Különbségek és hasonlóságok

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az egyes kultúrák egymáshoz képest rengeteg különbséget, és nagyjából ugyanannyi hasonlóságot vonultatnak fel.

Megváltó rockzene

Mint minden reggel, Kiss Attila, 10.B. osztályos tanuló fülhallgatóval a fülében ült a villamoson, és az iskola felé tartott. Ahogy egy hosszú, egyenes szakaszhoz értek, kedvenc számának elszabadult gitárszólója lassú körzéssel ráereszkedett az alapriffre, majd egyesült vele. Ebben a pillanatban Kiss Attila jelenést látott. A villamos tetejét fényár tépte szét, és a fiút a duzzadt ajkú, fülledten kacsintó Szűz Mária csalogatta magához. Vonzásának engedve felállt az ülésből, mellkasát kidüllesztette, karjait az ég felé tárta, és kissé elemelkedett a padlótól, majd – alig pár pillanattal később – felszállt a villamos fölé. Öt napja mosott haja glóriaként terült ki a szélben, pattanásai belerepültek a napba, ő pedig csak nevetett és szállt az ég felé. Az igazolatlan nap, a bukás biológiából, és a tízóraiját elbirtokló 12-edikesek súlytalan parányokká zsugorodtak szemében.

Koncert-pszichológia

A koncerten Laci, az enyémnél sokkal célratörőbb életszemléletének farvizén a B szektor ötödik sorából a kettő és feledik, harmadik környékére jutottam (ő az elsőbe). Egy kicsit zavarban voltam emiatt, de mivel csak meglévő réseket használtunk ki, meg mert átlagosan tizennyolc évente jutok el AC/DC koncertre, opportunizmusomat bocsánatos bűnnek tekintem, és azt gondolom, hogy a társadalomra való veszélyességem még így is csekély maradt. Aki az előzenekar játéka közben ment ki WC-re, azt viszont önveszélyesnek tartom, olyasvalakinek, aki nem képes felismerni alapvető érdekeit.

Szóval viszonylag hamar a végleges helyemen találtam magam pár tinédzser társaságában. A komolyabb ugrabugrálás környékén egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyikük sandán, szeme sarkából lesve tendenciózusan tolni kezd hátra-oldalra. Az ehhez hasonló, de árnyaltabb élethelyzetekben általában azt hazudom magamnak, hogy méltatlan hozzám az ilyen kisstílű helyezkedés, és kilépek a konfliktusból.

De ez nem ilyen helyzet volt. Mindenfajta mérlegelés nélkül visszavertem a támadásokat, kétséget sem hagyva afelől, hogy ha engem akar félrelökni, több energiára lesz szüksége, mint amennyije van. Magyarul keményen visszalöktem a helyére, és lecövekeltem ott, ahol álltam.

Rövidesen elfogyott a türelme, és kicsit elkeseredve, érzelmileg erősen bevonódva, de kulturáltnak mondható hangnemben kérdezte, hogy mit akarok még tőle, hova menjen még. A mögötte, illetve mellettem álló haverja is visszhangozta a kérdést, megfejelve azzal, hogy a srác már mit tudom én mióta áll ott.

A kérdés meglepett. Ez a srác tényleg áldozatnak érzi magát? Hát csak az lehet. Nyilván korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy tízezres nagyságrendű koncerten összenyomódnak, hullámzanak, dülöngélnek az emberek. Ezt érezhette személye elleni támadásnak. Azt mondtam neki, hogy ha valakitől, hát tőle nem akarok semmit, és azt javasoltam, hogy egyszerűen mellőzze a direkt lökdösésemet, és igyekezzen a helyén ugrálni.

Nem tűnt maradéktalanul boldognak a válaszommal, de alighanem leesett neki, hogy van abban valami, amiről beszélek, mert megfogadta a tanácsomat, és csodák csodája: mindketten elfértünk – noha később is előfordult, hogy egymáshoz értünk. Most azzal hízelgek magamnak, hogy tanult tőlem valamit. Még ha az zavarba ejtő trivialitás is volt.

Egy százötven centi, negyvenhárom kiló körüli lánynak meg saját kezdeményezésből ajánlottam egy magától értetődő, a koncertek világtörténetében tömegesen alkalmazott módszert: üljön fel százkilencvenes barátja nyakába. Határtalan sértettséggel a hangjában válaszolta (és ezt arcjátékával is megtámogatta), hogy nem hajlandó felülni. Azon sem lepődtem volna meg, ha hozzáteszi, hogy eltökélte, hogy végigszenvedi, végigdühöngi, végigmártírkodja a koncertet, és gyűlöletét rázúdítja mindenkire, aki ebből megpróbálja kizökkenteni.

Mivel nem vagyok úgynevezett megküzdő, illetve a végsőkig elszánt altruista típus, azonnal ráhagytam a döntését, és a sajátom szerint folytattam az estét: kurva jól szórakoztam.

Padlószőnyeg

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan üljek a székemen. Az orromat piszkáltam, ujjaimmal a combomon doboltam, némán fütyültem. Időnként az izmaimat is megfeszítettem, az állkapcsomat is szorosabbra zártam. De semmi nem használt.

Csak ültünk körben, sorba mindenki mondott valamit, de képtelen voltam odafigyelni, csak a fejemet forgattam, csak vettem a mély lélegzeteket. A szemem előtt összefolyt a sok öltönyös; egyedül én voltam farmerban.

Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Pár perc teljesen kiesett, de amikor feleszméltem, még mindig ugyanaz az ember beszélt. Ekkor ültömben lehajoltam, hogy feljebb húzzam a zoknimat. Magam sem tudom, miért, de lopva megsimítottam a szőnyegpadlót. Feszes volt, de volt benne puhaság is. Ruganyos volt. Erre jutottam.

Kihúztam magam, és megpróbáltam a beszélőre figyelni, de tekintetem elkalandozott. A padlószőnyeget bámultam. Először nem volt rajta semmi különös, de aztán – minél tovább néztem, annál inkább – úgy láttam, hogy egy bizonyos sávban sötétebb, mint máshol. De hiszen ez egyszínű padlószőnyeg. Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, nem láttam semmit. Aztán megint bambulni kezdtem. Újra előjött a sötétebb sáv. Nem tudtam levenni róla a szemem.

Valahogy vonzani kezdett. Magához akart szippantani. Szinte láttam a levegőben az ívet, amit szükségképp be kell járnom, aminek a vége a székek által alkotott kör közepén volt. Lassan emelkedni kezdtem, de észbe kaptam, és visszaszorítottam magam az ülőlapra. Izmaim önálló életre keltek. Először külön-külön kezdtek el összehúzódni, majd összehangolva. A folt, az ív… Összeállt a kép. Bukfenceznem kell. Kell!

Úristen, dehogyis! Éppen, hogy nem szabad bukfenceznem! Miért tenném? Ez nem normális! De az izmaim megkettőzték erejüket. Az első ugrási kísérletet egyszerű homorításba hajlítottam, mintha csak mozgó beleim hangadását próbálnám palástolni. De közben elkezdtem a bukfencre gondolni. Vágyni rá. Behunytam a szemem, és elképzeltem a mozdulatot.

És ebben a pillanatban már ugrottam is volna, de időben észbe kaptam megint, és csak egy kicsit emelkedtem meg. Gyorsan úgy csináltam, mintha a párna gyűrődött volna meg alattam; megigazítottam. Ezt néhányan észrevették. A harmadik roham egy pillanat múlva jött, és már csak akkor tudtam megfékezni, amikor már álltam. Minden tekintet rám szegeződött.

Ekkor a tábla felé mutattam, szemeimet résnyire húztam, mintha nem látnék rendesen, majd bólintottam, és visszaültem a helyemre. Teljesen ellazítottam magam, minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy egyetlen izmom se ránduljon, de az agyamat nem tudtam megzabolázni. Csak azt a szép ívet vágytam, a padlószőnyeg ruganyos érintését, a bukfencet.

Pedig nem szabad, ez egyértelmű. Nemcsak, hogy nem szabad, hanem óriási hiba lenne. Rettenetesen kínos. Miért vágyom rá mégis? – kérdeztem magamtól kétségbeesve. De ahogy ezen gondolkodtam, kicsúszott az irányítás a kezemből, összehúzódtam, combom és lábikrám megfeszültek, én pedig megadva magam a kínzó, édes vágynak, ugrottam.

Nem érdekelt semmi, csak az ugrás, a bukfenc öröme. Ahogy végeztem a mozdulattal, egy pillanatra mennyei nyugalom költözött a szívembe, de rögtön utána megijedtem. Néma csend lett, mindenki engem bámult. Karnyújtásnyira tőlem, jobbra észrevettem egy tollat a földön. Érte nyúltam, és odaadtam vélhető tulajdonosának. – Ezt, azt hiszem, te ejtetted el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettenetesen elgémberedtem – folytattam szünet nélkül, és a másik oldalon ülők felé kacsintottam.

Megkönnyebbült nevetés morajlott fel, a fejtágító vezetője pedig elnézést kért, hogy ennyire nem figyelt a múló időre, és szünetet rendelt el, ami után én már nem mentem vissza.

AC/DC – Just a Good Rock’n’Roll Band

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Hadd legyek én hétszáznegyvenharmadik, aki ír valamit a tegnapi AC/DC koncertről. Vallásos élmény volt. Engem egészen elképeszt az, hogy olyan emberek, akik bő harminc éve masszívan sztárok, ilyen természetességgel tudnak megmaradni normális embernek. Furcsa ezt leírni, mert már miért ne tudnának, mi abban a pláne? Nem tudom én sem pontosan (azért vannak tippjeim persze), de hát a sztárok 98,3%-a alól mégiscsak kicsúszik a talaj új életük első hetében.

Az AC/DC meg a kilencre kiírt koncertet elkezdte kilenckor, és rendesen végigment a két órán. Phil Rudd egy CNC esztergályos arckifejezésével dobolta végig a koncertet, szájában permanensen cigit tartva, de Malcolm Young (ritmusgitár) és Cliff Williams (basszusgitár) a tőlük megszokott és nekem nagyon szimpatikus szorgalommal gitároztak.

Brian Johnson hipp-hopp behevítette magát, látszott, hogy énekelni szeret legjobban a világon. Ahogy kapcsolatot teremtett a közönséggel, abból megint csak az látszott, hogy kedves, jóravaló, nyitott természete be van vésve, aligha fog már torzulni.

Szóval Brian Johnson egészen magával tudja ragadni az embert, öröm látni, hogy élvezi, lehetetlen nem vele tartani, de amit Angus Young csinál, az valami egészen döbbenetes. Az az ember úgy gitározik, hogy én semmit nem tudok olyan természetesen, annyira magától értetődően, annyira belülről adni, hogy hasonlatként állíthatnám. Transzba esik, és mintha csak az egyik végtagja lenne, azt csinál a gitárjával, amit akar. Az arcáról tisztán leolvasható, hogy a külvilághoz csak annyira és akkor kapcsolódik, hogy ne essen le a színpadról, illetve összekacsintson a közönséggel. És ez utóbbi esetben nem azt lehet kiolvasni a tekintetéből, hogy ugye de kurva jól gitározok, hanem hogy ugye de kurva jó a rock’n’roll.

Nem vagyok naprakész az életrajzukkal kapcsolatban, de koruk szerint bátran lehetnek már nagyszülők. Hát feszesen ki kell tartanom a heti két futás meg úszás mellett, hogy ennyi idős koromra ilyen kondiban legyek, mint ők. Extázisban végigrohanni két órát, és közben úgy zenélni, ahogy az albumról szól… Ezt egyébként nem is értem. Más csapatok a koncertjeiken valamiféle emlékeztetőit játsszák a lemezeiknek, az AC/DC meg ugyanazt tudja élőben is, amit a CD-n is hallhatunk.

Szóval kimagaslóan szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam őket ’91-ben és most is. Nekem a tehetség és a szerénység ilyen kombinációja rendkívül szimpatikus. Ha kicsit belelovalom magam, meg is tudom könnyezni. Ők meg úgy vannak vele, hogy egyszer, amikor az AC/DC már rég halálbiztosan, tintával volt benne a rocktörténelem könyvének első lapján, egy riporter alákérdezett Angus Youngnak, hogy mit gondol, hogy fogja az utókor jegyezni az AC/DC-t, Angus csak megrántotta a vállát, és azt mondta: „Just a good rock’n’roll band. Nothing more. And nothing less”.

A király is

– Hát te merre jártál?

– Ott voltam, ahova a király is gyalog jár – ha érted, mire gondolok.

– De te kocsival mentél!

– Most nem értem, mit akarsz. WC-n voltam. És?

A bibi

– Édes Istenem… El sem hiszem ezt a srácot! Intelligens, jó humorú, jóképű, szép teste van, szavatartó, megbízható, izgalmas, de megnyugtató, erős, bátor… abba se tudom hagyni a felsorolást, annyira hihetetlenül tökéletes! Ilyen nincs… Kell, hogy legyen valami hibája! Csak egy! Vajon mi lehet vele a bibi?

– Döghús-fetisiszta.

A tükör

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Eredetileg egyáltalán nem ilyen tükröt akart venni, hanem olyat, aminek semmiféle kerete nincs. De ahogy meglátta a boltban, már nyúlt is érte gondolkodás nélkül, és az sem zavarta, hogy ránézésre képtelenség volt megmondani, hogy mi kerül rajta ilyen sokba.

Otthon izgatottan dobálta le a csomagokat, és rögtön a fürdőszobába sietett. Kimérte és felfúrta a két felső, meg a két alsó rögzítőt, és rápróbálta a tükröt. Stimmelt. Ahogy felrakta a helyére, az valósággal rászívta magát a falra. Úgy, mintha haza érkezett volna, mintha elérte volna létezésének végső célját.

Odahúzta a fürdőszobai ülőkét, és boldogan bámulta a tükörben az ajtót, a hallt, a szobát, a bútorokat, a fények és az árnyékok játékát. Rögtön megszerette.

Már pár hete nála volt, de még mindig nem tudott betelni vele. Nem csak borotválkozáskor nézett bele, hanem akkor is, ha csak arra járt, sőt többször kifejezetten odament, hogy belenézhessen. Ha ebben a tükörben nézte a dolgait, amik a hallban meg a szobában voltak, úgy tudott rájuk csodálkozni, mintha nem is ugyanazok a tárgyak, fények és árnyékok lettek volna, mint amit a saját szemével is láthatott, ha megfordult.

Egy idő után saját tükörképére is hasonlóképpen kezdett nézni. Mintha az ikertestvérét látná. Vagy valakit, aki pont úgy néz ki, mint ő maga? Grimaszokat vágott. Szinte rögeszmésen kezdett kutatni valami különbség vagy valami jel után. Maga sem tudta, mire gondol pontosan.

Újabb hetek teltek el így. Aztán egyszer, amikor sokkal inkább saját gondolataiba merült, semmint a tükörbe, különös dolog történt. Megtörtént, amire várt. Egyszer csak, anélkül, hogy tervezgette, vagy előre megfogalmazta volna magában, tükörképe szemébe nézett, és kibuggyant belőle a kérdés: – Ki vagy te tulajdonképpen? Ugyanebben a pillanatban, ugyanilyen gondolatok közül ocsúdva, ugyanezzel az arckifejezéssel nézett fel a tükörkép is, és vele egyszerre szólalt meg: – Te én vagyok?

Hiába hangzottak el egyszerre e kérdések, tisztán hallotta, hogy mit kérdezett a tükörképe. Rámeredt. Az vissza. – Ki vagy te? – kérdezte izgatottan. A tükörkép is. Hallottad? – kérdezte. A tükörkép is. Felemelte a karját, kinyújtotta a nyelvét. A tükörképe szintén. Mohón figyelt, de csak saját kíváncsisága, saját mohósága nézett vissza rá.

Nem baj – gondolta. Megtörtént, amire várt, amit sejtett. – Te egy másik világban élsz, ugye? Nem is annyira kérdezte, mint inkább mondta. A tükörkép is. Egymásra néztek. Cinkosan összemosolyogtak. – Ezért más minden, ami ugyanolyannak tűnik is. Te nem én vagyok, én nem te. És mégis. A mi világaink egymás tükörképei. A hangjukban már nem volt semmi kérdés. Mint a detektív, aki összerakta a rejtély apró mozaikjait, elégedetten folytatták. – Ha én idejövök, te is, ha te elmész, én is. Ha megvágom magam, veled is ugyanaz történik, ha kirúgnak, ha előléptetnek, ha zenét hallgatunk, ha olvasunk…

Az egész éjszakát a tükör előtt töltötte, és bámulta a másik világot, azt, amelyik szemre ugyanolyan, mint az övé, de mégis egészen más. Most már nem szólt egy szót sem, csak mosolygott. Tudta, hogy bármit is mondana, nem lenne újdonság a tükörképe számára, sőt ő is ugyanazt mondaná. Mindent tudnak egymásról, és egymás világáról.

Mély megnyugvás töltötte el. Nincs egyedül, akármi történik is. Akármi történik is, a tükörképével is az történik. Azt érezte, hogy bebizonyosodott, hogy sorsa szükségképpen a lehető legjobb mederben folyik tovább. Innentől kezdve mindig ennek biztos tudatában nézett a tükörbe.

Évtizedekkel későbbre

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Csak évtizedekkel későbbre vártam azt, ami tegnap este történt velem. Fogmosás után enerváltan a kagylónak dőltem, hogy könnyítsek magamon. Egy ideje már combommal a hideg fajansznak támaszkodva bambultam magam elé, amikor eljutott az agyamig, hogy nem sikerül vizelnem. A felismerés hideg bizsergésként öltött testet a tarkómban. Agyam lázasan kutatott racionális magyarázat után. Aztán rájöttem, hogy nincs két perce, hogy kiléptem a WC ajtaján.

Aranykaviár

Keresem azt a szóösszetételt, ami az aranykaviárnál egyértelműbben üzeni az arra rászorulóknak: Mi megtesszük neked azt a szívességet, hogy a pénzedért cserébe eljátsszuk, hogy értékes ember vagy.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: