Gombok

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az emberek döntő többsége nincs tisztában a gombok igazi természetével. Velük szemben én már egészen kisgyermek koromban, akkor, amikor az ember még ösztönösen és teljes bizonyossággal felismeri a jót és a rosszat, már akkor tudtam, hogy a gombok a sötét oldalhoz tartoznak.

Határozottan toltam el magamtól minden ruhadarabot, amin akár csak egyetlen is volt az undorító, sárgás-opálos, csontszerű képződményből. Puszta látványukra összeszűkült a szemem, feszültté váltam, ha hozzájuk értem, már öklendeznem kellett.

Szimbolikus jelentősége volt számomra, amikor bölcsődébe kellett mennem. Mint a tengert annak egyetlen cseppjében, úgy láttam meg a gonoszt az életben. A vele való találkozás elkerülhetetlen, hiába minden jó szándék, hiába a józan mérlegelés.

A bölcsődében kétféle egyenruha volt. Egy egyszerű kis póló, és egy… egy másik fajta, tele iszonyú gombokkal. Egy szépnek induló tavaszi reggelen – akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok visszaemlékezni, hogy miért, de – késve érkeztünk a bölcsődébe. Mivel a gombok természetével minden gyerek tisztában volt, mindenki csupasz pólót választott. Aki tehette. Aki nem érkezett későn, mint mi azon a tavaszi reggelen.

Ahogy megláttam a katonásan rendezett kis halmot, ahogy az ingek feküdtek egymáson, éreztem, hogy baj van. Hátráltam, és hajtogatni kezdtem, hogy én ilyet nem vehetek fel, én nem tudom elviselni ennek az ingnek az érintését! Anyám siethetett talán, a dadus pedig már nyilván évekkel korábban lemondott arról, hogy meg tudjon maradni jó embernek. Száz szónak is egy a vége: anyám otthagyott, a dadus – mivel kétségbeesetten védekeztem, egy másik dadus és a portás segítségével – durván lefogott, és rám adta az ördögtől való gúnyát.

Toporzékoltam, a nyálam folyt, eleredt az orrom vére, és sugárban hánytam addig, amíg már csak epe jött fel, és jártányi erőm sem maradt. Délután, amikor értem jött, anyám ott talált, ahol reggel kétségbeesésemben összekuporodtam. Végleg kihűlt bennem valami.

Többször nem késtünk el (illetve én azóta sem, egyszer sem, sehonnan sem), és ahogy óvodás, aztán iskolás lettem, sikeresen kerültem el az ehhez hasonló helyzeteket. Még az egyetemen sem vettem fel soha inget, és bár a vizsgákon ezt nem nézték jó szemmel, igazi károm nem származott a dologból.

Aztán dolgozni kezdtem. Minden bonyolultabbá vált, és ahogy családom is lett, egyre több kompromisszumot kellett kötnöm, egyre több pénzre volt szükségem, és ugyan hosszú évekig kitartottam, és megkettőzött erővel bizonyítottam, hogy nem a ruha teszi az embert, hanem a teljesítmény, amit az asztalra lerak, egy idő után nem kerülhettem el, hogy öltönyt, és… és inget kelljen felvennem.

Ahogy belebújtam még otthon, rögtön nyirkos hideg futott végig rajtam, aztán elöntött a forróság. Izmaim megfeszültek, arcomra dühös gyűlölet ült ki. Őszintén mondom, hogy megpróbáltam elhessegetni magamtól ezeket az érzéseket, küzdöttem ellenük, de nem győzhettem.

Ha ing volt rajtam, egészen más ember lettem. Hideg technokrata, kíméletlen ítéletvégrehajtó, könyörtelen ítész. A cég, ahol akkor dolgoztam, épp nehéz időket élt. Mivel új habitusom híre futótűzként terjedt, felkértek egy testhezállónak tűnő feladatra: rázzam gatyába a vállalatot. Teljhatalmat kértem. Megkaptam.

Kiszámoltam, lemodelleztem, elterveztem mindent, és kegyelem nélkül küldtem el a munkásokat, az aktatologatókat és a kiskirályokat. Csak a tökéletesen teljesítők maradhattak, nekik viszont napi 12-14 órát kellett hibátlanul dolgozniuk, hogy megtarthassák a munkahelyüket.

A cég egyenesbe jött, sőt erősebb lett, mint valaha. A részvényesek ódákat zengtek rólam. Így magától értetődő volt, hogy a következő feladatom is hasonló jellegű lett, majd szépen a válságkezelés ismert és rettegett specialistájává váltam. Mindenki engem akart, mint menedzsert, de mint embertől, féltek tőlem.

Okkal tették. Számomra csak húsdarabok, egy táblázat celláinak számai voltak, ahogy drága ingemben feszítve végigmértem őket. Megszállottjává váltam a munkámnak, megrészegített, hogy nincs előttem akadály, hogy azt tehetek, amit akarok, hogy én vagyok az úr.

