Még nem utaztam repülőn, úgyhogy türelmesen hallgattam Laci magától értetődőnek tűnő tanácsait; könnyen lehet, hogy újdonság lesz közöttük. De nem. Csak olyanokat mondott, hogy nem csak a kiskést, de még az egyszerű körömollót sem szabad a kézipoggyászomba tenni, mert ha megtalálják a gépre fölvinni tervezett táskában, biztos, hogy elkobozzák.
Ahogy másnap a reptéren araszoltunk a fémkapu felé, arra lettem figyelmes, hogy Laci reményvesztetten könyörög, hogy ne vegyék el a kisollóját, nem akar vele semmi rosszat. Elvették.
A gépen nem gyanakodtam, hogy a régi szép időkről beszél, hogy ’76-ban így meg úgy mentek a dolgok Londonban. Aztán ahogy kiszálltunk, és elindultunk azon a bolondbiztos folyosón, ahol csak menni kell a tömeggel, és óhatatlanul a poggyászának ütközik az ember, Lacinak bevillant egy kép ’76-ból, és arra a képre az volt ráégve, hogy itt nekünk le kell vágnunk egy kanyart.
Levágtuk hát, és kezdetét vette a kétórás bolyongásunk a Heathrow-n, ahol boldogot-boldogtalant kérdezgetett arról, hogy merre járhatunk, és kivétel nélkül mindig úgy kezdte, hogy excuse me but we are from Hungary. Kisvártatva egy egyirányú folyosón, rosszallásukat kifejező officerek karjaiban találtuk magunkat, akik elkísértek minket valami végpontra, ahol a terrorgyanús csomagok vannak, amikért nem mennek a tulajdonosaik, amiket ezért el kell különíteni, aztán esetleg a biztonság kedvéért szét kell lőni. A mieinket még épp nem lőtték szét.
A Heathrow-ról metró megy a városba. Felszálltunk rá. Letettük a csomagjainkat, de ahogy faltuk a megállókat, egyre távolabb kerültünk tőlük. Engem erősen feszélyezett a dolog, de Laci nyugodt volt. Az én bőröndöm előtt egyvalaki állt, nekem csak őt kellett figyelnem, mindenki másnak úgy tűnhetett, hogy az övé a csomag. Laci lelkes mosollyal az arcán nézett körbe-körbe, és hallgatta az utasokat. Egy zöld poggyászról folyt a szó, aminek nem lelték a tulajdonosát (így bombát sejtettek benne). Lacira néztem, aki mindig azt figyelte gyermeki lelkesedéssel, aki épp beszélt. Szinte maga is megformálta a szavakat, amiket mondtak. Gyanakodni kezdtem, ugyanis tudtam, hogy attól, hogy én barnának látom Laci csomagját, az még könnyen lehet zöld (színtévesztő vagyok). Amikor a következő megállóban az utasok szépen kirakták a csomagot, és rendőrt vagy biztonsági őrt akartak hívni, megkopogtattam az eseményeket egyébként kedélyesen figyelő Laci vállát, és a bőröndjére mutattam. – Ez nem a te táskád, Laci? Úgy ugrott az épp záródó ajtó felé a fejüket csóváló utasok között, mint az antilop, akit oroszlán ébresztett ábrándos képzelgéseiből.
Röhöghettem volna, de engem inkább nyomasztani kezdett, hogy mi vár rám az elkövetkezendő két napban. Mire a vasútállomásra értünk, már szürkület volt. Mire leültünk a helyünkre, épp besötétedett, úgyhogy felkapcsolták a villanyt a kocsiban, és London halvány körvonalai helyett saját csalódott arcomat láttam tükröződni az üvegen. Elindultunk Ipswichbe.
Az éjszakát egy autópálya tövében épült szállodában töltöttük, hogy másnap reggel taxiba vágjuk magunkat, és a két napra kapott napidíjunk döntő hányadának felhasználásával bekocsizzunk az ipari parkba. Laci a szakmai megbeszélésen javarészt azzal foglalkozott, hogy valós időben elkészítse az arról szóló prezentációt. A második nap utolsó pillanatában már majdnem biztos volt benne, hogy a címlapon milyen betűtípust fog alkalmazni, de a tartalmi elemekbe egyelőre nem ártotta bele magát.
Este étterembe mentünk. Na, az jó volt, csak Laci féloldalas belpolitizálása pirongatott meg egy kicsit. A kínai sör mentett meg. Mikor végeztünk, az egyik angol kolléga felajánlotta, hogy hazavisz minket. Laci ezt azonnal kedvesen, de határozottan visszautasította. Az angol meg volt lepve, mert tudta, hogy nincs autónk, és busz sem jár már. Mivel én azt is tudtam, hogy pénzünk sincs taxira, jeleztem, hogy természetesen elfogadjuk a nagylelkű felajánlást.
Hazaérve még beszélgettünk egy kicsit Laci szobájában, de amikor ahhoz a részhez ért, hogy ők már évente rendezik az érettségi-találkozókat, mert a régi kópék már kezdenek meg-meghalni, hirtelen az órámra néztem, hogy már tíz is elmúlt, holnap korán kelünk, jó éjszakát.
Másnap bebuszoztunk az ipari parkba. Laci tovább dolgozott a prezentáción, közben – gyakorlatilag a tudta nélkül – tettünk pár vállalást, majd amikor a kávészünetben búcsúzni kezdett a többiektől, már egyetlen ember sem volt, aki számára ne lett volna a napnál világosabb, hogy Laci nem érti, hogy mi történik körülötte. Ebből azért kivágta magát, és azt mondta, hogy el kell érnünk a gépet.
A repülőn már menthetetlenül dühített, már nem bírtam nézni az arcát, ahogy kimondja a stewardessnek, hogy excuse me. Úgy vártam a rokonait, mint a messiásverseny három dobogósát, hogy jöjjenek ki érte, és vigyék már haza.
egypercesek 