Ki mindenkinek volt része a létrejöttében?

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak én érzek valami disszonanciát annak a környékén, hogy a rádióműsorok végén részletesen kiderül, hogy ki mindenkinek volt része a létrejöttében, de az asztalt, a szőnyeget meg hengerfejtömítést hiába is forgatom hasonló információ után kutatva?

A madárijesztő

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Rögtön a nevével akartam kezdeni a mondatot, de aztán rájöttem, hogy soha nem volt neve. Fel sem merült, hogy elnevezzék. Pedig annyian bábáskodtak a születése körül, annyi embernek köszönhet valamit (mindenkinek mást és mást), ami egyedivé, különlegessé teszi.

 

Csontváza eredeti (nem műanyag); az iskolai szertárból való. A tantestület és a rendőrség rég lemondott róla, hogy valaha megtalálják. Vedlő komondorok és malamutok szőrével van kitömve a teste, bőre pedig eredetileg bútorok részére szánt marhabőr. Ugyan alsóruházatot is visel, de alkotói a legnagyobb gondot a felsőruházatára fordították. Nemcsak, hogy dacol az időjárás viszontagságaival, hanem – egészen más szempontokat beteljesítve – darabjainak színei is harmonizálnak egymással, és a közönséges feltűnést magasan felülmúló, szinte lehengerlő eleganciát kölcsönöznek a madárijesztőnek.

 

Ő maga robusztus mellkasára és széles vállaira a legbüszkébb, noha éppen ezeknek veszi a legkevesebb hasznát. Ahogy magasan, a sor elején lévő oszlopon trónol, mást sem tesz álló nap, csak a madarakat várja. Tekintetét magasra, a távolba szegezi, és sóvárogva figyeli az égen röpködőket. Semmire nem vágyik annyira, mint hogy találkozhasson a felhők utazóival.

 

Legnagyobb sajnálatára a madarak soha nem jönnek elég közel, inkább csak a szomszédos szőlőkig merészkednek. A legelkeserítőbb, hogy nem elég, hogy a többi madárijesztőt nem kerülik, hanem egyenesen rászállnak kiterjesztett karjukra. Mit nem adna érte, ha ezt ő is átélhetné.

 

Ezért ahogy közeledni látja szárnyas barátait, nyújtózkodni, integetni kezd, s mivel látja, hogy mindez hasztalan, rángatni kezdi magát, le akarja szakítani magát az oszlopról, ami azonban valahogy a testének a része, ezért hiába vonaglik, hiába próbálja a kezével kiszabadítani magát, nem, és nem sikerül.

 

A madarakat már ennyi is elriasztja. De a madárijesztő ilyenkor elkeseredésében még ordít is egyet, aztán még egyet, és tehetetlenül kénytelen végignézni, ahogy minden madár riadtan száll el még a szomszédos szőlőkből is, nem csak a madárijesztőé közeléből. Egy darabig néz utánuk némán, közben hangtalanul folynak a könnyei végig az orra mellett, le az állán. Onnan a mellkasára csöppennek, ahol már egy jókora, elmosódott szélű folt jelzi, hogy ez így megy évek óta. Azóta, hogy idekerült.

 

Az ingnek meg se kottyan a sok sós könny, még a színét sem nagyon akarja elengedni. Tulajdonképpen alig venné észre bárki is, hogy ott könnyek nyomai vannak. Úgy értem, ha ránézne bárki…

Megvan?

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Te vagy az, Szilárd? Öregem, semmit nem változtál a gimnázium óta! Mi van veled? Mesélj! Megvan már a Maserati?

– Most Skodát akarok.

A máz

Ránézésre, mondjuk az utcán, nem lehet megmondani az emberekről, hogy milyenek. Ilyenkor „csak” azt látjuk, hogy milyenek szeretnének lenni. Hogy a máz megrepedjen, nem kell, csak egy történés. Olykor a legapróbb.

 

Van például ez az úr, aki mindig lefelé hajlított szájjal, de felfelé szegett orral, szigorúan, egyenes derékkal vonul a folyosón. Fölényes, hideg tekintetével mintha birodalmát szemlélné. Isten tudja csak, mire ragadtatná magát eddig féken tartott dühében, ha a rend csillogóan fényes gránitkövén akár csak a legapróbb karcolást is észrevenné.

 

Múltkor – az első alkalommal, ezért számára váratlanul, ráadásul a sötétből kilépve – erélyesen ráköszöntem. Rögtön kiesett addig magabiztosan játszott szerepéből. Szeméből sugárzó, szokásos gőgje már nem találkozott a tekintetemmel. Megriadt. Mintha nem is ő lett volna többé. Szemét idegesen kapta rám, aztán rögtön le is sütötte, és ki-kihagyó cérnahangon viszonozta köszönésemet. Ahogy felgyorsított lépteivel eliramodott mellettem, olyan ijedt arcot vágott, mint akit a megérdemelt megvakulást közvetlenül megelőző utolsó maszturbálása közben értek tetten. Az én utcai mázam ugyanis az ítéletvégrehajtóé. Amúgy egy nonstop videotékában dolgozom.

Góliát

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Vihar előtti csend volt az osztályon. A kinti párás levegő beszüremlett a betonépületbe. Az ápoltak az asztaloknál ültek. Ilyenkor mindenki a maga dolgával szokott foglalkozni. Olvasni, keresztrejtvényt fejteni, pasziánszozni vagy magában motyogni. De most csak ültek, és vártak.

 

Egyikük, egy inas, cserzett bőrű férfi alig láthatóan reszketni kezdett. Ujjai kihűltek, hideg nedvesség ült a bőrére. Állkapcsát ütemesen összébb és összébb szorította, aztán a keze is ökölbe szorult. Szájának jobb sarka lefelé hajlott, ajkai remegni kezdtek. Szemeibe hirtelen rémület költözött: tudta, hogy mi következik. Egy hirtelen mozdulattal, robbanásszerűen felállt, a széke éles, fémes csattanással érte a hideg követ, és csikordulva csúszott hátra, a megemelkedett asztal lábai rövidet, hangosat koppantak. Az ápolt íjként feszült meg, és ember torkából még soha nem hallott ordítást préselt ki görcsösen összeránduló tüdejéből.

 

A többiek megrémültek. Ki-ki habitusa szerint azonnal kirohant a szobából, mások kővé dermedtek, a lehető legkisebbre húzták össze magukat, egy sarokba húzódtak, vagy egyéb módon próbáltak meg láthatatlanná válni. Az ápolt összeszorított fogakkal és ököllel nézett körül. A téboly feszítette belülről. Rettegést keltett a többiekben, de maga is rettegett.

 

Az ügyeletes ápoló teleszívta a fecskendőt, és tenyerével idegesen, úgy, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét az őrültről, a csengőre csapott. Ebben a pillanatban, három helyiséggel odébb, Góliát felmagasodott a székéből. A csengő neki szólt. Combjai körül fullasztón feszült meg a nadrág. Ahogy mozdult, érezni lehetett rettenetes tömegét. Robusztus csontozatán hímgorillákéval összevethető izomzat tapadt. Súlyos léptekkel, a legkisebb félelem vagy habozás nélkül indult az ajtó felé, mint aki bármilyen körülmények között bevégzi küldetését, akárki is próbál meg az útjába állni.

 

A megtébolyodott ápolt hátát mindig a szoba közepe felé tájolva körbe-körbe forgott. Hol lassabban, hol egészen nekiiramodva, de mindvégig őrült gyanakvással a szemében, és mindenre elszánva. A kört lassan tágítani kezdte, így egyre közelebb került a többiekhez. Páran halkan sírni vagy imádkozni kezdtek. A tébolyodott ki-kinyújtotta görbe ujjait, mintha ki akarna tépni a húsukból, aztán megint ökölbe szorította kezeit, hogy kész legyen ütni, ha ütnie kell.

 

Góliát kívül, a folyosón elérte a szoba ajtaját. A dühöngő épp háttal, az ablak felé állt, amikor benyitott. Az ebben a pillanatban beállt siket csendet csak a tagbaszakadt ápoló felsőjének halk surrogása törte meg, ahogy bepréselte magát az ajtófélfák között. A tébolyodott mozdulatlanná kövült. Ismerte már ezt a hangot. Góliát nyílegyenesen felé tartott. Az óriásnak három lépésébe tellett csak odaérni. Felemelte hatalmas jobb karját, és megmarkolta az előtte jelentéktelennek tűnő férfi vállát. Keze betakarta az egész vállát, és még a hátából is egy jó darabot.

 

Az érintés pillanatában az inas férfit láthatóan elhagyta az ereje. Izmai elernyedtek, de óriási lélegzetet vett, és ahogy kifújta a levegőt, ömleni kezdtek a könnyei, és zokogva kiáltotta: – Az istenit, Góliát! Iszonyúan féltem! Hol voltál ilyen sokáig? Azt hittem, már soha nem érsz ide. Sokkal gyorsabbnak kellene lenned! Sokkal! Érted?

 

Ahogy ezt kimondta, egy csapásra megnyugodott, kinyúlt a legközelebb álló szék felé, magához húzta, és rárogyott. Az ügyeletes ápoló eltette a fecskendőt a fiókba, a többi ápolt pedig megkönnyebbülten sustorogni, nyüzsögni kezdett.

Boldogtalanok és boldogok

Most, hogy visszagondolok, egész életemet kávéházakban, sörözőkben meg éttermekben töltöttem. De ne gondolják, hogy a napot loptam. Rengeteg embert ismertem meg, többet beszélgettem, mint száz riporter együttvéve, több embert láttam ezeken a helyeken megfordulni, mint a pártok szónokai a gyűléseiken. És rájöttem valamire. Alapvetően háromféle ember van. Nem több, és nem kevesebb.

 

Az egyik a legfinomabb falattal kezdi. A mának él, nem vesztegeti az időt tervezgetéssel, azonnal ki akarja élvezni a pillanatot. Mégsem boldog. Nem bízik a jövőben. Fél tőle. Attól tart, hogy ha most nem aratja le, amit lehet, később már nem lesz alkalma rá. Így aztán bekebelez mindent, és élete őszén végül tele lesz a gyomra. De nem boldogsággal.

 

A másik már az első pillanatban tudja, melyik lesz az utolsó falatja. Innentől már nem is lát mást. Csak az utolsó falatra készül. Ezek az emberek sem boldogok. Ők a jelentől félnek. Azt gondolják, hogy meg kell szenvedniük, ki kell érdemelniük a szebb jövőt, és ha túl korán, érdemtelenül kérik a jussukat, mindent elvesztenek. Gyakran egész életükben nem jutnak el az utolsó falatig, a boldogságig.

 

A harmadik csoportba tartozó emberek egészen mások. Ők boldogok. Ők azok, akik tejfölt kérnek az uborkasalátára akkor is, ha az történetesen nem szerepel az étlapon. Ők azok, akik evés közben bort kortyolgatnak, és minden falatot élveznek. Nekik az első ugyanolyan finom, mint az utolsó. Ami nem ízlik nekik, azt nem rendezik sorba, egyszerűen nem törődnek vele, otthagyják. Egész életük a pillanat. Az első és az utolsó egyszerre.

Világossá válik minden

Nehéz helyzetbe hozol, fiam. Tudom, hogy már évekkel ezelőtt mondtam neked, hogy az igazságra mindenkinek magának kell rájönnie, de most mégis úgy érzem, hogy mondanom kell valamit, mert egyszerűen nem jutsz egyről a kettőre. Járod ezeket az iskolákat, de – már ne is haragudj – fogalmad sincs, hogy mi történik körülötted, hogy mi mozgatja a világot. Megpróbálom elmondani neked úgy, hogy megértsd a lényeget. De nem akarom a szádba rágni.

 

Te mindig tanulni akarsz. Azt hiszed, hogy minél többet tanulsz, annál bölcsebb leszel. Azt hiszed, hogy egyszer csak annyi dolgot fogsz már tudni, hogy aztán az a sok minden összeérik egy nagy egésszé, és világossá válik minden. Lófaszt válik világossá. Meg ne is várd, hogy ezt én mind kifizetem. Nem így kell csinálni! Nem érted? Na, várjál.

 

Az igazság ott van körülötted. Mindenhol. Mindenben. Amerre csak nézel, mindenhol azt kellene látnod, hacsak nem vagy olyan hülye, hogy azt se tudod, mit nézzél. Neked nem valami konkrétat kell nézned, hanem észre kell venned az igazságot, bármiben is nyilvánuljon meg. Nem érted, látom.

 

Az embereket figyeld, az isten áldjon meg! Emberek fogják az utadat szegélyezni vagy elállni – mikor hogy. Hát mi az istent akarsz akkor mást vizsgálgatni mindig (például ugye földrajzot tanulni bazmeg), mint az embereket? Ha ismered az embereket, mindent tudsz, mindent elérhetsz. Csak rájuk kell nézned, és láthatod, hogy mifélék. Vagy te azt hiszed, hogy bármit is el tudnak titkolni? Csak lépjen egyet, csak mozduljon, vagy szólaljon meg. Rögtön elárul magáról mindent.

 

Itt van például az, hogy hogyan esznek az emberek. Te is nyilván láttál már ilyet, nem? Akkor meg miért nézel megint ilyen értetlenül? Vannak azok, akik a legfinomabb falatokkal kezdik, és a legértéktelenebbekkel fejezik be. Na, ezek nem többek alávaló, kíméletlen ragadozóknál. Ne menj a közelükbe. Megszerzik, ami kell nekik, de nehogy azt hidd, hogy valami elegáns módon, udvariaskodva. Rárontanak, elveszik, és kész. Mire te odaérsz, már csak a dög csontjait találod, az isten áldjon meg!

 

A másik, aki a végére hagyja a legjobb falatot. Az ilyen elkezdi enni az ételt, és közben egyre nő benne a düh, hogy miken kell keresztülmennie, hogy végső célját elérhesse. Csak ez lebeg a szeme előtt. Ha az utolsó falat közben megzavarod, vagy ha megpróbálsz kóstolót kérni belőle, bármekkora durvaságra képes. Az ilyen ember némán, konokul, szinte titokban tör a célja felé, és minél közelebb van az eléréséhez, annál veszélyesebb. Kerüld el az ilyeneket.

 

Vagy ott vannak azok, akik ráhajolnak a tányérra, és monoton egykedvűséggel belapátolják, ami előttük van. Nem törődnek vele, hogy hús, krumpli vagy díszítés kerül a villájukra, mindegy nekik. „Egy helyre megy”. Ezt szokták mondani. Gyalázat. Az ehhez hasonlók gázolnak át mindenen, de nem valami rafinált szándékból, hanem egyszerű otrombaságból. A bárgyú arcukkal, az üres tekintetükkel járják a világot, és taposnak a virágokon, a lábakon, és nem tudják, hogy mit cselekszenek. Fiam! Igyekezz úgy alakítani az életedet, hogy ilyenekkel ne legyen dolgod.

 

Bizonyos szempontból a legalja, aki csak azért hagyja meg az étel – mondjuk – ötödét, mert azt olvasta valahol, hogy ezt úgy illik. A húsból meg a köretből is hagy. Pedig szinte fáj neki. De kibírja, és aztán büszke magára. Na, fiam, ezek undorító, szánalmas idióták, de ne becsüld alá a veszélyességüket. Személyükben törleszkedő, formátlan imádatuk tárgyát szüntelenül kutató csúszómászókkal állsz szemben. Ne fordíts hátat nekik, de bottal se piszkáld őket!

 

De ezeket össze ne keverd azokkal, akik egyszerűen megeszik, ami ízlik nekik, ami meg nem, azt otthagyják. Destruktív individualisták. Felháborító. Ezek nem tisztelnek semmilyen szabályt. Leszarják mindet. Nem számíthatsz rájuk. Nekik te nem is létezel. Mindig azt teszik, ami nekik tetszik. Csak azt nézd, hogy mi az érdekük, és rögtön tudni fogod, mire készülnek, mert nem fognak cécózni, hanem megcsinálják, amíg te még azon gondolkozol, hogy melyik lábaddal lépjél. Hát nem érted, hogy mi folyik itt? Vagy sejted már végre? Na, mi van? Azt a húst már nem kéred?

Az öreg halász és a tenger

Egyszer egy író (sajnos nem emlékszem, ki) úgy vallott magáról, hogy megpróbált olyan egyszerű mondatokat írni, mint Hemingway, de próbálkozásainak eredményei végül csak szar mondatok lettek. Remélem, később rájött, hogy a megoldás egyszerűen annyi, hogy Hemingway mondatai is szarok. Híres jéghegy-elve – miszerint csak a legszükségesebbet írja le, az üzenet pedig a felszín alatt hömpölyög –, ha valaha működött egyáltalán, azt csak olvasói elszántságának és fantáziájának köszönheti.

 

Az öreg halász és a tenger sem kiemelkedő alkotás. Szavai és mondatai végtelenül szikárak, és annyira köznapiak, hogy épp szándékolt céljukat nem érik el, azaz nem utalnak a mögöttük megbúvó drámára. Hemingway – enyhén szólva – nem követ el mindent, hogy olvasóját a mélyebb megértés, a katartikusabb összefüggések kutatására indítsa. Szavai egyszerűen annyik, amennyinek első ránézésre látszanak. Persze bárkinek elkalandozhatnak a gondolatai, asszociálhat az életét végiggürcölő nagyapjára, vagy bármire, de azt nem az írónak köszönheti.

 

 

Pedig a téma igazán súlyos, nagyon mély értelmezések felé csábító. Adva van egy öregember, aki pechszériája csúcsán vészt jósló lendülettel vág neki egyedül a tengernek, hogy behozzon minden elmaradást, és kifogja élete legnagyobb halát. Már az alaphelyzet is a halál árnyékától terhes.

 

De ez csak kihasználatlan lehetőség marad. A legbosszantóbbak azok a súlyosan életszerűtlen, illetve tárgyi tévedésen alapuló részletek, amiket talán jól megírni sem lett volna nagyobb fáradság, mint rosszul.

 

Sajnos hiteltelenné teszi az írót, hogy öregember hőse egyetlen palack édesvízzel vág neki a küldetésnek, négy napot és éjszakát tölt úgy a tengeren, hogy nincs mivel védekeznie a perzselő nap és a dermesztő éjszaka ellen. Amikor az óriási hal rákap a horgára, szüntelen élethalál harc kezdődik, melynek során a halász megfeszített erővel tartja a kötelet, aminek a másik végét sokmázsás ellenfele húzza napokon át. Kezei és háta kisebesednek, – természetesen – erős fájdalmai vannak. Mindeközben nem okoz neki komoly gondot, hogy ha éppen egy uzsonnára szánt halat kell kifognia. Ilyenkor az eddig megvetett lábbal, negyvenöt fokban megdőlt testtel tartott óriást egyszerűen bal talpával a kötélre lépve tartja féken. Az sem probléma, hogy összesen pár órát alszik, és a kötelet ezalatt is keményen tartja, majd a kialvatlanságból fakadó dekoncentráltságot egyszerű elhatározással hessegeti el magától még azelőtt, hogy az érdemben akadályozná küldetése teljesítésében, vagy ne adj’ isten, még talán hallucinálni is kezdene, ahogy az minden normális embertől elvárható lenne. Közben még olyan kiáltóan felesleges dolgokra is pazarolja energiáját, mint megtalálni, kivágni és a vízbe dobni egy delfin „kopoltyúját”, hogy aztán végül mégse egyen a tengeri emlősből, hiszen van hal is. Azt már tényleg én szégyellem megemlíteni, hogy a kaland utolsó napján az aggastyánnak még van ereje és ügyessége arra, hogy a kését erősen az evezőhöz kötözze, és azzal jó pár cápa – igaz, porcos – koponyáját átüsse.

 

De akkor mi szól amellett, hogy ez a könyv gyerekek kezébe kerüljön?! Megpróbálom kimagyarázni: a fent említettek jó része. Ez a könyv nem üti meg egy irodalmi alkotás színvonalát, de nagy segítséget nyújthat az olvasás megszerettetésében. Hiszen olyan egyszerű szavakkal, olyan rövid és világos mondatokkal operál, amit a gyerekek is könnyedén megértenek. Van benne küzdelem, dráma, bele lehet merülni a történetbe, használni lehet a fantáziát, azaz megtörténik a csoda, és a betűkből élmény, mese lesz. A főhős által átélt gyötrelmek sekélyes ábrázolása amekkora hiba a felnőtt olvasók rovására, akkora szívesség a gyerekek felé: így legalább nem kell vizet fakasztaniuk az állólámpa szárából, ahogy rémálmukban evezőlapátként markolják a cápák elleni harcban. A könyv ráadásul nem kínzóan hosszú, és kedves gesztus Hemingwaytől, hogy nem a főhős halálával végződik.

 

Én végül is csak egy dolgot tartok elengedhetetlennek. Mondják meg a végén a gyerekeknek, hogy a delfinnek nincs kopoltyúja annak ellenére sem, hogy úgy sok minden lényegesen egyszerűbb lenni neki. A többi életszerűtlenséggel meg úgy vagyok, hogy sokszor a Tommal és Jerryvel megtörténtek is a hihetőség határát feszegetik.

Buli a szomszédban

A középkorú hölgy, miután sokáig mindenféle eredmény nélkül kopogtatott a falon, dühösen a hátára lendítette pongyoláját, kivágta a bejárati ajtót, és egyenesen a szomszéd felé indult. Hosszan, recsegve csöngetett, és közben – a nyomaték kedvéért – többször ráütött az ajtóra filigrán öklével.

 

Hirtelen csend lett, és megszűnt minden mozgás. A nő – mivel előfordult már, hogy egyszerűen nem nyitottak ajtót neki – lenyomta a kilincset, és rögtön be is lépett az előszobába. Balra, a konyhában ijedt arcú fiatalok meredtek rá. Nem törődött velük, szúrós tekintetével a házigazdát kereste.

 

Jobbra, a nappaliban meg is találta. A fotelből felállás közben megrekedve görnyedt a gyéren berendezett szoba közepén, de körülötte a falakon és a plafonon mászkálás közben megdermedt fiatalok hemzsegtek, egytől egyig az ajtó felé fordított fejjel, és olyan tekintettel, mint akiket halálbüntetéssel fenyegetett szervezkedésen értek.

 

A házigazda és vendégei arra vártak, hogy a nő megszólaljon, a nő pedig arra, hogy a házigazda vagy valamelyik vendég törje meg a csendet. A nő tétován, lassan megfordult, és csak annyit mondott halkan, inkább csak maga elé, gondolataiba merülve, mint felszólításként, hogy – Nagyon kérem, hagyják ezt abba.

 

Senki nem válaszolt, de a falakon megkönnyebbült mozgolódás és sustorgás támadt. Az egyik fiú, akinek alig kellett lenyújtóznia egy kép és a falilámpa közül, hogy elérje a CD lejátszót, kicsit felhangosította a csengetéskor elnémított zenét.