Már otthon sem vettem le az inget, a pizsamámon is nagy, sárga gombok díszelegtek.

Persze, ha ennyire egy valaminek szenteli magát az ember, annak káros hatásai is lesznek előbb vagy utóbb. A feleségem elvált tőlem (de egy fillért sem húzott ki belőlem!), a gyerekeim nem beszélnek velem.

A sok ezredik kirúgott dolgozó, ellehetetlenített család, és megfélemlített ember után egyszer csak elfáradtam. Elfogyott a lendületem. Szabadságot vettem ki. Az első napon felvettem a kedvenc pólómat. Csak ekkor döbbentem rá, hogy számolatlan évek óta pihent a szekrényben.

Az első hét hihetetlen megkönnyebbülést hozott. Óriási nyomástól szabadultam meg, amit éreztem ugyan azon a napon, amikor először ingbe és öltönybe öltöztem, de aztán alattomosan elhitette velem, hogy természetes, hogy magától értetődő, hogy ez már csak így van. Nincs így! Nem kell így lennie!

Ahogy erre rájöttem, filmként kezdett leperegni a sok év, amit a gombok szolgálatában töltöttem. Sorra jöttek fel előttem a szomorú, a kétségbeesett, a rettegő, a könyörgő arcok, a megbántott emberek, a tönkretett sorsok. Azok, akik fölött átléptem, és akiket eltapostam. Délután a házvezetőnő ott talált pólóban és alsógatyában, ahol reggel ürességemben összekuporodtam.

Soha több megbízást nem vállaltam el, és elégettem az összes ingemet. Azóta sem volt rajtam ing egyszer sem. Nincs egyetlen gomb sem a lakásomban, és senki be nem teheti a lábát, akin akár csak egyetlen egy is van. Igaz, nem is látogat senki.

Semmilyen körülmények között

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

– Figyelj csak, este majd légy szíves semmilyen körülmények között ne engedd, hogy megint annyi süteményt zabáljak, mint múltkor, amikor olyan rosszul lettem. Jó?

– Semmilyen körülmények között? Akkor se, ha könyörögsz?

– Hát akkor… esetleg…

Gran Torino

Már korábban is hallottam, hogy Clint Eastwood újabban filmeket rendez, de nem volt tapasztalatom róla, hogy miféléket. Most megnéztem a Gran Torinot.

Eastwood egy Koreát megjárt, megkeseredett, elidegenedett, kellemetlen vénembert alakít, akinek a környékét (pont) koreai bevándorlók lepik el. Utálja őket, ahogy azt egy vén fehérnek kell. Senkit nem láttam még olyan hitelesen undorodva gyűlölni, mint az Eastwood által megformált figurát.

A történet persze arról szól, hogy kiderül, a különbség nem a rasszok, hanem az emberek között van. Időnként – például a pappal való kapcsolat körül – a nyálat felfogni odakészített vödörért kell nyúlni, és közhelyes tanításokba sem nehéz beleakadni, de ez a két motívum összességében a – szerintem – tolerálható szinten belül marad.

Mindent összevetve nekem tetszett a film. Azért tetszett, mert ahogy ennek a nyolcvanhoz közelítő embernek világlátását közvetíti, azt el tudom fogadni, mint véleményt, mint alapvetést. Akkor is, ha nem feltétlenül mindenben értek egyet vele. Hiteles.

Hiteles, mert a főhős nem egyértelműen, és főleg nem tukmáltan pozitív karakter. Gyűlölködéséből érződik, hogy maga sem erényként éli meg. Tetszettek az olyan kikacsintások, mint hogy az elején nem tudja megkülönböztetni az egyik koreait a másiktól. Vagy amikor otrombán, elvi alapon visszautasít egy neki hálából kínált ételt, majd amikor kiderül, hogy az valami különlegesen finom darab, mégis beengedi a házába.

Személyes kedvencem az a bújtatott(?), de drámaian életszerű ellentmondás, hogy valaki megkérdezheti az Új Világban koreai szomszédját, hogy miért nem maradt Ázsiában, ahova való úgy, hogy őt magát Kowalskinak hívják.

Szóval nekem úgy tűnik, hogy Clint Eastwood a maga részéről nagyjából végiggondolta az élet nagy kérdéseit, és tette ezt úgy, hogy valóban áthajtotta őket a saját esze kerekén, nem csak szemezgetett a polcon elérhető ideológiák közül. Aztán csinált belőle egy nagyon lelkiismeretesen elkészített filmet. Le fogom csekkolni a többit is.

A Dukowski ikrek

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Megint kint voltam a hétvégi maratonon. Futottam ugyan, de nem ezért járok ilyen helyekre, hanem a Dukowksi ikrek miatt. Pedig csak az egyikük fut. Nekem sajnos nincs testvérem, de ha lenne, mi is így lennénk egymással, érzem.

Közöttük különlegesen szoros kötelék van. Valahogy részei egymásnak, érzik, amit a másik. Erőt tudnak meríteni egymásból, de közben nem fogy az energiájuk, hanem éppen, hogy megsokszorozódik.

Az ikreknél is mindig tudni szokták, és számon is tartják, hogy melyikük az idősebb testvér. Ez Dukowskiéknál is így van, csak egy kicsit másképp. Tomas az idősebb, azaz a báty, és Peter a fiatalabb, azaz az öcs, ebben mindenki egyetért. Pedig Peter jött hamarabb a világra. Állítólag Tomas az anyaméhben – és ameddig lehetett, a szülőcsatornába menet is – öccse sarkát fogta; nem engedte el a végsőkig. Mikor aztán Peter kibújt, nem sírt fel, hanem visszafojtott lélegzettel várta, hogy bátyja is kövesse. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, de hajlok rá, hogy igen. Csak az alapján, amit a futóversenyekről tudok.

Csak Peter fut. A zenésszé lett Tomas egy furgonban várja a cél közelében. Mindenféle zenét készít oda maguknak a keverőpultjához, és feltesz egy fejhallgatót. A startnál álló Peter érzi azt a finom nyomást a fülén, ahogy bátyja feltette magának a párnás fejhallgatót. Tomas pulzusa pedig kezdi felvenni azt az izgalmi szintet, amin Peteré áll.

Tomas fejhallgatójában és Peter fülében (minden további technikai eszköz közbeiktatása nélkül) egy mélyről felhörgő intenzív hang teljesedik ki. Az izgalom szívverése átfordul az összpontosított energia pulzálásává. Nincs már más, csak az öcs, a báty, a zene, meg a futás.

A start pillanatától kezdve improvizatív dzsessz szólal meg. Peter helyezkedik, kerülgeti a többieket, kezdi felvenni a ritmust, amiben futni akar, megérzi, hogy milyen formában van. Tomas pulzusa ugrál, színes emberfoltok úsznak el a szeme előtt a furgon hátuljában.

Ahogy Peter körül ritkulnak kicsit az emberek, a dzsessz elhalkul, és hangos, mély dobokkal kipányvázott, pökhendi francia rapp veszi át a helyét a keverőpulton, Tomas fejhallgatójában, és Peter fülében. Erővel telve nyújtja lépteit, szinte nagyképűen úszik a zenével. Az ikrek ujjai kihűlnek, légzésük elmélyül, vérük a lábakban összpontosul.

A tizenkettedik kilométernél aztán Tomas saját állapotán érzi, hogy Peter fáradni kezd. Az eddigi szolid izzadás helyét intenzív verejtékezés veszi át, a szívverés szaporábbá válik, a lélegzet ki-kiesik a ritmusból. Holtpont. Halkul a rapp, újra beúszik a dzsessz, sorjáznak a hangok, pöffennek a trombiták, szitálnak a cintányérok, oda-odakapnak a gitárok.

Aztán szinte észrevétlenül már nem csak odakapnak, hanem átveszik az uralmat Peter fülében, és egy éles, torzított vonyítással, két elementáris erejű dobütéssel leszakítanak minden nyúlós hálót, minden nyákos posványt a futóról. Indul a favágók következetességével felvértezett ausztrál rock.

Peter látása elhomályosul, arcán mosoly árad szét, szemei szinte felakadnak, de nincs is rájuk igazán szüksége, csak annyit kell látnia, hogy van-e valami az útjában, elegek a színes foltok, neki csak a zene kell, csak az kell, amit a bátyjától tud. Gyorsabb tempót vesz fel, keményen lép a ritmusra, lábai alatt futószalagon maradnak hátra a kilométerek.

Tomasról ömlik a veríték, pulzusa stabilan százhatvan, zihálva lélegzik, szemébe sós izzadtsága folyik, alkarjával törli ki. Peter újabb holtponthoz közeledik. Tomast erős fáradtság nyomja le, Peter kapkodni kezd a levegő után, Tomas oldala szúrni kezd. A huszonhatodik kilométer.

Tomas egyenletes légzést erőltet magára. Először kevésnek tűnik az oxigén, de aztán Peter szervezete nyugalmat talál a kiszámíthatóságban, és Tomas keverőpultjáról egy elszálló riff uszályán halálpontos, félremagyarázhatatlan ütéshullám érkezik Peter fülébe, ereibe, izmaiba. A minimal techno kiszorít mindent. Már látni sem kell, csak lépni a ritmusra, rá a bitekre, mint az atomóra. Peter szemében nem az út széle látszik, hanem csak egyenes szakaszok által megzabolázott szinuszgörbék. Olyan állapotba kerülnek, mint a sámánok, a varázslók, a dervisek. Fujtató fűrészgép módjára dobálják hátra a kilométerek szétvágott forgácsait. Mosolyuk megmutatja fehér fogaikat.

Míg el nem jön a harmincnyolcadik kilométer. A zene nem segítség már, az ütemet képtelenség követni. Szúr a tüdejük, hasít a szívük, vérzik a mellbimbójuk, foltok úsznak a szemük elé, meg-megrogy a térdük. Ez a holtpont erősebb mindnél. Nem lehet tovább bírni. Nem szabadott volna pökhendinek lenni az elején. Nem szabadott volna favágóként nekimenni. Hiba volt bitek szolgálatába állni?

Tomas pultjára támaszkodik. Ömlik róla a víz, és fázik. Ajkai kicserepesedtek. És akkor megérzi, ahogy Peter zihálása csillapul, és a szabályossá erőltetett lélegzet rendet vág a pusztulás, a kétségbeesés fölött. Tomas is megrázza magát, és követi az ütemet. Mindkettejük fülében csak a másik van. Mindkettejük szemében csak a másik van. Az öcsnek a báty, a bátynak az öcs. Aztán kiesik minden hang, tompa csendben homályosodnak az elhagyott kilométerek, és lassan élesedik a testvérek képe.

A célszalag átszakításával a film is szakad. Peter épphogy csillapítani tudja estét az aszfalton, Tomas a pult alá rogy, szemük becsukódik. A Peter fölé hajoló orvos semmit sem érzékel a verem lényegéből, melybe a futó esett, de a felemelt lábnak, és a víznek is szerepe van abban, hogy az ikrek szempillái rezegni kezdenek, aztán kinyitják a szemüket, és lassan feltápászkodnak. Találkozniuk kell.

Pentaton skála

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Mindenki ért a másik munkájához, és jobban tudja, hogy annak hogyan kellene végeznie azt, miközben – optimális esetben – neki magának is van egy saját munkája, amit viszont ő végez úgy, hogy bárki más könnyedén találhat fogást rajta. Ez népsport Magyarországon. Én is űzöm.

Mostanában az újságírók, riporterek a kedvenc célpontjaim. Például a politikusokkal készített interjúk szokásos menete az, hogy elhangzik egy kérdés, mire a politikus hazudik / csúsztat / blöfföl egy olyan ordenárét, hogy arra mindenki, aki önállóan fel tud öltözni, fel kell, hogy szisszenjen, majd a kérdező óvatosan, finomabban fogalmazva megismétli a kérdést, mire a politikus előveszi az előbb alkalmazott módszert, vagy – ha a változatosságot kedveli – egyszerűen kitér a válaszadás elől.

Miért nem lehet megkérdezni ilyenkor még ötször? Miért nem lehet azt mondani, hogy kedves hallgatóink, Hazug Henrik nem tudott vagy akart válaszolni rádiónk kérdésére? És ha ezt leszögeztük, akkor jöhet a következő kérdés. Vagy miért nem lehet jelezni, azaz egyszerűen csak kimondani, hogy ez nem válasz a kérdésemre? Tényleg nem értem.

De a jelenség sajnos nem csak a politika körül tapasztalható. (Az úgynevezett nagybetűs újságokat említeni is kár lenne, nem azokra gondolok). Most hallottam a rádióban egy beszélgetést Földes Imre zenetudóssal. A pályájáról kérdezgette valaki, ő meg lelkesen válaszolgatott, igyekezett minden részletet felidézni magában, azt is elmondta, ha valami réges-régen történt részletben már nem egészen biztos. Egy mondatára felkaptam a fejemet. Azt mondta, hogy azt reméli, hogy talán rájött arra, hogy miért a pentaton skála vált a legelterjedtebbé az emberiség körében.

Tényleg. Miért? Kulturális oka van? Például Európában indult útjára, és jelentős kulturális befolyása miatt ez lett a legelterjedtebb? Vagy – az előbbivel részben összefüggésben – valamiféle kritikus-tömeg jelenségről van szó, és egyszer csak annyira elterjedt lett, hogy már semmilyen más skála nem tudta behozni a hátrányát? Vagy – ami még sokkal érdekesebb lenne számomra – az okot az emberben magában kell keresni? Van valami a pentaton skálában, ami rímel az agyunk huzalozására? Vagy mi?

Nem derült ki. A riporter nyugtázta, hogy Földes Imre azt gondolja, hogy talán rájött valamire, de leszarta, hogy mi is volt az. Ha jóindulatúan akarnék a dologhoz állni, gondolhatnám még azt is, hogy kettejük számára triviális a válasz. Akkor viszont engem szartak le (az úgynevezett hallgatót). Földes még megemlítette egyszer, hogy egy konferencián egyszer már beszélt is a dologról, de talán már neki volt kínos, hogy ennyit rugózik ezen, hogy ő kitalált valamit, minden esetre hipp-hopp elbúcsúztak tőle.

Sushi

Korábban háromszor kerültem kapcsolatba japán ételekkel. Először egy házibuli féleségben, ahol egy japán középvezető maggiszerű táplálékait ízleltük meg, és arra jutottunk, hogy többségükben penetránsan szarok. Másodszor Mikiéknél ettem egy falat algába göngyölt, rizses masszát. Ez alig hagyott nyomot bennem, nem volt se csodálatos, se rettenetes.

A harmadik eset élénken él az emlékezetemben. Egy bevásárlóközpontban voltam dél körül, és ahogy megéheztem, körüljárattam a szemem. Egy sushi bárra lettem figyelmes. Gondoltam, kipróbálom. Az árak egészen elképesztőek voltak, ezért – és a kötelező óvatosságból – csak egy kis tételt választottam. Volt benne hal, rizs, szójaszósz és wasabi.

Körbeszaglásztam az ételt, nézegettem, aztán fogtam a pálcákat, és felcsíptem a haldarabot. Nem akart szétesni, akárhogy cincáltam. Kicsit bewasabiztam, belemártottam a szójaszószba, és a számhoz emeltem. Mivel egy falatnyinál jóval nagyobbnak tűnt, megpróbáltam elharapni, de kudarcot vallottam. Hiába mozgattam oldalvást metszőfogaimat, hiába marcangoltam, nem tudtam kárt tenni a rostokban. Végül bevettem egyben. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint ha egy vigasztalhatatlan bánatában meghalt patkányfiókát forgattam volna a számban. A zsúfolt, nyílt térben öklendezés fenyegető rémétől megriadva, az arcom szétrepedését kockáztatva utána tömtem egy nagyobb adag, szójaszósszal átitatott rizst, és egy falat wasabit. Sikerült lenyelnem.

A korrekt, értékarányos eljárás persze az lett volna, ha a pulthoz sétálok, kicsit előrehajolok, és mérhetetlen undort kifejező arccal hagyom, hogy a nyálas, nyers darabok kihulljanak a számból.

Forrongó elmémben mindezen emlékek katyvaszával úgy döntöttem, hogy élek a lehetőséggel, és a Torkos Csütörtök alkalmából beszállok egy japán éttermet meglátogató asztaltársaságba. Ha most is hasonló tapasztalatokat szerzek, őszintén elmondhatom, hogy mindent megpróbáltam, és innentől kezdve pattanásig duzzadó nyaki erekkel, számból nyálnyilakat lőve ordíthatok majd mindig, ha a japán konyha szóba kerül.

Először gyümölcslevet kértem. Volt benne eper, narancs meg még valami. Finom volt. Kértem még szakét is. Megkérdezték, hogy hidegen vagy forrón szeretném. A forró őrültségnek hangzott, ezért azt választottam. Kis agyagkancsóban hozták ki, és szintén agyagból készült játékpohárkákból lehetett inni. Nem volt jó. Ugyan csak 13%-os volt, de ízét – könnyen lehet, hogy a hőmérséklete miatt – ugyanaz az alkoholaroma uralta, amit a töményekben gyűlölök.

Innentől kezdve figyeltünk arra, hogy mindenki közvetlen benyomásokat szerezhessen a más tányérján lévő ételekkel kapcsolatban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy csak jót találtam, akárhova nyúltam is. Finoman eltalált, egymással magas szinten harmonizáló ízeket, frissességet, változatosságot. Sok halat és rákot ettünk, meg persze rizst. Sok minden algagyűrűbe volt szorítva.

Persze pálcával igyekeztem enni. A műveletképes szintre eljutni nem olyan nehéz, de a profivá váláshoz azért kellene még gyakorlás. Viszont szert tettem egy érdekes tapasztalatra. Úgy gondolom, hogy a pálca messze nem a leghatékonyabb evőeszköz a világon. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az ilyen kis algás hengerek sokkal jobban kezelhetők vele, mint villával. Az utóbbit beleszúrva ugyanis az étel hajlik rá, hogy darabokra hulljon, míg a pálcákkal egyszerűen közrefoghatjuk, belemárthatjuk, amibe akarjuk, és bekaphatjuk vagy leharaphatjuk a felét.

Szóval kellemes meglepetés volt az egész, de a végén már az elképedés határára sodródtam. Kétféle süteményt próbáltunk ki. Az egyik valami mandulás, fehéres kompozíció volt talán kókusszal – fekete tányéron. A másik (ezt kértem én) csokibástyák belsejébe szorított gyümölcsdarabkák összessége volt csokiöntettel körbelocsolva – fehér tányéron. Az előbbi nagyon finom volt, az utóbbi pedig szavakkal leírhatatlanul csodálatos.

A szülőfalu felé

A férfi az ablak mellett ül a buszon. Kifelé bámul. Tizenhat évesen jött el otthonról. Á, otthonnak már rég nem lehet nevezni. Csak régi, meghazudtolt emlékfoltok elmosódott ömlenye az egész. Mondjuk inkább szülőfalunak ezt a kis zsáktelepülést. Úgy hívják, Remény. Oda tart a kivénhedt busz, rajta egykori szülöttével. A férfi pedig csak ül az ablak mellett, bámul kifelé, és lábszárai között szorítja a robbanóanyaggal tömött hátizsákot.

Ügyfélkapu

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Regisztráltam az Ügyfélkapura, hogy onnan tölthessem ki az adóbevallásomat, és hogy bármi más csodálatos dolog történhessen velem, pl. hosszú távon soha többet a rohadt életben ne kelljen betennem a lábamat egyetlen hivatalba sem.

El sem hinném, hogy ilyen Magyarországon megtörténhet, hogy az államhoz hozzá lehet férni az interneten keresztül, hogy valami értelmes, hasznos dolog történik. A konkrét megvalósítás azért bárkit meggyőz arról, hogy a helyszín még mindig a mindannyiunk által jól ismert.

Vegyesek a benyomásaim. Bementem az önkormányzathoz, hogy regisztráljak. A dolog ingyenes, és – a sorbanállást nem számítva – megvan hat perc alatt. Az egész persze papíralapon történik. Az általam bediktált felhasználónéven nagyon meglepődött az ügyintéző hölgy, ugyanis olyat használok ezekre a helyekre, ami halálbiztos, hogy másnak nem jutott eszébe. Következésképpen a nő passzív szókincsében sem szerepelt. Kíváncsi vagyok, hogy ha onnan elsétálok egy leggyakoribb vezetéknév + leggyakoribb keresztnév egybeírva kombóval, kiderül-e a turpisság, még mielőtt otthon a gép dob ki, hogy ez már foglalt. Aki egy ekkora folyamatszervezési rést elképzelhetetlennek tart, az mindenképpen olvasson tovább.

Megvolt tehát a hozzáférésem, beléptem, megváltoztattam a kezdő jelszót, és indulhatott is a móka. Kezdetnek letöltöttem az Abev2006 programot, ami sugalmazó neve ellenére nem csak a 2006-os évhez kötődik, hanem csak éppen akkor csinálták, így ezt a nevet megnyerte örökre. Nem mondom, hogy a honlap felülete a legtökéletesebb, hogy rögtön az ember arcába ugrik, hogy hol keresse a letöltendő szoftvert, de azért nem komoly kihívás rálelni.

Ha az ember letölti ezt a programot, az – a fejlesztők álláspontja szerint – nem jelenti azt, hogy feltétlenül csinálni is akar vele valamit, ne adj’ isten rögtön nekiesne még, és mindjárt adót vallana be. Ezért arra, hogy a program működőképessé váljon, van egy másik program, az AbevUpdate2006.

Otromba voltam, és azt mondtam neki, hogy jelölje ki az összes dokumentumot, és töltse le őket, nem akarok egy zsebkendőnyi ablakban hexadecimális kódokat pipálgatni. 271 letölthető fájlt talált. Gyerünk. Egy idő után riadózni kezdett a vírusirtóm, hogy némelyik fájl a megszólalásig hasonlít egy-egy trójai falóra. Ezeket – megkeseredett szájízzel – a karanténba száműztem. Összejött vagy negyven.

Amire gyorsabban volt szükségem, az a 2006-os bevallásom korrekciója volt. Relatíve gyorsan megcsináltam, és megnyomtam az ellenőrzés gombot. Talált is három hibát, és mindegyik mellé odaírta, hogy mihez kezdjek vele. Pl. ha ide írtam valamit, akkor ebbe és ebbe a sorba is kell, stb. Ha rákattintok, még oda is visz, ahol dolgom van. Korrekt.

Miután hibátlannak tűnt a doksi, azt gondoltam, kár lenne őrizgetni, elküldöm inkább az Ügyfélkapun át. Mindig is ezt akartam. Az egeret a felső kis ikonok fölött lebegtetve, szinte rögtön észrevettem, hogy nekem a kulcsra van szükségem, ami fölött a következő kis felirat jelenik meg: „Elektronikus küldés Ügyfélkapun keresztül”. Meg is nyitotta magától az Ügyfélkapu oldalt, én beléptem, és megnyomtam a kiválasztás gombot, hogy melyik fájlt kell benyelnie. De nem volt sehol. Megnézem még egyszer a gépen, az Abev2006-ban; ott van, meg is nyitja.

Elég hosszú, itt most nem részletezendő pöcsölés után emailt írtam nekik, hogy mit kell tennem. Rögtön jött az automatikus válasz, hogy vették a dolgot, törődnek velem. Ezzel le is zártam az ügyet egy időre, de legnagyobb meglepetésemre percekkel később egy hús-vér ember küldött választ. Igaz, azt kérte, hogy pontosítsam a kérdésemet. Esküszöm, hogy érthető volt elsőre is, de leírtam basic magyarban is, pontokba szedve, szikár, rövid állításokkal. Ezt már megértették.

A válasz az volt, hogy először meg kell jelölnöm a nyomtatványt elektronikus beküldésre. Hát azért ez olyasmi, mint hogy beszáll az ember az autóba, indít, egyesbe teszi, index, gáz, majd nyom egy gombot, hogy megerősítse, mindezd azért csinálta, mert tényleg el akar indulni az autóval. Elviselhetetlen lenne annak a biztonsági kockázata, hogy ott áll egy bevallásom, amit adott esetben szabad akaratomból, hirtelen haragomban akár el is küldhetnék az Ügyfélkapunak, de aztán mégsem küldöm el? És ugyanezt a mulasztást nem tudom elkövetni így, ezzel a plusz lépcsővel együtt is? De. Akkor – dögöljek meg – nem értem.

Mindegy. Így elküldtem. Újabb pár perc múlva visszajön két levél, hogy mit látnak, én bevallásokat küldözgetek, erősítsem meg (pár napon belül), ha szerintem is ez a helyzet. Ehhez az ún. értesítési tárhelyhez kell menni. Keresem a sok apróbetű között, de nem látom az istennek se. CTRL-F. Úgy se. Nincs erőm írni. Felhívom őket, hogy hova kell kattintanom.

Mondom, hogy be vagyok jelentkezve, innen kezdjük. Látja a címert felül? – kérdezi. Látom – mondom eléggé meglepődve. – Kattintson rá. Ó bazmeg. Ez soha nem ment volna magamtól. Mindenáron valami feliratot, szélsőséges esetben éppen azt, hogy „értesítési tárhely” kerestem volna a halálom napjáig. Rákattintok. – Látja a „sorbanállás nélkül” feliratot? – Igen. És már megyek is rá türelmetlenül, de már folytatja (ugyanis az nem link vagy gomb), hogy most már alatta van az értesítési tárhely link. Csodálatos, köszönöm! (Az emailes és telefonos ügyintézőkre egyébként semmi rosszat nem tudok mondani: gyorsak, pontosak, udvariasak, szakszerűek… Nem értem, hogy ez hogy fordulhat elő, de örülök neki, hogy így van).

Kattintok, megyek beljebb. Újabb lépcső. Mindezen ráutaló tevékenységek után még egy gomb állja utamat. Ez áll rajta: „Használom a szolgáltatást”. Ezek után már várom a „Tényleg?”, illetve a „Na de most komolyan!” gombokat is, de azok érthetetlen módon elmaradnak. Ha minden igaz, sikerült feladnom a 2006-os önjavításomat.

Na de akkor már – gondoltam – nekiesek a 2008-as bevallásnak is. De a letöltött nyomtatványok listájában a 0853 nem szerepel. És nincs a vírusírtó karanténjében sem. És ha újra futtatom az AbevUpdate2006-ot, akkor ő meg úgy látja, hogy de hiszen ez a kópé már mindent letöltött, nem tudunk semmi újat mondani neki. Az előbb még azt éreztem, hogy most már bármin átgázolok, de illúzió volt az egész. Májusig még majd vissza-visszajárok a nyomtatványok közé, mint a kisgyerek, aki azt reméli, hogy a felgyújtott matchboxát egyszer csak a polcon találja sértetlenül.

Szűz Mária, már két óra van!

Szűz Mária! – suttogta elhaló hangon Janka néni. Vérágas, álomittas szemeivel a faliórára nézett. Már két óra volt. Késve ébredt az ebéd utáni szunyókálásból. Hirtelen akart felállni, de a térdére kellett támaszkodnia, hogy a karosszék elengedje. Egy kicsit megszédült a gyors mozdulattól, és talán az izgalomtól. – Apjuk! – kiáltotta most már sokkal élesebb, szemrehányó hangon – Ébredj, az Isten áldjon meg! Két óra van!

Az öreg hangosat horkantott, és rögtön felpattant, mint az álmából riasztott tűzoltó, ha mennie kell. – Fogd a porszívót! – sziszegte a felesége – és kezdd a másik szobában, ne itt lábatlankodj! Én addig letörölgetem a polcokat.

Iharos bácsi szaggatottan lélegezve loholt a kamrához, kivette a porszívót, és ahogy csak bírt, lépegetett a kisszoba felé. Nekiállt. A sarkoknál kezdte. Precíz ember volt, nem hagyott ki egyetlen részletet sem, ragyogott minden, amerre csak járt. De az alapos munka megköveteli a maga idejét. Lassan haladt, a percek csak úgy nyargaltak, ő pedig úgy érezte, megbolondul, vagy kiszakad a szíve a helyéről.

Janka néni eközben teljesítőképessége határán egyensúlyozva emelte le egyesével a kis porcelánfigurákat a polcról, letörölte a port róluk, és a polc fáján a környékükről, és visszatette őket a helyükre. Némelyiket meg kellett igazítani, hogy ugyanott és ugyanúgy álljon, mint addig, némelyiknél pedig még csak ezek után vette észre, hogy egy parányi porfoltocska ottmaradt; kezdődött minden elölről.

Ahogy Iharos bácsi átjött a szobába, és Janka néni mögé lépett, az asszony ijedtében majd’ elejtette a játszadozó foxit formázó kis szobrocskát, de csak egyetlen gyilkos pillantást lövellt férje felé: most nincs idő veszekedésre, szemrehányásokra. A férfi ideges, reszkető kézzel bedugta a porszívót, és akkurátus sávokban haladni kezdett vele a szőnyegen. Homlokán izzadtság gyöngyözött.

Egyszer csak hallották becsapódni a lenti kaput. Megdermedtek. Iharos bácsi néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után leállította a porszívót, és kihúzta a konnektorból. De mielőtt kiléphetett volna a szobából, élesen kattant a bejárati ajtó zárja. Iharos bácsi kővé dermedt ott, ahol volt, úgy, ahogy volt, a kezében a még meleg porszívóval.

Ezt a szégyent nem élem túl… – motyogta maga elé Janka néni, és egy könnycsepp gördült ki szeme sarkából, ahogy tehetetlenül álló férje válla fölött kipillantva meglátta az épp belépő takarítónőt.

Indulni kell

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Csörög a telefon. Rossz érzésem van. Felveszem: indulnom kell. Máskor mindig elfelejtek valamit, most rögtön a kezemben van minden. Futok le a lépcsőn, ki az utcára, be a kocsiba. A zöldön kifordulok balra, és várom a következőt. Sárga. Padlógáz, hatezer, kettes, padlógáz, hatezer, hármas, padlógáz. Átértem. Épphogy. A Hondával sokkal gyorsabb szokott lenni. Sokkal. Ha kellett. Volna. Az ideális íveken, a lehetséges maximális tempóval megyek a házig. Van parkolóhely.

Felrohanok. A mentők még nem érkeztek meg. Huszonkét, vértől átázott zsebkendő. Apám a kanapén ül, a tüdejét ellepi a vér, nem kap levegőt. Megérkeznek a mentők. Anyám már összepakolta a táskát három hónappal ezelőtt. Aligha hagyott ki belőle bármit is. Nem szokott. Nekem az a dolgom, hogy egyetlen másodperc se múljon rajtunk. Hozom, nyitom, félrehúzom, amit kell.

Apám így, mintha egy szívószálon át tudna csak lélegezni, így is elmondja, hogy tumora van, hogy mióta, hogy mivel és hogyan kezelték. Az orvos meghallgatja. Egy ideig csak áll. Valami injekciót akar adni, de nem találja a vénát. Szerencsétlenkedik egy darabig, úgy tűnik, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Hát ez sajnos nem sikerült – mondja. Apámat kiviszik a mentőbe.

Én nyitom a szobaajtót, félrehúzom a bejárati ajtó elől a hőszigetelő függönyt, villanyokat oltok, összeszedek még valamit, aztán zárok, és utánuk hajtok a kórházba. Ismerem már a járást. Apámnak elfogyott az ereje, de még tartja magát. Megröntgenezik. Már oda kell szíjazni. Mi is bemegyünk, de az orvos ránk förmed, hogy semmi dolgunk itt. Aztán észbe kap, és ember módjára megkér minket, hogy kint várjunk. Nem szabad feldühödni.

Apámat egy kétágyas szobába fektetik. Szinte semmi levegő nem fér el a vér mellett a tüdejében, az agya utasítja a testét, hogy szaporán kapkodjon oxigén után, de ő képes valamennyire felülbírálni, nem esik pánikba, nem adja meg magát a rettegésnek, keményen tartja magát. Ahogy mindig.

Végre kap egy injekciót, ami csökkenti a fájdalmait. Légzése egyenletessé válik. Megnyugszik. Becsukja a szemét, és lassan lélegzik. Az orvos beszélt vele. Azt mondta – ahogy korábban is –, hogy mindenről nyíltan beszélhetnek velünk. Ő az orvos nélkül is tudja, hogy órák vannak hátra csak. Én is értem a szavakat, de nem fogom fel őket. Megérkeznek a nővéremék. Százhúsz kilométerről.

Mi is bemegyünk, és mellette vagyunk. Tízpercenként ránéznek. A keze hideg. Aztán megállapítják a halál beálltát. A főnővér türelmetlenül kérdezi, hogy meddig akarunk még maradni. De ő is észbe kap, megérti, hogy mit kérdezett. Elhatározom, hogy nem dühödök meg rá.

Vége. Nincs mit többet tenni. Nincs mit jól vagy gyorsan csinálni. Tele van a fejem történésekkel, de történet nincs sehol. Hazamegyünk. Megérkezik a bátyám. Kétszáznegyven kilométerről. Nem sokat beszélünk. Még órákkal később is, otthon is várom, hogy eljusson az agyamig, hogy mi történt.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: