Tudományos és művészeti elit

Most olvasom:

„A rendőrség csütörtökön elfogta és szombaton előzetes letartóztatásba helyezte azt a férfit, aki közel 50 millió forintot csalt ki 30 ismert művésztől és tudóstól. A csaló a kormány vagy az oktatási minisztérium nevében telefonált, és azt mondta: a 20 ezer eurós “európai életműdíjhoz” pénzt kell elhelyezni egy devizaszámlán. Volt, aki 14 milliót adott”.

Gondolom, az egyik tudós volt az, aki tizennégy milliót fizetett be alig hat reményében. Tényleg elég egy kis formális elismerést meglebegtetni, hogy kikapcsoljon minden józan ész? Ennek az állítólagos véleményformáló elitnek nem triviális, hogy a befizetéssel kezdődő munkaajánlatok, díj-adományozások egyúttal ugyanezzel az aktussal is érnek véget?

A művészek felőlem maradhatnak, de nyugodtabb lennék, ha az érintett tudósok szépen leadnák a papírjaikat a portán, és lábukat lógatva várnák otthon, hátha egyszer kapnak valami életműdíjat – korábbi teljesítményük alapján.

2,8%

Mivel nem tudok számolni, kénytelen voltam kifejleszteni magamban a becslés képességét. Bármit elég jól meg tudok becsülni – ha van viszonyítási alapom. Térfogatot, időt, távolságot… Például reggel 6:23-kor szólal meg a hifi. Én innentől kezdve álom és ébrenlét határán úszom, aztán amikor először az óra felé nézek, hogy ó bassza meg, már biztos 49 van, legtöbbször pontos vagyok. Ha mégsem, akkor sem tévedek egy percnél többet.

Ma úgy jött ki a lépés a boltban, hogy nem tudtam kártyával fizetni, és mire a zöldségeshez értem, csak 105 forint maradt nálam paradicsomra. Igyekeztem tehát olyan darabot választani, ami épp kijön ebből az összegből, azaz a lehetőségekhez képest a legnagyobb. Mondtam is a srácnak, hogy mérje meg, hogy belefér-e, mert csak 105 van nálam. Még beszéltem, de a srác már mérte is. 108 forintot mutatott a műszer. Rögtön rávágta, hogy bele[fér], és elvette a pénzt.

Ezt az egészet csak azért írom le, hogy megint rámutathassak egy pozitív fejleményre. Ugyanis egy szokásos zöldségesnél nem ez a dolgok menete. Hanem az, hogy ez többe kerül, mint amid van. Ez a srác viszont ösztönösen, lassítás nélkül felismerte, hogy 105 azonnali forint és egy elégedett vevő sokkal több, mint 108.

Belső mosoly

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Tegnap láttam egy Woodstockból időugrott, befelé mosolygó hippit. Minden teljesen autentikus volt rajta, kivéve a hatvanat már rég tovahagyott kora, meg a maga után húzott kerekes bevásárlókocsi. Egy konformizmusra idomított, felületes szemlélő látványosan megmosolyogta ezt az embert, pedig kettejük közül éppen a befelé mosolygó az, aki tudja, hogy mit csinál.

Kinn a vízből

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Végül elmentem úszni, és noha közben kényszernyugdíjazott portásnak éreztem magam, a stopper szerint nem is ment annyira rosszul. Sőt. A végén úgy szálltam ki a vízből, ahogy mindig is szoktam: a rajtő mellett kitoltam magam addig, hogy a medence szélére tudtam lépni anélkül, hogy kiültem volna, vagy a sípcsontommal illettem volna a járólapot.

Ennek örömére gyógyultnak nyilvánítottam magam. Aztán az öltözőben a legalul lévő szekrényemhez hajolva – határozatlan időre – visszavontam a minősítésemet.

Ars poetica

Ha dobos lennék egy zenekarban, minden egyes koncerten standard elem lenne, hogy – már a helyemen ülve, de – oldottan cseverészek valakikkel, míg a többiek már pengetnek vagy teszik, amit kell a saját hangszerükkel. Kicsivel később udvariasan lezárnám a beszélgetést, és egy atomóra pontosságával csapnék bele, pont, amikor kell.

Aztán, amikor már alaposan belemelegedtem a dobolásba, anélkül, hogy kedvenc tevékenységemet akár csak egy pillanatra is megszakítanám, egy olajos bőrű lány tépné le izzadt felsőtestemről az előre preparált pólót, én pedig gőzölögve ütném tovább a dobokat, de kíméletlenül.

Ha pedig az együttes bármely tagjának ellenvetése lenne a fent vázolt állandó show-elemmel kapcsolatban, hirtelen haragomban teátrálisan szétvágnék egy teljes stúdiót, és kilépnék a bandából. A hivatalos közlemény szerint azért, mert ars poeticámat többé nem tudom összeegyeztetni az együttesével.

Grimasz

Azt hiszem, elkezdem komolyabban figyelni a tudattalan grimaszolásokat. Korábban az a tévériporter volt a kedvencem, aki miután feltette kérdését, hétrét ráncolta a homlokát, résnyire húzta a szemeit, és úgy villantotta ki a fogait, mint akinek fizikai fájdalmat okoz minden másodperc, amíg a válasz el nem hangzik.

Tegnap láttam egy hölgyet, aki ha válaszra várt, ha koncentrált, illetve ha e kettő hiányában azon gondolkodott, hogy mit csináljon, alsó állkapcsát lenyűgöző, csak éveken át tartó gyakorlással elérhető mértékben előretolta. Az így feltáruló résen keresztül láthatóvá vált, ahogy a mozdulatot azzal egészíti ki, hogy nyelvét sonkatekercsként csévéli vissza. Az eredmény a világ legbaljósabb ostobaarca, és ezen az intellektus látszatát kelteni hivatott szemüveg sem enyhített.

Egyébként ahhoz, hogy ostobának látsszon az ember, nem kell sok. Van a környékemen valaki, aki a monitorra meredve a résnyinél számottevően jobban tátja el a száját, ajkain vékony, de állandó nyál-, szemein egyenletes könnyfilm csillog – mivel a szervezet a száj becsukására vagy pislogásra hiába várna.

Szociális idióták – diagnózis és terápia

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Vannak azok a típusú emberek, akik hasonszőrűekkel nevetgélnek hosszú perceken át a tejtermékek pultja előtt azon a részen, ahol nélkülük is csak annyi hely van, hogy az ember csak a kilégzési ütemben fér át. Ők semmilyen vizuális jelet vagy látványelemet nem vesznek észre, nekik szólni kell. Akkor, mint akik idegen bolygón ébredtek épp, körbecsodálkoznak, és félreállnak. (Pár pillanattal később a második legalkalmatlanabb helyen lehet a nyomukra bukkanni).

Vannak aztán azok, akik olyankor szólnak rám türelmetlenül a pénztársorban, hogy legyek szíves átengedni őket magam előtt, amikor a kosaramat behúzott hasamnál tartva lapulok a kávék és a csokik közé szemmel láthatóan azért, mert épp magam mögött engedek át egy másik vásárlót, akin három másodperccel korábban önállóan észrevettem az átkelési szándék eltéveszthetetlen jeleit.

Ez a két típus valójában egy. Tagjai szociális idióták, akik számára a többi ember triviálisan várható vagy akár már látható viselkedése kibogozhatatlan káoszba ködlő rejtély, ugyanis mindig elfelejtik, hogy egyáltalán van olyan, hogy többi ember. Ők csak azt tudják, amit ők akarnak, de azt teljes bizonyossággal.

Hogy ne csak bíráljak, amit mindenki tud, igyekszem terápiát is javasolni. A tanítás alá vont személyek – megfelelő elméleti képzés után – medencébe merülve olvassanak egy tigriscápa gondolataiban. Ennek a terápiás állatnak végtelenül egyszerűek a motivációi, könnyen dekódolható cselekvésében nem vezérlik elvont gondolatok vagy szeleburdiság, a helyes és helytelen megfejtést pedig egyaránt késlekedés nélkül, félreérthetetlenül visszajelzi.

Csak egy kicsit

Határozottan, de kedvesen megkértek, hogy semmilyen körülmények között ne világítsak az éjjellátó készülék objektívjébe, mert az 1,7 milliós instrumentum abban a pillanatban funkció nélküli alkatrészhalmazzá változik. Miért érzem mégis, hogy csak egy kicsit, csak egy rövid pillanatra, csak egyetlen szempillantásnyira, de mégis bele kell világítanom? Annyit csak kibír, nem?

Derékfájás IV.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Kaptam egy tippet egy gyakorlatra, ami ha nem sodor sokkal rosszabb állapotba, akkor segíthet. Mondhatnánk azt is rá, hogy McKenzie terápia, de az úgy hangzana, mint valami szánalmas, a tornaóra ideje alatt menedékbe húzódó szerencsétlen rehabilitációja, aki kerékcsere közben meghúzta a derekát. De ha kobraállásnak nevezzük, az mindjárt más. Az ember nem is azért csinálja, hogy érdemben járni tudjon, hanem a keleties zamata miatt.

Gyógyszert érdemben nem próbáltam (csak egyszer vettem be gyulladáscsökkentőt meg izomlazítót), kenőcsöt viszont bőven hordtam fel az érintett területre, de egyikről sem derült ki, hogy használna bármit is. Ez a kobraállás viszont úgy tűnik, működik. Már normálisan tudok állni, illetve ha pontosabb akarok lenni, csak normálisan tudok állni, mert mindenféle hanyag tartás fáj. Viszont a járásom is egyre jobban emlékeztet az eredetire, és a fájdalmaim mindent összevetve jelentősen csökkentek.

Már érzem az előszelét annak a balesetek utáni felgyógyuláskor esedékes felszabadultságnak, amit a korábban maguktól értetődő, de egy időre elérhetetlenné váló mozdulatok újrafelfedezése okoz. A héten esetleg eltöröm egy-két végtagomat, és már a balesetin a markomba röhögök, hogy micsoda eufória jön a gyógyulás után.

Öltöny

Általában – ösztönösen – olyan emberek társaságát keresem, akik viszolygással tekintenek az öltönyre, akik ugyanúgy tudják, mint én, hogy valami alapvetően nem stimmel ezzel a ruhadarabbal, hogy ez a jelmez (ahogy egyik barátom hívja) az emberiség elhajlásának groteszk felkiáltójele.

Már az is valamelyes megnyugvással tölt el, hogy sokan gondolják ezt így rajtam kívül is, de a napokban nem várt bizonyosság birtokába jutottam. A házunkban a kiolvasott folyóiratokat – kidobás helyett – le szokás vinni a lifttel szembe vagy a kapuszínbe. Legutóbb egy stóc Élet és Tudományt vettem magamhoz a kuka tetejéről. Az 1994/37-es számban van egy írás Haitiról. A helyiek között a rájuk erőltetett kereszténység mellett komolyan tartja magát a vudu hit is. A cikkben ezt találtam:

„A vuduhívő szerint a világot istenek, démonok és a holtak szellemei uralják. Közülük az egyik legrettegettebb a fekete öltönyt viselő Baron Samedi, a temetői kísértetek ura”.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: