Natasa filigrán alakját párás fényesség vonta körbe, ahogy két, ólmosan puffadt szatyorral a kezében felbukkant a hosszú lépcsősor tetején. Résnyire nyitotta cseresznyepiros ajkait, ahogy pihegett. Dús, hollófekete hajkoronájából egy rakoncátlan tincs omlott fénylő homlokára. István már várta. Ha sportolástól látta így kipirulni a feleségét, az nem érintette meg különösebben, de ha valamiféle munkától, az mérhetetlenül felizgatta. Most is majd’ összeroppantotta izgalmában a kezében tartott sörösüveget.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Osztálytársunk, Lui annyira szürke, egérszerű volt, annyira nem bocsátkozott semmiféle cselekvésbe, annyira meghúzta magát, végső soron annyira el akart tűnni a világ szeme elől, hogy mindenki őt vette észre elsőnek.

 

Drót, seszínű haja, kifejezéstelen, soha semmilyen érzelmet el nem áruló lárvaarca, halványkék erekkel behálózott sárgásszürke pergamenbőre volt. Csontjai törékenyek, háta görbe, karjai erőtlenek, ujjai nedvesek és véznák voltak. Soha nem nézett konkrétan valakire vagy valamire, csak kinézett a fejéből. Tekintete tompán pislákolt.

 

Csak akkor szólalt meg, ha az elkerülhetetlen volt. Hangja ilyenkor fakó, érzelemmentes, élettelen volt, kurta szavait ugyanakkor – minthogy nem volt gyakorlata a megszólalásban – kissé eltúlzott hangerővel engedte a külvilágba, hogy aztán pengeszáját megint szorosra zárja.

 

A megszólalást egyébként – az esetek döntő többségében – csak a felelések alkalmával érezte elkerülhetetlennek. Külön tragédia, hogy akkor meg tudásának kínzó hiánya ítélte némaságra. Így volt azon a földrajz órán is, amelyikre annyira élesen emlékszem.

 

A tanár eleinte ült a pulpitusa mögött, Lui pedig mellette állt ernyedten lógó karokkal, és szótlanul nézett a fal egy alacsony pontjára, vagy legalábbis arrafelé. Könnyű kérdéseket kapott, de nem tudott megfelelni rájuk. A tanár fészkelődni kezdett, a fejét csóválta. Lui csak állt némán, rezzenéstelen arccal. A tanár felállt, és körbe-körbe sétálva rátért a mentő kérdésekre, azokra, amiket mindenki tud. Lui röviden megköszörülte a torkát, mire mindenki visszatartotta a lélegzetét, de a krákogást nem követte kinyilatkoztatás, illetve Lui arcáról semmilyen szándékot, pontosabban egyáltalán semmit nem lehetett leolvasni.

 

A tanár nem tudta tovább leplezni idegességét. Luit a maga kudarcának is érezte. – Akkor mondj valamit! – szólt emelt hangon. – Bármit! Akármit, ami eszedbe jut! Hát nem emlékszel semmire? Nem!? – folytatta egyre hangosabban. De Luinak a szeme sem rebbent, az ajka sem moccant. – Akkor kérdezz! – ordította a tanár. – Kérdezz, hogy mit nem értesz! Mire vagy kíváncsi?! Az isten verjen meg, nem tudsz kérdezni se?! Meg fogsz bukni! Te nem csak meg fogsz bukni, hanem neked véged van! Mit akarsz így csinálni az életben?! Erre válaszolj! A kurva istenit, mondj már valamit! Vagy tudod mit? Ne mondj semmit, csak bólogass, vagy ingasd a fejed! Na?

 

Luin semmi változás nem látszott. A tanár már kipirult, arca eltorzult, homlokán verejték gyöngyözött, de Lui csak állt ott görbén, némán, sárgásszürkén. – Csinálj már valamit, te szerencsétlen! Baszd meg! Akármit, és megkapod a kettest! Na!! Semmi?! Esküszöm, te nem vagy normális! Hát nem veszed észre, hogy már sértegetlek? Miért nem reagálsz?! Néma vagy?! Nem tudod mozgatni az arcizmaidat?! Nem értelek. Nem félsz, hogy megbuksz? Hogy így nem élheted le az életedet? Nem vagy zavarban, hogy hülye vagy? Nem haragszol legalább, hogy kiabálok veled?

 

A tanár ekkor – mivel továbbra sem kapott választ vagy bármilyen reakciót – Lui fölé magasodott, megragadta a vállát, és két kidagadó érrel a nyakán, meg eggyel a homlokán, nyálat prüszkölve, közvetlen közelről az arcába ordított:

 

– A picsába! Vannak neked egyáltalán érzelmeid?!!

– Igen – felelte Lui kissé eltúlzott hangerővel, fakó géphangon és rezzenéstelen, itt-ott nyáltól csillanó arccal. Aztán újra összezárta vértelen ajkait.

Dávid mindenkit elképesztve kijelentette: – Én laccsolok. Most, hogy kimondta… tényleg. De hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel egyikünknek sem?

 

 

 

Dávid azt mondta, hogy évekkel ezelőtt, hosszadalmas, hiábavalónak bizonyuló küzdelem után végül úgy döntött, majd csak olyan szavakat használ, amiben nincs egy sem a félelmetes hangból. Amint meséli, kezdetben állandóan bele-belefutott ugyan a sajátos csapdába, de aztán szépen megszokta, hogy vannak tiltott szavak, más, amúgy kevéssé kedvelteket pedig sajnos menthetetlenül használnia kell, hiszen nincs helyettük jobb.

 

Ezt a szöveget – az eddig kifejtett teljesítményt méltatandó – Dávidnak ajánlom. Nyugodtan felolvashatja a vizsgabizottság előtt fennhangon, senki nem fog gyanakodni, hogy beszédhibája miatt alkalmatlan lenne bemondónak.

Mint minden reggel, Kiss Attila, 10.B. osztályos tanuló fülhallgatóval a fülében ült a villamoson, és az iskola felé tartott. Ahogy egy hosszú, egyenes szakaszhoz értek, kedvenc számának elszabadult gitárszólója lassú körzéssel ráereszkedett az alapriffre, majd egyesült vele. Ebben a pillanatban Kiss Attila jelenést látott. A villamos tetejét fényár tépte szét, és a fiút a duzzadt ajkú, fülledten kacsintó Szűz Mária csalogatta magához. Vonzásának engedve felállt az ülésből, mellkasát kidüllesztette, karjait az ég felé tárta, és kissé elemelkedett a padlótól, majd – alig pár pillanattal később – felszállt a villamos fölé. Öt napja mosott haja glóriaként terült ki a szélben, pattanásai belerepültek a napba, ő pedig csak nevetett és szállt az ég felé. Az igazolatlan nap, a bukás biológiából, és a tízóraiját elbirtokló 12-edikesek súlytalan parányokká zsugorodtak szemében.