Tizennyolcadik születésnap a hatósági orvosnál

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Tomeket csak az apja kísérte el. A lépcsőn mentek fel, mert a fiú még egyszer lépcsőzni akart. Nem bánta, hogy a nyolcadikra kell felmenni, sőt. Felment volna a századikra is. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, csak az egyre erősödő lihegésük visszhangzott a lépcsőházban.

Pont kettőkor, a megbeszélt időpontban értek a hatósági orvos rendelőjéhez. Az asszisztens bátorító kedvességgel szólt a fiúhoz. – Tomek Halderhez van szerencsém? Tomek bólintott. A nővér kedvesen rámosolygott, kinyújtott karjával és kitárt tenyerével mutatta az utat a rendelő felé. Tomek bement.

Az orvos olyan hatást keltett, mint egy nyugdíjas katonatiszt. Bár az is lehet, hogy csak az orrnyerge felé lejtő, bozontos, ősz szemöldöke miatt tűnt úgy. Ránézett Tomekre, végigmérte. – Hát, boldog születésnapot! – mondta. Tomek kényszeredetten elmosolyodott, és idegesen a kezét tördelte. – Hogy döntöttél? Bénítás vagy vakítás?

– Bénítás – felelte a fiú halkan, és nagyot sóhajtott. Hát eljött a nap, eljött a perc, és neki ki kellett mondania. Neki kellett kimondania. Egyszerre érzett megkönnyebbülést, és zsigeri félelmet. Megkönnyebbülést, mert a várakozás utolsó pár napja álmatlansággal és szorongással telt. (A lázadáson már túl volt). Félelmet, mert a neheze, a gyötrelmes év, az a háromszázhatvanöt fojtó nap, csak most kezdődik.

– Ha engem kérdezel, bár nem tetted, jól választottál. Én is a bénaságot választottam annak idején – szólt az orvos a múltba révedve. – Értem én, és hidd el, meg is értem, hogy nincs kedved ehhez az egészhez. Még csak azt sem várom, hogy hidd el, amit most mondok neked. De ha majd letelik az egy év, és még egy kis idő, majd emlékezni fogsz rá, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy a képesség-fosztás intézménye jobbá teszi az embert, és az emberen keresztül az országot. Rengeteget fogsz tanulni a fontosról és a lényegtelenről, a büszkeségről és az alázatról. A közösség, a család erejéről. Újjá fogsz születni, bölcs leszel, meg sem értheted még, mennyire. Na, add a karod, essünk túl rajta. Hamarabb kezded, hamarabb végzed, nem igaz?

A Scania lecke

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Járt ide ez a srác korábban is. Mindig öltönyben jött, céges autó a segge alatt, céges mobil a fülén. Lenézett mindenkit, nem nagyon érdekelte, hogy vagy-e a gépnél, ha meg konkrétan nem fért hozzá tőled, rögtön szólt, hogy húzz bele, mert ő is oda vár. Páran be is dőltek neki, aztán olyan rajongói lettek, vagy mi a tököm. Ott jártak a nyomában, és hallgatták a nagypályás szövegét. Olyan kakaskirály típus volt. Kereste a szemkontaktust, mintha mindenkivel el akarná dönteni, hogy ki a faszább csávó. Még a feje is mindig hátra volt hajtva valahogy, bele lehetett látni az orrába. Volt egy haverja, azzal jöttek mindig edzésre. Na, az meg teljesen normális volt. Nem is értem, mit akartak egymástól.

Aztán ez a csávó egyszer csak nem jött többet. Illetve nem láttuk vagy egy évig. Nem mintha hiányzott volna. Hanem amikor megjött újra, és alig ismertünk rá, akkor hallottam, hogy mi történt vele. Ment a céges kocsival a Balatonra, aztán egy amúgy semmi különös kanyarban érintő irányba kiszállt az árokba. Nem borult fel, hanem csak csúszott egy jókorát. Kurvaistenezett egy kicsit, hogy akad a hétvégi programja, aztán kiszállt megnézni, hogy mi is van a verdával.

És akkor bazmeg hátba vágta egy nyerges vontató! Ugyanott csúszott ki, ugyanúgy. Gondolom, hogy kellett, hogy legyen valami abban a kanyarban, mert ez már több pechnél. Szóval telibe kapta az a bazinagy Scania. És nem hiszed el, de nem halt meg. Persze mindene szanaszét tört, csak kábé a gerince nem. Mák. Viszont rendesen kómába esett asszem három hétre.

És bazmeg onnan is fölkelt. A csávó túlélt egy kamion gázolást, aztán fölállt a kómából! Azaz nem egészen állt fel. Mert hogy azért kihúzott ezzel az egésszel egy olyan lépjen a startmezőre kártyát. Épphogy nem bénult meg, mert mindenét tudta mozgatni egy kicsit, vagy legalábbis az orvosok látták, hogy az idegek elérnek mindenhova. Viszont konkrétan mozogni, meg beszélni, azt nem tudott.

Hanem újra kellett tanulnia mindent. És nekiállt bazmeg. Onnan, hogy akkor most ökölbe szorítom a kezem, meg elfordítom a fejem. Ilyenek. Na, és amikor már úgy-ahogy tudott járni, akkor újra lejött a terembe. Néma csönd, tudod. Aztán, hogy te, ez nem az a csávó, amelyik nagypályást játszott korábban? Mi a fasz van már vele?

Alig állt a lábán, az a haverja segítette le a lépcsőn, a rajongók persze sehol. Úgy járt, mint egy robot, amelyiknek merül az akkumulátora. Valahogy lendítette a tagjait, és nem volt két egyforma lépése, csak éppen hogy sikerültek valahogy. A hangja halk lett, és olyan színtelen. Fakó, ez a jó szó. Semmi hangszín, semmi hangsúly, nemhogy dallam. És lassú volt a beszéde, istentelenül lassú. A magánhangzókon még átlendült, de a mássalhangzókat úgy mondta ki, mint akinek közben ötven százalékot csökken az életereje.

Na de várjál, mert ez a csávó, aki alig tudott járni, ez edzeni jött le bazmeg! Ott reszketett mondjuk a hátgépnél, imbolygatta a kezeit a rúd körül, míg el nem kapta hirtelen, mert ugye semmi finom mozgása nem volt, és akkor csak úgy, súly nélkül elkezdett nyak mögé húzni. Kilátszott a karja a póló alól. Semmi. Mint egy óvodásé. A bőre is olyan volt, mint aki tegnap született. Markolta azt a rudat reszketve, és látszott, hogy majd beszarik, olyan nehéz. Az arcán nem láttál semmit, csak hogy összeszorítja a fogait, meg hogy potyognak bazmeg a könnyei. Potyognak? Folynak. Patakba. Hát bazmeg én is sírtam, neked megmondom. De csak neked, hallod? Nem elpofázni!

És a csávó lejött minden nap, és edzett. Újra kezdte a nulláról, és mostanra egész visszanyerte az eredeti formáját. Már ami az izmokat illeti. Mert a járásából, a sima arcáról, meg a hangjából most is kiabál, hogy valami kurvára nem frankó. De önállóan elmozog.

Oda is mentem hozzá, mert már nem bírtam tovább, és megmondtam neki, hogy utáltalak bazmeg, mert gizda voltál, de most nagyot nőttél a szememben, ez valami, amit te csinálsz, ez kőkemény dolog, és büszke lehetsz magadra bazmeg!

És igazából csak ekkor vettem észre, hogy ennek a csávónak lehet, hogy mindene meghalt egy kicsit, de a szemében lehet látni, hogy mi van belül. Nem látod ugye a mozgásából, nem hallod a hangjából, nem olvasod le az arcáról, de a szeme, az él. Kitalálod, mi van benne. Benne van az alázat, amit csak az érez, aki majdnem mindent elvesztett, aki megélte bazmeg, hogy hiába vagy az origóba, secperc mész a levesbe, és nem tehetsz semmit. Korábban kurvára büszkén, peckesen tudott nézni, máshogy nem is, de most semmi ilyesmit nem látni a szemében. Pedig most lenne mire nagypofájúnak lenni. De szerintem ő már jobban vágja, hogy mire mit lehet.

Létbizonytalanság

– Tiszta ideg vagyok e miatt a létbizonytalanság miatt, hogy lehet, hogy elvesztem az állásomat.

– Figyelj, nem ezek a fontos dolgok az életben…

– Persze. Amíg be nem következik a dolog, és ott nem állsz az utcán jövedelem, meg bármiféle ígéret nélkül. Az már más helyzet azért. Akkor máshogy éled meg.

– Én már egyszer voltam úgy, hogy úgy nézett ki, hogy élni sem fogok, nemhogy munkám nem lesz. Azt mondta az onkológus, hogy három hónapom van hátra. Azóta másként…

– Na jó. Úgy könnyű.

Megoldódik

A pókokat soha nem bántom a lakásban, mert számítok a segítségükre például a molyok megtizedelésében. De a molyok maguktól is eltűntek már jó régen, mert felfedeztem és megsemmisítettem a bázisukat, egy fűszeres zacskót.

Más rovarok meg szerencsére nincsenek. Legalábbis én így tudtam. De most vettem észre, hogy a fény felé csalogató ablak sarkaiban kis pókhálók vannak, tele muslicákkal.

Szeretem, amikor úgy oldódnak meg a dolgok, hogy a legokosabb, ha semmit nem csinálok.

A plüss dínó

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ez egy plüss dínó volt. Nevetős zöld volt, voltak pufók hátsó lábai, és karmos elsők, volt sok vakító fehér foga filcből, és egy sor borostyán színben csillámló taraj a hátán. Erősnek, hatalmasnak látszott, de jóravaló dínó volt, akire mindig számíthatsz. Olyan selymes és meleg és puha volt, hogy oda kellett bújnom hozzá. Össze-vissza forgattam, ugrattam, mászattam fel és le, reptettem, néztem oldalról és fentről, távolról és közelről… amikor egyszer csak észrevettem a cipzár mögött a fenekébe varrt cédulát, és lassan kibetűztem, hogy „Figyelem! Gyermekek elől elzárva tartandó”.

Tíz százalék

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

A kutya álmát egy pisszenés szelte ketté. Azonnal kipattant a szeme, oldalvást elterülő testét kiflivé görbítette, és azzal a lendülettel felpattant. Az ajtó tejüvegén túl óvatos árnyak álltak várakozón, egyikük keze a kilincsen. A kutya hangos körömcsattogással ügetett oda, hogy egy mordulásból kibontott ugatással jelezze a terület hovatartozását. Az árnyak gyorsan elhalványodtak, a két ember eltűnt.

A gazda gyorsan előkerült a szobából. Az ablakhoz lépett, és megcsóválta a fejét, ahogy a két férfit látta távolodni. – Nyavalyások – szűrte át összeszorított fogain, de aztán megenyhült, és gyengéden megsimogatta a szorosan mellette álló kutya fejét, amit az gondosan a keze ügyébe dugott. – Jól van, okos vagy. – dorombolta szeretettel telve, és a hűtő felé indult, hogy elővegyen egy darab kolbászt.

– Pszt! – szólt a macska az előszobaszekrény tetejének félhomályából – El ne feledkezzünk a tíz százalékomról… – toldotta meg érezhető lesajnálással a hangjában.

Szamárköhögés

Gyerekkoromból az rémlik, hogy csapásként éltem meg, ha magyar film ment a TV-ben, és a közvélekedés is az volt, hogy a nálunk készült filmek szarok. Na de az ember közben felnő, és elkezdi kapizsgálni a könnyed szórakozás és a művészet közötti különbséget.

Töretlen fejlődésembe vetett hittel, nyitott szívvel, optimistán ültem le tehát a Szamárköhögés című film elé, és szinte egyszerre megértettem, hogy minden vád, amit annak idején összehordtak a magyar filmről, igaz volt.

Az egész olyannak tűnt, mintha egy baráti társaság sztorizgatna egymás szavába vágva’56-ról, meg arról, ami még az eszükbe jut, viccesnek szánt fragmentumokat böfögnek fel, amikre a beavatott többiek már csak bólintanak, hogy igen, igen, az kurva jó volt, amikor a Franciska.

A fősodor (bár bizonytalan vagyok, hogy végül is mi lenne az) nem kap hangsúlyt, csak egy a sok szilánk közül. Van ’56, vannak a családi viszonyok, van a nagyobbik testvér érdeklődése a nemiség iránt, meg van a kezdő színésznők számára kötelező mellvillantás. Egy család érdektelen, hanyagul összerakott története a történelem egy olyan epizódjáról, amiről – érzésem szerint – ötvenszer drámaibb / sodróbb / sötétebb / mókásabb mozgóképet lehetett volna festeni.

Úgy tekintek magamra, mint aki tudja, mi történt ’56-ban, meg milyen volt az ország klímája annak idején, az utalásokat is értem, amik mellett egy, a világ másik felén élő néző lassítás nélkül menne el, de a dolog mégis hidegen hagy. Se viccesnek, se drámainak nem találtam a jeleneteket. A megértés nem okozott örömet, csak a „na és?” kérdést csalta elő belőlem.

Külön kellemetlenségként éltem meg a szereplőválasztást. Úgy éreztem, hogy adva van a baráti társaság, a nyolcvanas évek sztárszínészei, meg a haveri kör gyerekei, tehát a például az USA-ban a végletekig hajszolt keresgélésekre és válogatásokra semmi szükség. Így lett az ötvenhárom éves Garas Dezső anyósa az ötvennégy éves Törőcsik Mari, és így hasonlítottak Garas és a testvére egymásra annyira, mint egy ló és egy pénztárgép.

A gyerekszínészek közül egyetlen egy volt, aki – az amúgy teljesen szükségtelen, hozzáadott érték nélküli – állatkínzós jelenetnél valami színészinek látszó képességet mutatott fel, de félek, hogy ott is csak magát adta, amikor lelketlenül, gonoszan vigyorgott. A valós kvalitások akkor csúcsosodtak ki a leginkább, amikor az egyik srácot lelőtték a kézihajtányról, és a megállás után ezzel a többiek is szembesültek. Az elvárható pánik vagy sokk helyett egy gyík mimikájával várták, hogy a rendező bácsi intsen nekik, hogy most már el lehet futni a helyszínről.

Semmi sem tökéletes

Az az érzésem, hogy a dolgok eleve nem lehetnek tökéletesek. Az evolúció is úgy működik, hogy hiba csúszik a másolásba, majd az így létrejövő mutáció akár hasznosnak is bizonyulhat. Ha tökéletesek lennének a kópiák, az élet csak egy fekete fénykép lenne színes, szélesvásznú film helyett.

Akik csúnyán meggazdagodtak, de mégsem borult el teljesen az elméjük, gyakran arról számolnak be, hogy életük legboldogabb periódusa éppen az volt, amikor csak egy hajszál választotta el őket céljuk elérésétől. Utána kiüresedés, lejtmenet, talajvesztés következett.

Az emberi arcokat is annál szebbnek látjuk, minél szimmetrikusabbak, egyik felük minél tökéletesebb tükörképe a másiknak. Egészen odáig, amíg a teljes szimmetria be nem áll. Onnantól kezdve ugyanis valami nem stimmel, kínosan beragad az egyensúly, a tökélyre vitt szépség még sincs olyan szép, mint a csak majdnem tökéletes.

Szóval mozgásban kell lenni, mindig törekedni a tökéletesre. Hogy soha ne érjük el, azzal külön nem kell bajlódni, az megoldódik magától. Ha pedig orbitálist vétünk, még mindig ott van az „olyan csúnya, hogy az már szép” lehetősége.

Kellene egy erkély

Az éjszakába nyúló mulatozás szomszédok általi éles bírálata, ami fiatalabb koromban olyan kellemetlenül érintett, ma már kifejezetten szórakoztat.

Most szombaton jól sikerült, értékteremtő összejövetelt tartottunk a ház amúgy totálisan kihasználatlan hátsó kertjében. A szomszédok egyetértésével létrehoztunk egy kis tűzrakó helyet, és a viharkárban elesett fa törzsének szeleteiből ülőalkalmatosságokat raktunk köré. Este aztán sörrel főzött, currys, gyömbéres, fokhagymás, krumplis, répás csülök-egytálat készítettünk bográcsban, amit relatíve halk zene mellett, beszélgetve fogyasztottunk el.

Gyermeki örömünk a végletekig elkeserített egy idős házaspárt a szomszéd, szintén kihasználatlan hátsó kerttel rendelkező házból. Érdekes módon először a rendezvény előtt fejezték ki aggodalmukat, majd utána a csalódottságukat, de közben nem adtak életjelet.

A másnapi romeltakarítás közben levitézlett ajtókkal, farostlemezekkel és kartonokkal körülbástyázott erkélyükről lenézve kérdezték, hogy most ugye végleg elmegyünk. Ezt a kérdést őszintén nem értettem, ezért kifejtőleg azt mondtam nekik, hogy tegnap volt mulatság, ma pedig – ahogy láthatják – a nyomokat tüntetjük el. Ennek nagyon megörültek, de – súlyos aránytévesztésről tanúbizonyságot téve – nem tudták magukban tartani, hogy iszonyú volt, amit tettünk.

Fordított helyzetben, ha azt veszem észre, hogy mások mulatni akarnak, amikor én alvást terveztem, pulzusszámom változatlansága mellett veszem tudomásul, hogy ez az együttélés triviális velejárója, hogy nincs vele semmi tennivaló, és – kicsit késleltetve – elalszom.

Ők azt mondták, hogy becsületes emberek ilyen iszonyatos ricsajt és tivornyát semmilyen körülmények között nem csinálnának. Azt feleltem, hogy ennek a becsülethez nincs köze, amire gondolnak, azt úgy hívják, hogy az emberek jól érzik magukat, illetve társas életet élnek. Azt is mondták, hogy harminc éve laknak a házban, de itt még ilyesmi soha nem történt. Erre sajnálkozásomat fejeztem ki az eseménytelenül, keserűen töltött három évtized miatt. Talán a becsületre visszautalva(?) hozzátették, hogy ilyet csak bérlők csinálnak, tulajdonosok (akik metakommunikációjából ítélve eleve értékesebb embernek számítanak) soha. Gyorsan visszapörgettem az ezzel kapcsolatos emlékeimet, és elárultam nekik, hogy ez egyszerű tévedés, a tények nem őket igazolják. A meccset a „Látom, maga is fiatal… Mai fiatal!” kiáltással igyekeztek lezárni, de mielőtt befelé indulhattak volna a világot kívül rekesztő remetelakként szolgáló lakásukba, még kénytelenek voltak hallani, ahogy megköszönöm a kedves szavakat. Igazán jól esett, hogy lefiataloztak. El kell már kezdenem megbecsülni az ilyen alkalmakat, mert nincs is olyan sok időm, amíg már majd nekem kell leordibálnom az erkélyemről. És addig még kellene egy erkély is…

A Magyarország – Ausztria – Ausztrália tengely

Eddig Ausztriában, egy egyszerű közértben tűnt fel leginkább az a szakadék, ami a hazai és az ottani eladók kedvessége között tátong. Most hallom, hogy Ausztráliában viszont ez a kedvesség annyira zavarba ejtő, hogy a Magyarországon kiképzett vásárló először lázasan kutatni kezd az emlékei között, hogy a valószínűtlenül kedves boltos esetleg gyerekkori jóbarátja-e, azért örül neki ennyire. A sokadik eset után aztán nyilvánvalóvá válik, hogy a gesztus üres, nem több egyszerű póznál.

Ennél azért talán az itthoni helyzet is jobb. Múltkor, amikor DVD-ket mentem venni például, az eladó épp egy cigit vett elő a kapuban, amikor meglátott. Rögtön tudta, hogy mire készülök, és a sóhajtásában semmi manír, semmi megjátszás nem volt, ha pedig nem értettem volna az elkeseredett testbeszédét, akkor is kisegített volna a bizonytalanságomból, hogy a szájáról könnyen le tudtam olvasni egy szomorú óakurvaanyád-ot.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: