Derékfájás III.

Garda időnként barátilag(?) – de nagyon helytelenül – hátba vág. Most is láttam készülődni, ezért rögtön rászóltam, hogy eszébe ne jusson, mert egy aggódó mozdulattal kénytelen leszek megelőzni őt, és eltörni a gigáját, hogy a tervezett bohósága nyomán fellépő fájdalmat elkerülhessem. Megnyugtatott, hogy úgysem tudna hátba vágni, annyira fáj a csuklója. Ezen aztán jót röhögtünk, csak már nem vagyok meggyőződve róla, hogy okkal.

Derékfájás II.

Dzsekiben csak az látszik, hogy tyúklépésben járok. Pólóban már feltűnő a merev, kissé aszimmetrikus tartásom. Meztelen felsőtesttel viszont már igazán szomorú látványt nyújtok. Hasamat és mellkasomat kitolom, vállaimat hátrahúzom, hátam a gerincemtől balra húzódó képzeletbeli vonal mentén egyenes, ami azt eredményezi, hogy bal vállam kicsit lejjebb és előrébb van, mint a jobb, a derekamnál megszokott kis homorú ív pedig eltűnt. Összességében mintha féloldalasan előre lennék dőlve.

Így fáj a legkevésbé. De így sem kellene a csuklómra tennem az ujjamat, hogy pulzust mérjek, mert minden löket kis nyilallásként fut fel az agyamig. Ha kimozdulok groteszk tartásomból, villámlásszerű hasítás fut végig rajtam úgy, hogy a hajas fejbőröm is beleborzong, plusz egy kiáltás fagy a torkomra, az agyam pedig minden tudatos beavatkozás nélkül, önállóan leállítja a téves mozdulatot.

Érdekes élmény így elsétálni a száz méterre lévő gyógyszertárba. A járdaszegélynél megállok, meggyőződöm róla, hogy nyolcvan méternél közelebb nincs mozgó autó. Bal lábfejemet, pontosabban lábujjaimat az aszfalt felé nyújtom, lassan ráterhelek, összeszorítom a fogam, és gyengéden utána lépek a jobb lábammal is. Irány el a járdasziget mellett, onnan a másik oldal a cél. Az már egy másik világ. A bejutási próbatétel a járdára fellépés. Hogy kiálljam, kicsit rá kell támaszkodnom a combomra. Innen hosszasan botorkálhatok anélkül, hogy szintkülönbségbe ütköznék. Ahol bicikliút simul az úton át a járdára, ott lépegetek.

A gyógyszertár ajtaja befelé nyílik. Kicsit féloldalt fordulok, mert szemből a hasító fájdalom leállítja a mozdulatot, és belököm. Bent rettegek, nehogy a huszonhárom hónapos kisgyerek nekem rontson a háromkerekű műanyag motorjával. Szintén féloldalasan – még mindig inkább én nyitom ki az ajtót a néninek, nehogy véletlenül ő lökjön meg vele.

A kenőccsel a kezemben kikémlelek az ajtón, hogy nem jön-e egy ámokfutó gyalogos, és elindulok. Tekintetemet a messzi távolba, a járdaszigeten, a síneken és a sávokon át, az út másik oldalára, száz méterre szegezem.

Derékfájás

Mindig is gond volt a derekammal. Tizenhárom körül lehettem, amikor egyszer az uszoda öltözőjében meztelenül merevedtem meg derékszögben. Állapotomat rávetítettem az elkövetkezendő egy órámra, amiből a közterületeken való megjelenést sehogy se tudtam kisakkozni, így sikerült elég motivációt merítenem ahhoz, hogy keservesen és tereptárgyakkal trükközve úgy-ahogy felegyenesedjek, és aztán abban az állapotban merevedjek meg újra.

Ez csak onnan jutott eszembe, hogy tegnap meghúztam a derekamat, ami igazán ma reggel jutott a tudomásomra, de azóta csak újabb és újabb távlatok nyílnak a fájdalom teljes pompája felé vezető úton. Ha így megy tovább, estére egy rossz mozdulatnál be is szarok, amit azért is szeretnék elkerülni, mert félő, hogy akkor elvesztem az eszméletemet, megtalálnak, és aztán menthetetlenül jön a közterületes rész.

Kocsival vagy gyalog?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egy nagyjából hatéves gyerek, meg az öccse érkeztek a lépcső aljához. Az anyjuk megkérdezte a nagyobbikat, hogy kocsival menjenek vagy gyalog. A srác rögtön rávágta, hogy gyalog. Az anya nem erre a válaszra számított, úgyhogy azzal hozakodott elő, hogy elég messze van, ahova menniük kell. – Több, mint egy kilométerre? – kérdezte a kisfiú. – Igen – hangzott a válasz. De megint nem az történt, amire a nő számított, mert a gyerek egészen megrészegült az elé táruló perspektívától, és ez rögtön átragadt az öcsére is. Az anya ezt látva lezárta a vitát, és beparancsolta a kis testvéreket a nyolcmilliós autóba, ahonnan aztán szomorúan, vágyakozva bámultak kifelé azokra a szerencsés gyerekekre, akik gyalog mehettek akár hazáig is.

Inject The Venom

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Már az is nehezen védhető, hogy én miért gépen futok, és nem mondjuk valami erdő szélén (mert rögtön utána súlyzókkal füstölöm el a maradék energiámat a szomszéd helyiségben, meg mert ezen kívül úszom és biciklizem), de akit ma sodort elém a balszerencsém, annak aligha lehet mentsége arra, amit tett.

Ahogy megérkeztem, láttam, hogy a gépen, ahol én futni szerettem volna, egy jólfésült, testileg egészségesnek látszó, de mentálisan nyilvánvalóan menthetetlen koraharmincas csóka sétál büszke, huszáros tartással, és olyan küldetéstudatos arckifejezéssel, mint aki a bátyja becsületéért indul harcba az olimpián. Mindezt olyan tempóban, ahogy én dolgozni járok – pedig azt nem szívesen teszem.

Az ilyen miért nem száll le kettővel korábban a buszról, vagy dugja el maga elől a kocsikulcsot? A hozzá hasonlók kapnak szívszélhűdést az Időjárás-változás II. című thriller premier előtti vetítésén, és személyes példájukkal igazolják, hogy a nyugati ember nem érdemel még egy esélyt. Ahogy átnéztem rá a szobabicikli nyergéből, ahova miatta kényszerültem, kilencvenre pörgettem a percenkénti pedálfordulatot, és összeszorított fogaim közül sziszegtem a fülembe ömlő refrént, hogy Inject The Venom.

Feketemosogató

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Eszembe jutott a koragyerekkorom, amikor nem fért a fejembe, miért akarja mindenki elkerülni a feketemosogatót, amikor az korrekt, egyenes jellemű embereknek való; nem úgy, mint a mások maradékától terhes fehér-, ami egyfajta önként vállalt szolgaságról árulkodik. Miközben ezt a bohó gondolatot felidéztem, még el is mosolyodtam volna, de az arcomat már eltorzította az erőlködés, ahogy a már hideg-zsíroldóval is bepermetezett serpenyő-fedőt sikáltam reményvesztett, katatón állapotomban.

Nem értem, de örülök neki

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Az utóbbi időben egy csomó pozitív változást vettem észre. Nem tudom, hogy mitől van, hogy honnan indult, de örülök neki. Valami hozzáállás elért egy kritikus tömeget, és/vagy páran kipróbálták, hogy milyen normálisnak lenni, és látták, hogy jó?

Olyasmikre gondolok, hogy például a múltkor bikázni kellett az akksimat. Elsőre nem sikerült elég közel állni, illetve a madzag volt túl rövid, úgyhogy felgyűlt egy kis sor, benne egy menetrend szerint járó busszal. Az utána lévők már nem igazán tudhatták, hogy mi történik. Miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban cselekedni, egyszer csak feltűnt, hogy nem hallok dudaszót, se ordítást. A buszvezető, az utasok, az autósok mind nyugodtan ültek és vártak. A vasárnapi Critical Mass környékén ugyanezt láttam.

A másik példám a zebrán való átkelés. Pedagógiai célzattól sem mentes módszerem az, hogy ütemesen haladok a zebra felé, aztán habozás nélkül lelépek, de ekkor már kész vagyok megállni, arra az esetre gondolva, ha nem pártolnák az átkeléssel kapcsolatos terveimet. Újabban ilyenkor az történik, hogy az autós – akár intenzíven – fékez, és átenged. Nem mozog a szája, nem színeződik el az arca, nem integet.

Aztán szervizben van a kocsim. A neten követhetem, de még sms-t is küldenek róla, hogy a javítás épp melyik fázisban van. Komolyan, mintha azon törnék a fejüket, hogy mivel és hogyan lehetne elégedettebbé tenni az ügyfelet.

A hétvégén mulatozás közben összetalálkoztunk egy korahúszas partyarccal, aki megemlítette, hogy diákmunkaként gyerekeknek rendez születésnapi zsúrokat játékkal, barlanglátogatással. Azt mondta, hogy hihetetlen aranyosak a gyerekek, és ennél jobb melót jelenleg nem tud elképzelni magának. Tanár akar lenni.

Olimpia Étterem és Kávézó

Már vagy egy hónapja bejelentkeztünk, és a hétvégén eljutottunk az Olimpiába. Ez egy görögösem berendezett kis étterem. Azért görögös, mert úgy maradt, miután az előző tulajdonos elengedte a kezét. A „kávézó” kitételre ugyanez vonatkozik. Egyébként gasztronómiai fellegvárnak szánják.

Az asztalfoglaláskor kikötötték, hogy ha kilencen megyünk, akkor csak a hatfogásos menüt választhatjuk. Az itt a rendszer, hogy sok (4-5-6) egészen kis adagot hoznak ki; egyik sem több kóstolónál szinte. Ezért nem is a jóllakás a kitűzendő cél, hanem egy pár órás utazás az ízek birodalmában. Egy táblára írják fel, hogy aznap milyen alapanyagokból dolgoznak.

Az elején – ellentétben a telefonon megbeszéltekkel – választanunk lehetett, hogy öt vagy hatfogásos kalandhoz van-e kedvünk. Ki így, ki úgy választott. Én ötöt. Először egyszerű, de finom fehér- és rozskenyeret kaptunk éppen tökéletesen kenhető, zamatos házi vaj hasábokkal. Rögtön kértünk a ház borából, a Királylánykából. Friss, kicsit buborékozó volt, nekem inkább nem ízlett, mint igen. (A borokhoz egyáltalán nem értek, csak azt tudom – némelyiknél – feleleveníteni (azt is segítséggel), hogy mi volt az, meg azt, hogy nekem ízlett-e).

Ezután megkérdezték, hogy allergiás-e közülünk valaki bármilyen ételre. Szép gondolat; máshol még nem hallottam felvetni, pedig gyakorlati haszna van (bár kétségtelen, hogy egy szokványos étlap jól szűrhető ilyen szempontból). Felírták a találatokat egy papírra. Az asztalunknál ülő két érintett egyike valahogy úgy fogalmazott, hogy azt úgy is lehetett érteni, hogy nem szereti – adott esetben – a TV paprikát. A hölgy erre játékos keménységgel, de tétovázás nélkül vágta vissza, hogy nem azt kérdezte, hogy szereti-e. Nekem személy szerint nem tetszik ez a fajta tréfa, de azért semmiképpen nem nevezném otrombaságnak.

Hamarosan megjött a tulajdonképpeni első fogás, kacsamáj füstölt tokhal szelettel és chilivel megszórt mangópürével. (Minden körben, a kiosztás után pár szóban elmondták, hogy mit kaptunk, és a szódát folyamatosan utántöltötték). Na, ez egészen elképesztő volt. A máj ránézésre mintha nyers lett volna, de nem. Az állaga egyesítette a folyékonyt a szilárddal. Omlott, zamatos volt és úgy harmonizált a tokhallal, mintha egy vérből valók lennének. Elképzelésem sincs, hogy ezt hogy kell csinálni, így azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy otthon reprodukálni tudnám bármilyen alacsony szinten is. Ekkor intettem a környéken kolbászoló srácnak, hogy az ötös rendelésemet szeretném hatosra módosítani. Csóválta a fejét, hogy nem hiszi, de megkérdezi a főnököt. Odajött a főnök, neki is megismételtem a tervemet, ő is megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy szól az asszonynak. Odajött az asszony, aki kerek-perec megmondta, hogy erről lecsúsztam, majd ha legközelebb jövök, hatot rendelek. Rezzenéstelen arccal viseltem az engem ért csapást. Ehhez a fogáshoz Tóth Sándor chardonnay-ját ittuk. Elképesztően finom volt; illatos, ízes, és még ezernyi olyan erénye volt, amire nem ismerem a megfelelő szavakat.

A következő fogás posírozott (63,5 fokon, másfél órán keresztül főzött) tojás volt medvehagymával és libatepertővel. A tojás se lágy, se kemény nem volt, hanem éppen a kettő között lebegett. Ízben ez nem jelent semmi különöset, a posírozást inkább „csak” jópofaságnak mondanám. Amúgy ízlett, egy kis rozskenyeret is ettem hozzá.

Ezek után hipp-hopp jött a következő fogás; zöldspárga spárgamártásban, kucsmagombával és szalonnával. Emellé is illett a kenyér, de csak óvatosan, nehogy eltakarja a spárga meg a kucsmagomba friss ízét. Inkább csak a mártásba nyúltam bele vele. Ez a fogás is nagyon finom volt, de megint csak nem a tokhalas kacsamájhoz fogható. Egyébként Szepsy zöldveltellinit ittunk hozzá, ami megint csak príma volt.

Aztán rettenetes dolog történt. Csirkét kaptunk rizottóval és cukorborsóval (zsengén, héjastól). A cukorborsó nagyon jó volt, a rizottó könnyen reprodukálható (csak én nem csinálnám ilyen édesre). A csirkéből szerencse dolga volt, hogy szárnyat vagy combot kapott az ember. Nekem szárny jutott. A leölt állatnak még erősen vérzett a könyöke, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy a késsel sebet ejtsek a húsban. Vitán felül, objektíve nyers volt. (A hölgy, amikor elvitte a tányérokat, rá is kérdezett, vagy inkább mondta, hogy nem sült át).

Ezután az eddig csak percekre rúgó várakozási idő alaposan megnyúlt, de ez egyáltalán nem volt zavaró, éppenséggel bele is fért egy kis szünet. Kacsa volt a következő fogás gyömbéres dinsztelt fehérkáposztával és birsalma mártással. A káposzta sajnos el volt sózva, de így is érezni lehetett, hogy milyen friss, üde, és hogy illik hozzá a gyömbér. A kacsában az volt a különleges, hogy a tányérra kerülő három darab közül kettő külön sült, egyet pedig egy egyben sütött kacsáról vágtak le (vagy fordítva). A két szélső átsütött de szaftos, puha de ízben gazdag volt. Ezekkel maximálisan meg voltam elégedve. A középső – szándékosan – véres volt. Akinek ez bejön, annak ízlett, nekem eleve kifogásom van az ilyesmivel szemben; a marhát sem szeretem véresen. A közben kortyolgatott bor St. Andrea pinot noir volt. Szintén kitűnő.

Nyúlgerinc bok choy-jal (kínai zöldségféle) volt a következő – azoknak, akik hat fogást kértek. Az ötösök a hatosok kegyelméből juthattak falatokhoz. Én is megkóstoltam két katonát. Finomak voltak, de a pikáns beütésük nekem nem tetszett igazán (ezt persze nem hibaként tartom számon). Itt is az volt az érzésem (meglehet, tévesen), hogy ilyesmit én is tudnék.

Innentől a levezetés következett. Először három sajtocska. Az első (és ebben a sorrendben is javasolták a fogyasztásukat) egy savanykás kecskebrie volt, középen egy markánsabb, érettebb, sárgásabb, de még nem tolakodó juhsajt, a másik szélen pedig gesztenyemézzel a tányérhoz tapasztott blue jellegű tehénsajt. Mindegyik Nagykőrösről származott, mindegyik kifogástalan volt; nekem – jellegénél fogva – a juhsajt volt a kedvencem.

Desszertnek megint csak olyat kaptunk, ami magától nem feltétlenül ugrik be az embernek: nagyszombatfai kecskekrémsajtot friss eperágyon, csokoládéval megcsorgatva. Hát ez ízorgia volt. Fanyarság és nedvesség jött a sajtból és az eperből. Édes a csokoládéból és az eperből. A csoki volt a legkevesebb, szinte csak jelzésszerű, de úgy tűnik, hogy ez az optimum. (Máskülönben azt gondolom, hogy az epret csokival keverni isten akarata ellen való).

Szóval kisebb-nagyobb hullámzásokkal úgy jött ki a lépés, hogy az eleje és a vége is fejedelmi volt. Ha a nyers csirke nem lett volna, szinte maradéktalanul elégedett lennék. Érthetetlen, hogy ilyen hiba hogy csúszhatott be.

Az az érdekes, hogy az egész ételsor végül is volt annyi, mint egy normál étkezés, amitől jóllakik az ember, de attól, hogy mindig csak csipegettünk, és az egész eltartott héttől vagy fél tizenegyig, soha, egy pillanatra sem teltem el. Ezt egyértelmű pozitívumként könyvelem el.

Elmentünkben megkérdezték – persze –, hogy hogy ízlett. Amellett, hogy minden nagyon szép és jó volt, kénytelenek voltunk azt mondani, hogy a csirke nyers volt. A tulaj a fejét csóválta, hogy mindenki ezt mondta ma este, de – és itt az arca belső vívódásról árulkodott, hogy érdemes-e ezeknek magyarázni – ez nem volt nyers, hanem… És itt megint csak legyintett, hogy nem éri meg belevágni a dilettánsok okításába. Végül annyit azért elárult, hogy a húst nem szabad kiszárítani. Ezzel nem volt vitánk.

Viszont – fájdalomdíjként – a csirkét nyersnek találókat megkínálta pálinkával. (Magyarul mindenki ivott, aki nem vezetett). Alighanem mézes lehetett, de ami igazán különlegessé tette, az a zölddió volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy ittam-e ennél színvonalasabb pálinkát életemben, de azt hiszem, nem.

Én

Valami nem stimmel a személyes névmások körül. Én például tudom, hogy többet közülük nagy kezdőbetűvel kell írni, de tudatosan nem teszem. Álszent, mézes-mázas dolognak tartanám.

Számosságát tekintve így több hibát vétek, mint azok a gazemberek, akik következetesen azt írják, hogy „Én”, de fertelmes bűnük még így sem összemérhető az én kisszerű lázadásommal.

Ezek az emberek a világ középpontjában érzik magukat, minden jogosultságok origójában. Ezek az emberek sétálnak a sor elejére, ők hajolnak ki a merci ablakán, hogy mohó ujjaikkal felmarkolják a támogatást.

***

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Kadarm célzásának hatására megnéztem a szótárban, és kiderült (számomra is), hogy a te, ti és ön szavakat egyszerűen kis betűvel kell írni.

Ez sajnos három szempontból is problémát jelent. Egyrészt a világ még jobban elkurvult mint gondoltam, másrészt én beugrottam neki, harmadrészt kiderült, hogy nem is lázadtam.

Portugália

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

El akarok menni majd Portugáliába, mert akik Amerika felfedezése után vagy kétszáz évig csak az aranyat hordták haza, és csak utána az első paradicsom palántát, akik csak dőzsöltek, építtették a tömör arany szobrokat, templomokat és kocsikat cicomáztattak ahelyett, hogy a jövőbe fektették volna a gazdagságukat, majd amikor mindezzel végeztek, összeestek, mint egy meglőtt tüdő, azok tudnak valamit, amihez mi is értünk. Rokonoknak tűnünk.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: