A tüdőszűrés margójára

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ma tüdőszűrésen voltam. Beadtam szépen a személyimet, a TAJ meg a lakcímkártyámat. Megkérdezték, hogy jártam-e már nálunk. (Igen). Mikor visszakérdeztek, hogy múltkor is ugyanott laktam-e, mint most, már tudtam, hogy hiába mondanám, hogy igen. Azért mondtam, de hozzátettem, hogy nézzék meg a régi, négy évvel korábbi címemet is, hátha úgy vagyok még a rendszerükben. Meg is voltam. Legközelebb már az aktuálissal elő sem hozakodok; most sem próbálták meg felülírni, csak – egyébként kedvesen – megjegyezte a hölgy az ablak mögött, hogy ó, hát ez nem régi cím, neki a régi az ezernyolcszázas évek végét jelenti, én meg még milyen fiatal vagyok. De cserélne velem… – tette hozzá elábrándozva. Aztán összeráncolta a homlokát: – Bár ebben a mai helyzetben talán mégse…

Utánam egy úr jött, aki rögtön közölte, hogy a behívóját valahova elkavarta, így nem tudja felmutatni. – Akkor adja csak a TAJ kártyát. – TAJ kártyát? – kérdezett vissza megdöbbenve. Örömteli egyébként, hogy ez sem volt akadály, megkeresték a rendszerben, volt TAJ száma, megröntgenezték. Előtte még azért neki is feltették a standard kérdést, hogy itt lakik-e a kerületben. Sértett büszkeséggel a hangjában válaszolta, hogy már ezer éve. Mintha pontot kapna érte.

Az utána következő férfi a „Járt már nálunk?” kérdésre a „Sajnos” választ adta. A hölgy visszakérdezett, hogy miért sajnos, azért jobb szűrésre jönni, mint kórházba. – Mint kocsmába? – kérdezett vissza Freud az ember szájával, és már készen is állt a vitára, amikor a sorból kijavították, hogy „kórházba”.

Mielőtt behívtak magára az aktusra, már csak ketten kerültek sorra az ablaknál. A leletükért jöttek. A hölgy kikereste a kis papírokat, gondosan, résnyire húzott szemekkel leolvasta őket, és „Negatív” felkiáltással, mosolyogva átnyújtotta a zavart, de azért megkönnyebbült pácienseknek. Ennek a szolgáltatásnak szerintem sokkal több hozzáadott értéke lenne a bőr- és nemi beteg gondozóban.

Az év végi tornaóra

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Már majdnem évvége volt, amikor Erik bácsi, az új tornatanár megérkezett. Rögtön láttuk, hogy furcsa figura. Fehér inget és nyakkendőt viselt, de talppántos mackónadrág, és egy komolynak tűnő, de ismeretlen márkájú futócipő volt rajta.

Tartása délceg, arca kemény volt, de hangja egyszerre volt határozott, ugyanakkor – talán mély tónusa miatt – megnyugtató is. Az órát bemelegítéssel kezdtük, aztán hol csak úgy lazán, hol meg-megiramodva futnunk kellett, utána különböző erősítő gyakorlatok következtek – elsősorban a bordásfalnál.

Kellemes fáradtságot éreztünk, de valamiféle frissességet is, mintha tiszta oxigénnel mostuk volna át minden porcikánkat és az agyunkat is. Az óra végéig volt még hat perc. Erik bácsi azt mondta, hogy most meditálni fogunk, hagyni fogjuk, hogy frissen szerzett kellemes érzés szétáradjon bennünk, hogy feltöltsön bennünket. Mindenkinek hanyatt kellett feküdnie, kezeit lazán maga mellett nyugtatnia, Erik bácsi pedig beszélni kezdett:

Hunyjátok be a szemeiteket. Ne gondoljatok semmire, csak arra figyeljetek, amit én mondok. Lélegezzetek mélyet, tartsátok bent, jó, most lassan fújjátok ki. Most vegyetek még mélyebb, még lassabb lélegzetet, ezt is tartsátok bent, tartsátok még, jó, és most lassan ki. Lélegezzetek így, lassan, nyugodtan. Egyre lassabban, egyre nyugodtabban. Érzitek, sőt halljátok is, ahogy szívverésetek lelassul. A figyelmetek befelé fordul. Képzeletben végigjárjátok a testeteket. Lassan elindultok a fejetek búbjától. Homlok, fülek, szemek, száj… Az állatokon lesiklotok a nyakatokhoz, érzitek, ahogy a gerincetek végighúzódik a hátatokban, a mellkasotok lassan emelkedik és süllyed, a hasatok is. Karjaitok és lábaitok ellazulnak. Először az ujjak. Így. Utána a kéz és a lábfej. Enyhe bizsergést éreztek, ahogy a legapróbb inak, a legapróbb izmok is megpihennek. Melegség árad felfelé. Ellazul a lábszár és az alkar… a comb és a felkar. A fenék. Jó. A hát. Ez az. Mindent ellazítottatok, lassan lélegeztek. Minden jól van így, nincs mire koncentrálni, engedjétek el az arcizmaitokat is. A száj, az orca elnehezedik, és két oldalt alig láthatóan, de nagyon is érezhetően megereszkedik. Tökéletesen ellazul. Figyeljétek meg magatokban ezt a teljes nyugalmat. Most úgy érzitek, hogy a hátatok, a lábaitok és a karjaitok alatt langyos méz emelkedik, és körülfog titeket. Nem emel, inkább belesüppedtek, egyre magasabbra emelkedik, és amit csak ellep, még lazább, még nyugodtabb lesz. Eggyé váltok. A tarkótokat simogatja már. A hajatok lebegni kezd a sűrű, meleg folyadékban. A feszültség elkezd kioldódni belőletek. A méz valósággal kiszívja az ujjaitokon keresztül, a bőrötökön át. Jó. Teljesen nyugodtak vagytok, minden jó, ahogy van, csak az én hangomra figyeltek. Egész testeteket körülöleli a meleg méz, ellepi a fületeket, a szátokat, csak az orrotok emelkedik ki belőle, és ti nyugodtan, lassan, mélyen lélegeztek. Súlytalanok vagytok. A hangomat messziről halljátok. De már tisztábban, mint az előbb. Most már a fejetekben szól. Jól van. Kellemes bizsergést éreztek a fejetekben is. Láthatatlan áramlatok borzolják a hajatokat. A melegség beszűrődik a fejetekbe. Be egészen az agyatokba. Ez az, jól csináljátok. Most a melegség összegyűlik a fejetekben belül, és elkezd kifelé áramolni. Minden feszültség, minden gond, minden bánat távozni fog. Ahogy kilép a fejetekből, lassú, barnás kis patakok indulnak el a messzi távolba. Sorban, egymás után, könnyedén, nyugodtan. A kémia. A másik oldalon a fizika. A tarkónál a matematika. A barna patakok egyre sötétebbek, egyre vaskosabbak. Csak úgy áramlanak kifelé. Most elvékonyodnak újra, színük világosodik, már szinte egy a méz színével…

Neeeeem!!! – szakadt fel Misiből hörögve a kétségbeesés. Hangja olyan volt, mintha – emberfeletti erőfeszítés árán – tényleg sűrű, olajos méz alól kellett volna kiszabadítania. Szemei – ahogy elképzeltem magam előtt – kipattantak, és rettegéssel telve kémleltek körül. Hosszú másodpercekbe telt, mire hallottuk, hogy meg tudott mozdulni. Feltápászkodott, a szertefoszló csendet cipője éles csattogása törte végleg szét. Az öltözőhöz rohant, feltépte táskája csatját, és remegő ujjakkal lapozta fel ellenőrzőjét. Ez állt benne: „Értesítem a kedves Szülőket, hogy Mihály matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Csak utánad

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Mindig elmosolyodom, amikor csak eszembe jut, hogy milyen vállalhatatlanul féregszerű azt mondani, hogy: „Csak utánad, osztályvezető úr”.

Sok lenne egy zászlóaljnak is

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Csak ketten voltak az égési osztályon. Tibor – akihez látogatóba jöttem – aludt. Nem akartam felébreszteni, így tipródni kezdtem, illetve kicsit körüljárattam a tekintetemet a szobán. A másik beteget nem különösebben néztem meg. Valahogy tolakodónak éreztem volna magam, ha bámulom. Egyébként nem is sok bámulnivaló volt rajta: ő is aludt, egész testét vaskos kötés borította, csak lángvörös feje volt szabadon.

Aztán mégiscsak kinyitotta a szemét. Rám nézett zavartan; látszott, hogy nem pontosan tudja, hol van. Aztán maga elé bámult, és szemmel láthatóan erőltette az agyát, hogy elhelyezze magát térben és időben. Tekintetével megtalálta az órát a falon. Szemei kikerekedtek. – Úristen – suttogta maga elé – indulnom kell a gyerekért!

Megpróbált felülni, de épp csak a fejét tudta megemelni, és elakadt a mozdulattal. A belé hasító fájdalom szétáradt az arcán, hogy egy pillanattal később a döbbenet és kétségbeesés elegyének adja át a helyét. Istenem, mi történt velem?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

– olvastam ki a szeméből. Összeszorította a fogát, behunyta a szemét, és ezúttal sikerült felkönyökölnie. Könnybe lábadt szemét újra az órára emelte. Bekötött kezét bámulta, ahogy maga mellett támaszkodik a lepedőn. Ahogy oldalra fordult, feljajdult, de szinte eszelős elszántsággal kicsusszant az ágy széléig. Megszédült. Behunyta a szemét, és hangosan zihált. Légzése csendes, szaggatott sírássá változott, de aztán megemberelte magát, és az egyik lábát kinyújtotta az ágy szélén túlra. Kapkodva cikázó szemeivel a semmit kutatta, lábával a papucsát kereste, de úgy, mintha csak pár lábujjnyi választaná el tőle – szemben a valóságos negyvenvalahány centivel, amilyen magas az ágy volt. A papucs nem volt az ágy mellett. A hasztalan kutakodás (illetve a mozgás egyáltalán) kimerítette. Szemei elvesztették a fókuszt, erőtlenül próbált egyensúlyban maradni, de visszahanyatlott az ágyra, és elvesztette az eszméletét.

Egy perc sem telt bele, és újra kinyíltak a szemei, újra zavartan nézett körbe, aztán az órára, aztán megint eszébe jutott a gyerek, hogy azonnal indulni kell érte, és így tovább, minden szóról szóra megismétlődött. – Ezt csinálja egész nap – szólalt meg Tibor oldalról. – Csak ő maradt életben. Nem elég neki a nyugtató, de nem mernek többet adni neki, mert már amit eddig kapott, az is sok lenne egy zászlóaljnak is. A kurva életbe – tette hozzá, és nyelt egy szárazat. Aztán nem szóltunk egy jó darabig.

Energiatöbblet

Nem értem. Hetente háromszor – ilyen vagy olyan mozgással – úgy kiütöm magam, hogy csak botorkálok hazafelé, de a köztes időkben mégis majd’ szétpattanok, annyi a felesleges energiám. Most az mp3 lejátszómat hallgatva kellett a munkahelyem WC-jében törzsi robottáncot produkálnom a magam lecsillapítására. Ha rajtakapott volna valaki, meg kellett volna ölnöm.

Erkölcsi ítélet a bugris felett

Már régen szemet szúrt nekem ez a nagyhangú, otrombán törtető, kellemetlen bugris. Most, hogy a humorába is bepillantást nyerhettem valamelyest, élete hátralévő részében kénytelen lesz az iránta érzett mély megvetésemmel együtt élni. Helyzetét – érdemtelenül – megkönnyíti, hogy nem állunk semmilyen kapcsolatban, így erkölcsi ítéletemről valószínűleg soha nem fog tudomást szerezni.

A menzán egy kollégája érkezett először a pénztárhoz, fél lépéssel lemaradva pedig egy szintén a trióhoz tartozó lány. A manus megállt, és jelezte a lánynak, hogy nyugodtan álljon elé. A lány egy mosollyal megköszönte a kedvességet. Kicsit később a bugris a dobozukban megérdemelten elrohadt burleszk filmeket idéző vigyorral az arcán bevetődött az elsőként érkező srác elé (de érthetetlen módon még a lány mögé), hogy „ugye milyen duplacsavaros paréj tréfa lenne, ha kierőszakolnám, hogy engem is magad elé engedj?”. Aztán felcsillant a szeme. Rájött, hogy a tréfa így és éppen ebben a pillanatban érte el a csúcsát, és akkor már ott is maradt a kollégája előtt.

Két kedves barátom

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Mindig is különös vonzalmat éreztem azok iránt az emberek iránt, akiket bolondnak szokás nevezni. Egyrészt, mert talán el tudom képzelni, hogy milyen lehet, ahogy a többség kirekeszti őket, másrészt pedig azért, mert az ő világuk – ha vesszük a fáradtságot a megismerésére – gyakran sokkal gazdagabb, mint az úgynevezett normálisoké.

Barátaim is vannak a bolondok között. Hétfőnként fel szoktam ugrani Ferihez, akinél – ha jól emlékszem – téveszmés pszichózist diagnosztizáltak. Már csak eljutni hozzá is külön kaland. Előre egyeztetünk a ház közelében elrejtett mechanikus és elektromos csapdákról, és minden egyes alkalomra külön kopogást és jelszót találunk ki. Ha bejutottam, mesélni kezd.

Vehemensen, nem egyszer szinte lázas verejtékben úszva előadott történetei, melyeket lúdbőrözve, visszatartott lélegzettel hallgatok, földrészeken át folytatott üldözésekről, titkos összeesküvésekről és torokszorító hőstettekről szólnak. Legtöbbjükben természetesen Feri maga a főszereplő, vagy legalábbis a saját szemszögéből tárja elém az eseményeket, de olykor idegen országok vagy letűnt korok borzongató, katartikus eseményeiről is beszámol.

Csütörtökönként Imre bácsinál a helyem. Az idős úr autista. Azt a csodálatos képességét, hogy az ég egy adta világon mindent meg tud jegyezni, igazi kinccsé formálta. A szobája nem áll másból, mint két székből és négy csupasz falból, de a képzeletében ezek a falak a padlótól a plafonig telis tele vannak könyvekkel. Az orosz irodalom összes művével.

Amint – pontosan időben – megérkezem, biccent, becsukja a szemét, és egy pacsirtát lát felröppenni. A kismadár látszólag össze-vissza repdes a szobában, de aztán kiválaszt egy könyvet, és apró termetét meghazudtoló erőről tanúbizonyságot téve Imre bácsi kezébe ejti. Mindeközben már javában csukva van az én szemem is, öreg barátom pedig lassan, azzal a komótos, kásás-bársonyos hangjával olvasni kezd. Van, hogy egy teljes regényt elolvasunk egyszerre, máskor meg vissza-visszatérünk a korábban elkezdett kötethez.

Sajnos itt, az osztályunkon nem ennyire különlegesek a bolondok. Ráadásul én magam sem rendelkezem olyan képességekkel, hogy általuk a hét minden napján menekvést találhassak a normális világból. Csak ezt a két kedves barátomat tudtam megteremteni a képzeletem erejével.

Két főhőst javasoltam

Megkértek, hogy írjak folytatásos történeteket egy női magazinnak. Két főhőst javasoltam (már ami a férfi szereplőket illeti). Az egyik azért nem lett titkos ügynök, mert túl jóképű volt hozzá (márpedig ennél a foglalkozásnál épp a környezetbe olvadás képessége a pláne). A másik azért nem lett élsportoló, mert robusztus hímtagja akadályozta a mozgásban. A szerkesztőségben azt mondták, hogy nem értem a dolog lényegét, és inkább felejtsük el az egészet.

Ő ütött először

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Valamelyik parancsolatról volt szó a tíz közül. A vitázók szenvedélyesen érveltek, hevesen gesztikuláltak. Lassan felsejlett közöttük egy orsó. Elkezdett döcögve pörögni. Ahogy a vita élénkült, egyre gyorsabban forgott, egyre sivítóbb hangot adott ki, egyre jobban eltakarta a két férfit egymás elől, ezért egyre hangosabban kellett beszélniük, egyre szélesebben kellett gesztikulálniuk, aztán már az ordítás sem volt elég, és egyszer csak hirtelen, éles váltással fémes hang lépett az eddigi helyébe, ahogy a cérna leszaladt az orsóról. Az egyik megpróbált utánakapni, de elkésett, és keze helyén egy keményre zárt öklöt talált.

A fejpánt

Mindig csodálattal adóztam azok előtt, akik egy világ döbbenetét vonják magukra anélkül, hogy erről a legcsekélyebb sejtelmük lenne. A menzán régóta figyelek egy ötvenes nőt, aki veterán snooker játékosokat porba sújtó lencseméretű szemüveget hord, és fejpántja alól úgy néz körül, mint aki minden pillanatban arra számít, hogy meg kell küzdenie valami hirtelen előkerülő elit kommandóval.

Imidzsének központi eleme egyértelműen a fejpánt. Egy széles, vastag, fehér frottír darabról van szó, melyet magas homlokára szorít, és mellyel túlzott szigorral zabolázza meg amúgy cselekvőképtelen, őszes fürtjeit. Talán a tekintete miatt, de mindig is azt gondoltam, hogy egy átlagember számára elviselhetetlenül kétségbeejtő látványt nyújtó háborús sebet, vagy egy, még magzat korában felemésztett ikertestvér vádlón néző arcát rejti el a világ szeme elől. Ennek megfelelően fel voltam készülve rá, hogy egyszer csak a biztonsági kapuknál, ahol csak bajosan lehet menekülőre fogni, patak vér üti át a textilt, vagy fojtott segélykiáltást fogok hallani alóla.

Aztán egy nap megjelent a pánt nélkül. Láttam a sok kollégát (és én sem voltam kivétel), ahogy lopott oldalpillantásokkal próbálják kifürkészni a titkot. De a máskor eltakart rész alatt nem volt semmi gyanús. Az irodaház dolgozói két táborra szakadtak. Az egyik megkönnyebbült, a másik most kezdett igazán szorongani.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: