Christoph Waltz

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Tarantino a Becstelen brigantykban olyannyira központi figurának tartotta Hans Landát, hogy arra is felkészült, ha nem sikerül megtalálni az igazi színészt a szerepre, inkább nem csinálja meg a filmet.

Százával hallgatták meg a jelölteket, de senki nem volt az igazi, ezért az ezzel foglalkozó ügynökök – kínjukban – már mindenfelé kutatták a potenciális jelölteket. Így – illetve csak ekkor – került a képbe Christoph Waltz is, akit a rádióban korábban jóformán ismeretlen osztrák televíziós színészként mutattak be, ami felőlem nézve stimmel is, hiszen A becstelen brigantyk előtt nem tudtam a létezéséről, de kicsit utána olvasva látszik azért, hogy egyáltalán nem múlt nélküli emberről van szó.

Ezt az egészet csak azért említem meg, mert a fentieket tudva még jobban esik erre a filmre, meg a születésének a körülményeire gondolni. Merthogy van a film rendezője, aki tökéleteset akar alkotni, és előre meghúzza a vonalat, aminek alámenni megalkuvás, pusztító kompromisszum lenne, hát nem megy alá. És itt van egy színész, aki úgy kapta meg ezt a szerepet, hogy annyira magáévá tudta tenni a karaktert, hogy ő lett az igazi, és a filmben ez fényesen be is bizonyosodik.

Az, hogy Christoph Waltz most egy csapásra világhírű lett, teljesen rendben van, sőt. Tökéletesen megérdemelte. És ne felejtsük el, hogy a munka nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Ez sokszor nem látszik, amikor rácsodálkozunk egy világsztárra, de kicsit a dolgok mögé pillantva gyakran derül ki, hogy egy-egy fényes sikert évtizedekig tartó, konok szopás előz meg.

A mézeskalács ház

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Én pontosan tudom, hogy milyen gazdagnak lenni. Nagyapám elmesélte. Ugyanis mi nem voltunk mindig ilyen szegények. A dédapám még mérhetetlenül gazdag volt.

Annyira gazdag, hogy mézeskalács házat épített a családnak. Nem átvitt értelemben, hanem valóságosan. Szegénysorból emelkedett ki a maga erejéből. Azt hiszem, volt benne egy sértettség, egy dac a már eleve gazdagokkal szemben. És fel akarta bosszantani őket.

Vett egy telket az úri negyedben, és a rajta lévő márványlépcsős, ión oszlopos kúriát a föld színéig romboltatta, mert akkor már tudta, hogy neki mézeskalács ház kell, semmi más. Hadd ámuljon a sok beltenyésztett, jóba beleszületett sznob.

Persze őrültség volt az egész. Először is senki nem tudott akkora mézeskalács darabokat sütni, amekkorák a falakhoz kellettek. Dédapám építtetett hát egy óriási kemencét, és megfizette az ország legjobb cukrászát.

A mézeskalács falakkal az is volt a probléma, hogy nem bírták az esőt, hanem hamar átáztak, és elvesztették a tartásukat, így igen gyorsan – és elég gyakran – kellett pótolni, cserélni a ház egyes részeit.

De a mézeskalács ház a napot sem bírta, mert attól meg kiszáradt, megrepedezett. Dédapám ezt úgy oldotta meg, hogy hordószám hozatott mézet, és egy egész csapat munkás kenegette, itatgatta a falakat vagy hetente háromszor.

De gond volt a madarakkal, az egerekkel meg a rovarokkal is, mert azok is folyton rájártak a házra, és csipegették. A lecserélt falakat soha nem adta oda nekik a dédapám, hanem szénné égette a kemencéjében, aztán beleszóratta a folyóba.

Mondanom sem kell, hogy egy vagyont emésztett fel ennek a háznak a fenntartása. De nagyapám nem bánta. Tudta ő ezt jól. Ezért csinálta. Magában fuldoklott a röhögéstől, ahogy a karót nyelt szomszédok arcáról leolvasta a tébolyodott értetlenséget, hogy ha minden erejüket megfeszítik is, akkor sem érthetik meg a dédapámat, mert ő ravaszabb, sokkal ravaszabb ember náluk.

Szóval így teltek heves boldogságban az évek, csak aztán az üzlet elkezdett hanyatlani. Persze dédapám a mézeskalács házról csak a végső esetben tudott volna lemondani. Sajnos ez a pillanat is elkövetkezett. Olyannyira elfogyott a pénze, hogy már rég elzálogosította a telket is (a házra nem akart egyik bank sem hitelt adni).

Amikor aztán tényleg vége lett mindennek, és beütött a csőd, dédapám titokban bemászott a kemencébe, és a cukrász – persze anélkül, hogy tudta volna, mit csinál – belesütötte a fájdalmat mindvégig némán tűrő dédapámat a hétvégi eső miatt cserére érettet pótló, utca felőli falba.

Becstelen brigantyk

Több dolog is tetszett a Becstelen brigantykban. Elsősorban az, hogy a jók és rosszak jellemüket tekintve nem borotvaélesen különülnek el egymástól. A németek jó része kulturált, idegen nyelveket beszélő, a társas érintkezés kifinomult formáiban jártas ripacs, az egyik pozitív főhős viszont egy sajátosan modoros tennessee-i suttyó, és igazán csapata egyetlen tagjáról sem lehetne csuklás nélkül kijelenteni, hogy erkölcsileg a német katonák fölött állna.

Különösen tetszett a Hans Landát alakító Christoph Waltz színészi játéka és figyelemre méltó nyelvérzéke. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik színész munkájában hibát találtam volna.

Az amerikai filmekben gyakran sajátos viszonyt vagyunk kénytelenek észlelni a történelmi tényekkel kapcsolatban. Tarantino azonban egészen eredeti módon aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, és olyan módon lepi meg a nézőt, ahogy az nem várná.

Születésnap

A kerítés tövében, a hűvös szürkület leple alatt egy sün igyekezett a dolgára. De mozgása nem maradt észrevétlen. Egy negyven év körüli nő indult el feléje. A sün megállt, és összegömbölyödött. A nőn kesztyű volt, azzal nyúlt felé, felemelte, és elindult vele a terasz irányába. Ott már egy téglatest formájú, rozsdás kalitka várta. Rázárta az ajtaját.

A nő az egyik Macskássy lány volt. Szintén vénkisasszony nővérével laktak a szülőktől örökölt nagy házban. A kalitka a teraszajtó mellett volt. Ahogy a nővér megérkezett, rögtön észrevette a sünt, és az aranyos állatoknak kijáró gügyögéssel guggolt le hozzá.

A vénkisasszony mosolyogva járt kelt az elkövetkező napokban. Mindig volt egy kedves szava, egy szeretetteljes pillantása a sün számára. Sőt. Répával, barackkal, brokkolival halmozta el. De az állat nem akart enni egy falatot sem, a kirakott vizet viszont mindig megitta az utolsó cseppig.

Ahogy teltek a napok, a sün kalitkája egyre áthatóbb bűzt árasztott. A kis ketrec kiszáradt fa padlóját híg széklet marta, a szálló szag csavarta a Macskássy lányok orrát, csípte a szemüket, de ők nem haragudtak a kis emlősre. A sün az első napokban még aktív, mozgékony volt, aztán már csak feküdt a saját piszkában, és csak akkor mozdult, ha vizet kapott. A répák, a barackok és a brokkolik rothadni kezdtek, magukba szívták a folyós bélsarat.

A negyedik nap estéjén, körülbelül akkortájt, amikor a sünt fogta, kijött a húg a teraszra. Egy tortát tett az asztalra, és meggyújtotta a rajta lévő öt gyertyát. Az ajtó üvegén keresztül boldog izgalommal intett a ház belsejében várakozó nővérének, aki a jelre ki is jött. A húg lehajolt a kalitkához, és kinyitotta az ajtaját.

A nővér kétszerre fújta el a gyertyákat. Ezekben a pillanatokban a sün kezdeti bénultságából ocsúdva kimászott a szűk ajtón, és a nővérek meghatott tekintetétől kísérve rohanni kezdett a kerítés felé. Amikor már vagy húsz méter távolságra jutott, egy gilisztát vett észre. Rövid habozás után rárontott, és pár pillanat alatt befalta, aztán meg sem állt a kerítésnél, hanem lassítás nélkül átpasszírozta magát alatta, és csak futott, futott.

– Köszönöm – szólalt meg a nővér. – Már tíz éve mindig ez az ajándékom, és mégse tudom megunni. Olyan megható! Ugye jövőre is szabadon engedünk egy sünt? – Hát persze – válaszolta elfogódottan a húga, és majszolni kezdték a gyümölcsös túrótortát.

Sikoly

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ahogy a groteszk sikoltásszerű görcsös belégzés vérfagyasztó hangját meghallottam, azonnal felugrottam, és a dohányzóasztalt felrúgva rohanni kezdtem a konyha felé, mielőtt még bármi felvillanhatott volna az agyamban. A képek a kiömlő vérről, a csak a bőr által tartott, lefittyedő ujjakról, az irháig égett bőrfelület négyzetmétereiről csak rohanás közben kezdek el záporozni lelki szemeim előtt. De akkor visszatarthatatlanul.

Ahogy pár másodperccel a velőtrázó fájdalomkiáltás után az ajtó helyén függő fagyöngyöket szétcsapva, a torkomban másodpercenként hármat robbanó szívvel berontottam a konyhába, a feleségemet a mosogatónál találtam, ahogy szétömlő mosollyal nyugtázza, hogy a nagyanyjától örökölt – amúgy pénzben kifejezhetetlenül parányi értékkel rendelkező – sótartót mégis sikerült a csípőjével a szekrényhez szorítania, mielőtt leesett volna a kőre.

Remek srác

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Én vettem fel a srácot. Rögtön tudtam, hogy be fog válni, hogy tetszeni fog Imre bácsinak, sőt, a fiának fogja érezni.

Egy keddi napon jött először. Imre bácsi ünnepélyesen fogadta. Mélyen a szemébe nézett, erősen megszorította a kezét, és azt mondta, hogy kár lenne minden szóért, mert munka közben válik el, hogy ki milyen ember, ami így nem kerül napvilágra, az nem érdemes arra, hogy bárki is tudjon róla.

Nekiláttak hát a munkának. Imre bácsi gondosan megmutatott mindent, elmondta az ügyek történetét, a belőlük kiolvasható tanulságot, a fiú véleményét kérdezte, és reflektált rá. Egyetlen percre sem hagyta magára, vagy munka nélkül; mindig gondja volt rá, hogy az új kolléga el legyen látva feladatokkal, hogy tudjon min gondolkodni, hogy ne kelljen tétlenül maga elé bámulnia.

Meg kell adni, a fiú is kitett magáért. Feszült figyelemmel itta Imre bácsi szavait, belső igénye volt rá, hogy megfeleljen nem csak az öregnek, hanem minden elképzelhető objektív – vagy akár túlzó – mércének. Olvasott, kérdezett, javasolt, gondolkodott és cselekedett. Nem tért ki semmilyen feladat elől, nem kímélte magát.

Az első munkanap végén, mintha az csak valami délibáb lenne, átlendültek, és szinte önkívületi állapotban lebegtek bele az éjszakába, hogy csak a következő reggelen, amikor a többi kolléga újra dolgozni jött, vegyék észre, hogy elröppent huszonnégy pillangószárnyú óra.

Már majdnem dél volt, amikor a srác – először megérkezése óta – valami furcsa zagyvaságot kérdezett Imre bácsitól, majd a választ meg sem várva felállt, és elsétált a szemöldökét felvonó szaki mellett, hogy a nyomtatóból kivegyen egy papírt, amivel kapcsolatban – reményei szerint – különösen előremutató ötlete támadt.

Alig közelítette meg azonban a nyomtatót egy-két méterre, amikor megtorpant, megrázta a fejét, mint aki zavarba ejtő álomból ocsúdott épp, bizonytalanul megfordult, és kezével a látómezeje széle felé csúszó világ után próbált kapni, de el már nem érhette. Ijedten meredt Imre bácsira, riadt tekintetével magyarázatot kért, de megvárni már nem tudta. Szeme világát feketeség vonta be bársony lepellel, tagjai elernyedtek. Elájult.

– Remek srác – fordult felém Imre bácsi, és egy kövér könnycseppet kent el a szeme sarkában – remek srác… – ismételte meg újra elfogódottan, és a konyha felé indult, hogy megigyon végre egy jó erős feketét.

Munkakörének 20%-ában: igazságosztó

Ma rám csukták a szovjet típusú metró kocsi ajtaját a Déliben. Kb. három órával az eset után még mindig érzek egy kis zsibbadást. Fülhallgató volt rajtam, nyilván ezért nem hallottam a figyelmeztetést. Már háromnegyed részben átléptem a küszöböt, és épp egy utastársamon próbáltam féloldalazva átjutni, amikor elindult az ajtó két irányból, és kicsukta a könyökömet meg az övtáskámat.

Vártam egy kicsit, hogy újra kinyitják, de nem. Kissé ellehetetlenített helyzetemből vissza kellett fordulnom, és szabad jobb kezemmel elhúzni a figyelemre méltó ellenállást tanúsító vasat. Mivel közben kicsúszott a kezemből, még egyszer rácsukódott – ezúttal – a kézfejemre.

A helyzetet úgy értelmeztem, hogy egy frusztrált, boldogtalan metróvezetőnek szerezhettem pár kellemes pillanatot, hozzásegítettem, hogy átélhesse az igazság mámorító diadalát. Én lehettem a flegma köcsög, aki nem hallja vagy leszarja a figyelmeztetést, és nem behúzott nyakkal, hanem emelt fővel, az ilyenkor kötelező meghunyászkodó testbeszédet hanyagolva próbál bejutni a szerelvénybe. De megmutatták nekem, hogy rendnek kell lennie, hogy a csengetés után bazmeg nincs ugrálás. Vagy úgy, hogy direkt rám csukták az ajtót, vagy úgy, hogy hadd menjen, ha megoldja, úgy is jó, ha nem úgy is. Magának kereste a bajt.

Hogy az ajtó feketés guminyomot hagy a bőrön, nem gond, lemostam a munkahelyemen. Ha mondjuk világos kabát lett volna rajtam, már nehezebben rándítanék vállat a dologra. De nem is ez érdekel az esetben igazán, hanem elképzeltem az esetet egy kicsit másképp.

Tegyük fel, hogy 76 éves néni vagyok, és a csontjaim ritkulásnak indultak már egy ideje. Oroszországban ez talán nem tétel (csodákról hallani az ottani nyugdíjasok állóképességét illetően), de nálunk simán csontot törhet ez az ajtó. De az akaratosabb, rátartibb nyugdíjas ebből sem tanul. Neki így, törött al- és/vagy felkarral mennie kell még egy megállót, hogy tényleg bevésődjön a lecke.

Munkahelyi légkör

– A vezetés maga se hitte igazán, hogy jó lenne ennél a cégnél dolgozni.

– Honnan veszed?

– Ha véletlenül mosolyogni láttak, drogtesztet csináltattak rajtam.

Tizennyolcadik születésnap a hatósági orvosnál

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Tomeket csak az apja kísérte el. A lépcsőn mentek fel, mert a fiú még egyszer lépcsőzni akart. Nem bánta, hogy a nyolcadikra kell felmenni, sőt. Felment volna a századikra is. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, csak az egyre erősödő lihegésük visszhangzott a lépcsőházban.

Pont kettőkor, a megbeszélt időpontban értek a hatósági orvos rendelőjéhez. Az asszisztens bátorító kedvességgel szólt a fiúhoz. – Tomek Halderhez van szerencsém? Tomek bólintott. A nővér kedvesen rámosolygott, kinyújtott karjával és kitárt tenyerével mutatta az utat a rendelő felé. Tomek bement.

Az orvos olyan hatást keltett, mint egy nyugdíjas katonatiszt. Bár az is lehet, hogy csak az orrnyerge felé lejtő, bozontos, ősz szemöldöke miatt tűnt úgy. Ránézett Tomekre, végigmérte. – Hát, boldog születésnapot! – mondta. Tomek kényszeredetten elmosolyodott, és idegesen a kezét tördelte. – Hogy döntöttél? Bénítás vagy vakítás?

– Bénítás – felelte a fiú halkan, és nagyot sóhajtott. Hát eljött a nap, eljött a perc, és neki ki kellett mondania. Neki kellett kimondania. Egyszerre érzett megkönnyebbülést, és zsigeri félelmet. Megkönnyebbülést, mert a várakozás utolsó pár napja álmatlansággal és szorongással telt. (A lázadáson már túl volt). Félelmet, mert a neheze, a gyötrelmes év, az a háromszázhatvanöt fojtó nap, csak most kezdődik.

– Ha engem kérdezel, bár nem tetted, jól választottál. Én is a bénaságot választottam annak idején – szólt az orvos a múltba révedve. – Értem én, és hidd el, meg is értem, hogy nincs kedved ehhez az egészhez. Még csak azt sem várom, hogy hidd el, amit most mondok neked. De ha majd letelik az egy év, és még egy kis idő, majd emlékezni fogsz rá, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy a képesség-fosztás intézménye jobbá teszi az embert, és az emberen keresztül az országot. Rengeteget fogsz tanulni a fontosról és a lényegtelenről, a büszkeségről és az alázatról. A közösség, a család erejéről. Újjá fogsz születni, bölcs leszel, meg sem értheted még, mennyire. Na, add a karod, essünk túl rajta. Hamarabb kezded, hamarabb végzed, nem igaz?

A Scania lecke

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Járt ide ez a srác korábban is. Mindig öltönyben jött, céges autó a segge alatt, céges mobil a fülén. Lenézett mindenkit, nem nagyon érdekelte, hogy vagy-e a gépnél, ha meg konkrétan nem fért hozzá tőled, rögtön szólt, hogy húzz bele, mert ő is oda vár. Páran be is dőltek neki, aztán olyan rajongói lettek, vagy mi a tököm. Ott jártak a nyomában, és hallgatták a nagypályás szövegét. Olyan kakaskirály típus volt. Kereste a szemkontaktust, mintha mindenkivel el akarná dönteni, hogy ki a faszább csávó. Még a feje is mindig hátra volt hajtva valahogy, bele lehetett látni az orrába. Volt egy haverja, azzal jöttek mindig edzésre. Na, az meg teljesen normális volt. Nem is értem, mit akartak egymástól.

Aztán ez a csávó egyszer csak nem jött többet. Illetve nem láttuk vagy egy évig. Nem mintha hiányzott volna. Hanem amikor megjött újra, és alig ismertünk rá, akkor hallottam, hogy mi történt vele. Ment a céges kocsival a Balatonra, aztán egy amúgy semmi különös kanyarban érintő irányba kiszállt az árokba. Nem borult fel, hanem csak csúszott egy jókorát. Kurvaistenezett egy kicsit, hogy akad a hétvégi programja, aztán kiszállt megnézni, hogy mi is van a verdával.

És akkor bazmeg hátba vágta egy nyerges vontató! Ugyanott csúszott ki, ugyanúgy. Gondolom, hogy kellett, hogy legyen valami abban a kanyarban, mert ez már több pechnél. Szóval telibe kapta az a bazinagy Scania. És nem hiszed el, de nem halt meg. Persze mindene szanaszét tört, csak kábé a gerince nem. Mák. Viszont rendesen kómába esett asszem három hétre.

És bazmeg onnan is fölkelt. A csávó túlélt egy kamion gázolást, aztán fölállt a kómából! Azaz nem egészen állt fel. Mert hogy azért kihúzott ezzel az egésszel egy olyan lépjen a startmezőre kártyát. Épphogy nem bénult meg, mert mindenét tudta mozgatni egy kicsit, vagy legalábbis az orvosok látták, hogy az idegek elérnek mindenhova. Viszont konkrétan mozogni, meg beszélni, azt nem tudott.

Hanem újra kellett tanulnia mindent. És nekiállt bazmeg. Onnan, hogy akkor most ökölbe szorítom a kezem, meg elfordítom a fejem. Ilyenek. Na, és amikor már úgy-ahogy tudott járni, akkor újra lejött a terembe. Néma csönd, tudod. Aztán, hogy te, ez nem az a csávó, amelyik nagypályást játszott korábban? Mi a fasz van már vele?

Alig állt a lábán, az a haverja segítette le a lépcsőn, a rajongók persze sehol. Úgy járt, mint egy robot, amelyiknek merül az akkumulátora. Valahogy lendítette a tagjait, és nem volt két egyforma lépése, csak éppen hogy sikerültek valahogy. A hangja halk lett, és olyan színtelen. Fakó, ez a jó szó. Semmi hangszín, semmi hangsúly, nemhogy dallam. És lassú volt a beszéde, istentelenül lassú. A magánhangzókon még átlendült, de a mássalhangzókat úgy mondta ki, mint akinek közben ötven százalékot csökken az életereje.

Na de várjál, mert ez a csávó, aki alig tudott járni, ez edzeni jött le bazmeg! Ott reszketett mondjuk a hátgépnél, imbolygatta a kezeit a rúd körül, míg el nem kapta hirtelen, mert ugye semmi finom mozgása nem volt, és akkor csak úgy, súly nélkül elkezdett nyak mögé húzni. Kilátszott a karja a póló alól. Semmi. Mint egy óvodásé. A bőre is olyan volt, mint aki tegnap született. Markolta azt a rudat reszketve, és látszott, hogy majd beszarik, olyan nehéz. Az arcán nem láttál semmit, csak hogy összeszorítja a fogait, meg hogy potyognak bazmeg a könnyei. Potyognak? Folynak. Patakba. Hát bazmeg én is sírtam, neked megmondom. De csak neked, hallod? Nem elpofázni!

És a csávó lejött minden nap, és edzett. Újra kezdte a nulláról, és mostanra egész visszanyerte az eredeti formáját. Már ami az izmokat illeti. Mert a járásából, a sima arcáról, meg a hangjából most is kiabál, hogy valami kurvára nem frankó. De önállóan elmozog.

Oda is mentem hozzá, mert már nem bírtam tovább, és megmondtam neki, hogy utáltalak bazmeg, mert gizda voltál, de most nagyot nőttél a szememben, ez valami, amit te csinálsz, ez kőkemény dolog, és büszke lehetsz magadra bazmeg!

És igazából csak ekkor vettem észre, hogy ennek a csávónak lehet, hogy mindene meghalt egy kicsit, de a szemében lehet látni, hogy mi van belül. Nem látod ugye a mozgásából, nem hallod a hangjából, nem olvasod le az arcáról, de a szeme, az él. Kitalálod, mi van benne. Benne van az alázat, amit csak az érez, aki majdnem mindent elvesztett, aki megélte bazmeg, hogy hiába vagy az origóba, secperc mész a levesbe, és nem tehetsz semmit. Korábban kurvára büszkén, peckesen tudott nézni, máshogy nem is, de most semmi ilyesmit nem látni a szemében. Pedig most lenne mire nagypofájúnak lenni. De szerintem ő már jobban vágja, hogy mire mit lehet.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: