Már nem haragszom

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Van egy amolyan szexbábum. Az a fajta, aminek szilikon a bőre, tapintása a megtévesztésig hasonlít az eredetire, testének tartása van, haja igazi haj, stb. Meglehetősen drága volt. Ma vittem vissza karbantartásra, hogy pofozzák ki egy kicsit, hozzák fel az eredeti állapotára.

 

Bevittem az üzletbe, ahol vettem, és egyszerűen feltettem az asztalra. Ugyanaz a srác volt ott, mint amikor megvettem. Mondhatom, hogy zavarba jött, amikor meglátta, hogy a portéka csúnyán kiment a formájából itt-ott. Laikus számára is egyértelmű, hogy miket tettem vele. Karjai eltörve, testén és lábain ütések és rúgások nyomai mindenfelé. Amikor a plédet, amiben behoztam a kocsiból, teljesen lerántottam róla, észrevette, hogy le van vágva a pénisze. Jéghideg iszonyat ütközött ki az arcán, falfehérre váltott, úgy meredt rám, mint valami bestiális sorozatgyilkosra, de aztán egy pillanat alatt elkapta a tekintetét. Nyelt egyet, és újra, de már egészen másképp, rám nézett. Összeszedte magát.

 

Elmondta, hogy eléggé rossz állapotban van a bábu, és – ha elfogadom – az lenne a javaslata, hogy vegyek egy újat helyette. Ebbe nem mentem bele. Számomra jelentősége van annak, hogy ugyanezt a bábut kapjam vissza – mondtam. Megértett. (Tréfás magyarázatomra, miszerint Plasztik Pál a szívemhez nőtt, udvarias, de talán nem őszinte mosollyal reagált). Azt mondta, hogy vissza kell bontaniuk egészen a „csontokig”, aztán „újra rakni” nagyjából mindent. Így fogalmazott. Hozzátette, hogy a dolog ára így gyakorlatilag hajszálra meg fogja közelíteni az eredeti árat, és megkérdezte, hogy ennek tudatában is fenntartom-e, hogy ehhez a konkrét bábuhoz ragaszkodom. Fenntartottam. Ebben maradtunk.

 

Nagyon fontos, hogy az eladó végig udvarias és tárgyszerű volt, korrektül tájékoztatott a részletekről. Első döbbenetét elnyomva úgy viselkedett velem, mint bármelyik vevőjével, és elmondhatom, hogy jó munkát végzett, akármiket is gondolt rólam közben. Én ezt nagyra becsülöm. Mindig meghat az ilyen hozzáállás. Mondhatom, hogy ez a vesszőparipám.

 

Én is kereskedő vagyok ugyanis. Nekem is van egy boltom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a vásárlóim első osztályú kiszolgálásban részesüljenek. Jobban tudom, hogy mit szeretnének, hogy mi jó nekik, mint saját maguk. Soha nem csapom be őket, mindig arra törekszem, hogy elégedetten távozzanak, és elégedettek maradjanak akkor is, amikor már hazaértek, de még hetekkel azután is, hogy nálam jártak. Én a szívemet-lelkemet teszem a munkámba. Nekem ez a hivatásom.

 

De ez a hivatás, ha komolyan veszik, nagyon nehéz kenyér. Először is: a becsületes hozzáállás lassan érik be. Furcsa, de higgyék el, hogy így van: az emberek jó részének fel sem tűnik, hogy nálam jobb kiszolgálást kapnak, mint máshol. Rezignáltak, fásultak. Megkapják, amit akarnak, és már mennek is. Sokszor furcsállják, hogy annyit kérdezek, hogy mire kell, milyen körülmények között akarják használni, stb. Megijednek. Azt hiszik, hogy vizsgázniuk kell. De aztán visszajönnek. Aztán, amikor már törzsvásárlóim, egyszer csak beugrik nekik, hogy hihetetlen, de kapnak nálam valamit, amit először meg sem tudnak határozni, hogy mi az, de szükségük van rá. Ha kapnak belőle, még több kell, újból és újból kell. Nekik nem rágom a szájukba, meg amúgy is rájönnek később maguk is, de Önöknek elmondom. Nálam a minden embernek kijáró tiszteletet és megbecsülést kapják meg, ráadásként pedig azt a bánásmódot, ami annak jár, akinek a pénzéből élek. Nekem ezek az emberek az Ügyfeleim.

 

Most sokan, akik például pincérként, vagy akármilyen szolgáltatóként dolgoznak, a fejüket ingatják. Azt gondolják, hogy könnyű ezt mondani, mert ezek csak szavak. Mint elvet persze mindenki elfogadja, na de nap mint nap így is cselekedni? Ugyan már! Mit csinálok azokkal, akik a boltban vélt vagy valós kisebbrendűségi érzésüket próbálják ellensúlyozni, és a szolgájuknak tekintenek, akik az ilyen helyzetekben tudják csak megélni, hogy fölötte állnak valakinek? A válaszom egyszerre kézenfekvő és meglepő talán: Őket ugyanúgy szolgálom ki, mint bárki mást.

 

Ezzel nem azt mondom, hogy ez nekem nem okoz nehézséget. Egyáltalán nem azt mondom. Én büszke ember vagyok, és sajnos nem vagyok az az őstehetség sem, aki el tudja engedni a füle mellett a sértő szavakat, aki átnéz a megvető tekinteteken anélkül, hogy közben szét ne robbanna belül.

 

Megpróbáltam, és nem ment. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ilyen vevőket egyébként mindig le tudtam szerelni. Ha háborgott, megnyugtattam. Ha értetlenkedett, az ő szavaival magyaráztam. Ha reklamált, elismertem az igazát, és nagyvonalúan megtoldottam egy gesztussal. Az esetek döntő többségében a kekec vevő megnyugodott, olykor még el is szégyellte magát, amint látta, látnia, éreznie kellett, hogy szebben bántam vele, mint ahogy megérdemelte. Sokszor kézfogással végződtek ezek az esetek, és az sem volt ritka, hogy a vevő elnézést kért, és elismerte, ha részben, vagy akár egészében nem volt igaza.

 

De rám ez valamilyen furcsa oknál fogva nem hatott megnyugtatólag. Nulla összegű játszmák voltak ezek, amelyek során ahogy a vevő megnyugodott, és jó modorra váltott, magamban belül úgy vettem át én a feszültséget, és a szívem mélyén haragot éreztem. Dühös voltam, hogy nekem kell mindig megtennem az első lépést, meg a másodikat is, miért nem lehet mindenki tekintettel a másikra, miért nekem kell mindig az okosabbnak lennem, aki enged?! Miért én vagyok az, aki éjszaka hánykolódik, újra és újra lejátssza az eseményeket a fejében, és arra vágyik, hogy bárcsak a pofájába mászott volna annak a tuskónak, aki nem érdemelt volna mást!

 

Éveket töltöttem így, hogy végig az orrom előtt volt a megoldás, mégsem vettem észre. És egyszer csak beugrott. Vettem egy, a hús-vér emberhez megszólalásig hasonló szilikon bábut. Valamit, ami megtestesített számomra minden fölényeskedő, goromba, ostoba, rosszindulatú bunkót. Amin kitölthettem a dühömet, amivel megtehettem mindent, amit az arra „érdemesekkel” megtenni vágytam. A „rossz” vevőim között persze nők is voltak, de férfi bábut kellett vennem: nőt soha nem ütnék meg. A bábut hátravittem a raktár mögötti helyiségbe. Levágtam a péniszét, hogy fel tudjam öltöztetni. (Kiegészítőként még egy autóstáskát is kapott).

 

Innentől kezdve, ha sérelem ért, ha megbántottak, ha méltatlanul bántak velem, csak arra gondoltam, hogy eljön a nap vége. Még udvariasabb voltam, mint bármikor korábban, még inkább a vevő kegyét kerestem, de közben elraktároztam minden sérelmet az agyam egy erre kijelölt zugába.

 

Zárás után elvégeztem mindent, amit ilyenkor kell (pénz, takarítás, stb.), aztán hátramentem. Kulcsra zártam a vasajtót, és megálltam a bábuval szemben. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a sérelmek bugyrát az agyamban, és hagytam, hogy csak jöjjön, jöjjön fel minden. Volt, amit újra és újra lejátszottam. Mire mindent felidéztem, kezeim ökölbe szorultak, szám legörbült, vonásaim úgy megkeményedtek, hogy nem is akartam látni magam (a helyiségből már korábban kivittem a tükröt), és – rendszerint – amikor már vicsorítani kezdtem, egyszer csak elengedtem magam, és szabad folyást engedtem a felgyülemlett indulatnak!

 

Utólag belegondolva szinte nevetséges (tudom, bizarr ezt mondani), de a legtöbbször hasonlóképpen bántam el áldozatommal. Könyökkel az arcába csaptam, aztán ugyanezt jobbról, és fentről. A hasába térdeltem, átkulcsoltam a nyakát, és térddel beleugrottam a gyomrába, aztán megint az arcába. Fojtogattam, rúgtam a jobb és a bal veséjét, a sípcsontjára tapostam, aztán az egészet elölről, aztán ötletszerűen, ahogy adódott, egyre állatiasabban, egyre elvakultabban, míg már ömlött rólam a víz, teljesen ki nem fulladtam, míg már nekem is fájt mindenem, míg a szédülés meg nem tántorított.

 

Aztán zihálva leereszkedtem a padlóra, behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire, csak ültem ott a falnak támasztva a hátamat, és nem törődtem az idő múlásával sem, csak amikor azt éreztem, hogy elmosolyodok, hogy megkönnyebbültem, akkor nyitottam ki lassan a szememet, és felkeltem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem.

 

Ezt hónapokig csináltam így, és alig volt nap, ami nem így végződött. De egy idő után, és az az érdekes, hogy nekem sem tűnt fel rögtön, elő-előfordult, hogy zárás után nem akadt „dolgom”. A megmagyarázhatatlan az volt, hogy később olyankor is kihagytam már az esti „szertartást”, amikor pedig számos, vagy nem olyan sok, de komoly atrocitást kellett elszenvednem napközben.

 

Öt hónap után egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy hete nem jártam a hátsó raktárban. Elkezdtem tudatosan figyelni magamat, az érzéseimet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a sértések leperegnek rólam, nem hatnak meg többé. Sőt! Ezekre a bunkókra egyfajta szeretettel tudtam tekinteni. Mint valami huncut kópékra. Elképesztő.

 

Rögtön tudtam – és az eltelt egy év engem igazol –, hogy végleg meggyógyultam. Igen, meggyógyultam. Hogy a képességet, amiről azt hittem, hogy nem adatott meg vele születni, sikerült kifejlesztenem magamban. Hogy még az is lehet, hogy én vagyok a legjobb kereskedő a világon!

 

Visszavittem a bábut a boltba, ahol vettem, hogy hozzák rendbe. Meg akarom őrizni, hogy örök időkre emlékeztessen arra, hogy honnan hová jutottam.

Funkcionális analfabetizmus

Magam sem tudom, miért, de a három kedvenc szakkifejezésem között (a lítium bázisú kenőzsír mellett) biztos helyet foglal el a funkcionális analfabetizmus.

 

A szerencsés ember nem tudja elképzelni, nem tudja átérezni, hogy milyen lehet funkcionális analfabétának lenni. Milyen érzés lehet az, hogy az ember ismeri a betűket, ismeri a szavakat, de azok megmakacsolják magukat, és nem állnak össze üzenetté, nem árulják el, hogy akkor most mit kell csinálni? Ilyesmi:

 

„Az a térítés, amelyet egy olyan magánszemély kap oktatásért vagy tudományos kutatásért, aki belföldi illetőségű vagy az egyik Szerződő Államba érkezését közvetlenül megelőzően belföldi illetőségű volt a másik Szerződő Államban, és az első Államban tudományos kutatás, vagy egyetemi kollégiumban, felsőfokú oktatási intézményben vagy hasonló intézményben való oktatás céljából tartózkodik, mentes az adó alól az első Államban, feltéve, hogy az ilyen intézmény a nonprofit jogi személyek közé tartozik”.

A tüdőszűrés margójára

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ma tüdőszűrésen voltam. Beadtam szépen a személyimet, a TAJ meg a lakcímkártyámat. Megkérdezték, hogy jártam-e már nálunk. (Igen). Mikor visszakérdeztek, hogy múltkor is ugyanott laktam-e, mint most, már tudtam, hogy hiába mondanám, hogy igen. Azért mondtam, de hozzátettem, hogy nézzék meg a régi, négy évvel korábbi címemet is, hátha úgy vagyok még a rendszerükben. Meg is voltam. Legközelebb már az aktuálissal elő sem hozakodok; most sem próbálták meg felülírni, csak – egyébként kedvesen – megjegyezte a hölgy az ablak mögött, hogy ó, hát ez nem régi cím, neki a régi az ezernyolcszázas évek végét jelenti, én meg még milyen fiatal vagyok. De cserélne velem… – tette hozzá elábrándozva. Aztán összeráncolta a homlokát: – Bár ebben a mai helyzetben talán mégse… 

 

Utánam egy úr jött, aki rögtön közölte, hogy a behívóját valahova elkavarta, így nem tudja felmutatni. – Akkor adja csak a TAJ kártyát. – TAJ kártyát? – kérdezett vissza megdöbbenve. Örömteli egyébként, hogy ez sem volt akadály, megkeresték a rendszerben, volt TAJ száma, megröntgenezték. Előtte még azért neki is feltették a standard kérdést, hogy itt lakik-e a kerületben. Sértett büszkeséggel a hangjában válaszolta, hogy már ezer éve. Mintha pontot kapna érte.

 

Az utána következő férfi a „Járt már nálunk?” kérdésre a „Sajnos” választ adta. A hölgy visszakérdezett, hogy miért sajnos, azért jobb szűrésre jönni, mint kórházba. – Mint kocsmába? – kérdezett vissza Freud az ember szájával, és már készen is állt a vitára, amikor a sorból kijavították, hogy „kórházba”.

 

Mielőtt behívtak magára az aktusra, már csak ketten kerültek sorra az ablaknál. A leletükért jöttek. A hölgy kikereste a kis papírokat, gondosan, résnyire húzott szemekkel leolvasta őket, és „Negatív” felkiáltással, mosolyogva átnyújtotta a zavart, de azért megkönnyebbült pácienseknek. Ennek a szolgáltatásnak szerintem sokkal több hozzáadott értéke lenne a bőr- és nemi beteg gondozóban.

Az év végi tornaóra

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Már majdnem évvége volt, amikor Erik bácsi, az új tornatanár megérkezett. Rögtön láttuk, hogy furcsa figura. Fehér inget és nyakkendőt viselt, de talppántos mackónadrág, és egy komolynak tűnő, de ismeretlen márkájú futócipő volt rajta.

 

Tartása délceg, arca kemény volt, de hangja egyszerre volt határozott, ugyanakkor – talán mély tónusa miatt – megnyugtató is. Az órát bemelegítéssel kezdtük, aztán hol csak úgy lazán, hol meg-megiramodva futnunk kellett, utána különböző erősítő gyakorlatok következtek – elsősorban a bordásfalnál.

 

Kellemes fáradtságot éreztünk, de valamiféle frissességet is, mintha tiszta oxigénnel mostuk volna át minden porcikánkat és az agyunkat is. Az óra végéig volt még hat perc. Erik bácsi azt mondta, hogy most meditálni fogunk, hagyni fogjuk, hogy frissen szerzett kellemes érzés szétáradjon bennünk, hogy feltöltsön bennünket. Mindenkinek hanyatt kellett feküdnie, kezeit lazán maga mellett nyugtatnia, Erik bácsi pedig beszélni kezdett:

 

Hunyjátok be a szemeiteket. Ne gondoljatok semmire, csak arra figyeljetek, amit én mondok. Lélegezzetek mélyet, tartsátok bent, jó, most lassan fújjátok ki. Most vegyetek még mélyebb, még lassabb lélegzetet, ezt is tartsátok bent, tartsátok még, jó, és most lassan ki. Lélegezzetek így, lassan, nyugodtan. Egyre lassabban, egyre nyugodtabban. Érzitek, sőt halljátok is, ahogy szívverésetek lelassul. A figyelmetek befelé fordul. Képzeletben végigjárjátok a testeteket. Lassan elindultok a fejetek búbjától. Homlok, fülek, szemek, száj… Az állatokon lesiklotok a nyakatokhoz, érzitek, ahogy a gerincetek végighúzódik a hátatokban, a mellkasotok lassan emelkedik és süllyed, a hasatok is. Karjaitok és lábaitok ellazulnak. Először az ujjak. Így. Utána a kéz és a lábfej. Enyhe bizsergést éreztek, ahogy a legapróbb inak, a legapróbb izmok is megpihennek. Melegség árad felfelé. Ellazul a lábszár és az alkar… a comb és a felkar. A fenék. Jó. A hát. Ez az. Mindent ellazítottatok, lassan lélegeztek. Minden jól van így, nincs mire koncentrálni, engedjétek el az arcizmaitokat is. A száj, az orca elnehezedik, és két oldalt alig láthatóan, de nagyon is érezhetően megereszkedik. Tökéletesen ellazul. Figyeljétek meg magatokban ezt a teljes nyugalmat. Most úgy érzitek, hogy a hátatok, a lábaitok és a karjaitok alatt langyos méz emelkedik, és körülfog titeket. Nem emel, inkább belesüppedtek, egyre magasabbra emelkedik, és amit csak ellep, még lazább, még nyugodtabb lesz. Eggyé váltok. A tarkótokat simogatja már. A hajatok lebegni kezd a sűrű, meleg folyadékban. A feszültség elkezd kioldódni belőletek. A méz valósággal kiszívja az ujjaitokon keresztül, a bőrötökön át. Jó. Teljesen nyugodtak vagytok, minden jó, ahogy van, csak az én hangomra figyeltek. Egész testeteket körülöleli a meleg méz, ellepi a fületeket, a szátokat, csak az orrotok emelkedik ki belőle, és ti nyugodtan, lassan, mélyen lélegeztek. Súlytalanok vagytok. A hangomat messziről halljátok. De már tisztábban, mint az előbb. Most már a fejetekben szól. Jól van. Kellemes bizsergést éreztek a fejetekben is. Láthatatlan áramlatok borzolják a hajatokat. A melegség beszűrődik a fejetekbe. Be egészen az agyatokba. Ez az, jól csináljátok. Most a melegség összegyűlik a fejetekben belül, és elkezd kifelé áramolni. Minden feszültség, minden gond, minden bánat távozni fog. Ahogy kilép a fejetekből, lassú, barnás kis patakok indulnak el a messzi távolba. Sorban, egymás után, könnyedén, nyugodtan. A kémia. A másik oldalon a fizika. A tarkónál a matematika. A barna patakok egyre sötétebbek, egyre vaskosabbak. Csak úgy áramlanak kifelé. Most elvékonyodnak újra, színük világosodik, már szinte egy a méz színével…

 

Neeeeem!!! – szakadt fel Misiből hörögve a kétségbeesés. Hangja olyan volt, mintha – emberfeletti erőfeszítés árán – tényleg sűrű, olajos méz alól kellett volna kiszabadítania. Szemei – ahogy elképzeltem magam előtt – kipattantak, és rettegéssel telve kémleltek körül. Hosszú másodpercekbe telt, mire hallottuk, hogy meg tudott mozdulni. Feltápászkodott, a szertefoszló csendet cipője éles csattogása törte végleg szét. Az öltözőhöz rohant, feltépte táskája csatját, és remegő ujjakkal lapozta fel ellenőrzőjét. Ez állt benne: „Értesítem a kedves Szülőket, hogy Mihály matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Csak utánad

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Mindig elmosolyodom, amikor csak eszembe jut, hogy milyen vállalhatatlanul féregszerű azt mondani, hogy: „Csak utánad, osztályvezető úr”.

Sok lenne egy zászlóaljnak is

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak ketten voltak az égési osztályon. Tibor – akihez látogatóba jöttem – aludt. Nem akartam felébreszteni, így tipródni kezdtem, illetve kicsit körüljárattam a tekintetemet a szobán. A másik beteget nem különösebben néztem meg. Valahogy tolakodónak éreztem volna magam, ha bámulom. Egyébként nem is sok bámulnivaló volt rajta: ő is aludt, egész testét vaskos kötés borította, csak lángvörös feje volt szabadon.

 

Aztán mégiscsak kinyitotta a szemét. Rám nézett zavartan; látszott, hogy nem pontosan tudja, hol van. Aztán maga elé bámult, és szemmel láthatóan erőltette az agyát, hogy elhelyezze magát térben és időben. Tekintetével megtalálta az órát a falon. Szemei kikerekedtek. – Úristen – suttogta maga elé – indulnom kell a gyerekért!

 

Megpróbált felülni, de épp csak a fejét tudta megemelni, és elakadt a mozdulattal. A belé hasító fájdalom szétáradt az arcán, hogy egy pillanattal később a döbbenet és kétségbeesés elegyének adja át a helyét. Istenem, mi történt velem?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

olvastam ki a szeméből. Összeszorította a fogát, behunyta a szemét, és ezúttal sikerült felkönyökölnie. Könnybe lábadt szemét újra az órára emelte. Bekötött kezét bámulta, ahogy maga mellett támaszkodik a lepedőn. Ahogy oldalra fordult, feljajdult, de szinte eszelős elszántsággal kicsusszant az ágy széléig. Megszédült. Behunyta a szemét, és hangosan zihált. Légzése csendes, szaggatott sírássá változott, de aztán megemberelte magát, és az egyik lábát kinyújtotta az ágy szélén túlra. Kapkodva cikázó szemeivel a semmit kutatta, lábával a papucsát kereste, de úgy, mintha csak pár lábujjnyi választaná el tőle – szemben a valóságos negyvenvalahány centivel, amilyen magas az ágy volt. A papucs nem volt az ágy mellett. A hasztalan kutakodás (illetve a mozgás egyáltalán) kimerítette. Szemei elvesztették a fókuszt, erőtlenül próbált egyensúlyban maradni, de visszahanyatlott az ágyra, és elvesztette az eszméletét.

 

Egy perc sem telt bele, és újra kinyíltak a szemei, újra zavartan nézett körbe, aztán az órára, aztán megint eszébe jutott a gyerek, hogy azonnal indulni kell érte, és így tovább, minden szóról szóra megismétlődött. – Ezt csinálja egész nap – szólalt meg Tibor oldalról. – Csak ő maradt életben. Nem elég neki a nyugtató, de nem mernek többet adni neki, mert már amit eddig kapott, az is sok lenne egy zászlóaljnak is. A kurva életbe – tette hozzá, és nyelt egy szárazat. Aztán nem szóltunk egy jó darabig.

Energiatöbblet

Nem értem. Hetente háromszor – ilyen vagy olyan mozgással – úgy kiütöm magam, hogy csak botorkálok hazafelé, de a köztes időkben mégis majd’ szétpattanok, annyi a felesleges energiám. Most az mp3 lejátszómat hallgatva kellett a munkahelyem WC-jében törzsi robottáncot produkálnom a magam lecsillapítására. Ha rajtakapott volna valaki, meg kellett volna ölnöm.

Erkölcsi ítélet a bugris felett

Már régen szemet szúrt nekem ez a nagyhangú, otrombán törtető, kellemetlen bugris. Most, hogy a humorába is bepillantást nyerhettem valamelyest, élete hátralévő részében kénytelen lesz az iránta érzett mély megvetésemmel együtt élni. Helyzetét – érdemtelenül – megkönnyíti, hogy nem állunk semmilyen kapcsolatban, így erkölcsi ítéletemről valószínűleg soha nem fog tudomást szerezni.

 

A menzán egy kollégája érkezett először a pénztárhoz, fél lépéssel lemaradva pedig egy szintén a trióhoz tartozó lány. A manus megállt, és jelezte a lánynak, hogy nyugodtan álljon elé. A lány egy mosollyal megköszönte a kedvességet. Kicsit később a bugris a dobozukban megérdemelten elrohadt burleszk filmeket idéző vigyorral az arcán bevetődött az elsőként érkező srác elé (de érthetetlen módon még a lány mögé), hogy „ugye milyen duplacsavaros paréj tréfa lenne, ha kierőszakolnám, hogy engem is magad elé engedj?”. Aztán felcsillant a szeme. Rájött, hogy a tréfa így és éppen ebben a pillanatban érte el a csúcsát, és akkor már ott is maradt a kollégája előtt.

Két kedves barátom

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Mindig is különös vonzalmat éreztem azok iránt az emberek iránt, akiket bolondnak szokás nevezni. Egyrészt, mert talán el tudom képzelni, hogy milyen lehet, ahogy a többség kirekeszti őket, másrészt pedig azért, mert az ő világuk – ha vesszük a fáradtságot a megismerésére – gyakran sokkal gazdagabb, mint az úgynevezett normálisoké.

 

Barátaim is vannak a bolondok között. Hétfőnként fel szoktam ugrani Ferihez, akinél – ha jól emlékszem – téveszmés pszichózist diagnosztizáltak. Már csak eljutni hozzá is külön kaland. Előre egyeztetünk a ház közelében elrejtett mechanikus és elektromos csapdákról, és minden egyes alkalomra külön kopogást és jelszót találunk ki. Ha bejutottam, mesélni kezd.

 

Vehemensen, nem egyszer szinte lázas verejtékben úszva előadott történetei, melyeket lúdbőrözve, visszatartott lélegzettel hallgatok, földrészeken át folytatott üldözésekről, titkos összeesküvésekről és torokszorító hőstettekről szólnak. Legtöbbjükben természetesen Feri maga a főszereplő, vagy legalábbis a saját szemszögéből tárja elém az eseményeket, de olykor idegen országok vagy letűnt korok borzongató, katartikus eseményeiről is beszámol.

 

Csütörtökönként Imre bácsinál a helyem. Az idős úr autista. Azt a csodálatos képességét, hogy az ég egy adta világon mindent meg tud jegyezni, igazi kinccsé formálta. A szobája nem áll másból, mint két székből és négy csupasz falból, de a képzeletében ezek a falak a padlótól a plafonig telis tele vannak könyvekkel. Az orosz irodalom összes művével.

 

Amint – pontosan időben – megérkezem, biccent, becsukja a szemét, és egy pacsirtát lát felröppenni. A kismadár látszólag össze-vissza repdes a szobában, de aztán kiválaszt egy könyvet, és apró termetét meghazudtoló erőről tanúbizonyságot téve Imre bácsi kezébe ejti. Mindeközben már javában csukva van az én szemem is, öreg barátom pedig lassan, azzal a komótos, kásás-bársonyos hangjával olvasni kezd. Van, hogy egy teljes regényt elolvasunk egyszerre, máskor meg vissza-visszatérünk a korábban elkezdett kötethez.

 

Sajnos itt, az osztályunkon nem ennyire különlegesek a bolondok. Ráadásul én magam sem rendelkezem olyan képességekkel, hogy általuk a hét minden napján menekvést találhassak a normális világból. Csak ezt a két kedves barátomat tudtam megteremteni a képzeletem erejével.

Két főhőst javasoltam

Megkértek, hogy írjak folytatásos történeteket egy női magazinnak. Két főhőst javasoltam (már ami a férfi szereplőket illeti). Az egyik azért nem lett titkos ügynök, mert túl jóképű volt hozzá (márpedig ennél a foglalkozásnál épp a környezetbe olvadás képessége a pláne). A másik azért nem lett élsportoló, mert robusztus hímtagja akadályozta a mozgásban. A szerkesztőségben azt mondták, hogy nem értem a dolog lényegét, és inkább felejtsük el az egészet.