Amikor beszélni kezdett

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az asztal körül mindenki elcsendesedett, Kata, a következő előadó pedig beszélni kezdett. Egy beruházás szükségességéről akarta meggyőzni a jelenlévő, híresen rigorózus döntéshozókat.

Nagy lendülettel vágott bele. Hangosan beszélt, és ügyelt rá, hogy hangja mindig a levegőben zengjen, egy pillanatra se haljon el. Aggódott, hogy a csöndet kihasználnák a többiek, és belekérdeznének a mondanivalójába, támadni kezdenék, ne adj’ isten még belefojtani is megpróbálnák a szót, le akarnák söpörni a témát az asztalról, el akarnák hallgattatni őt magát még az előtt, hogy mindent el tudna mondani.

Hamarosan észrevette az első felhúzott szemöldököket. Gyorsítani kezdett a beszédén. Már hadart. Közben, ha bármi további jelét látta a türelmetlenkedésnek, ujját intőleg felemelte, hogy nem fejezte még be. Hangja időnként elfátyolosodott, ahogy a torkán valami megnyúlt, bugyborékolni akaró nyálömleny egyensúlyozott. Amikor már fojtott rikácsolásnak hallatszottak a szavai, gyorsan köszörült egyet a torkán, de épp csak annyit, hogy még épp érthető legyen, amit mond, több időt nem mert egy rendes krákogásra szánni, mert látta a tekintetekből, a fészkelődésből, hogy akkor lecsapnak rá; ha elejti a szót, rálépnek, és nem engedik felvenni soha már.

Sokáig bírta így, de aztán elmondott mindent, nem jutott már több az eszébe. Vége hát. Elmondta, amit akart. Talán nem volt elég összeszedett, de elmondta, ez a lényeg. Elhallgatott. Néma csend, és a többiek döbbenete nehezedett rá. Érezte, hogy elrontott valamit. Nem győzte meg őket.

Nagy levegőt vett, hogy újra megvívja a harcot, hogy elmondjon mindent, de ekkor az elnök rákiáltott. – Elég! Hagyja már abba, az isten szerelmére! Mi van magával?!

Kata megdermedt, megnémult. Körbenézett a szobában, a rá meredő szempárokba bámult, és valami iszonyút látott tükröződni bennük. Félelemmel telve, lassan maga elé emelte kitárt tenyereit, és kővé dermedve meredt rájuk. Végignézett magán, és a megtébolyodás határán reménytelenül egyensúlyozva látta, hogy ruhájában elveszve visszaváltozott azzá a kislánnyá, akit nem engedtek szóhoz jutni a szülei, akibe belefojtották a szót a tanárai, akitől elfordultak az osztálytársai, amikor beszélni kezdett.

Száz év magyány

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Csak most jutottam el életem első Garbiel García Márquez könyvéig; a Száz év magány-nyal kezdtem. Rögtön a könyv elején megtetszettek a furcsa, öntörvényű szereplők, akik a normálistól rendre valami egészen lényeges dologban, valami egészen komoly mértékben tértek el.

Márquez története igazán sodró. Engem az fogott meg a legjobban, hogy a teljesen hétköznapi események időnként furcsa, irreális színezetet kapnak, máskor szintén képtelen körülmények úgy simulnak az elképzelhetők közé, mintha mi sem volna természetesebb, megint máskor a kettő összekeveredik.

Erre az utóbbira – vagy végül is lehet vitatkozni, hogy melyikre is – hadd írjak egy konkrét példát is, annyira tetszett:

„Elsőnek Alvaro fogadta meg a tanácsot, hogy menjenek el Macondóból. Mindenét eladta, még a rabszíjra fűzött tigrisét is, amely az udvarról szokta megtréfálni a járókelőket, és örök érvényű jegyet váltott egy vonatra, amelynek nem volt végállomása”.

Szóval sok író a valóság keretei között izzad, hogy kifejezze, ami kikívánkozik belőle, Márquez viszont egy kópé mosolyával lépi át ezeket a határokat, aztán visszajön rajtuk keresztül; úgy mozog, mintha nem is lennének. Így aztán nincsenek is. És ez a szabadság-érzés átragad az olvasóra is. Nekem ez a pláne Márquezben. Kíváncsi lettem rá.

Erre válaszolni?

– Figyelj, én nem azt mondom, hogy ez valami tragédia, csak azt, hogy nem vagy jóképű. Ennyi.

– Persze. Akkor csak azt mondd meg, hogy szerinted anyám miért állítja ennek épp az ellenkezőjét?

– …

– Na? Mi van? Erre nem tudsz válaszolni, mi?

Én

Valami nem stimmel a személyes névmások körül. Én például tudom, hogy többet közülük nagy kezdőbetűvel kell írni, de tudatosan nem teszem. Álszent, mézes-mázas dolognak tartanám.

Számosságát tekintve így több hibát vétek, mint azok a gazemberek, akik következetesen azt írják, hogy „Én”, de fertelmes bűnük még így sem összemérhető az én kisszerű lázadásommal.

Ezek az emberek a világ középpontjában érzik magukat, minden jogosultságok origójában. Ezek az emberek sétálnak a sor elejére, ők hajolnak ki a merci ablakán, hogy mohó ujjaikkal felmarkolják a támogatást.

***

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Kadarm célzásának hatására megnéztem a szótárban, és kiderült (számomra is), hogy a te, ti és ön szavakat egyszerűen kis betűvel kell írni.

Ez sajnos három szempontból is problémát jelent. Egyrészt a világ még jobban elkurvult mint gondoltam, másrészt én beugrottam neki, harmadrészt kiderült, hogy nem is lázadtam.

Portugália

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

El akarok menni majd Portugáliába, mert akik Amerika felfedezése után vagy kétszáz évig csak az aranyat hordták haza, és csak utána az első paradicsom palántát, akik csak dőzsöltek, építtették a tömör arany szobrokat, templomokat és kocsikat cicomáztattak ahelyett, hogy a jövőbe fektették volna a gazdagságukat, majd amikor mindezzel végeztek, összeestek, mint egy meglőtt tüdő, azok tudnak valamit, amihez mi is értünk. Rokonoknak tűnünk.

Találkozunk

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

A megajánlott koszorúfeliratok között akadt meg a szemem a „Találkozunk” tételen. Ha már fenyegetni kell, sokkal egyenesebbnek, karakánabbnak tartom az „Ugye nem hiszed, hogy ennyivel megúsztad?” szövegváltozatot.

Növékenység

Talliában nincsenek kövér emberek. Akit nálunk hízékonynak mondanak, ott növékeny. Aki nálunk túlsúlyosnak számít, ott magas. Akit elhízottnak hívunk, az ott égimeszelő.

Az alacsonyak önbizalommal teltek, és gyakran összesúgnak a magasak háta mögött. A magazinok címlapjairól már-már irreálisan kis emberek nevetnek az olvasók arcába. A magasak lehajtják a fejüket, meggörnyesztik a hátukat, keresztcsíkos ruhát hordanak, és minden egyéb módon igyekeznek elleplezni szégyenletes magasságukat.

Az utóbbi években külön boltok segítenek rajtuk a ruházkodás terén, de a közlekedés – szélsőséges esetben – sokkal nagyobb gondot tud okozni. Előfordul, hogy az elnőttel a repülőn a felette lévő helyet is kifizettetik.

Casio

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Valamikor ’84 körül kaptam meg életem első Casio óráját. Azt kértem apámtól, hogy legalább négy gombja legyen, a délután négyet tizenhat órának mutassa, és mindenféle gombnyomás nélkül írja ki a másodperceket is.

A három kívánságból egy teljesült: a másodperces. Sajnos csak tizenkét órás üzemmódja volt, és két gombja. Azok viszont süllyesztettek. Ez a különlegesség valamilyen szinten védhetővé tette a két gombot a négygombos órákkal büszkélkedő osztálytársakkal szemben. Aztán hamar kiderült, hogy pontosságban egyetlen más versenyző sem éri utol. Az ezzel járó presztízst – úgy érzem – kellő méltósággal viseltem.

Az óra annyira sportos volt, hogy álszerénységnek tartottam, hogy a szükségszerű vízállóságáról nem tesznek említést a leírásában. El is mentem vele uszodába, és nem is lett semmi baja egészen addig, amíg ki nem jöttem a vízből. Ott elengedte magát a számlapot fedő plexi. Ezt visszaragasztottam, és minden ment tovább, ahogy addig.

Hét évig működött az eredeti elemével, a másodikkal már csak egyet, aztán többet sehogy, semmivel. Még ma is megvan. Emlék.

***

Pár éve elhatároztam, hogy veszek egy olcsó, strapabíró órát, amiben lehet sportolni, úszni, merülni, kirándulni, amit nem sajnálok véletlenül odavágni, stb. Fel sem merült bennem más opció, mint a Casio.

De szomorúan láttam, hogy a pontosság ikonjából divatcikk lett – legtöbbször vállalhatatlan külsővel. Rövid kesergés után kiválasztottam a fenti igényeknek legolcsóbban megfelelő, és engem nem nyolcéves, nemi identitásában bizonytalan gyermekként feltüntető darabot.

Az óra minden fontos paraméterében teljesíti, amit vállalt, de… Az egyik gond a szíjával van. A negyedik lyukban szoros, az ötödikben tág, elforog. Ehhez mérhető tragédia, hogy tulajdonképpen nem tetszik – még akkor sem, ha szemből úgy néz ki, mint egy robotmacska. Mindent egybevetve megakadályoz abban, hogy újra átéljem azt a minőségélményt, amit annak idején. A végén még – ha nincs szerencsém – kiderül, hogy nem is különösebben pontos.

Megnyugodtál

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

– Látom, végre kisimultál, megnyugodtál az utóbbi egy-két hétben. Kezdenek bejönni a dolgaid, amiket korábban elterveztél?

– Nem. Végleg lemondtam róluk.

Bajtársiasság

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

– Nem bírom tovább – nyögte Agterson. Alig tudta megformálni és áterőltetni a hangot száraz nyelvén és véresre cserepesedett ajkán. Megpróbált nyelni egyet, de csak a torka szorult össze, mintha ezernyi tű tartaná össze és tépné darabokra egyszerre. Verejtékezett és fázott, a nap kegyetlen égetését a hőérzettől elkülönült, metsző fájdalomként érzékelte. Látómezeje szélén kiégett fehérség, és leselkedő illúziók kerülgették egymást. Lerogyott a forró földre. Féloldalt feküdt, és felkönyökölve próbálta távol tartani magát a portól, ami ki akarta szívni az utolsó csepp nedvességet, az utolsó csepp életet is belőle.

– Nem fogok tudni veletek menni – suttogta szárazon – Vigyetek el a folyóig, ha meghaltam. És dobjatok bele. Akkor legalább vége lesz ennek a rohadt szárazságnak.

– A folyóig? – kérdezte Distner. Az még vagy háromszáz méter! Figyelj, megígérjük, hogy elviszünk odáig, de azért jobb lenne, ha megpróbálnál tovább jönni, ameddig csak bírsz. Légy ránk is tekintettel, mi is ugyanannyit gyalogoltunk, mint te… mondjuk az is igaz, hogy minket nem lőttek meg…

– Igazad van, ne haragudj, csak ez a szar halálfélelem… teljesen kiforgat magamból – mondta Agterson alig hallhatóan, szégyenkezve, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon állni.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: