Eurovíziós Dalfesztivál

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Gyerekkoromban nem volt ugyan érdemi rálátásom a nemzetközi zenei életre, de hamar szemet szúrt, hogy míg a világ normálisabb részén alkotó zenészek már évtizedek óta teljes átéléssel gitárokat döfnek a lábdobok közepébe, össze-vissza rohangálnak a színpadon, és a rövidtávon elképzelhető legélvezetesebb módokon pusztítják magukat, addig nálunk Máté Péterek búslakodnak zongorakíséretre SZTK keretes szemüvegben és élre vasalt pantallóban.

A kortárs magyar zenéről most is azt gondolom, hogy egyetlen műfajban sem alkot olyat, amit ne lenne alapos okunk lehajtott fejjel szégyellni, de perspektivikusan az szomorít el igazán, hogy ez a fajta kínosság komplett kontinensünktől sem idegen.

Ami az Eurovíziós Dalfesztiválokon folyik, jól példázza azt a sztereotip, de alighanem igaz kijelentést, miszerint a XIX. század Európáé, a XX. Amerikáé volt, a XXI. pedig Ázsiáé (lesz). Megnéztem a ruhákat, belehallgattam a zenékbe. Dögszagú csillámlás árad az egészből. Ezereuros csillogó kosztümben tündöklő hölgyek és urak énekelnek az elesettek helyzete felett érzett szomorúságuktól áthatva olyan stílusban, ami még a ’80-as évek NDK revüinek életszerűtlenségét is felülmúlja, noha egyértelműen látszik rajtuk, hogy jó dolgukban egy mexikói fegyveres rablást is nemzetközi folklórtalálkozónak néznének pár boldog másodpercig.

Süvítés II.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Még március közepe felé jártunk, amikor egy napos kedd délelőtt – rendhagyó módon – városi autózáson ért. Egy lágy ívű kanyarból jöttem ki épp, amikor észrevettem, hogy egy gyalogos épp az utat kettéválasztó járdaszigetig jutott a zebrán, úgyhogy megálltam, és intettem a kicsit hitetlenkedő srácnak, hogy menjen át nyugodtan. Megköszönte az – amúgy kötelező – gesztust, és hogy minél rövidebb ideig tartson fel, futólépésben ment át a másik oldalra.

Amikor felszabadult előttem a zebra, kuplungoltam, egyesbe tettem a váltót, és indulni készültem, de a következő másodperc törtrésze alatt több dolog is történt, ami elvonta a figyelmemet eredeti szándékomról. Éles csattanást hallottam, majd félhomály borította be az utasfülkét, körülöttem pedig hihetetlenül sok papír, a napszemüvegem átdolgozott változata, és többé-kevésbé ismeretlen tárgyak hevertek szerteszét. Egy pillanattal később tudatosult csak bennem az érzés, amit talán egy biliárdgolyó lakója ismer a legjobban: igen intenzív gyorsulás hatott rám. Kicsit éreztem a nyakam, bal fülem felől pedig tompa zsibongást hallottam.

Talán több másodperc is eltelt, mire először kinéztem, és konstatáltam, hogy a zebra másik oldalán vagyok, kb. öt-hat méterre a kiindulási pontomtól. (Ezt csak úgy gerincvelőből nem észleltem; ahhoz kevés képkockát tudok feldolgozni egységnyi idő alatt). Csak ekkor esett le, hogy valaki belém jött hátulról. Ahogy balra néztem, irracionálisan megkönnyebbülve láttam, hogy nem a hártyásra tört oldalüvegek okozzák a félhomályt, hanem az eldurrant függönylégzsák. A szerteszét heverő darabok a középkonzol elemei voltak olyan oldalukról, amilyenről addig még nem láttam őket, a papírok pedig hosszú évek sztrádamatricái, meg kidobni elfelejtett számlái voltak.

Megpróbáltam eredeti formájára hajtogatni a napszemüvegemet, felnyomtam a légzsákot, és alatta kibújva kiszálltam a vakító napfénybe. A srác ottmaradt a zebránál, és azzal köszöntött, hogy ő nem haragudott volna, ha nem engedem át. Túlzott udvariasságának amúgy sokat köszönhet, mert ha csak sétálva megy át előttem, több mozgási energiát kellett volna elnyelnie, mint ami a boldog, tartalmas élettel összeegyeztethető.

Az eset másik szereplője rögtön elismerte, hogy ő a hibás, és azt mondta, hogy nem is érti, hogy hogy történhetett, hogy fékezés nélkül szállt belém. Aztán kicsit elgondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy csak az lehet, hogy nem figyelt. Neki – értelemszerűen – a kocsi eleje tört össze, és az első légzsákok durrantak el.

Miután világossá vált, hogy a helyzetet azonos módon ítéljük meg, félreálltam a kocsival, és nekiláttunk volna a papírmunkának, de egyikünknél sem volt betétlap. A hangulat egyébként tárgyszerű és békés volt, a lány többször meg is köszönte, hogy kultúremberekkel hozta össze a szerencséje. Vélt vagy valós emberismeretemre támaszkodva, meg mert tulajdonképpen el is felejtettem, nem írattam vele alá semmilyen papírt, csak a srác nevét és számát írtam fel mint potenciális tanúét, illetve a lány névjegyét tettem el, meg a cége flottamenedzserének a számát kaptam meg.

A kocsi egyébként szemre nem volt olyan kétségbeejtő állapotban, mint ami az ütközés erejéből következett volna. Ez semmi másnak nem volt köszönhető, mint hogy épp kinyomott kuplunggal és fékezetlenül ért az ütés, így nem gyűrött acéllá, hanem mozgássá vált az ütközési energia. Ha csak egy másodperccel korábban történik a dolog, amikor még a féken állok, az minden résztvevőn meglátszott volna.

A gyalogos még félrekanalazta a csaj autóját, kiraktuk az elakadásjelző háromszögét, felhúzogattuk az ablakait, és elbúcsúztunk. A flottamenedzsernek délután kellett hívnia. Bal kezemet a légzsák emelésére szánva továbbmentem a dolgomra. Ott kértem egy kést (és kaptam egy linóleumvágót), hogy levághassam a légzsákot. Hazafelé persze már kezdett felhangosodni bennem a gondolat, hogy nem úriember voltam, hanem balek. Nem fog olyan hamar hívni a csóka, illetve át fogják még egyszer „gondolni” ezt az egészet. Ezeket a gondolatokat aztán komoly pszichés ráfordítással elhessegettem magamtól.

Kettő körül csörgött a telefonom; a flottamenedzser volt az. Elnézést kért az okozott kellemetlenségért, és megkérdezte, hogy mikorra és hova jöjjön elintézni a papírokat. Másnap reggelt és a munkahelyemet beszéltük meg. El is jött, hozott minden papírt, és újra sajnálkozását fejezte ki a dolog miatt. Az eset leírásába nem szólt bele, teljesen rám bízta, sőt a végén még javasolta, hogy a gömbölyűség kedvéért írjam oda a megjegyzés rovatba az ellenkezőjét annak, mint ami az ő oldalukon áll, azaz hogy „a balesetért a felelősséget nem ismerem el”. Innentől kezdve az ügy egy többé-kevésbé szokványos cascós javítás módjára alakult.

Úgyhogy szerintem a napszemüveg lesz az, amit nem hajszálpontosan úgy hajtogattam vissza, ahogy eredetileg volt, és az süvít bringázás közben.

Chilly

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Az ember mindig talál valami érdekeset. Most épp az angol nyelvről. Az egyik időjárás honlapon olvasom, hogy az angolok képesek a játékosan, vidáman csilingelő chilly szóval kifejezni a csontig ható, sajgó, az embert lassan átjárva felemésztő hideget.

Küldés

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Minden másodperccel, minden feleslegesen kimondott szóval vékonyodik a cérnám – még így is, hogy nincs is közöm az egészhez –, amikor a lényegről kellene beszélni, de nem arról beszélnek. Hanem mondják a négyszáz fix, törzsszám alapján szelektált embernek már két napja, de legkésőbb azonnal kiküldendő e-mail címlistája fölött beszélgetve, hogy a Besztencey Kristóf nem az, hanem az a vöröses hajú kövérkés, aki már nem is kövérkés igazából, mert fogyott vagy tíz kilót. Amelyik nem ebben az épületben van. Na, tudod. És a másik nem tudja, mert akire ő gondolt, az még most is kövérkés, igaz, nem is annyira vöröses, azaz várj! Szerinted az Inhoffer Csabi vörös? Mert akkor nem ugyanazt értjük vöröses alatt. – Az Inhoffert szerintem nem ismerem – mondja a másik megdöbbenve, mire az egyik elkeseredik, hogy akkor nincs ötlete, hogy ki az a közös ismerős a többezres vállalatnál, akiből ki lehetne indulni, aki legalább egyértelműen barna, aki ha meglenne, akkor meg lehetne nyomni végre azt a kibaszott küldés gombot.

Süvítés

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Pár napja egy bizonyos sebesség felett süvítő hangot hallok a bringán. Képtelen vagyok lokalizálni, hogy honnan jön. Az egyetlen változás az új csengőm, de azt ellenőriztem: nem onnan jön a hang. Legközelebb még megpróbálom a dolgot rábizonyítani a küllőkre, de ha az sem megy, akkor mégis a bal fülem új keletű légellenállásával állok szemben – aminek az elfogadására mentálisan még nem állok készen.

Jamón suhodminyáco

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Balázsnak mondták spanyolórán, hogy a Jamón iberico a pata negra (feketelábú) disznófajtából készül, aminek eleve magas különlegességi indexét még az étrendjével is fokozzák. Először árpán és kukoricán hizlalják, aztán füvet, gyógynövényeket és makkot etetnek vele. Mielőtt elvágják a torkát (vagy más, politikailag korrekt módon végeznek vele), már csak makkot kap.

Erről eszembe jutott, hogy az ilyesmihez nekem is lenne kedvem – ha a korán kelős, meg a kivégzős részt valaki megoldja helyettem. Az én disznóim is füvet ennének meg makkot, de fokhagymás spenótot is kapnának bőven, kedvenc italuk a gyömbéres sör lenne. Koradélutánonként pedig tíz évesnél nem idősebb, az elmúlt két tanév átlagában magatartásból legalább négyes gyerekek simogatnák álomba őket. Főleg ez utóbbi körülménnyel magyaráznám, hogy miért olyan istentelenül drága a belőlük készült sonka.

Gyógyszerreklám

Van a gyógyszerreklámoknak pár morálisan illetve kognitíve elszomorító vonása. Az egyik, hogy rendszeresen úgy kezdődnek, hogy jelzik a fogyasztónak, hogy ő is érintett. Azaz betegségtudatot igyekeznek ébreszteni benne. Ezt úgy kell csinálni, hogy aggódó hangon megkérdezik, hogy tapasztalt-e már magán az ember valami olyan tünetet, mint pl. fejfájás, fáradtság, szomj. Ha igen, akkor könnyen lehet, hogy nagyon nagy a baj: Ön is napjaink egyik népbetegségében szenved. Őrült szerencse viszont, hogy cégünk kifejlesztette rá a gyógyszert. Lehet a pénztárhoz fáradni.

A másik, ami feltűnt, hogy például a különböző fájdalmak esetében fel sem merül, hogy nézesse már meg az ember, hogy nem a bele lóg-e ki, vagy a porc vált-e le, vagy nem kéne-e mozogni néha. Nem. Egyszerűen be kell venni párat egy fájdalomcsillapítóból, és már lehet is dobálni az unokát, vezetni a repülőt, nevetve rohanni a tengerparton. Közben hadd súlyosbodjon a helyzet, maximum megeszik az ember egy levéllel abból a pirulából.

Mindez egy konkrét példáról jutott eszembe, amit kétszer hallottam a rádióban, de azóta sajnos(?) nem. Valami szemcseppet(?) reklámoznak azzal a kéretlen és hazug konkrétsággal, hogy az ember látása negyven éves kora fölött rohamosan romlani kezd, hogy aztán élete alkonyán jó eséllyel meg is vakuljon. Hacsak nem ken / csepegtet ebből a lónyálból minden nap.

Persze felmerül bennem, hogy aki ezeket elhiszi, az megérdemelten retteg, és költi minden pénzét hasonlókra, de ugyanakkor azt is gondolom, hogy az ilyen reklámetikai, lényegét tekintve pedig erkölcsi bűnöket olyan kommunikációs csatornán kellene visszajelezni az elkövetőnek, amit ő is ért: bírságolni kell.

Yes

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Csak most, hogy úszás után kint, a medence partján találkoztam az öreggel, jutott eszembe, hogy milyen régen nem láttam. Az öltözőben szoktunk összefutni. Pókhasával és görbe lábaival szokott billegve téblábolni a pad mellett. Mozdulatai rövidek és gyorsak, de a különleges az bennük, hogy minden fontosabbat vagy fogósabbat hangjelzéssel kíséri.

Mintha sűrített levegővel működne. Amikor például jobb kezéből a rögtön mellette lévő balba dobja át a törölköző egyik végét, egy igen szócskát présel ki magából. Összetettebb cselekvéssor esetén csak úgy záporozik az igenlés teleszívott tüdejéből, mindegyik megkontrázva egy hirtelen belégzéssel – az elhasznált levegőt pótlandó.

Egyetlen egyszer hőbörgött is valamit, amiben tetvekről, kurvákról, kommunistákról és megdöglésről volt szó. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az egészet mintha nekem címezte volna, mert a végén rám nézett, és azt kérdezte: igen? Hirtelen zavaromban ahelyett, hogy ráhagytam volna, visszakérdeztem, hogy végül is mit állított. Óriásit csalódott bennem, de nem ment lépre, nem ismételte meg az állítását, nem pocsékolt el még több levegőt nyilvánvalóan érdemtelen közönsége számára.

Azóta – úgy látom – jobban van. Tegnap a medence partján, ahogy a papucsából lépett ki, a szokásos sűrített levegős gép módjára szólalt meg, de nem a megszokott igent, hanem az egy szótagos, azaz sokkal hatékonyabb, egyúttal a nemzetközi kitekintés friss fuvallatát hozó yes szócskát használta.

Az a fránya bal első kerék

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ma koradélután az úton az egyik autós megunta, hogy olyan régóta az egyik irányba megy, és elhatározta, hogy most már a másikba fog. Egy kereszteződésnél, ahol jobbra lehet fordulni, vagy egyenesen továbbmenni, alaposan alá is szedte a kormányt balra, és a sínekre fordult várakozni. Szemből még bőszen jöttek, keresztből meg száznyolcvanas pulzussal bűvölték a nekik még piros lámpát az úrvezetők, hogy mikor lőhetnek már ki. A srác kétségkívül abba az embertípusba tartozott, aki ha a legkisebb kópéságot is elköveti, pillanatok múlva azt kénytelen észrevenni, hogy rendőrök figyelik a botlását.

Most is így történt. Két, széttárt kézzel csodálkozó zsaru gurult mellé egy rendőrautóval, és kérdezték, hogy mi van. A srác rögtön kipattant, és nagy igyekezettel vizsgálgatni kezdte a bal első kereket, mintha azzal nem stimmelne valami. Ahonnan én láttam, úgy tűnt persze, hogy a komplett futómű makkegészséges, még élesen balra fordulni is lehet vele. A rendőrök viszont megették ezt a végtelenül olcsó trükköt, és odébbálltak, mert Istennek hála, a kerék végül tényleg rendben volt.

Innentől kezdve persze bizonytalan lábakon álló teória az egész, de mégis azt gondolom, hogy ha valamilyen sorstragédia folytán rendőr lennék, akkor se tolerálnám jól, ha hülyének néznek. Ebben az esetben például, ha nekem azt mondja a sofőr, hogy gyanús volt valami, ezért félreállt, akkor azt kérdezném, hogy de az Isten szerelmére, a sínre? Ahelyett, hogy jobbra fordult volna, ahol ott, azon a kieső íven biztonságosan lehet dekkolni, vagy akár a sávjában maradt volna vészvillogóval? Aztán sajnálattal értesítettem volna, hogy a jelek szerint annyira ostoba, hogy engem a halálom napjáig mardosna a lelkiismeret-furdalás, hogy ha valaha még egyszer volán mögé ülne. Úgyhogy kérem is szépen a jogsit, meg szükség lesz a személyire, amibe belehúzunk szépen egy sárga csíkot, és odaírjuk, hogy ki lesz a szerencsés, aki majd a továbbiakban döntéseket hoz maga helyett. Ezen kívül lesz akkor – a biztonság kedvéért – egy soron kívüli műszaki vizsga, meg most egy tréler.

Az egész pechszériát pedig megállíthatja mindössze annyival, hogy egy segítő kérdésemre (ami így hangzana: na de most komolyan…) azt mondja: Túljöttem, és vissza akartam fordulni. Ja, értem! – mondanám én. Akkor itt be kell menni jobbra, aztán a füves placc mögött, a visszafordítónál balra, és a kanyarodósávon már irányban is van visszafelé. A teljes kör hetven méter, és – ha balra megfogja a lámpa – harminchárom másodperc. Legközelebb pedig legyen óvatosabb, mert egyrészt úgy látom, nem az a szerencse fia típus, másrészt a Darwin díjjal nem jár pénz, mert a nyertes amúgy sem tudná felvenni. Viszlát.

Jól van, na. Nem lennék jó rendőr.

A pólók bosszúja

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ma egy amúgy is kellemetlen procedúra során (vásárlás) sikerült összefutnom azzal az embertípussal, amelyiket talán a legnehezebben tudom tolerálni.

Vettem pár pólót. Az egyik boltban az egyikkel a pénztárhoz sétáltam, ahol egy lány fémpénzt számolt elmélyülve, egy srác meg pólókat tologatott az asztalon. Legalábbis ennyinek és nem többnek látszott, amit csinált. Egyikük sem hederített rám. A csajt értem: nyilván a számlálás végére akart érni anélkül, hogy elölről kellene kezdenie. A srác viszont akár kapcsolatba is léphetett volna velem, aligha kellett a mellőzésük miatt sértett pólók bosszújától tartania.

Végül ő végzett hamarabb. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak az arcáról azt a fajta elégedettséget olvastam le, hogy na, ezzel is megvagyunk. Nem tudom, mi lehetett a feladata; a pólókon, azok elhelyezkedésén vagy egymáshoz viszonyított helyzetén nem látszott semmi lényegi változás. Így mindenesetre hozzám fordult, és végtelenül ügyetlenül hajtogatni kezdte a ruhadarabot. Sehogy se akart stimmelni, mert egyetlen varrást sem használt fel a siker érdekében. Dühítő lassúsággal, és csodálkozó arccal forgatta a pólót, kitárta, majd újra összehajtotta, és ez így ment. Egyszer csak kiszúrta, hogy egy bizonyos helyen végképp nem passzol az anyag esése. Onnan kihámozott egy címkét, és újra összehajtotta a pólót. Ugyanúgy sikerült, mint eddig, de most valami miatt elégedett volt vele. Örültem neki, mert épp kérni akartam, hogy hagyja a büdös francba, ennyit nem ér az egész, ráadásul nem is olyan sokára – a legnagyobb szégyenérzet mellett, de – megütöm.

Egy kicsit hátrébb lépett, mint aki levette a használt abroncsot a forma egyes kocsiról, és nem akar útban lenni a frisset felrakónak, majd a számolással közben végző pénztáros lány elé tolta a pólót. Mire a fizetéssel tokkal-vonóval végeztünk, már majdnem nyúlt a reklámszatyorért, de leintettem. Mutattam, hogy van már egy nálam, amibe több áru fér, mint amennyit lenne cérnám megvenni. Már kiléptem az üzletből, amikor még mindig csak állt a kezében a szatyorral, és csodálkozott.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: