Mozart golyó

Henrikben mindig is benne volt ez a – hogy is mondjam ­– bajkeresés. Én nem is tudom, hányszor volt, hogy azt gondoltuk, hogy úristen, ezzel kicsapja a biztosítékot, és hazavágatja magát. De mindig megúszta. Egészen mostanáig.

 

Ültünk a szokásos asztalunknál. 9:58 volt. Henrik odaintette a pincért, és kért egy Mozart golyót. Tízig lehet nyilvános helyen Mozart golyót enni, illetve utána is ott lehet az embernél, csak hozzálátni nem szabad. Ezt tudja mindenki. De a tíz óra közelsége miatt, és mert ismertük Henriket, rosszat sejtettünk. A felszolgáló eleve csak 10:05-kor hozta ki az édességet. Én nem hibáztatom; nyilván azt gondolta, hogy Henrik majd szépen elteszi, és megeszi otthon, vagy másnap.

 

Hát nem. Henrik ünnepélyesen felállt, és megköszörülte a torkát, mint aki pohárköszöntőt akar mondani. Mindenki rá nézett, és nem csak a mi asztalunktól. Erre ő teátrálisan felemelte a csokis golyót, és lassan, kéjesen beleharapott. Össze is futott a nyál a szánkban, ahogy az a gömb először megroskadt, aztán kettévált, megadva magát Henrik fogainak. De az adrenalin ízét is éreztük.

 

Ebben a pillanatban egy nagydarab, durvaarcú férfi állt fel a mellettünk lévő asztaltól. Elindult Henrik felé. Eléje léptem, felemeltem a kezem, és a fejemmel is nemet intettem, hogy nem, várjanak, félreértés az egész… de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani, mert a rohadt életbe, hát tényleg beleharapott. A pribék megfogta valahogy a barátunkat a nyaka környékén, amitől Henrik szinte összeroskadt, és láthatóan nem tudott megmozdulni, csak csüggött ott annak a nagydarabnak a kezei között, mint valami rongybábu, kezéből kihullott a Mozart golyó másik fele.

 

Közben lassan, önelégült mosollyal felállt egy cingár, rókaképű, bőrkabátos fickó is. Nem szólt egy szót sem, csak valami bujkáló, rothadó huncutsággal a szája szélén megbillegtette az ujját felém, hogy ne okoskodjak, aztán fagyosra vált a tekintete, és fejével intett nagydarab társának, hogy viheti Henriket.

 

Ami ezután történt, azt persze nem a saját szememmel láttam, de megbízható helyről tudom. Nyilván nem fogom elmondani, hogy kitől vagy hogyan. Kár is kérdezgetnetek. Én nem vagyok az a bajkereső típus.

 

Szóval Henriket kivitték egy kocsihoz, és elhajtottak vele. Nem rendőrautó volt, illetve az volt persze, csak nem az a szirénás fajta. Bevitték. Ott aztán bevágták egy töksötét cellába, és nem néztek rá, nem szóltak hozzá majdnem egy teljes napon át. Volt a sarokban egy WC csésze, és ennyi. Se ágy, se semmi.

 

Másnap aztán érte mentek. Amikor vizet kért, kapott helyette egy ütést a gyomrába. – Gyere csak, sokkal jobbat érdemelsz te, mint a víz – azt mondták neki. Bevitték egy kihallgató szobába, szépen bezárták az ajtót belülről, őt meg leültették egy székre. Hát nem szokványos szék volt, mert azokon ugye nincs például szíj a lábnál meg a kéznél. Odaszíjazták, és elé gurítottak egy iratszekrény szerűséget. Kihúzták a legfelső fiókját. Tele volt Mozart golyókkal. Legalább három-négy rétegben.

 

Henrik büszkén nézett a szemükbe, azok meg vigyorogtak. És akkor az egyik szépen a mutató- meg a hüvelykujja begye közé fogott egy Mozart golyót, és – mintha valami apródot játszana – pukedlizve kínálta Henriknek. Aztán tovább nem udvariaskodtak, hanem a másik elkapta Henrik fejét, meg a nyakát hátulról, a harmadik meg szétfeszítette az állkapcsát. Paff, bevágták a golyót, összezárták a száját. – Ízlik, mi? – azt kérdezték tőle. Aztán jött a következő golyó. – Egyél bazmeg!

 

Henrik próbálta kitépni magát a szorításból, de nem volt esélye. Jött a harmadik golyó is, az elsőt a torkára lökte. Öklendezett, és köhögni próbált. A szája tele volt, a nyála elkezdett gyűlni, de a golyók rögtön fel is szívták. Az állkapcsát minden golyó után összeszorították. Aztán látta, hogy már közelítenek a negyedikkel. Rágni kezdett eszelősen, próbált helyet csinálni, rágott, darált, nyelt, és épp befért a negyedik, de már kézben volt az ötödik, azt is betömték a szájába, aztán a hatodik már nem fért be, és akkor egy pisztoly csövével tuszkolták le, és egyszerre a felszabadult helyre tömtek még két golyót. Henrik egyre hevesebben próbált kitörni, hol fejhangon, hogy hörögve nyögött, de a golyókat csak tömték, csak tömték, már nem fértek be, hanem elkenték az arcán, és amikor már oda se fért, a „kihallgató” a tenyere közepére tett egyet, és belecsapta Henrik szemébe.

 

Henrik felordított fájdalmában, de a Mozart golyók elnyelték a hangot. Mély levegőt próbált venni, de akkor befogták az orrát, és még erősebben összepréselték az állkapcsát, mert persze ki akarta köpni a csokis, marcipános, nyálas masszát, és akkor elfogyott a levegője, az ereje, a reménye, aztán még utoljára megkeményítette magát, de az már nem is ő volt, hanem az életösztön, és megpróbálta kitépni magát az őrök meg a szíjak szorításából, de az ellenállása már csak annyi volt, mint egy újszülötté.

 

Ahogy a feje lecsuklott, még egy Mozart golyót szétkentek a homlokán. A tömő őr pedig az erőlködéstől kiizzadva, lihegve szólalt meg. – Nem elég, hogy halálra zabálja magát, de megint tíz után. Undorító.

Tesco hűtőtáska

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ma megpróbáltam venni egy hűtőtáskát. Kalandozásaim során a Tescoba is bementem. Mert ugye mit lehet elrontani egy hűtőtáskán? Azt, hogy felül még valami hőszigetelőnek látszó fedél van, de az oldalfal a külső műanyag borításból, a belső műanyag betétből és a közöttük helyet foglaló 0,5 mm-es levegőrétegből áll. Mivel a szóban forgó terméket nem doboznak vagy műanyag tárgynak hívják, hanem – egészen arcpirítóan – hűtőtáskának hazudják, fogyasztóvédelmi eseménnyel állunk szemben.

A képesség-vesztés jelei

Nem győzöm hangsúlyozni az önismeret, a magunkkal szembeni őszinteség fontosságát. Megint azt olvasom, hogy egy idős úr még mindig vezet, noha az ehhez szükséges képességei többségének időközbeni elvesztése potenciális gyilkossá avatja. 

 

 

A magával őszinte ember kell, hogy érzékelje a képesség-vesztés jeleit, hogy egyre többször lepődik meg tereptárgyak létezésén, a forgalom többi résztvevőjének hirtelen, és/vagy váratlan helyről való felbukkanásán. Vagy ami még rosszabb, azon, hogy integetnek neki a kereszteződésben, hogy figyelj csak, az a kurva nagy csattanás, amit nem hallottál, az az volt, hogy, elcsaptál valakit. 

Hogy ez utóbbi nem kitaláció, arra konkrét képeket szerettem volna betenni arról az esetről*, amit egy – azt hiszem – német közlekedési kamera rögzített. A két-három képből álló sorozaton egy idős hölgy mereszti a szemét maga elé, feje szinte egyvonalban van a kormánnyal. Koncentráló arckifejezése, testtartása mindegyik képen tökéletesen azonos, noha épp egy, a zebrán jól láthatóan elinduló urat gázol el. Az ilyesmi csattan. Megmozgatja a karosszériát. Árnyékot vet az utastérre. A hölgy pedig megy tovább, és láthatóan sejtelme sincs az általa okozott helyzetről.

 

Csak egy-két esetről olvastam, ahol az érintett idős hölgy vagy úr arra a következtetésre jutott, hogy elengedi a görcsösen markolt kormányt, és nem vezet többé.

 

* Kipróbáltam a baleset, gázolás, mercedes, idős vezető, női vezető, forgalomfigyelő kamera, accident, hit and run, mercedes, old driver, female driver, traffic camera, Unfall, Umfährt, Mercedes, alte Fahrer, frau / weiblich Fahrer, Verkehr Kamera hívószavakat és azok – szándékaim szerint – összes kombinációját, de nem találtam.

WD-40

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Fogom a fejem a félhomályos folyósón, szorítom a két tenyerem közé, a szememet olyan erővel tartom csukva, hogy szinte hallom, ahogy zúg, de nem bírok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor minden elromlott.

 

Mióta van az, hogy ha nem érteném a nyelvet, azt hihetném, hogy szó van valamiről, mert mindenki bólogat, mert mindenki hozzászól? De nincs szó semmiről. Ha megkérdeznek, nem tudod, mit mondj, mi volt, de a lélekjelenléted kisegít, rátalálsz a szerepedre, és hallod magad, ahogy pár hangsort elismételsz, és mindenki megkönnyebbülten sóhajt. Mehet tovább a darab.

 

Mióta van az, hogy ha valakit futni látsz egy papírral, tudod, hogy nem fog megérkezni sehova, csak meg akar szabadulni tőle, át akarja adni valakinek? Hogy arra a papírra csak az van írva, amit pár perccel korábban valakivel a szerepe mondatott? Azt a papírt beteszik a többi közé. Van már belőle egy köbméter. Valahogy rendet kéne tenni már, de minél többet olvasod őket, annál halványabb rajtuk az értelem betűje. Áthúzod, ami belül üres, és nem marad semmi. Aztán gyorsan visszacsinálsz mindent, és visszatömöd a papírokat a helyére. Nem te fogod megmondani. Nem te fogod eltakarítani. Majd hülye leszel.

 

Figyelj, én nem az vagyok, akinek gondolsz. Engem nem érdekel az életérzés, én szarok a legújabb trendre, meg a kettővel ezelőttire is. Ez egy zenelejátszó, nem? Én nem a virágos mezőn akarok futni, hanem azt akarom, hogy szóljon a zene, basszátok meg! Igen? Másnak is ez a baja vele? Újat? Kedvező konstrukcióban? Kinek éri meg, bazmeg?! Add vissza a picsába, nem hagyom itt két hétre. Fújok bele WD-40-et.

Kesernyés, okkersárga homály

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Végre sorra kerültem, úgyhogy az ablakhoz léptem, és már be is szívtam a levegőt, hogy majd azzal köszönök az ügyintézőnek, amikor tompa ütést éreztem, és egy idős hölgy kövér alkarját láttam meg a magamé helyén.

 

Bocsánat, csak… – mondta anélkül, hogy akár csak egy pillanat erejéig is tervezte volna befejezni a mondatot, és máris a postás hölgyhöz fordult. – Ez a számla kilencedikére szól, ma pedig tizennegyedike van. (Üssenek botokkal és széklábakkal, amíg ki nem hűlök, ha az idős hölgynek nem volt teljesen mindegy, hogy mikorra szól a számla). A postai dolgozó az álmennyezet felé emelte a tekintetét, majd a számlára, amin tényleg kilencedike szerepelt.

 

Erre visszatartott lélegzettel megmarkolt egy spirálfüzet vastagságú papírköteget: az aznapi számlák egy parányi hányadát. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy mindre kilencedike van írva. – Egy pillanat – mondta, majd becsapta a kisablakot, és elment hátra azzal a kényszeredett, fájdalom lassította ügyintéző járással, ami mindig csak elfelé vezet, vissza soha. De – legnagyobb meglepetésemre – egy percen belül újra megjelent.

 

Kilépett a számlázó programból. Ki a Windowsba. Ugyanebben a pillanatban valami kesernyés, okkersárga homály úszott el a szemem előtt. Nyeltem egyet. Az ügyintéző kattintgatni kezdett. A beállítások, vezérlőpult felől közelített. A dátum és idő ikonra klikkelve egy ablak ugrott fel azzal, hogy nincs jogosultsága mélyebbre menni.

 

A start menühöz húzta az egeret, majd a lehetséges opciók közül az újraindítást választotta, ami kétséget kizáróan meggyőzött arról, hogy – nyilván a neki az imént tanácsot adó kollégának is köszönhetően – nem ismerte fel a probléma természetét, és nem tudja, hogy mi (és mi nem) fog történni az elkövetkező percekben.

 

Úgyhogy magabiztosan, minden további tépelődés nélkül adtam fel az első helyemet az ablaknál, és beálltam a mellettem lévő sor végére. Azt végigcsoszogva elintéztem a dolgomat, és elégedetten, de rezignáltságot magamra öltve sétáltam el a csukott kisablak előtt, ami mögött az ügyintéző sokadszorra szembesült vele, hogy az istennek nem bírja kiérdemelni a rendszergazdai jogosultságot, bárhányszor is indítja újra a gépet.

Esti ima

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az ember azt gondolná, hogy Amerikában nincsenek is büntető mesék. Hogy ott az elalvás előtt felolvasott történetben mindig a legkisebb demokrata győz, és a Dow Jones index a kereskedési nap legaranyosabb kisbefektetőjét magával rántja az égbe.

 

Na de várjunk egy kicsit azzal az elalvással. Ima nélkül szó sem lehet róla. Jó, legyen persze rövid, a rímek másszanak be a kis fülekbe, és lehessen akár a Süsü dallamára is énekelni. Az egyik legismertebb – és a fenti feltételeknek is mindenben megfelelő – esti ima így hangzik:

 

Now I lay me down to sleep,

I pray the Lord my soul to keep.

If I should die before I wake,

I pray the Lord my soul to take.

 

 

Nem tudom, hogy az Egyesült Államokban mennyire gyakori a kisiskolások között az Isten közvetlen kérésére történő, kénytelen-kelletlen éjszakai elhalálozás, de hajlok rá, hogy sűrűbben fordul elő, mint nálunk. Ugyanis ennek a kertelés nélküli, megkapóan őszinte imának hiába keressük a magyar tükörfordítását. Nekünk csak ilyenek – és ehhez hasonlók – vannak:

 

Gondviselő Jó Istenem,

amíg alszom, te légy velem.

Hogy bánat, baj elkerüljön,

s testem, lelkem felüdüljön.

 

Vegyük észre, hogy a magyar verzió kommunikációs stratégiája sokkal ügyesebb. Isten becézgetésével, és az emberekhez való pozitív hozzáállásának (kéretlen) felemlítésével készít elő egy, az amerikainál lényegesen kedvezőbb alkupozíciót, melyben nemhogy ravasz módon kerüli a halálnak akár csak az általánosságban való említését is, hanem aztán a második két sorban nem kevesebb, mint négy kérést fogalmaz meg.

 

Jó érzésű tárgyalópartner erre nem mondhatja, hogy sajnos egyik felvetést sem tartja életszerűnek, és helyettük a halált javasolja. De ha ennyivel furmányosabbak vagyunk, akkor hogy lehet, hogy mégis az amerikaiak élnek jobban?

Cseplesz

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A cseplesz a belek és a hasfal között elhelyezkedő, zsírszövettel átszőtt hártya. Létezése gyakorlatilag titok. Még a word is aláhúzza pirossal. Akinek a sörhasa kőkemény, annak a csepleszében raktározódott el nagyobb mennyiségű zsír. Komolyan mondom.

 

 

 

A nagy fényesség

Nagyapa nyakas ember volt. Amit elhatározott, amibe belekezdett, azt végigvitte bármi áron. Az utolsó utunkon sem törődött a táblákkal, az árok partjáról kétségbeesetten integető munkásokkal, vagy azzal hogy könyörgök neki, hogy fékezzen.

 

Pedig az utolsó előtti pillanatban, amikor nagyapa már hajlott rá, hogy mégis elkerüli a betonkeverőt, még Szűz Mária is megjelent neki a műszerfal fölött olyan fényesen, hogy még az én látásomat is elhomályosította, pedig féltő, ragyogó arcát nem is felém fordította, hanem nagyapa felé. Talán ekkor még el tudtunk volna menni a jobb oldalon, de helyette a vakító fényesség mögé rejtőzött betonkeverőbe csapódtunk.