggel, a gyalogságnál meg köszönték, megvoltak.

Ebből, az elsőre meglepő eredményből született meg a vonatkoztatási csoport fogalma. Ugyanis minden attól függött, hogy az adott katona kikhez mérte magát. A légierőben szolgálók, ha csak egy kicsit is jobban körbenéztek, rögtön találtak egy vagy több olyat, akit többször, gyorsabban, vagy magasabbra léptettek elő, mint őket. Vagy ha ugyanannyira, akkor az volt a baj, hogy az kevésbé érdemelte meg. A gyalogságnál viszont a döntő többség egyforma elbánásban részesült, azaz nem lépett sehova. Így, ha maga mellé nézett valaki, olyasvalakit látott ott, mint ő maga. (Persze lehetett boldogtalannak lenni a gyalogságnál is, csak bele kellett pillantani a légierő előléptetési statisztikáiba. De a hadseregnél – gondolom – nem bátorították az ilyesféle kutatómunkát).

Ezt a kissé hosszadalmas felvezetést csak azért írtam le, hogy az elméleti megalapozottság örömével csodálkozhassunk rá arra, amit ma, az uszodából hazafelé vezetve láttam.

Előttem egy Ferrari ment a sorban minden kapkodás nélkül. Csak egy előzésénél lépett rá kicsit felhorkantva a V8-ast, de a tette teljesen funkcionális volt, és mentes a hivalkodástól. Én éppen jobbra készültem kanyarodni, ezért lassítottam, mellettem balra pedig általam ismeretlen okból jött valaki lassan.

Mindezek hatására a mögöttem jövő felpöckölt Toyota Celica tulajdonosa nem tudta őszintén élvezni, hogy az övé a második leggorombább autó ameddig a szem ellát, illetve azt, hogy egy ilyennek a birtoklása objektíve elégedettséggel töltheti el azt, akinek ez számít. Ellenkezőleg. Iszonyú elkeseredést olvastam le a visszapillantóm segítségével az arcáról. Először balra kapta a kormányt, aztán mivel ott ugye a lassú autó ment, vissza, aztán ahogy bekanyarodtam, kitaposta a belét annak a Toyotának, úgy rohant a legyőzni vágyott Ferrari után. Nekem hunyorognom kellett, mert attól tartottam, hogy az ablakomra fröccsen az agya, ahogy szétveti az ideg a veszendőbe ment másodpercek, és az áthidalhatatlan vagyoni különbségek miatt.

Simple is beautiful

Úgy látom, minden nagyobb kulturális (és hozzá tartozó földrajzi) egységnek megvan a maga irodalmi stílusa. A kelet-közép európai sajátságokat nem is akarom részletezni a csehektől kezdve, rajtunk keresztül az oroszokig, meg azt sem, hogy a nyugat-európai irodalom is családias, kézenfekvő a számunkra.

A dél-amerikai, az valami egészen más. Fülledtebb, cirkalmasabb, hevesebb. Egy dél-amerikai történetnek valahogy más az íve, a kifutása is. Az ember – innen, Európából – nem erre számít.

Aztán ott vannak az amerikaiak. Náluk meg épp az tűnt fel, hogy nem cirkalmazzák. Ezek keresik az egyszerű embereket, a poros, köznapi helyzeteket, beleadják egy suttyó szájába, egy tudatlan körülményeibe a mondanivalót. De ha az olvasó nem menthetetlenül sznob, nem bűnösen felületes, akkor ugyanaz a mélység markolja meg, mint az európai és dél-amerikai irodalom esetében. Nekem ez most nagyon megtetszett. Bátor, hiteles dolog úgy letenni az asztalra egy adag gyöngyöt, hogy barna papírzacskóba van csomagolva. Aki belenéz, látni fogja.

(Ken Kesey)

Eddig gondoltam végig az egészet, amikor beugrottak a japánok. Hogy a fentiek mind Európából bújtak ki így vagy úgy, ekkor vagy akkor. Ezért értjük őket. A hangsúly-eltolódások pedig azért vannak, mert ezek persze külön világok a maguk módján, ha a dolgok tövéig letapogatva közös gyökerekbe (Európába) is markol az ember.

Szóval, ami a japánokat illeti, még csak a Dobozembert olvastam Abe Kóbótól, meg pár japán filmet láttam, de ezekben nem hangsúlyeltolódások vannak, hanem a befogadhatóság határát feszegető, alapvető, paradigma szintű kulturális különbségek, amiknek érzem a létezését, de megragadni nem tudom őket. Lehet benyomásom, de a japánokkal közös alapokon nyugvó megértésben butaság lenne bízni.

Mi történik Kínában? Dél-Koreában? Ugye van közös gyökérzet Japánnal? Miről és hogyan írnak az arabok? Ezeket ki kéne deríteni. Addig maradjon a cím, amit korábban olyan jól kigondoltam.

Janival gyúrni

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Én nem is tudom már, mióta járunk le együtt gyúrni a Janival. Hát legyen elég annyi, hogy elég régóta ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy ismerjük egymást. Olvasunk egymás mozdulataiból, nemhogy félszavak, meg mit tudom én.

Ketten jobb gyúrni, mint egyedül. Az ember mögött ott van valaki, ha nem bírná, diktáljuk a tempót egymásnak, ilyenek. Ez a legjobban a fekve nyomásnál jön ki. Én úgy vagyok vele, hogy jó, hogy ott a Jani mögöttem, mert tudom, hogy nem fog rajtam maradni a súly. Meg az is van, hogy nem szeretek szégyenben maradni, és inkább beszarok, de csak kinyomom segítség nélkül. Szóval valahogy jobban megy, ha ott a Jani.

Ővele meg az van, hogy addig nyomja, amíg bírja, aztán még egyet. Na ilyenkor segíteni kell neki, de nem egyből úgy, hogy elkezded emelni a rudat (különben ha csak egy ujjal emeled, az is olyan a rúd alatt a csávónak, mintha az egészet te emelnéd, komolyan), hanem bíztatni kell.

Na viszont az nem egyszerű a Janinál. Ha rendesen kihajtja magát a határra, akkor szétszáll az agya, és gyakorlatilag nem ért semmit, csak a németet. Mert annak idején német óvodába járt, és ilyenkor minden kiesik neki, csak az marad meg, amit ott tanult az életről, én nem tudom, hogyan vagy miért. Én ezt már ki tudom olvasni a szeméből, amikor már vérben forog, meg valahogy kérően néz, hogy most segíts bazmeg. És akkor fölé hajolok, odateszem a kezem, de nem érek a rúdhoz, mert az a lényeg, hogy neki kell megcsinálni, és meg is tudja csinálni. Úgyhogy összeszorítom a fogam, és – nem mondom, hogy direkt, de – olyan arcot vágok, mint mondjuk a Rambo, és vicsorogva ordítom bele a pofájába, hogy noch einmaaal!, mire ő fújtatni kezd, és kidagad egy ér a homlokán, és öblösen, kinyitott szájjal ordítja vissza, hogy jaaa!, és lassan elkezd emelkedni a súly, és aztán egy nagy csattanással a helyére kerül.

Akkor lassan felül, megcsóválja a fejét, én meg vigyorogva megkérdezem, hogy na, noch einen?, ő meg csak néz, hogy mi van, mert neki – mondom – nem tiszta, hogy mi a helyzet, amikor elhajtja magát a határra.

Pocak

A pocak jó szó. A pé meg a cé közé zárt ó végleg, a jelentés ismerete nélkül is megrajzolja a szóban forgó testrészt. Mi mást rajzolhatna meg? Nem illik semmi másra. (Ezen kívül a javára írom, hogy hasonlít a pocokra). Ahogy ezt vagy azt hozzátesz az ember, alakíthatja a formáját, a keménységét, a méretét, mindent. Mondom, ez egy jó szó.

Kár, hogy nem használhatom már évek óta. Nem. Több mint kár. Elkeserít, dühös vagyok miatta. Ezt a szót elvették tőlem. Nem csak úgy általánosságban, hanem konkrétan. Azt is tudom, ki volt. Egyébként mindegy, de ha éppen kíváncsi vagy: Tominak hívják.

Egy nagyobb társasággal voltunk egy összejövetelen. Ahogy megláttam a srácot, rögtön furcsa érzésem támadt. Nem tudtam volna akkor és ott, a szerencsétlenség előtt megfogalmazni, de valahogy éreztem, tudtam, hogy ez az ember bajt fog csinálni.

Próbáltam kerülni, hogy ne is tudjak róla, mit csinál, de óvatosnak is kellett lennem, hogy ne érjen készületlenül a dolog, ezért figyeltem. Iszonyú volt a feszültség, nem is bírtam másra figyelni, csak megjátszottam, hogy részt veszek a társalgásban, hogy nevetek a vicceken. Valójában vártam.

Amikor hirtelen kivált egy kisebb csoportból, és az állapotos lányhoz lépett, megéreztem. Tudtam, hogy most jött el a pillanat, amitől rettegtem. Mielőtt a felismerést tettekre válthattam volna, szélesen, idióta módjára elvigyorodott, fakó, pisze hanggal összecsapta két izzadt tenyerét, hogy vékonyszálú, szőke haja is belelibbent, berogyasztotta madár térdeit, és fejhangon, affektálva szólalt meg. – Jaj, mit látok? Egy pocak! Az én kis húgomnak most ugyanilyen naaagy pocakja van! Megfoghatom? – A hangja megbénított, a két fülemen bejutva nyákosan markolta meg az agyamat, hogy oda kellett kapnom, hogy meg ne őrüljek. A péje nyálat fröccsentett, a céje álszent volt, a kájától öklendeznem kellett.

Azóta nem mondtam ki ezt a szót. Nem bírom kimondani. Émelygés fog el, ha csak eszembe jut, erős szégyenérzet tör rám, ha csak közelítek felé. És folyamatos, csillapíthatatlan bűntudatom van, mert tudtam, hogy baj fog történni, és a döntő pillanatban mégsem csináltam semmit, nem állítottam meg azt az embert, csak álltam bénán. A többiek sem mondják ki soha. Egyikük sem hozta még szóba, de érzem, hogy neheztelnek rám a történtek miatt, mert ők még csak nem is sejtették, hogy mi fog történni, csak bennem bízhattak volna, de én cserbenhagytam őket.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: