Az a fránya bal első kerék

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Ma koradélután az úton az egyik autós megunta, hogy olyan régóta az egyik irányba megy, és elhatározta, hogy most már a másikba fog. Egy kereszteződésnél, ahol jobbra lehet fordulni, vagy egyenesen továbbmenni, alaposan alá is szedte a kormányt balra, és a sínekre fordult várakozni. Szemből még bőszen jöttek, keresztből meg száznyolcvanas pulzussal bűvölték a nekik még piros lámpát az úrvezetők, hogy mikor lőhetnek már ki. A srác kétségkívül abba az embertípusba tartozott, aki ha a legkisebb kópéságot is elköveti, pillanatok múlva azt kénytelen észrevenni, hogy rendőrök figyelik a botlását.

Most is így történt. Két, széttárt kézzel csodálkozó zsaru gurult mellé egy rendőrautóval, és kérdezték, hogy mi van. A srác rögtön kipattant, és nagy igyekezettel vizsgálgatni kezdte a bal első kereket, mintha azzal nem stimmelne valami. Ahonnan én láttam, úgy tűnt persze, hogy a komplett futómű makkegészséges, még élesen balra fordulni is lehet vele. A rendőrök viszont megették ezt a végtelenül olcsó trükköt, és odébbálltak, mert Istennek hála, a kerék végül tényleg rendben volt.

Innentől kezdve persze bizonytalan lábakon álló teória az egész, de mégis azt gondolom, hogy ha valamilyen sorstragédia folytán rendőr lennék, akkor se tolerálnám jól, ha hülyének néznek. Ebben az esetben például, ha nekem azt mondja a sofőr, hogy gyanús volt valami, ezért félreállt, akkor azt kérdezném, hogy de az Isten szerelmére, a sínre? Ahelyett, hogy jobbra fordult volna, ahol ott, azon a kieső íven biztonságosan lehet dekkolni, vagy akár a sávjában maradt volna vészvillogóval? Aztán sajnálattal értesítettem volna, hogy a jelek szerint annyira ostoba, hogy engem a halálom napjáig mardosna a lelkiismeret-furdalás, hogy ha valaha még egyszer volán mögé ülne. Úgyhogy kérem is szépen a jogsit, meg szükség lesz a személyire, amibe belehúzunk szépen egy sárga csíkot, és odaírjuk, hogy ki lesz a szerencsés, aki majd a továbbiakban döntéseket hoz maga helyett. Ezen kívül lesz akkor – a biztonság kedvéért – egy soron kívüli műszaki vizsga, meg most egy tréler.

Az egész pechszériát pedig megállíthatja mindössze annyival, hogy egy segítő kérdésemre (ami így hangzana: na de most komolyan…) azt mondja: Túljöttem, és vissza akartam fordulni. Ja, értem! – mondanám én. Akkor itt be kell menni jobbra, aztán a füves placc mögött, a visszafordítónál balra, és a kanyarodósávon már irányban is van visszafelé. A teljes kör hetven méter, és – ha balra megfogja a lámpa – harminchárom másodperc. Legközelebb pedig legyen óvatosabb, mert egyrészt úgy látom, nem az a szerencse fia típus, másrészt a Darwin díjjal nem jár pénz, mert a nyertes amúgy sem tudná felvenni. Viszlát.

Jól van, na. Nem lennék jó rendőr.

A pólók bosszúja

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Ma egy amúgy is kellemetlen procedúra során (vásárlás) sikerült összefutnom azzal az embertípussal, amelyiket talán a legnehezebben tudom tolerálni.

Vettem pár pólót. Az egyik boltban az egyikkel a pénztárhoz sétáltam, ahol egy lány fémpénzt számolt elmélyülve, egy srác meg pólókat tologatott az asztalon. Legalábbis ennyinek és nem többnek látszott, amit csinált. Egyikük sem hederített rám. A csajt értem: nyilván a számlálás végére akart érni anélkül, hogy elölről kellene kezdenie. A srác viszont akár kapcsolatba is léphetett volna velem, aligha kellett a mellőzésük miatt sértett pólók bosszújától tartania.

Végül ő végzett hamarabb. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak az arcáról azt a fajta elégedettséget olvastam le, hogy na, ezzel is megvagyunk. Nem tudom, mi lehetett a feladata; a pólókon, azok elhelyezkedésén vagy egymáshoz viszonyított helyzetén nem látszott semmi lényegi változás. Így mindenesetre hozzám fordult, és végtelenül ügyetlenül hajtogatni kezdte a ruhadarabot. Sehogy se akart stimmelni, mert egyetlen varrást sem használt fel a siker érdekében. Dühítő lassúsággal, és csodálkozó arccal forgatta a pólót, kitárta, majd újra összehajtotta, és ez így ment. Egyszer csak kiszúrta, hogy egy bizonyos helyen végképp nem passzol az anyag esése. Onnan kihámozott egy címkét, és újra összehajtotta a pólót. Ugyanúgy sikerült, mint eddig, de most valami miatt elégedett volt vele. Örültem neki, mert épp kérni akartam, hogy hagyja a büdös francba, ennyit nem ér az egész, ráadásul nem is olyan sokára – a legnagyobb szégyenérzet mellett, de – megütöm.

Egy kicsit hátrébb lépett, mint aki levette a használt abroncsot a forma egyes kocsiról, és nem akar útban lenni a frisset felrakónak, majd a számolással közben végző pénztáros lány elé tolta a pólót. Mire a fizetéssel tokkal-vonóval végeztünk, már majdnem nyúlt a reklámszatyorért, de leintettem. Mutattam, hogy van már egy nálam, amibe több áru fér, mint amennyit lenne cérnám megvenni. Már kiléptem az üzletből, amikor még mindig csak állt a kezében a szatyorral, és csodálkozott.

Tudományos és művészeti elit

Most olvasom:

„A rendőrség csütörtökön elfogta és szombaton előzetes letartóztatásba helyezte azt a férfit, aki közel 50 millió forintot csalt ki 30 ismert művésztől és tudóstól. A csaló a kormány vagy az oktatási minisztérium nevében telefonált, és azt mondta: a 20 ezer eurós “európai életműdíjhoz” pénzt kell elhelyezni egy devizaszámlán. Volt, aki 14 milliót adott”.

Gondolom, az egyik tudós volt az, aki tizennégy milliót fizetett be alig hat reményében. Tényleg elég egy kis formális elismerést meglebegtetni, hogy kikapcsoljon minden józan ész? Ennek az állítólagos véleményformáló elitnek nem triviális, hogy a befizetéssel kezdődő munkaajánlatok, díj-adományozások egyúttal ugyanezzel az aktussal is érnek véget?

A művészek felőlem maradhatnak, de nyugodtabb lennék, ha az érintett tudósok szépen leadnák a papírjaikat a portán, és lábukat lógatva várnák otthon, hátha egyszer kapnak valami életműdíjat – korábbi teljesítményük alapján.

2,8%

Mivel nem tudok számolni, kénytelen voltam kifejleszteni magamban a becslés képességét. Bármit elég jól meg tudok becsülni – ha van viszonyítási alapom. Térfogatot, időt, távolságot… Például reggel 6:23-kor szólal meg a hifi. Én innentől kezdve álom és ébrenlét határán úszom, aztán amikor először az óra felé nézek, hogy ó bassza meg, már biztos 49 van, legtöbbször pontos vagyok. Ha mégsem, akkor sem tévedek egy percnél többet.

Ma úgy jött ki a lépés a boltban, hogy nem tudtam kártyával fizetni, és mire a zöldségeshez értem, csak 105 forint maradt nálam paradicsomra. Igyekeztem tehát olyan darabot választani, ami épp kijön ebből az összegből, azaz a lehetőségekhez képest a legnagyobb. Mondtam is a srácnak, hogy mérje meg, hogy belefér-e, mert csak 105 van nálam. Még beszéltem, de a srác már mérte is. 108 forintot mutatott a műszer. Rögtön rávágta, hogy bele[fér], és elvette a pénzt.

Ezt az egészet csak azért írom le, hogy megint rámutathassak egy pozitív fejleményre. Ugyanis egy szokásos zöldségesnél nem ez a dolgok menete. Hanem az, hogy ez többe kerül, mint amid van. Ez a srác viszont ösztönösen, lassítás nélkül felismerte, hogy 105 azonnali forint és egy elégedett vevő sokkal több, mint 108.

Belső mosoly

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Tegnap láttam egy Woodstockból időugrott, befelé mosolygó hippit. Minden teljesen autentikus volt rajta, kivéve a hatvanat már rég tovahagyott kora, meg a maga után húzott kerekes bevásárlókocsi. Egy konformizmusra idomított, felületes szemlélő látványosan megmosolyogta ezt az embert, pedig kettejük közül éppen a befelé mosolygó az, aki tudja, hogy mit csinál.

Kinn a vízből

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Végül elmentem úszni, és noha közben kényszernyugdíjazott portásnak éreztem magam, a stopper szerint nem is ment annyira rosszul. Sőt. A végén úgy szálltam ki a vízből, ahogy mindig is szoktam: a rajtő mellett kitoltam magam addig, hogy a medence szélére tudtam lépni anélkül, hogy kiültem volna, vagy a sípcsontommal illettem volna a járólapot.

Ennek örömére gyógyultnak nyilvánítottam magam. Aztán az öltözőben a legalul lévő szekrényemhez hajolva – határozatlan időre – visszavontam a minősítésemet.

Ars poetica

Ha dobos lennék egy zenekarban, minden egyes koncerten standard elem lenne, hogy – már a helyemen ülve, de – oldottan cseverészek valakikkel, míg a többiek már pengetnek vagy teszik, amit kell a saját hangszerükkel. Kicsivel később udvariasan lezárnám a beszélgetést, és egy atomóra pontosságával csapnék bele, pont, amikor kell.

Aztán, amikor már alaposan belemelegedtem a dobolásba, anélkül, hogy kedvenc tevékenységemet akár csak egy pillanatra is megszakítanám, egy olajos bőrű lány tépné le izzadt felsőtestemről az előre preparált pólót, én pedig gőzölögve ütném tovább a dobokat, de kíméletlenül.

Ha pedig az együttes bármely tagjának ellenvetése lenne a fent vázolt állandó show-elemmel kapcsolatban, hirtelen haragomban teátrálisan szétvágnék egy teljes stúdiót, és kilépnék a bandából. A hivatalos közlemény szerint azért, mert ars poeticámat többé nem tudom összeegyeztetni az együttesével.

Grimasz

Azt hiszem, elkezdem komolyabban figyelni a tudattalan grimaszolásokat. Korábban az a tévériporter volt a kedvencem, aki miután feltette kérdését, hétrét ráncolta a homlokát, résnyire húzta a szemeit, és úgy villantotta ki a fogait, mint akinek fizikai fájdalmat okoz minden másodperc, amíg a válasz el nem hangzik.

Tegnap láttam egy hölgyet, aki ha válaszra várt, ha koncentrált, illetve ha e kettő hiányában azon gondolkodott, hogy mit csináljon, alsó állkapcsát lenyűgöző, csak éveken át tartó gyakorlással elérhető mértékben előretolta. Az így feltáruló résen keresztül láthatóvá vált, ahogy a mozdulatot azzal egészíti ki, hogy nyelvét sonkatekercsként csévéli vissza. Az eredmény a világ legbaljósabb ostobaarca, és ezen az intellektus látszatát kelteni hivatott szemüveg sem enyhített.

Egyébként ahhoz, hogy ostobának látsszon az ember, nem kell sok. Van a környékemen valaki, aki a monitorra meredve a résnyinél számottevően jobban tátja el a száját, ajkain vékony, de állandó nyál-, szemein egyenletes könnyfilm csillog – mivel a szervezet a száj becsukására vagy pislogásra hiába várna.

Szociális idióták – diagnózis és terápia

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Vannak azok a típusú emberek, akik hasonszőrűekkel nevetgélnek hosszú perceken át a tejtermékek pultja előtt azon a részen, ahol nélkülük is csak annyi hely van, hogy az ember csak a kilégzési ütemben fér át. Ők semmilyen vizuális jelet vagy látványelemet nem vesznek észre, nekik szólni kell. Akkor, mint akik idegen bolygón ébredtek épp, körbecsodálkoznak, és félreállnak. (Pár pillanattal később a második legalkalmatlanabb helyen lehet a nyomukra bukkanni).

Vannak aztán azok, akik olyankor szólnak rám türelmetlenül a pénztársorban, hogy legyek szíves átengedni őket magam előtt, amikor a kosaramat behúzott hasamnál tartva lapulok a kávék és a csokik közé szemmel láthatóan azért, mert épp magam mögött engedek át egy másik vásárlót, akin három másodperccel korábban önállóan észrevettem az átkelési szándék eltéveszthetetlen jeleit.

Ez a két típus valójában egy. Tagjai szociális idióták, akik számára a többi ember triviálisan várható vagy akár már látható viselkedése kibogozhatatlan káoszba ködlő rejtély, ugyanis mindig elfelejtik, hogy egyáltalán van olyan, hogy többi ember. Ők csak azt tudják, amit ők akarnak, de azt teljes bizonyossággal.

Hogy ne csak bíráljak, amit mindenki tud, igyekszem terápiát is javasolni. A tanítás alá vont személyek – megfelelő elméleti képzés után – medencébe merülve olvassanak egy tigriscápa gondolataiban. Ennek a terápiás állatnak végtelenül egyszerűek a motivációi, könnyen dekódolható cselekvésében nem vezérlik elvont gondolatok vagy szeleburdiság, a helyes és helytelen megfejtést pedig egyaránt késlekedés nélkül, félreérthetetlenül visszajelzi.

Csak egy kicsit

Határozottan, de kedvesen megkértek, hogy semmilyen körülmények között ne világítsak az éjjellátó készülék objektívjébe, mert az 1,7 milliós instrumentum abban a pillanatban funkció nélküli alkatrészhalmazzá változik. Miért érzem mégis, hogy csak egy kicsit, csak egy rövid pillanatra, csak egyetlen szempillantásnyira, de mégis bele kell világítanom? Annyit csak kibír, nem?

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: