A szállásunkon a tulaj azt mondta, hogy ő személy szerint nem szereti a Holt tengert, és a napi túránkon, ha rá hallgatunk, mi sem szánunk rá egy óránál többet. Nem jó az semmire.
Ezt persze nem hittük el, és amikor kiszálltunk a kisbuszból, megkértük, hogy lélekben arra készüljön, hogy hosszú órákat kell majd várnia ránk. A legolcsóbb strandon tetettük ki magunkat, fejenként 7 JP volt a beugró. Úgy rémlik, hogy szabad strand nem is volt a környéken, de a Holt tenger klasszikusan az a hely, ahol megéri befizetni magunkat, mert perceken belül kiderül, mi van a kiépített strandon, aminek a hiánya természetes körülmények között hipp-hopp kínzóvá válik.
Volt WC, zuhanyzó, napernyők, étterem és szuvenír bolt. Meg maga a víz, a parton törött üvegekkel, petpalackokkal, csipszeszacskókkal, stb. Az eggyel mellettünk lévő strandon összeszedték a szemetet, az sokat dobott a látványon.
Amikor elkezdtünk belegázolni a hihetetlenül kellemes hőmérsékletű vízbe, már lábszárközépnél éreztük, hogy a felhajtóereje összehasonlíthatatlanul durvább, mint bármilyen más sós víznek. Ahogy beljebb mentünk, az érzés csak fokozódott. Ha függőleges testtartásban lebeg az ember, kb. a mellbimbójáig emelkedik ki. A vízen lebegni egyensúlyozási képességet feltételez, mert nem egyszerűen elterül rajta az ember, hanem szó szerint a tetején lebeg, és a legkisebb mozdulatra, vagy súlypont-váltásra is pörgésbe-forgásba kezd. Ha egyszer nekidurálom magam, hogy megtanulok a vízen járni, itt fogom kezdeni.
Ez az egész persze attól van, hogy a Holt tengerben annyi a só, amennyit az csak fel bír venni. A víz alatt és a partján egyaránt mindenütt a kicsapódott só látható. Külön írják kis táblákon, hogy szájba, szembe ne kerüljön. Én vállaltam magamra a kikerülhetetlen feladatot, hogy meggyőződjek a tiltás indokoltságáról. Indokolt volt.
A szájban a legrövidebb kis (persze lenyelni nem kísérelt) kortyocska is a kénsavval öblögetést juttatja az ember eszébe; bár azt nem próbáltam, látatlanban elhiszem, hogy túlvállalás lenne. A szembe kerülve olyan fájdalmat okoz, hogy azonnal szeméhez kap az ember, és pár percig káromkodva szorítja oda ökleit, amik viszont szintén sós víztől csöpögnek, ezért lassan ki kell nyitni a szemet, és alfa állapotban várni, hogy az édes könny kimossa a sós vizet. Szerencsére mindeközben nem kell taposni.
A vízből kijőve két utat választhatunk. Vagy lecsapatjuk magunkat a zuhany alatt, vagy bekenjük magunkat iszappal. Ez utóbbi állítólag jótékonyan hat… nem tudni, pontosan mire, de a turisták bolondulnak érte. Még úgy is, hogy látják, milyen ótvaros, pöcegödörnek látszó mélyedésekből kaparják elő a pakura jellegű anyagot. Akár így, akár úgy, a zuhanyzásra feltétlenül szükség van, nincs mit mérlegelni, mint a normális tengereknél, hanem azt érzi az ember, hogy ettől szabadulni kell.
És tényleg nincs mit csinálni többet, mint egy órát. De ezt az órát érdemes rászánni egyszer az életben. Szemtanúk azt állítják, hogy az izraeli oldalon jóval kulturáltabbak a körülmények.
Elkezdtem olvasni Bolesław Prus – A fáraó című könyvét. Iszonyú nehezen kezdődött; ha óvatosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy nem olvastatta magát. Közismert tény ugyanakkor, hogy sok könyv unalmasan indul (ez akárhogy is, de hiba), de aztán valahogy elmélyül, az ember meg belesüpped, és onnantól kezdve úszik a vaskos sodrással.
egypercesek 