Egy kis szöveget láttam felvillanni alul, ahol azt szokta kiírni, hogy épp honnan tölt, vagy hogy kész van, stb. De nem volt időm elolvasni, úgyhogy önkéntelenül a rendszerüzenet hűlt helyére tévedt a szemem, és vártam. Egészen addig, amíg be nem ugrott, hogy amit olvasgatok épp, az egy nyomtatott napilap.

Ha valaki, én értem, hogy milyen keserves hajnalban kelni vagy este dolgozni, de a kertész, aki a déli napon locsolja a gondjára bízott pázsitot, mégis csak olyan a szakmájában, mint a sofőr, aki – szivacs híján – smirglivel is minden további nélkül lemossa az autót.

Hirtelen javulás következett be a kávéfogyasztási szokásaim szakmai támogatásában. Ma reggel belepotyogtattam az édesítőket a pohárba, és letettem a figura elé, aki már tudta, hogy eszpresszót fogok kérni bele, aztán rá annyi tejet, amennyi belefér a pohárba.

 

Közben elmentem az épp dologtalan pénztárhoz, ahol a nő mosolyogva kérdezte, hogy „szokásos?”. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Mire visszaléptem a kávés pulthoz, a muksó vigyorogva lögybölte az eszpresszót a pohár alján, ahogy tőlem látja mindig, hogy feloldódjon az édesítő, aztán a tejes kancsót elém tartotta, hogy megszagolhassam, savanyú-e. Mikor bólintottam, hogy rendben van a tej, már mindketten röhögtünk.

 

Most már csak annyi a gond, hogy ez a csapat – ha minden igaz – ősszel elköszön az irodaháztól, illetve hogy ez az egész nem mondjuk Portugáliában vagy Kubában történik velem.

– Tízes van esetleg? – kérdezte az aznapi kétszázadik ismétléstől megfáradt pénztáros.

– Hát – kutakodott a tárcájában a néni – csak két ötös. És sajnálkozva nézett az értetlenül rá bámuló pénztárosra, hogy csalódást okozott.

Egy csomó apróságban rendelkezésünkre áll az információ, ami alapján meg tudjuk jósolni a másik várható viselkedését, csak egyszerűen nem használjuk a tudásunkat. Ma például egy borostás, kertésznadrágos, ötvenes figurát láttam tanácstalanul topogni a gondolák között középen. Szokásos esetben ilyenkor a szembejövők kerülgetni kezdik egymást, hogy ki merre térjen ki, én azonban lassítás nélkül a csokik oldalán mentem tovább, mert láttam azon az emberen, hogy szíve végül a sörök felé fogja billenteni. És tényleg.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az általánosan elfogadott illetve elutasított viselkedés jelentősen különbözik kultúránként. Így a ma látott srácot, aki terpeszben állva, a farkát markolászva, egy teli szájas, a szembogarat is a homlok mögé űző ásításból épphogy felépülve ugatta bele a mobiltelefonjába, hogy „mi?”, csak

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

az európai kultúrkör időráfordítás-arányosan legnagyobb suttyója címért lenne érdemes elindítani, de azért feltétlenül.

Egyszer egy akkora, annyira fájdalmas, olyan mélyről induló, olyan kemény furunkulus nőtt az orromra, hogy magam nem tudtam már mit kezdeni vele, így elmentem a bőrgyógyászatra.

 

Ahogy a doktornő elé járultam, ártatlan arccal kérdezte, hogy mi a panaszom, ami kissé meglepett, hiszen a furunkulus annyira fejlett volt, hogy látóterem egy részét is kitakarta. Miután elmondtam, hogy miért jöttem, szinte felháborodva kérdezte, hogy mit keresek akkor nála, mihez kezdhetne ő ezzel. Erre bátortalanul mondtam, hogy azt rábíznám, de gondolom az egyéb helyeken előforduló makacsabb pattanások mintájára kell elbánni ezzel is. Nem. Ez klasszikus orr- fül- gégészeti probléma – utasított el.

 

Elmentem az orr- fül- gégészetre, bár volt bennem egy bizonytalanság, mert valahogy az élt bennem, hogy ezen az osztályon a szóban forgó szervek belseje felé törekszenek az erre hivatott szakorvosok. Igazam is lett. Ők is úgy látták, hogy a bőr érintettsége a kézenfekvő, tehát a bőrgyógyászaton a helyem. Mikor elárultam, hogy onnan jövök, rövid tanakodás után a szájsebészetet ajánlották.

 

A szájsebészetre már magam előtt feltartott kézzel érkeztem, és a köszönés után rögtön mondtam, hogy tudom, hogy nem itt van a helyem, engem úgy küldtek, nem is akarok sokáig zavarni, csak azt kérem, mondják meg, mi legyen a következő állomás, ha a bőrgyógyászaton és az orr- fül- gégészeten már voltam. Az itteni orvos is azt mondta, hogy szerinte is a bőrgyógyászat lenne az illetékes, de az eddig bejárt utamat megismerve – egy széles vigyor kíséretében – azt javasolta, zárjam rövidre a kálváriámat, és menjek egyenesen a neurológiára.

 

Hazamentem hát, és négy köbcentiméter könny ürítése árán gombostűt döftem a furunkulusba, amiből imponáló mennyiségű genny buggyant ki. Az eljárást a következő napokban változatlan könny-, de egyre csökkenő gennymennyiség távozása mellett ismételgettem, míg vissza nem nyertem az eredeti formámat.

Ugyan vigasznak édeskevés, de azért tény, hogy reggel, amikor az ember az álom és ébrenlét határán úszik a lepedő hullámain, lassabban telik az idő. Ilyenkor nyolc percet is karácsonyi ajándékként lehet megélni. (Nem úgy, mint a felkelés utáni órában, ahol a percek egyenesen kettesével, hármasával telnek). Van olyan is, hogy az ember már-már azt érzi, hogy ki is aludta magát, és az ébresztőóra még mindig nem szólalt meg. Na, az ilyen helyzet minden esetben azt jelzi, hogy az ébresztőóra valamilyen oknál fogva elfelejtett megszólalni – mondjuk egy órával korábban.

Már gimnazista koromban is őszültem valamelyest. Ezt az azóta is töretlenül tartó folyamatot a lányok legtöbbször alapvetően kedvező irányúnak minősítették. Nemrég azonban feltűnt, hogy az arcszőrzetemben is megjelentek ősz szálak, ma pedig az orrszőreim között bukkantam két érintettre. Úgyhogy majd rá kell kérdeznem, hogy ez még mindig jó irányba mutat-e, vagy a vég kezdetének vagyok tehetetlen tanúja.

Még a ’90-es évek elején találkoztam rendszeresen egy valószínűtlenül nagydarab, tányérajkú hajléktalannal – általában a 18-as villamoson. Mindig hosszú szövetkabátot viselt, ittasnak látszott, és gyakran hőbörgött.

 

Egyszer aztán kicsit odafigyeltem, hogy tulajdonképpen mit is mond megrettent utastársainak, és részleteiben ugyan nem emlékszem a dologra, de arra igen, hogy valami aktuálpolitikai eseményen húzta fel magát. Már ez sem tűnt kézenfekvőnek számomra, de ami igazán meglepett, az az előadásmódja volt. Hanyagul, tablettásbor-gőzösen hadart hangosan maga elé, de amit mondott, az arról árulkodott, hogy képben van a közélet szereplőivel kapcsolatban, számon tartja a belpolitikai aktualitásokat, a véleménye konkrét ismereteken alapszik, és meglepően választékosan fejezi ki magát.

 

Tegnap újra láttam ezt az embert. Illetve azt, aki lett belőle. Rövidnadrágban aludt – megint csak a 18-as villamoson. Most is jókora pakk volt nála, de a haja csimbókok helyett frissen tengerészgyalogos fazonra nyírt volt, ruhája, kezei, körmei tiszták voltak, és amennyire csekély aktivitása ellenére meg tudtam ítélni, részeg sem volt. Még az is előfordulhat (legyen igazam), hogy már nem hajléktalan.