Ha nem elégedett

Pénisznagyobbító beavatkozás garanciával! Ha nem elégedett az eredménnyel, városi terepjárót adunk ajándékba!

Futószalag

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Már évek óta, mióta István hazajött, havonta átmegyek hozzá a szomszéd tanyára. Feltöltekezni. Utána mindig bölcsebbnek érzem magam egy kicsivel. Pedig alig beszélünk, miközben segítek azokban a házkörüli munkákban, amiket egyedül nem tud megcsinálni.

Úgy érzem, hogy tartozom neki. Hogy egy kicsit helyettem is történt vele, ami történt. A szülei olyan korán meghaltak egy tűzben, hogy nem is emlékszik rájuk. A nagyapja nevelte. Az öreg soha nem szólt egy felesleges szót sem, így István megtanult mindenre figyelni, minden rezdülést észrevenni, minden neszt meghallani. Ismerte a nappal és az éjszaka minden zaját, a világosság és a sötétség minden lakójának a hangját. Ha a nagyapja mégis mondott neki valamit, annak mindig komoly súlya volt, azokat a szavakat egytől egyig megjegyezte. Így tanult meg mindent, amit a nagyapja tudott – és az nem volt kevés.

Amikor István már mindent tudott, az öreg délután rendet rakott maga körül, este megölelte az unokáját, reggelre pedig meghalt. Istvánnak ezek után magának kellett boldogulnia. Elment a városba dolgozni. Egy gyárba vették fel. Nagyapja soha egy rossz szót sem szólt a városról vagy a városiakról, de azt nem titkolta, hogy ő távol tartja magát mindkettőtől.

István megállta a helyét a futószalag mellett, hiszen sokkal többet is tudott annál, mint amit itt elvártak tőle, csak nem volt papírja róla. De nem panaszkodott, tette a dolgát, sose volt finnyás. De a zajt nagyon nehezen viselte. A szalag surrogását, a motor zúgását, a konzervek zakatolását, a munkások kiáltásait. Olyan volt az neki, mintha a gyertya lángjának táncát hegesztőpisztoly éles fénye törné ketté.

Munka után a villamos, az autóbusz, az autók zaja űzte a munkásszállásig, ahol a vékony falakon keresztül tört rá a többiek élete. Mindent hallott. Az emberek sokat beszéltek hozzá, de nem mondtak semmit, ha meg válaszolt, azt ők nem hallották meg. A nap végére egyszerre hallotta a szalagot, a konzerveket, a villamosokat, a röhögéseket a szomszédos szobákból, a fecsegést, mindent egyszerre, mindent egyre erősebben.

Az egyik nap, amikor már nagyon közel volt a műszak vége, a mindenfelől jövő zajok annyira felerősödtek István fülében, hogy már nem tudta elviselni őket. Be kellett hunynia a szemét, a fülére kellett tapasztania a tenyerét, de még az sem volt elég, hát összekuporodott, és ordított, ahogy csak a tüdejével bírta, amíg egészen el nem enyészett a hangja, amíg el nem kékült a szája, és sajgón levegő után nem kellett kapnia.

Mindenki őt nézte, ahogy felegyenesedett. Hangtalanul közeledtek hozzá, csak a szájuk mozgott. A futószalag némán siklott az olajos görgőkön, a konzervek puhán értek egymáshoz. Megszűnt minden hang.

István végre megnyugodott. Az orvos másnap megállapította, hogy megsüketült. Kártérítésre nem tartott igényt, egyszerűen leszázalékolták, ő pedig hazautazott a tanyára. Ott folytatta, ahol a nagyapja abbahagyta: foltozgatta a házat, megtermelte a magának valót. Egy hónap múlva, egy vasárnap reggelen (ami egyébként nem különbözött a hét többi napjától) madárcsicsergésre ébredt, és arra, hogy az én autóm gördülését hallja a szántóföld másik oldaláról, és arra, hogy újra mindent úgy hall, mint a nagyapja idejében.

Szamárköhögés

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Még nem voltam több tizenkettőnél, amikor a magyartanárunk mesélte, hogy Svédországban nem szinkronizálják a filmeket a TV-ben, hanem az eredeti nyelven és felirattal mennek. Ó, szegény svédek – gondoltam.

Általánosságban egyértelműen az eldönthetetlen kérdések közé tartozik, hogy az állam hagyja-e békén az embert, a gazdaság meg szolgálja ki a fogyasztó igényeit, vagy a mindenkori hatalom ennél feszesebb határokat húzzon, és korlátozzon bizonyos, amúgy érthető vágyakat.

Míg vezérelvként azzal értek egyet, hogy bízzuk az emberekre, mihez kezdenek, pár dologban pont az ellenkezőjét tartom életbevágóan szükségesnek.

Ma Budapesten egyetlen mozi van (noha a ’90-es években már volt sokkal jobb is a helyzet), ahol a kommersz filmeket eredeti nyelvükön, felirattal lehet megnézni. Az összes többinél azt üzenik az öntudatos fogyasztónak, hogy dehogyis kell betűkkel bíbelődni, meg csodálkozni, hogy ezek a köcsög angolok milyen bugrisan ugatják már az angolt, meg milyen furcsák a hangsúlyaik, meg hogyhogy bizonyos kifejezéseik valami egészen meglepően más gondolkodásmódról árulkodnak, mint a mieink. Nem, dehogyis kell fáradni. Meg lehet nézni magyarul, olvasni, de főleg angolul tudni sem kell. Itt bezzeg megvan az ügyfélközpontúság, kinyalják a nagybetűs ügyfél seggét, nem úgy, mint a lusta svédeknél.

Azt gondolom, hogy az idegen nyelvek magabiztos ismeretét úgy kell kikényszeríteni az emberekből, mint a szamárköhögés elleni oltást. (Ennek elsősorban nyilván az iskolában lenne a helye). Nincs elmászkálás, meg boci szemek, hanem paff, be a tűt. Vállrándítást sem ér a szememben az az érv, hogy de akkor nem mennek el moziba az emberek, és ennyi meg ennyi milliárd forint bevétel esik ki. Igen. Az első nem érdekel hány évben ez lesz az ára annak, hogy a következő évtizedekben esélyünk legyen tényezőnek lenni Európában, vagy legalább valami homályos, önálló rálátást szerezni arra, hogy mi történik a világban.

Pistán a sor

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Elérkezett a nap, amit Igmándi bácsi nem várt ugyan, de már egy éve készült rá. Aznap történt meg először, hogy még fel tudott ugyan kelni, de a lépcsőn már nem tudott lemenni, pláne nem a harmadikról.

Pistán, a pumi-vizsla keveréken volt a sor, hogy bizonyítsa odaadó hűségét. Igmándi bácsi már vagy egy órája leküldte a boltba a szokásos, minden reggelre előre összekészített csomagért: tejért, zsömléért és az aznapi újságért. Sokat gyakorolták a dolgot, de mindig együtt. Eddig mindig simán ment, de aznap Pista csak nem akart megérkezni. Igmándi bácsi aggódni kezdett.

Sötét gondolatok felhői gyülekeztek a fejében, elképzelte, hogy egyedül marad az életben, hogy majd idegenek segítségére szorul. Aztán mégis neszezést hallott az ajtó felől. Baljós gondolatait elhessegette, és feltápászkodott, hogy az ajtó felé induljon. De útközben megint furcsa érzés kerítette hatalmába. Hallotta Pista körmeit az előszoba parkettáján, meg valami mozgolódást is, de mindent összevetve gyanús csend, a némán végzett munka hangtalansága szüremlett be odakintről.

Ahogy kinyitotta az előszobaajtót, legnagyobb meglepetésére egy szállítómunkást pillantott meg, aki – Pista instrukciói alapján – vagy húsz-huszonöt jókora kutyaeledeles zsákot hordott be éppen a kamrába. Se tej, se zsömle, se újság nem volt egyiküknél sem.

Hullócsillag

Már vagy egy órája feküdtek hanyatt elábrándozva, egymás kezét fogva a langyos éjszakában, amikor egy szokatlanul méltóságteljesen utazó hullócsillagot vettek észre. Egymásra néztek, majd vissza a csillagra, és mindketten ugyanazt kívánták. Sonel azt, hogy Lunel boldog legyen egész életében, és Lunel is azt, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal.

Kifarolni

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Mindenkinek volt már olyan álma, hogy futnia kellett, de mintha víz alatt lenne, hiába dől rá, hiába figyel az ütemre, hiába szakad bele, egyszerűen nem megy. Én csak azt tartom diszkriminatívnak, hogy mára virradóra nekem ugyanezt egy szemmel láthatólag bármilyen funkció betöltésére alkalmatlan, szoruló kerekű, a tolórúd tövénél állandóan kifarolni akaró fahasábot tolva kellett kiviteleznem.

A bárányfelhő

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Egy bárányfelhő – kihasználva a viszonylagos szélcsendet – minden erejét összeszedte, és addig húzta be magát itt, és tolta ki ott, míg végül egészen felvette egy kölyökkutya formáját.

A bárányfelhőknek nagyon kevés idejük van arra, hogy bármit is cselekedjenek, mert pillanatok alatt a nap vagy a szél áldozatává válnak, és tucatnyi darabra hullnak szét, vagy nagyobb felhőkbe olvadnak bele tehetetlenül sodródva a sorsukat alakító természeti erők játékszereként.

Lázas igyekezetük nem önmagáért való. Ha egy álmodozó felismeri őket, megszabadulnak illékony felhő létüktől, és húsvér valósággá válnak. Persze a felhők élete is csak olyan, mint az embereké. Van, amelyik nem is próbálkozik. Van, amelyiknek sikerül valamilyen formát öltenie, de nincs aki észrevegye mielőtt megszűnne létezni. És persze vannak azok, akiknek sikerül.

Történetünk bárányfelhője boldog volt, hogy mindent megpróbált, ami csak az erejéből tellett. Azt a pár pillanatot, amit tökéletes kiskutyaformában töltött, szinte örökkévalónak érezte. Aztán nem tudta tovább tartani magát, és lassan elkezdett átalakulni. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy lábai foszlani, törzse egyre vékonyodva nyúlni kezd.

Aztán minden felgyorsult. Egy erős széllökés valósággal meglobogtatta a fülét, hogy aztán az egész felhőkutyát úgy, ahogy volt, hanyatt lökje. A felhő olyan szorosan csukta be a szemét, ahogy csak tudta, és megadta magát a sorsának. A következő pillanatban már nem érezte magán a nap melegét.

Pár pillanattal később újra hallotta a szél susogó hangját. Lassan kinyitotta a szemét. Ahogy a kövér fűben hanyatt fekve felnézett, egy kislány takarta el előle a napot. – De aranyos ez a kis puli! – csapta össze a kezét elragadtatva. – Ez nem puli, hanem tacskó. Nem látod? – javította ki a bátyja.

Eurovíziós Dalfesztivál

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Gyerekkoromban nem volt ugyan érdemi rálátásom a nemzetközi zenei életre, de hamar szemet szúrt, hogy míg a világ normálisabb részén alkotó zenészek már évtizedek óta teljes átéléssel gitárokat döfnek a lábdobok közepébe, össze-vissza rohangálnak a színpadon, és a rövidtávon elképzelhető legélvezetesebb módokon pusztítják magukat, addig nálunk Máté Péterek búslakodnak zongorakíséretre SZTK keretes szemüvegben és élre vasalt pantallóban.

A kortárs magyar zenéről most is azt gondolom, hogy egyetlen műfajban sem alkot olyat, amit ne lenne alapos okunk lehajtott fejjel szégyellni, de perspektivikusan az szomorít el igazán, hogy ez a fajta kínosság komplett kontinensünktől sem idegen.

Ami az Eurovíziós Dalfesztiválokon folyik, jól példázza azt a sztereotip, de alighanem igaz kijelentést, miszerint a XIX. század Európáé, a XX. Amerikáé volt, a XXI. pedig Ázsiáé (lesz). Megnéztem a ruhákat, belehallgattam a zenékbe. Dögszagú csillámlás árad az egészből. Ezereuros csillogó kosztümben tündöklő hölgyek és urak énekelnek az elesettek helyzete felett érzett szomorúságuktól áthatva olyan stílusban, ami még a ’80-as évek NDK revüinek életszerűtlenségét is felülmúlja, noha egyértelműen látszik rajtuk, hogy jó dolgukban egy mexikói fegyveres rablást is nemzetközi folklórtalálkozónak néznének pár boldog másodpercig.

A fényképezőgép

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Az ötéves Gergő az árnyékban szaladt hátrafelé a ribizlibokrok között az udvar végébe. Szólnia sem kellett másfél évvel fiatalabb öcsének, hogy kövesse; amúgy is mindig a nyomában volt. Gergő megállt, mintegy megelőző jelleggel csendre intette Bercit, óvatosan körbekémlelt, és melegítő felsője alól elővette apjuk tébolyodott imádattal óvott tükörreflexes fényképezőgépét.

– Fogd! – adta oda a megtiszteltetésbe beleborzongó Bercinek a gépet – és gyorsan csinálj egy képet rólam, aztán visszatesszük a szekrénybe.

– Miért rólad? – buggyant ki csalódott ártatlanul a kérdés Berciből.

– Azért bazmeg, hogy legalább egy kép legyen rólam, amíg még fiatal vagyok!

A fül

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

A férfi zömök, erős csontú volt. Napcserzett bőre is mintha vastagabb lett volna az átlagosnál. A festő ezzel együtt semmi igazán feltűnőt, semmi igazán különöset nem látott rajta. Csak a fülét. Oldalnézetből keskenynek mutatkozott, ami még hosszúkásabbnak tüntette fel valós arányainál. A kagyló csak egy egészen kis örvénylő lyuk volt olyan fekete szőrerdővel, mint egy, a szétfröccsenés pillanatában örökkévalóvá vált olvadt szurokgömb. A szőrszálak aztán feljebb kúsztak végig a porc mentén, hogy a fül tetejétől kicsit lejjebb szinte láthatatlanul finom, színtelen pihéknek adják át a helyet. A fül felső vége leginkább egy kovács hüvelykujjához hasonlított – persze köröm nélkül. Hihetetlenül vaskos volt annak ellenére, hogy bizonyosan nem birkózástól lett ilyen. Ez a fül nem síkidom volt, hanem a magának megkövetelt kis tér teljhatalmú ura. Ez a fül tele volt anyaggal, tele volt életerővel. Meg kellett volna tapintani, meg kellett volna szorítani, de a megbabonázva bámuló festő csak arra tudott gondolni, hogy ha életszerűen megfestené (márpedig életszerűen kell megfestenie), ahogy a tulajdonosán nyugszik, azt fogják mondani róla, hogy nem ért a hivatásához: még egy normális fület sem tud ábrázolni. Ahogy erre gondolt, felháborodott. Nem azon, hogy őt hozzá nem értőnek titulálnák, hanem azon, hogy ez ne lenne egy normális fül. Nagyon is normális, sőt több, nemesebb annál! Újra a férfire nézett, és hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ez az ember nagy valószínűség szerint tudatában sincs annak, hogy mit visel, vagy ami még rosszabb, még talán szégyelli is különös testrészét, vagy legalább a múltban valamikor restelkedett miatta. Száz szónak is egy a vége: mindenkivel szemben az lesz a legméltányosabb, ha levágja ezt a fület a bitorlójáról, és mielőtt megajándékozná az őt megillető szabadsággal, lefesti vaskosnak, szorítanivalónak, büszkének és szabadnak.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: