Esély a lottó ötösre

Talán négy éves lehettem, amikor a TV-ben láttam egy kártyatrükköt. Az önkéntes segítőnek ki kellett választania egy lapot a pakliból, jól megnéznie, megmutatnia a közönségnek, aztán visszacsúsztatni a többi közé. A bűvész megkeverte a kártyákat, aztán előhúzott egyet. – Ez volt az? – Igen!

 

 

Nagyon megtetszett a dolog. Elő is vettem egy csomag kártyát, és kiraktam belőle egy nem tudom hányszor nem tudom hányas mátrixot. Megkértem a nővéremet, hogy válasszon ki egyet, és – persze anélkül, hogy nekem elárulná – tegye vissza a helyére. Így is tett; még arra is vigyázott, hogy ne látsszon, melyik kártya volt megbolygatva.

 

Én egyébként sem szorultam rá erre az információra: biztos kézzel, habozás nélkül nyúltam az egyik felé. Felemeltem, és felmutattam a figurás felét anélkül, hogy én magam megnéztem volna. Nővérem elképedve igazolta vissza, hogy igen, pontosan ezt a kártyát választotta ki. Meg is kérdezte, hogy hogy csináltam. A kérdést nem pontosan értettem. Hát nem így kell? Vagy mi a kérdés tulajdonképpen?

 

Rögtön megismételtük a trükköt, és az a várható módon zajlott le: nem találtam el. Aztán újra. Akkor sem. És soha többet. Ma már tudom, hogy így játszottam el az egyetlen esélyemet, hogy valaha lottó ötösöm legyen.

Az aranyhal

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Figyelj csak, én – amint látod – egy aranyhal vagyok.

– Látom. És teljesíted három kívánságomat?

– Hát… én nem tudok kívánságokat teljesíteni. Bizonyos emberekkel tudok csodát tenni. De meg kell, hogy mondjam őszintén, te nem tartozol közéjük. Sajnálom.

– …

– Mégis azt szeretném kérni, hogy dobj vissza. Másokon még talán segíthetek. Megteszed, amire kérlek? Visszadobsz?

– Tessék, mehetsz.

– Köszönöm! Te jó ember vagy. És tudod mit? A csoda máris benned…

– Na menj a picsába!

Felháborító

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Azt mondja a rádióban egy gyakorló pedagógus, hogy felháborítja(!), ha egy közlekedési eszközön pár ajtóval odébb hallja, ha egy gyerek „dübörgő” zenét hallgat a fülhallgatóján. Nem aggódik a gyerek hallása miatt, vagy azért, mert dekoncentrálttá válhat, és így lesre futhat valami fogósabb közlekedési helyzetben, hanem fel van háborodva.

 

Akit a dízelmotor csattogása, a közlekedés zaja, a busz nyikorgása nem késztet megszólalásra, de a fejhallgatóból kiszüremlő zene felháborítja, az bajban van, és szakszerű segítségre szorul. Első körben gyerekeket tizenöt méternél jobban ne közelítsen meg, nehogy a lelkéből öklendező váladék még tovább mételyezze őket.

Rájöttem, hogy mi a baj

Na, elég volt. Reggelente egyre nehezebb, egyre gyakrabban környékeznek meg fullasztó, lehúzó lidércálmok, amik után a kérészéletű ébredés is csak pillanatnyi vigasz, mert visszasüllyedek, és minden kezdődik elölről.

 

Ma rájöttem, hogy mi a baj: Reggelente a Kossuth Rádió asszisztál elnyújtott ébredésemhez. Félálomban – tudatom felfüggesztett védelmi rendszere miatt – akadálytalanul jutnak el agyam ellenőrizhetetlen bugyraiba a politikusok kisszerű, gyáva, rosszindulatú, rövidlátó, felháborító hazugságai, a világválság híreinek nyomasztó, sárgásszürke masszája, és a katatón idiótákat is kétségbeesésbe hajszoló ismétlésszámmal sorjázó társadalmi célú hirdetések.

 

Visszatérek a CD-s ébresztéshez.

Pörögni kezdett egy számláló

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egy idő után váltani kell. Hiába megy a szekér, hiába tűnik úgy, hogy ezt a sok mindent nem szabad már odadobni, mert még egyszer ennyi már nem fog összejönni. Váltani kell. Imrének is váltani kellett volna.

 

Jól ráérzett annak idején az informatikai fellendülésre, kikupálta magát, és nem győzött csodálkozni, hogy a sok hülye nem érti, hogy persze, hogy nem megy, ha nincs bedugva, ha nem olvassa el, hogy mit írt ki a gép (a választ a kérdésére). Céget alapított. Hamarosan több tucatnyi vállalat számítógépparkját menedzselte, és elégedetten egyengette kis vállalkozása útját a növekedés felé. De nem vette észre, hogy a fejében pörögni kezdett egy számláló.

 

Hamar megszokta, hogy működik a vállalkozása, munkaterhelése felvett egy állandó szintet. Észre sem vette, és rutinná vált az egész, már becsukott szemmel látott mindent, amit az ügyfelei nyitott szemmel sem, már az agyát sem kellett használnia, csak az ujjait. Ha kinyitotta a száját, már maguktól jöttek elő a válaszok, neki csak artikulálnia kellett.

 

Aztán megunta az egészet. Mindig ugyanazt mondani, mindig ugyanazt csinálni. Mindig ugyanazoknak. Mindig egyformáknak. Elkezdett szórakozni velük. Direkt elállított ezt-azt, aztán bebizonyította nekik, hogy ők maguk rontották el. Nem létező szakkifejezéseket tanított meg nekik, és felmondatta velük, mint valami kisiskolás leckét.

 

Amikor látta, hogy még ezt is meg lehet tenni velük, hogy hülyére lehet venni őket, valami végleg elpattant benne. Dühös lett ezekre az emberekre. Megutálta az ügyfeleit. Mindet, egytől egyig. Az összeset. Az összes századszorra ugyanazt kérdező, éjjel, hajnalban és hétvégén telefonáló értetlen, tapintatlan, büdös szájú barmot! Elege lett az egészből. Emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne legyen durva velük, hogy meg ne üsse őket. A gúnyolódást nem tudta megállni, de az is csak ellene fordult: az ügyfelek észre sem vették célzásait, ettől aztán, hogy így sem tudja kiengedni a gőzt, már ölni tudott volna!

 

Elérkezett a pillanat, amikor tennie kellett valamit, történnie kellett valaminek. Felesége unszolására felkeresett egy specialistát, egy pszichológust, akinek a szakterülete a kiégés okozta személyiségtorzulások kezelése volt.

 

Rögtön munkához láttak. Még nem volt késő. Imre lélegzetvételnyi időhöz, és alkalomhoz jutott, hogy rátekintsen a kialakult helyzetre, hogy mibe keveredett, hová jutott az elmúlt évek során. Átszervezte a munkamegosztást a cégében, új embereket vett fel, sportolni kezdett. A terápia és a saját maga eszközölte változtatások együttes hatásaként a nyomás csökkenni kezdett, légszomja jóformán elmúlt, újra végig tudta aludni az éjszakát.

 

Nem mondhatnám, hogy teljesen „meggyógyult”, de óriási haladást ért el. A pszichológus azt mondta neki, hogy birtokában van minden tudásnak, minden képességnek és tapasztalatnak, ami ahhoz kell, hogy az életét végérvényesen egyenesbe fordítsa, ezért rá a továbbiakban nincs szükség. Persze, ha elakadna, ha visszaesne, bármikor felkeresheti.

 

Imre egy pillanatra megijedt attól, hogy ezután egyedül kell boldogulnia; megszokta a szakszerű segítséget. De pillanatok alatt belátta, hogy így lesz jó, és hogy menni fog. Érezte magában az erőt és a nyugalmat. A teljes siker lehetőségét. És akkor, az utolsó találkozásukkor, amikor Imre már épp menni készült, már el is búcsúztak tulajdonképpen… akkor a pszichológus Imre után szólt.     – Csak még egy pillanatra, Imre! Már egy hete nem megy a net a gépemen. Azt írja ki, hogy valami hálózati kábel nincs csatlakoztatva, vagy mit.

Ma végre

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Több évtizednyi teljesen eseménytelenül telt kiskéssel falatozás után ma végre sikerült szájon szúrnom magam.

Mit tennél?

Azokat a kérdőíveket, amikben sorra meg kell jelölni válaszokat aszerint, hogy te mit tennél az adott helyzetben, rengetegen – anélkül, hogy ez tudatosulna bennük – úgy töltik ki, hogy mit tartanak helyesnek, illetve hogyan cselekednének, ha személyiségük megvalósult álom lenne.

 

Ezzel két gond van. 1.) Az amúgy is hiányos, torz önismeretet még sötétebb verembe taszítja; 2.) Kurvára feldühít engem. Jó. Hát a második az én gondom, nem a kitöltőé.

Viszonozza-e?

Egyszer be fogok ülni a boltba nézni az embereket, és jegyzetelni. Bár végül is jártomban-keltemben is ezt teszem.

 

Ma egy fiatal nő köszönt rá egy idősebb úrra. Szerintem egy házban lakhatnak. A lány kedves volt. Egy kicsit lesütötte a szemét, és olyan cinkosan (de mindenféle kihívás nélkül) mosolygott az öregre, mintha lett volna a közelmúltban valami apró, hétköznapi közös élményük. Mondjuk együtt ragadtak be a liftbe, vagy egyszerre láttak meg egy aranyos kutyát.

 

Önkéntelenül is a férfire néztem, hogy viszonozza-e, illetve hogyan viszonozza a köszönést és a gesztust. Meglepve láttam – mert a lány arcán a férfi negatív reakciójából semmi nem tükröződött –, hogy az öregnek helyén volt a szíve, és ha érzett is kísértést, hogy kedves emberként nyilvánuljon meg, győzött benne az önkéntes Bismarck imitátor, és szigorú kőarcát az egész interakció során sikerült hibátlanul megőriznie.

A völgy másik oldalán áll egy kis kastély

A völgy másik oldalán, a hegy északi lejtőjén áll egy kis kastély. Kastélynak igazából kicsi, de háznak mindenképpen nagy. Akárhogy is, arisztokratikus emelkedettségéhez nem férhet kétség. Hideg kőfalain itt-ott moha zöldell, amúgy az évszázadok sötétre festették az épületet. Éppen emiatt komor, gyászos hangulatot áraszt. Most mozgáskorlátozott öregek-otthonaként működik.

 

Az itt lakók kerekesszékben élik az életüket a világtól elvágva. Egyiküket sem látogatja soha senki. Kisszámú, keménykezű és kemény szavú személyzet gondoskodik róluk. „Mindenük megvan, ami kell” – szokták mondani az ápolók. Ez a kijelentés, ha az emberséget nem számítjuk a minden közé, többé-kevésbé meg is állja a helyét.

 

A kis osztott táblás ablakokon balról villózó kékes, jobbról halvány, mély sárga fény szüremlik a néma völgy felé, hogy pár méterrel odébb együtt enyésszenek el. Az öregek TV-t néznek. Három sorban ülnek a tolószékeikben. Többségük a képernyőre mered, de néhány közülük nem a filmet nézi, hanem vagy gondolataiba, vagy éppen azok elöl menekül.

 

A kis társasággal srégen szemben, a TV mellett egy szikár, szigorú, megkeseredett arcú öregember néz megvetően a többiek felé. Nem szól egyetlen szót sem, csak újra és újra körbejáratja tekintetét a többieken, és undorodva csóválja a fejét.

 

Szemben, az első sorban ülők közül az egyik férfi – azok közül, akik a képernyőt nézik, de a filmet nem – egyszer csak olyan arckifejezéssel, mint akinek megvilágosodása van, teátrális, de nem túl heves mozdulattal lesöpri sovány lábairól a pokrócot, megtámaszkodik a karfán, és lassan felemelkedik. Ahogy elengedi a tolószéket, a hihetetlennek gondolt, de mégis átélt csoda öröme, de egyúttal annak tartóssága fölött érzett aggodalom árad szét az arcán. Mintha kötélen állna, remeg kissé, valamelyest görbén, de áll a lábán! Ujjai görcsösen kutatják a levegőt oldalt alig felemelt kezei végén, de nem meri ökölbe szorítani őket, nehogy a varázslat elmúljon.

 

Arckifejezése fölött kitörő öröm, szinte tébolyult mosoly veszi át az uralmat. Először szemeit fordítja el, amennyire csak bírja, aztán a fejével is igyekszik a többiek felé fordulni, végül a bal lábát is áthelyezi, elfordul, és még mindig áll! Boldogan, várakozón néz a többiekre. De társai vagy úgy teszek, mintha nem vették volna észre, hogy felállt, hogy megfordult, hogy még mindig áll, hogy csoda történt vele, vagy egyenesen irigy gyűlölettel a szemükben néznek rá. Egyikük – aki eddig szintén nem a filmet nézte – most felháborodottan dülöngél jobbra-balra, hogy jelezze, nem lát semmit a filmből a „csodatévő” miatt. Az öreg fáradni kezd, és a karfa után kap. Halk nyögéssel újra belehuppan a kerekesszékbe, aztán sokáig erőlködik, hogy a ledobott pokrócot újra magára tudja teríteni.

 

– I-hi-hidióta – vihogja alig hallhatóan az orra alá az egészet szemből végignéző szikár öreg, és fejét csóválva kihajtja magát a társalgóból. Az ajtón kívül már leplezetlenül, szélesen, gyermekien mosolyog, és tudja, jól döntött, amikor elhatározta, hogy semmiképp nem fogja elárulni soha, hogy ő – bő egy éve – nem csak felállni, de még járni is tud.

Pankrác

Most hallom, hogy talán megvan az Aranykéz utcai robbantás elkövetője. Közúti ellenőrzésen bukott le, és jelenleg a pankráci börtönben tartják fogva. Én egészen eddig azt hittem, hogy a Pankrácot csak Rumcájsznak, vagy más, Jičin vonzáskörzetében állandó bejelentett lakással rendelkező rajzfilmfiguráknak tartják fenn.