A bevégzett mű

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A város híres szülöttének, egy ornitológusnak a feleségéről mintázták. Egy kis ünnepség keretében állították fel a főtéren. Onnantól kezdve az embereket figyelte, ahogy mindig visszajárnak először gyerekként fogócskázni, aztán munkába menet megállni pár pillanatra, majd nyugdíjasként a langyos őszi napsütésben ücsörögni.

Alapvetően elégedett volt az életével, mert – ha ez egyáltalán lehetséges – még szebb volt, mint akiről mintázták, csak rajta még az idő sem fogott, ráadásul a madarak sem piszkítottak rá soha.

Ugyanakkor a bevégzett művet sújtó céltalan tétlenség érzése mindig is árnyékot vetett boldogságára. Elhatározta, hogy végre tenni is fog valamit. Kecsesen kitartott bal kezét lassan, nagyon lassan, hogy nemhogy a játszó gyerekek, nemhogy a szemlélődő öregek, de még a történészek se vehessék észre, elkezdte visszahúzni a melléhez, közben pedig ugyanilyen lassan kis mélyedést formált óvatosan az ég felé fordított tenyerében.

Százharminc, néha a lebukás rémét felvillantó hónapokkal terhes évnek kellett eltelnie, mire bevégezte saját nagy művét, és az első madár a tenyerébe szállt csőrében egy ágacskával, hogy nekilásson fészket építeni.

Ahogy találtam

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Jól nevelt vagyok. Sorban görgetem és olvasgatom a szokásos honlapokat, aztán ha végeztem velük, nem csak elillanok sebtében, hanem szépen felmegyek előbb a tetejére, és csak akkor kattintok a következő könyvjelzőre. Illik az oldalt úgy otthagyni, ahogy találtam. Nem lecsúsztatva, mint egy hasra vágott könyvet.

Christoph Waltz

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Tarantino a Becstelen brigantykban olyannyira központi figurának tartotta Hans Landát, hogy arra is felkészült, ha nem sikerül megtalálni az igazi színészt a szerepre, inkább nem csinálja meg a filmet.

Százával hallgatták meg a jelölteket, de senki nem volt az igazi, ezért az ezzel foglalkozó ügynökök – kínjukban – már mindenfelé kutatták a potenciális jelölteket. Így – illetve csak ekkor – került a képbe Christoph Waltz is, akit a rádióban korábban jóformán ismeretlen osztrák televíziós színészként mutattak be, ami felőlem nézve stimmel is, hiszen A becstelen brigantyk előtt nem tudtam a létezéséről, de kicsit utána olvasva látszik azért, hogy egyáltalán nem múlt nélküli emberről van szó.

Ezt az egészet csak azért említem meg, mert a fentieket tudva még jobban esik erre a filmre, meg a születésének a körülményeire gondolni. Merthogy van a film rendezője, aki tökéleteset akar alkotni, és előre meghúzza a vonalat, aminek alámenni megalkuvás, pusztító kompromisszum lenne, hát nem megy alá. És itt van egy színész, aki úgy kapta meg ezt a szerepet, hogy annyira magáévá tudta tenni a karaktert, hogy ő lett az igazi, és a filmben ez fényesen be is bizonyosodik.

Az, hogy Christoph Waltz most egy csapásra világhírű lett, teljesen rendben van, sőt. Tökéletesen megérdemelte. És ne felejtsük el, hogy a munka nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Ez sokszor nem látszik, amikor rácsodálkozunk egy világsztárra, de kicsit a dolgok mögé pillantva gyakran derül ki, hogy egy-egy fényes sikert évtizedekig tartó, konok szopás előz meg.

A mézeskalács ház

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Én pontosan tudom, hogy milyen gazdagnak lenni. Nagyapám elmesélte. Ugyanis mi nem voltunk mindig ilyen szegények. A dédapám még mérhetetlenül gazdag volt.

Annyira gazdag, hogy mézeskalács házat épített a családnak. Nem átvitt értelemben, hanem valóságosan. Szegénysorból emelkedett ki a maga erejéből. Azt hiszem, volt benne egy sértettség, egy dac a már eleve gazdagokkal szemben. És fel akarta bosszantani őket.

Vett egy telket az úri negyedben, és a rajta lévő márványlépcsős, ión oszlopos kúriát a föld színéig romboltatta, mert akkor már tudta, hogy neki mézeskalács ház kell, semmi más. Hadd ámuljon a sok beltenyésztett, jóba beleszületett sznob.

Persze őrültség volt az egész. Először is senki nem tudott akkora mézeskalács darabokat sütni, amekkorák a falakhoz kellettek. Dédapám építtetett hát egy óriási kemencét, és megfizette az ország legjobb cukrászát.

A mézeskalács falakkal az is volt a probléma, hogy nem bírták az esőt, hanem hamar átáztak, és elvesztették a tartásukat, így igen gyorsan – és elég gyakran – kellett pótolni, cserélni a ház egyes részeit.

De a mézeskalács ház a napot sem bírta, mert attól meg kiszáradt, megrepedezett. Dédapám ezt úgy oldotta meg, hogy hordószám hozatott mézet, és egy egész csapat munkás kenegette, itatgatta a falakat vagy hetente háromszor.

De gond volt a madarakkal, az egerekkel meg a rovarokkal is, mert azok is folyton rájártak a házra, és csipegették. A lecserélt falakat soha nem adta oda nekik a dédapám, hanem szénné égette a kemencéjében, aztán beleszóratta a folyóba.

Mondanom sem kell, hogy egy vagyont emésztett fel ennek a háznak a fenntartása. De nagyapám nem bánta. Tudta ő ezt jól. Ezért csinálta. Magában fuldoklott a röhögéstől, ahogy a karót nyelt szomszédok arcáról leolvasta a tébolyodott értetlenséget, hogy ha minden erejüket megfeszítik is, akkor sem érthetik meg a dédapámat, mert ő ravaszabb, sokkal ravaszabb ember náluk.

Szóval így teltek heves boldogságban az évek, csak aztán az üzlet elkezdett hanyatlani. Persze dédapám a mézeskalács házról csak a végső esetben tudott volna lemondani. Sajnos ez a pillanat is elkövetkezett. Olyannyira elfogyott a pénze, hogy már rég elzálogosította a telket is (a házra nem akart egyik bank sem hitelt adni).

Amikor aztán tényleg vége lett mindennek, és beütött a csőd, dédapám titokban bemászott a kemencébe, és a cukrász – persze anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – belesütötte a fájdalmat mindvégig némán tűrő dédapámat a hétvégi eső miatt cserére érettet pótló, utca felőli falba.

Becstelen brigantyk

Több dolog is tetszett a Becstelen brigantykban. Elsősorban az, hogy a jók és rosszak jellemüket tekintve nem borotvaélesen különülnek el egymástól. A németek jó része kulturált, idegen nyelveket beszélő, a társas érintkezés kifinomult formáiban jártas ripacs, az egyik pozitív főhős viszont egy sajátosan modoros tennessee-i suttyó, és igazán csapata egyetlen tagjáról sem lehetne csuklás nélkül kijelenteni, hogy erkölcsileg a német katonák fölött állna.

Különösen tetszett a Hans Landát alakító Christoph Waltz színészi játéka és figyelemre méltó nyelvérzéke. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik színész munkájában hibát találtam volna.

Az amerikai filmekben gyakran sajátos viszonyt vagyunk kénytelenek észlelni a történelmi tényekkel kapcsolatban. Tarantino azonban egészen eredeti módon aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, és olyan módon lepi meg a nézőt, ahogy az nem várná.

Születésnap

A kerítés tövében, a hűvös szürkület leple alatt egy sün igyekezett a dolgára. De mozgása nem maradt észrevétlen. Egy negyven év körüli nő indult el feléje. A sün megállt, és összegömbölyödött. A nőn kesztyű volt, azzal nyúlt felé, felemelte, és elindult vele a terasz irányába. Ott már egy téglatest formájú, rozsdás kalitka várta. Rázárta az ajtaját.

A nő az egyik Macskássy lány volt. Szintén vénkisasszony nővérével laktak a szülőktől örökölt nagy házban. A kalitka a teraszajtó mellett volt. Ahogy a nővér megérkezett, rögtön észrevette a sünt, és az aranyos állatoknak kijáró gügyögéssel guggolt le hozzá.

A vénkisasszony mosolyogva járt kelt az elkövetkező napokban. Mindig volt egy kedves szava, egy szeretetteljes pillantása a sün számára. Sőt. Répával, barackkal, brokkolival halmozta el. De az állat nem akart enni egy falatot sem, a kirakott vizet viszont mindig megitta az utolsó cseppig.

Ahogy teltek a napok, a sün kalitkája egyre áthatóbb bűzt árasztott. A kis ketrec kiszáradt fa padlóját híg széklet marta, a szálló szag csavarta a Macskássy lányok orrát, csípte a szemüket, de ők nem haragudtak a kis emlősre. A sün az első napokban még aktív, mozgékony volt, aztán már csak feküdt a saját piszkában, és csak akkor mozdult, ha vizet kapott. A répák, a barackok és a brokkolik rothadni kezdtek, magukba szívták a folyós bélsarat.

A negyedik nap estéjén, körülbelül akkortájt, amikor a sünt fogta, kijött a húg a teraszra. Egy tortát tett az asztalra, és meggyújtotta a rajta lévő öt gyertyát. Az ajtó üvegén keresztül boldog izgalommal intett a ház belsejében várakozó nővérének, aki a jelre ki is jött. A húg lehajolt a kalitkához, és kinyitotta az ajtaját.

A nővér kétszerre fújta el a gyertyákat. Ezekben a pillanatokban a sün kezdeti bénultságából ocsúdva kimászott a szűk ajtón, és a nővérek meghatott tekintetétől kísérve rohanni kezdett a kerítés felé. Amikor már vagy húsz méter távolságra jutott, egy gilisztát vett észre. Rövid habozás után rárontott, és pár pillanat alatt befalta, aztán meg sem állt a kerítésnél, hanem lassítás nélkül átpasszírozta magát alatta, és csak futott, futott.

– Köszönöm – szólalt meg a nővér. – Már tíz éve mindig ez az ajándékom, és mégse tudom megunni. Olyan megható! Ugye jövőre is szabadon engedünk egy sünt? – Hát persze – válaszolta elfogódottan a húga, és majszolni kezdték a gyümölcsös túrótortát.

Sikoly

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ahogy a groteszk sikoltásszerű görcsös belégzés vérfagyasztó hangját meghallottam, azonnal felugrottam, és a dohányzóasztalt felrúgva rohanni kezdtem a konyha felé, mielőtt még bármi felvillanhatott volna az agyamban. A képek a kiömlő vérről, a csak a bőr által tartott, lefittyedő ujjakról, az irháig égett bőrfelület négyzetmétereiről csak rohanás közben kezdek el záporozni lelki szemeim előtt. De akkor visszatarthatatlanul.

Ahogy pár másodperccel a velőtrázó fájdalomkiáltás után az ajtó helyén függő fagyöngyöket szétcsapva, a torkomban másodpercenként hármat robbanó szívvel berontottam a konyhába, a feleségemet a mosogatónál találtam, ahogy szétömlő mosollyal nyugtázza, hogy a nagyanyjától örökölt – amúgy pénzben kifejezhetetlenül parányi értékkel rendelkező – sótartót mégis sikerült a csípőjével a szekrényhez szorítania, mielőtt leesett volna a kőre.

Remek srác

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Én vettem fel a srácot. Rögtön tudtam, hogy be fog válni, hogy tetszeni fog Imre bácsinak, sőt, a fiának fogja érezni.

Egy keddi napon jött először. Imre bácsi ünnepélyesen fogadta. Mélyen a szemébe nézett, erősen megszorította a kezét, és azt mondta, hogy kár lenne minden szóért, mert munka közben válik el, hogy ki milyen ember, ami így nem kerül napvilágra, az nem érdemes arra, hogy bárki is tudjon róla.

Nekiláttak hát a munkának. Imre bácsi gondosan megmutatott mindent, elmondta az ügyek történetét, a belőlük kiolvasható tanulságot, a fiú véleményét kérdezte, és reflektált rá. Egyetlen percre sem hagyta magára, vagy munka nélkül; mindig gondja volt rá, hogy az új kolléga el legyen látva feladatokkal, hogy tudjon min gondolkodni, hogy ne kelljen tétlenül maga elé bámulnia.

Meg kell adni, a fiú is kitett magáért. Feszült figyelemmel itta Imre bácsi szavait, belső igénye volt rá, hogy megfeleljen nem csak az öregnek, hanem minden elképzelhető objektív – vagy akár túlzó – mércének. Olvasott, kérdezett, javasolt, gondolkodott és cselekedett. Nem tért ki semmilyen feladat elől, nem kímélte magát.

Az első munkanap végén, mintha az csak valami délibáb lenne, átlendültek, és szinte önkívületi állapotban lebegtek bele az éjszakába, hogy csak a következő reggelen, amikor a többi kolléga újra dolgozni jött, vegyék észre, hogy elröppent huszonnégy pillangószárnyú óra.

Már majdnem dél volt, amikor a srác – először megérkezése óta – valami furcsa zagyvaságot kérdezett Imre bácsitól, majd a választ meg sem várva felállt, és elsétált a szemöldökét felvonó szaki mellett, hogy a nyomtatóból kivegyen egy papírt, amivel kapcsolatban – reményei szerint – különösen előremutató ötlete támadt.

Alig közelítette meg azonban a nyomtatót egy-két méterre, amikor megtorpant, megrázta a fejét, mint aki zavarba ejtő álomból ocsúdott épp, bizonytalanul megfordult, és kezével a látómezeje széle felé csúszó világ után próbált kapni, de el már nem érhette. Ijedten meredt Imre bácsira, riadt tekintetével magyarázatot kért, de megvárni már nem tudta. Szeme világát feketeség vonta be bársony lepellel, tagjai elernyedtek. Elájult.

– Remek srác – fordult felém Imre bácsi, és egy kövér könnycseppet kent el a szeme sarkában – remek srác… – ismételte meg újra elfogódottan, és a konyha felé indult, hogy megigyon végre egy jó erős feketét.

Munkakörének 20%-ában: igazságosztó

Ma rám csukták a szovjet típusú metró kocsi ajtaját a Déliben. Kb. három órával az eset után még mindig érzek egy kis zsibbadást. Fülhallgató volt rajtam, nyilván ezért nem hallottam a figyelmeztetést. Már háromnegyed részben átléptem a küszöböt, és épp egy utastársamon próbáltam féloldalazva átjutni, amikor elindult az ajtó két irányból, és kicsukta a könyökömet meg az övtáskámat.

Vártam egy kicsit, hogy újra kinyitják, de nem. Kissé ellehetetlenített helyzetemből vissza kellett fordulnom, és szabad jobb kezemmel elhúzni a figyelemre méltó ellenállást tanúsító vasat. Mivel közben kicsúszott a kezemből, még egyszer rácsukódott – ezúttal – a kézfejemre.

A helyzetet úgy értelmeztem, hogy egy frusztrált, boldogtalan metróvezetőnek szerezhettem pár kellemes pillanatot, hozzásegítettem, hogy átélhesse az igazság mámorító diadalát. Én lehettem a flegma köcsög, aki nem hallja vagy leszarja a figyelmeztetést, és nem behúzott nyakkal, hanem emelt fővel, az ilyenkor kötelező meghunyászkodó testbeszédet hanyagolva próbál bejutni a szerelvénybe. De megmutatták nekem, hogy rendnek kell lennie, hogy a csengetés után bazmeg nincs ugrálás. Vagy úgy, hogy direkt rám csukták az ajtót, vagy úgy, hogy hadd menjen, ha megoldja, úgy is jó, ha nem úgy is. Magának kereste a bajt.

Hogy az ajtó feketés guminyomot hagy a bőrön, nem gond, lemostam a munkahelyemen. Ha mondjuk világos kabát lett volna rajtam, már nehezebben rándítanék vállat a dologra. De nem is ez érdekel az esetben igazán, hanem elképzeltem az esetet egy kicsit másképp.

Tegyük fel, hogy 76 éves néni vagyok, és a csontjaim ritkulásnak indultak már egy ideje. Oroszországban ez talán nem tétel (csodákról hallani az ottani nyugdíjasok állóképességét illetően), de nálunk simán csontot törhet ez az ajtó. De az akaratosabb, rátartibb nyugdíjas ebből sem tanul. Neki így, törött al- és/vagy felkarral mennie kell még egy megállót, hogy tényleg bevésődjön a lecke.

Munkahelyi légkör

– A vezetés maga se hitte igazán, hogy jó lenne ennél a cégnél dolgozni.

– Honnan veszed?

– Ha véletlenül mosolyogni láttak, drogtesztet csináltattak rajtam.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: