A koncerten Laci, az enyémnél sokkal célratörőbb életszemléletének farvizén a B szektor ötödik sorából a kettő és feledik, harmadik környékére jutottam (ő az elsőbe). Egy kicsit zavarban voltam emiatt, de mivel csak meglévő réseket használtunk ki, meg mert átlagosan tizennyolc évente jutok el AC/DC koncertre, opportunizmusomat bocsánatos bűnnek tekintem, és azt gondolom, hogy a társadalomra való veszélyességem még így is csekély maradt. Aki az előzenekar játéka közben ment ki WC-re, azt viszont önveszélyesnek tartom, olyasvalakinek, aki nem képes felismerni alapvető érdekeit.
Szóval viszonylag hamar a végleges helyemen találtam magam pár tinédzser társaságában. A komolyabb ugrabugrálás környékén egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egyikük sandán, szeme sarkából lesve tendenciózusan tolni kezd hátra-oldalra. Az ehhez hasonló, de árnyaltabb élethelyzetekben általában azt hazudom magamnak, hogy méltatlan hozzám az ilyen kisstílű helyezkedés, és kilépek a konfliktusból.
De ez nem ilyen helyzet volt. Mindenfajta mérlegelés nélkül visszavertem a támadásokat, kétséget sem hagyva afelől, hogy ha engem akar félrelökni, több energiára lesz szüksége, mint amennyije van. Magyarul keményen visszalöktem a helyére, és lecövekeltem ott, ahol álltam.
Rövidesen elfogyott a türelme, és kicsit elkeseredve, érzelmileg erősen bevonódva, de kulturáltnak mondható hangnemben kérdezte, hogy mit akarok még tőle, hova menjen még. A mögötte, illetve mellettem álló haverja is visszhangozta a kérdést, megfejelve azzal, hogy a srác már mit tudom én mióta áll ott.
A kérdés meglepett. Ez a srác tényleg áldozatnak érzi magát? Hát csak az lehet. Nyilván korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy tízezres nagyságrendű koncerten összenyomódnak, hullámzanak, dülöngélnek az emberek. Ezt érezhette személye elleni támadásnak. Azt mondtam neki, hogy ha valakitől, hát tőle nem akarok semmit, és azt javasoltam, hogy egyszerűen mellőzze a direkt lökdösésemet, és igyekezzen a helyén ugrálni.
Nem tűnt maradéktalanul boldognak a válaszommal, de alighanem leesett neki, hogy van abban valami, amiről beszélek, mert megfogadta a tanácsomat, és csodák csodája: mindketten elfértünk – noha később is előfordult, hogy egymáshoz értünk. Most azzal hízelgek magamnak, hogy tanult tőlem valamit. Még ha az zavarba ejtő trivialitás is volt.
Egy százötven centi, negyvenhárom kiló körüli lánynak meg saját kezdeményezésből ajánlottam egy magától értetődő, a koncertek világtörténetében tömegesen alkalmazott módszert: üljön fel százkilencvenes barátja nyakába. Határtalan sértettséggel a hangjában válaszolta (és ezt arcjátékával is megtámogatta), hogy nem hajlandó felülni. Azon sem lepődtem volna meg, ha hozzáteszi, hogy eltökélte, hogy végigszenvedi, végigdühöngi, végigmártírkodja a koncertet, és gyűlöletét rázúdítja mindenkire, aki ebből megpróbálja kizökkenteni.
Mivel nem vagyok úgynevezett megküzdő, illetve a végsőkig elszánt altruista típus, azonnal ráhagytam a döntését, és a sajátom szerint folytattam az estét: kurva jól szórakoztam.
egypercesek 